HUNGARIAN OUT (4. RÉSZ)

Disszidensek. Alig-alig ismert szó a mai generációk körében, bár nem teljesen új keletű, hiszen a latin eredetű dissidens (elkülönülő) szóból eredeztethető és 1656 óta ismeri a magyar nyelv etimológiai szótára, de akkor még csak inkább a vallási különbözőségekre használták. Igazi, itt is használt jelentése szerint viszont a valamely szabad mozgást korlátozó államból (1948–1990 között ilyen volt Magyarország) engedély nélkül távozó, illetve tartósan külföldön maradó állampolgárok megbélyegző gyűjtőneve volt. A disszidál ráadásul magyar képzésű ige, az emigrál szó tudatos elkerülésére irányuló szándék eredményeként hozták létre, s a körülmények elől menekülő, szegény, sajnálatraméltó emigráns helyett a boldogság honát jelentő haza megtagadóját, illegális elhagyóját jelölte, annak minden következményével. Ó, a mindenkori ideológiák diszkrét bája!

Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a Magyarországról 1948 és a rendszerváltás között meglehetősen hermetikusan lezárt határokat ilyen-olyan módszerekkel átlépő fotósokat tárgyaló írásom címének választottam ezt a kifejezést, még akkor is, ha akadnak köztük néhányan olyanok is, akik kitelepültek ebben az időszakban, vagy külföldihez mentek férjhez, feleséghez, családegyesítettek, legálisan kerültek ki; de a többség mégiscsak megfelelt a fenti definíciónak, azaz szökött, vagy nem jött vissza. Hogyan lehetett ezt akkoriban megtenni? Például jugoszláviai vagy nyugati turistaútról nem tért haza valaki, vagy az illegális határátlépést választotta, leginkább délfelé, mert az osztrák határon a telepített műszaki zár (aknamező, elektromos jelzőrendszerű kerítések, őrkutyák, felfegyverzett határőrök, civil fogdmegek) léte erősen visszatartó hatású volt. Páran hivatalos kiküldetésből maradtak kint, néhány ellenzékinek „szelíden” a tudtára adták, hogy kívül tágasabb, és sokan mentek ki a környező országok magyarlakta területeiről is. Természetesen disszidensnek nevezték a korabeli sajtóban, történelemkönyvekben azt a kétszázezernyi magyart is, aki az 1956-os forradalom után menekült el, de velük külön foglalkoztam a sorozat előző, harmadik részében. Mostanra tehát azok maradtak, akik a szocializmus viszonyai között nem tudtak vagy akartak itt élni, és ezért választottak más lakhelyet és más életet. Elsősorban tehát azokról szól ez a rész, akik az 1957-től, a határok újbóli lezárásától 1990-ig terjedő időszakban vágtak neki a cseppet sem kockázatmentes útnak. Disszidáltak.

Nem lehet egyetlen közös nevezőt találni a majdnem száz, Ardótól Zarándig sorolható, ez időszakban Magyarországot legálisan vagy illegálisan elhagyó fotográfus távozásának oka között. Volt személyes, családi, volt gazdasági megfontolás, volt, aki azért ment, mert nem engedték külföldi mestertől, jeles egyetemen tanulni, volt, aki művészi pályáját látta folytathatóbbnak külföldön. Volt, aki politikai okokból ment és volt, akit csak a kalandvágy hajtott, más meg a párját találta meg egy külföldiben. Jellemző, hogy az előző időszakok tömeges, lökésszerű kivándorlása helyett ez egyéni volt, térben és időben is megoszló. Ki hogyan tudott, úgy ment. Egyedül vagy a családjával, egyetlen tarisznyával vagy megpakolt autóval. Más volt persze a fogadtatásuk is, az ötvenhatosokat fogadó nagy eufória, lelkesedés, segítőkészség elmúlt, s a kimenők sorsát egyenként bírálták el a hatóságok. Lehetett valaki családtag, politikai menekült, lehetett illegálisan az illető országban tartózkodó emigráns és még ki tudja, micsoda. Volt, akit vártak és segítettek, és volt, aki a poklok legmélyebb bugyrait járta meg, míg valamennyire megtalálta a helyét. Elöljáróban jegyzem csak meg, hogy mentek ismert, híres fotósok és kevésbé neves fényképészek, volt, aki karriert csinált kint, voltak, kicsit többen, akik nem, de fotós szempontból a legfigyelemreméltóbb, hogy a magyar fotóavantgárd talán legfontosabb kiállításának (Építők Műszaki Klubja, Budapest, 1965) mindhárom szereplője, külön-külön és más-más időben, de disszidált: Lőrinczy Györgyről, Nagy Zoltánról, Koncz Csabáról beszélek. Hozzájuk köthető még néhány – nem kifejezetten rendszerbarát – fotós a Muskátli presszóból, náluk ez lehet valamilyen módon közös nevező. De a többiek… ahány ember, annyiféle ok, annyi út, annyi történet. Nincs igazi felosztási alap akkor, ha szinte semmilyen más egyező vonást sem találni a kiválasztott majd’ kéttucatnyi fotós között, csak azt, hogy fényképeket csináltak, csinálnak, és ideiglenesen vagy örökre elhagyták Magyarországot.

1990 után kinyíltak a határok. Legálisan lehetett külföldre menni, innentől már majd egy másik könyv íródik. Nagyon remélem, hogy egyszer és mindenkorra elfelejtődik nemcsak a disszidens szó, de az a helyzet is, amikor az országhatárok ismételten lezáródnak, és újra az életüket, egzisztenciájukat, személyi szabadságukat veszthetik azok, akik megpróbálnak kilépni ebből az országból.

Kik és miért mentek ki?

Említettem már, hogy az általam nyilvántartott, 1849 és 1990 közti periódus jelenleg 608 (de folyton növekvő létszámú) emigráns fényképésze közül csaknem száz az 1957–1990 közti időszakban választotta az idegen kenyeret. Ez a majdnem száz név nagyon különböző sorsokat, száz egymáshoz szinte semmiben sem hasonlító történetet takar, aligha lehet tehát megúszni, hogy egyszer egy vaskos könyv formájában meg ne íródjék, meg ne jelenjék. Itt viszont először feleztem, aztán azt is feleztem, még az is soknak tűnt, tehát maradok alig húsz disszidens sorsának villanásszerű felmutatásánál, elnézést kérve azoktól, akik – akár személyes ismerőseimként is – most kimaradtak.

Kezdjük azokkal, akik valóban szöktek, vagy nem jöttek vissza a megszabott időben és módon. A legérdekesebb történet közülük Bürger Gertrúdé, az MTI egyik fotóriporternőjéé, kinek a férje diplomáciai szolgálatban állt. Aki az 1970-es évek napilapjait olvasta, talán emlékezik Száll József ügyére. Nagy port vert fel, még akkor is, ha az erősen belterjes, pártos sajtó manipulált hírekkel vezette félre a közvéleményt. Bürger élete önmagában alig-alig vizsgálható, annyira szorosan összefonódott a kommunista diplomata férj sorsával, aki egyszer csak besokallt, és római magyar nagykövetként politikai menedékjogot kért Olaszországtól. 1970. október 3-át írtak ekkor. Ez főbenjáró bűnnek számított, hazaárulás vádjával súlyosan el is ítélték. A másik oldal pedig természetesen azonnal utánanyúlt. 1971 pünkösdjén jöttek el az USA-ból Svájcba. Itt a kémelhárítás faggatta svájci tevékenységéről, majd 24 órán belül, a vatikáni nuncius közbenjárása ellenére, kiutasították őket Svájcból. Innen Bécsbe mentek, elhelyezték őket egy titkos lakásba, onnan Monte Carlóba utaztak és kanadai beutazási engedélyt kértek, de nem kapták meg. Részlet a Szabad Európa Rádió 1970. augusztus harmadik hetében kiadott bulletin-jából, ami természetesen eljutott a magyar vezetéshez is. „Ritkán testesíti meg úgy egy kommunista diplomata az ambíciót, a rámenősséget, a korrupciót, a kellemes életet, mint Száll József római magyar nagykövet, akit hazarendeltek. A fiatal kommunistát felesége szorította diplomáciai pályára, teljesen önző okokkal.” (Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Bürger Gertrúd 13 éves volt, amikor Száll diplomata lett, s még csak nem is ismerték egymást). A lényeg, hogy a Legfelsőbb Bíróság 1973. április 10-én jogerősen 15 évi szabadságvesztésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte, állami szolgálat felhasználásával elkövetett, súlyos következményeket eredményező hazaárulás bűntettéért. Ez ellen a legfőbb ügyész majd’ húsz esztendővel később, 1990-ben törvényességi óvást nyújtott be, s felmentő ítélet született. De térjünk vissza Itáliába, ahol Bürger Trudi a Montadori kiadótól Rómában kapott külsős fotósként megbízást. Hét év külsőzés után a Panorama című laphoz került újságíróként, nem is fotózott tovább. Ahogy Bürger Gertrúd fiatalon az MTI sokak által irigyelt, világutazó fotóriportere lehetett diplomata férje révén, úgy lett disszidálásuk után az egyik legfontosabb olasz lap munkatársa, valószínűleg tőle nem teljesen függetlenül. Amikor 1999-ben felkerestem őket, a szívélyes fogadtatás mellett hihetetlen éberséget, már-már paranoiás gyanakvást éreztem a részükről. Érezhető volt annyi idő távlatából is, hogy nem volt könnyű a döntésük annak idején, de utána sem csak a felhőtlen kék ég ragyogott rájuk. Bürger korábban évente 15–18 nagy riportot küldött az MTI-nek azokról a helyekről, ahol férjével volt. Készített egy nagy indonéz és egy hasonló vatikáni anyagot is 1962–1970 között. Ezek a képek valószínűleg fellelhetőek az MTI archívumában. A megmaradt és általam látott képei jó szemű, igényes, érzékeny fotóst mutatnak.

Kevésbé kalandos, de a politikához valamelyest kötődő a Demjén Gábor és Hídvégi Éva nevéhez köthető disszidálási történet. Demjén 1963-ban nyolcadikos általános iskolai osztálytársaival megalapította a Daguerre Foto Klubot Az öt tag közül hárman, a tragikusan fiatalon meghalt Móra Gábor, Flesch Bálint és Demjén maradtak a fotográfia területén. „Elhatároztam, hogy mint fotós fogok dolgozni, először képeket vágtam az MTI retustermében, majd a FÉNYSZÖV Ferenc körúti műtermében mint »röhögős« gyerekfotós dolgoztam. Ezt követően a a SZÖVOSZ havilap fotóriportere voltam egy évig, ahonnan a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség kért el, ahol 1972-es disszidálásom idejéig voltam a World Youth, Jeunesse du Monde fotóriportere és képszerkesztője. Számos fotópályázaton nyertem, többek között a Fotóművészet negyedévi és éves díját, a FIAP érmet Drezdában. 1971-ben, akkori legfiatalabbként, a Magyar Fotóművészek Szövetsége felvett tagjai közé. 1972-ben a DIVSZ hivatalos útra küldött Kubába egy nemzetközi újságírói delegáció magyar tagjaként. Mivel a cseh repülő Kanadában megállt üzemanyagot feltölteni és én nem léptem itt le, hazatérésem után megkaptam turista útlevelemet Ausztriába. Így egy bőrönddel 1972. szeptember 7-én Bécsbe vonatoztam, ott találkoztam Hídvégi Évával, aki busszal jött utánam és elfelejtettünk visszatérni.” Fél évig vártak Bécsben az amerikai vízumra, ez idő alatt a Foto Simonis fotólaboratóriumában dolgozott. 1973 tavaszán érkeztek Bostonba, ahol Demjén nővére élt, ő az 56-os forradalom alatt hagyta el az országot. „Munkát keresve, egyik fotóstúdióból a másikra járva, betoppantam a nagyon elegáns Newbury Streeten a Studio 350-be, aminek Kálmán Béla volt a tulajdonosa. Felvett asszisztensnek és a következő kilenc évben, amíg Béla be nem zárta a stúdióját, itt dolgoztam. 1982-ben nagy merészen megnyitottam saját stúdiómat.” Az Aperture Studio sok neves cégnek (Braun, S.T. Dupont, Gillette, HP Hood) és néhány hirdetési ügynökségnek dolgozott az évek folyamán. A saját örömére fotózott képeket a Stock Boston fotóügynökség képviseli, és számtalan könyvben és folyóiratban közölték őket, többek között a Family of Woman antológiában. A szintén Bostonban, illetve környékén lakó Kepes Györgynek Kálmán Béla felajánlotta a fotólaboratóriuma használatát. „1977-től alkalmam volt segíteni Gyuri bácsinak a fotogramjai készítésében, lebegtetve a fotópapírokat az előhívóból a fixírbe, beszélgetve közben, élvezve ízes magyar beszédét és a rengeteg érdekes történetet a művészvilág óriásairól” (Demjén 2011-ben emailban küldött visszaemlékezéseiből). Együtt lépett le vele Hídvégi Éva, s azóta is férj-feleségként élnek. Éva itthon a Budapesti Fotóklub egyik legfiatalabb tagja lett, részt vett számos csoportos tárlaton, volt egyéni kiállítása is. Érettségi után ő is az MTI-ben dolgozott, először képeket mosott, szárított, majd elvégezte a retusáló tanfolyamot, és átkerült a retusterembe. Ezután a Mezőgazdasági Kutató Intézetben dolgozott fotólaboránsként, majd a Geofizikai Intézet fotórészlegét vezette 1972-ig. Innen az út Demjén kezét fogva vezetett Bécsen át Bostonba. Ő a Stock Boston fotóügynökségnél helyezkedett el mint képszerkesztő és kutató. „A tulajdonos, látva a mi képeink kidolgozását, felajánlotta, hogy társuljunk vele egy igazan magas szintű fekete-fehér fotólabor megalapítására, mivel ez eddig hiába próbált számtalan laboratóriumot, soha nem kapott ilyen tökéletes minőséget. Így 1976-ban megalapítottuk a Black and White Inc.-et, amit én vezetek, és a mai napig is fenn áll” (Hídvégi Éva emailje, 2011). Több kiállítása volt az utóbbi 10–15 évben is, többek között Amerika legrégebbi művésztársaságában, a bostoni Copley Society-ben. Főleg magángyűjteményekben őrzik fotóit és fotogramjait. Ez utóbbiakból a De Cordova Múzeum (Lincoln, Massachusetts) tulajdonában is van néhány.

Nem kevésbé érdekes Kudelich Lajos útja, aki a mostani állás szerint mégiscsak retúrjegyet váltott Münchenig, mert húsz év után visszajött, igaz, nem jókedvében. Kudelich, miközben szobafestőként dolgozott, KISZ-titkárként, a ceglédi pártbizottság tagjaként aktívan részt vett a politikai munkában. 1975-ben visszaadta tagkönyvét egy revízió során, mivel egy hosszas, kacifántos történet után csalódott, és megutálta korábbi elvtársait. Ettől kezdve majd’ tíz éven keresztül tervezte, hogy disszidálni fog, pedig előtte még sohasem volt külföldön, nem is beszélt egyetlen nyelvet sem. Turista útlevéllel ment ki a családjával Nyugat-Németországba úgy, hogy előtte összecsomagoltak, nyaraltak a Balatonon, majd innen továbbautóztak Ausztriába, ahonnan három nap elteltével, 1985. július 11-én indultak tovább az NSZK-ba. A háromnapos ausztriai tartózkodás miatt a németek először elutasították a politikai menekült státuszba vételét, csak két év múlva, egy felülvizsgálat nyomán kapta azt meg. Eleinte mostoha körülmények között laktak egy szobában, gyakorlatilag a német állam tartotta el őket. Ennek ellenére, 1987-ben elkezdte a München környéki menekülttáborokat fényképezni. Nyelvtanfolyamokon ismerkedett meg vele hasonszőrű emigránsokkal. Mindegyiküktől kért egy olyan papírt, amin az állt az illető nyelvén, hogy „én magyar menekült vagyok, fényképezni szeretnélek benneteket.” Ezekkel a cseh, lengyel, szlovák, román és egyéb nyelvű papírlapokkal felszerelkezve ment közéjük, és mindig a megfelelőt vette elő. Működött a dolog, az Idegen kenyéren sorozata rengeteg fotóval gyarapodott ekkoriban. Ezt a munkát eredetileg Gera Mihály néhány mondata inspirálta, aki még a Lajos utcai kiállítása megnyitóján azt mondta, kívánja Kudelich Lajosnak, hogy merüljön mélyre, és onnan küldjön személyes tudósítást. Ez megragadt benne, s úgy érezte, most éppen elég mélyen van ahhoz, hogy meg tudja csinálni. A képekből Menekülttáborok címen rendezett egy kiállítást 1990-ben az egyik müncheni fotósbolt erre kialakított terében, majd két évvel később annak a müncheni gimnáziumnak a halljában, ahol Lilla lánya érettségizett. 1992-ben rendezték a Műcsarnokban a 10 éves Nagybaracska-kiállítást, amire elmenetele után először hazajöhetett. Mint mondta, „nagyobb élmény volt, mint disszidálni”. Ebben az évben lett a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja. Feleségével és két leányával azt tervezték, hogy Németországban folytatják az életüket. Mint szobafestő, jól megélt, fotósként, független filmesként sok dolog foglalkoztatta, de felesége halála után egy évvel, 2007-ben mégiscsak úgy döntött, hogy hazatér.

Kevesen ismerik azt a tragikus sorsú, nagyon tehetséges nyíregyházi fiatal fotóst, aki előtt egy nagy művészi pálya kapui álltak, többnyire bezárva. Ha nem Nyíregyházán él, ha nem akkor és nem úgy történtek volna a dolgok, ha nem disszidál, ha nem jön vissza, ha komolyabban veszi azt a tehetséget, amije volt… akkor ezek a kapuk talán megnyíltak volna előtte. Mikita Viktorról beszélek, aki 1956-ban született, és még gimnazista korában kezdett fotografálni. Érettségi után fényképész lett, elvégezte a szakmunkásképzőt. A nyarakat alkotótáborokban töltötte, minden eszközt megragadott, hogy tanulhasson. Fotótechnikus lett a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, majd néhány évig a Kelet-Magyarország című lap fotóriportere volt. 1983-ban felvették a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába, fényképezőgép nélkül készített Polaroid képeivel szerepelt az Esztergomi Biennálén. Három fontos egyéni kiállítása volt, mind Nyíregyházán, az egyik annak a háznak a lépcsőházában, ahol lakott, a másik a város főterén, a harmadik, Boros Györggyel, László Gyulával közösen, a Művelődési Központban. A helyi fotókritika, erős pártbizottsági nyomásra, „piszkos, ízléstelen képeknek” titulálta fényképeit. Elkeseredésében, melybe magánéleti kudarcai is belejátszottak, disszidált Amerikába. Néhány évvel később, csalódottan visszatért, 1994-ben pedig valószínűleg öngyilkos lett. Képeit, mint ahogy őt magát is, méltatlanul elfelejtették, talán még lesz valamikor kései elégtétel.

Válasszunk néhány olyan fényképészt is, akik az országváltásnak a szocializmus időszakában is legális formáival éltek, miközben még egyszer hangsúlyozom, hogy ahány eset, annyiféle. Mindegyikük fő indítéka mellé számtalan másik is keveredik. Nincsenek tiszta képletek. Igazából akkor járnánk el helyesen, ha egy nagy és átfogó, csak a tudományos és művészeti élet kérdései által inspirált, napi aktuálpolitikát nulla százalékban használó vizsgálat során az egyéni sorsok egyenkénti felderítésével, általános következtetéseket vonnánk le mindazon korokra, melyekben tehetségek születtek, nevelődtek, de ezekkel a tehetségekkel ez az ország mindenkor mostohán, nem az értéküknek, jelentőségüknek megfelelően bánt (el).

Legyen itt az első elmenő fényképész Kálmán Zsuzsa, aki a neves sportfotós, Petrovits László felesége volt, majd válása és második házasságkötése után Susan Kalman-Karlsson néven élt 1970-től Svédországban, s rendszeresen jár ma is haza. 1955-től a FŐFOTÓ egyik portréműtermében volt felvételező. Négy évvel később előrelépett, és a riportrészlegnél az arcképek mellett már műszaki, divat- és tárgyfotókat is készíthetett. Ismert, jó fotográfus lett, képei pályázatokon, versenyeken, kollektív kiállításokon, kiadványokban gyakran szerepeltek, több díjat is nyert. 1965 februárjában vették fel a Magyar Fotóművészek Szövetségébe, sikeresnek számított, ennek ellenére 1970-ben mégis úgy döntött, hogy kivándorol Svédországba. Esküvő, férj, állampolgárság. Nem tudott a skandináv országban fotós állást szerezni, ezért egyéves nyelvtanulás után három esztendeig az egyetemen számítógépes tanulmányokat folytatott, majd az IBM-nél, aztán a svéd vasúttársaságnál dolgozott mint rendszermérnök. Azóta hivatásszerűen nem fotózik. Kenyeres Katalin (Katalin Arkell) is hasonlóan, férjhez menve ment el. Előtte kijárta a Práter utcai sulit, majd a MÚOSZ Bálint György Újságíró Iskolában tanult. Fekete-fehér szociofotóival fiatalon felhívta magára a figyelmet, több képét harminc éve őrzöm vizuális memóriámban. Ő sem disszidált, hanem azon kevés lehetőség egyikét használta ki, melynek segítségével törvényt nem sértő módon hagyhatta el az akkori Magyarországot. „Turistaként voltam Londonban és egy tüntetésen megismerkedtem egy fotóssal, aki egy baloldali lapnál fotózott és meghívott a kocsmába a tüntetés után. Beszélgetésünk inkább politikai volt, mint szerelmi, mégis meghívott egy évre Londonba magához… A belügy visszautasította a meghívást, mivel nem volt rokon, erre én azt írtam neki viccesen, hogy csak akkor tudok kimenni, ha elvesz feleségül. És elvett… Kommunista hőstettként a balos nézeteinek dokumentálására. Ennek csak az arisztokrata családja nem örült. Mint feleség vonultam ki 1980-ban hivatalosan, és kezdtem el fotózni kint, balra-jobbra, mindenfelé. Angol állampolgárságot kaptam 1982-ben, a gyerekek is angolok, Kuvaitban dolgozom, ill. most Katarban fotózok. Ez évben tervezem, hogy nyugdíjazom magam, és visszamegyek Londonba, mert unom már a homokot. Word-Press díjas képem talán Londonból, vagy a londoni kiállításomból vannak, jó szociográfiai képek. Az arab dolgaimért talán lefejeznek, mert fátyol nélkül fotózom a királyi család háremét. Így közlésre persze nem alkalmas, de jó pénzt hoz a konyhára. Erre mondják a szociós kollégák, hogy elkurvultam a szakmában” – írta nekem a napokban.

A legismertebb férjhez elmenő egészen biztosan Maár Marianne (Mari Mahr), ő Santiago de Chilében született, ahová magyar szülei a második világháború zsidóellenes, értelmiségellenes üldözései elől menekültek. 1948-ban költöztek haza. Édesanyja Vajda Judit, akinek az apja Vajda László rendező, dr. Vajda Ernő ügyvéd, botanikus, fotós testvére volt. 1963-tól, huszonkét éves korától kezdett a Magyar Távirati Iroda kulturális rovatában dolgozni. Munkatársai és tanárai Friedmann Endre, Molnár Edit, Pap Jenő, Pálfai Gábor voltak. „Imádtam a szakmámat, szerettem a kollégáimat, de egy idő után fegyelmit kaptam és elbocsájtottak. Ekkor letettem a fényképezőgépet és csak jóval később, Angliában kezdtem ismét fotózni. Addig a Pannónia Filmstúdióban dolgoztam.” Első férje Maár Gyula filmrendező volt. Miután elváltak, újra férjhez ment a filmstúdióban éppen a Hugó a víziló című, koprodukciós rajzfilmet rendező Graham Percyhez, s elment vele Magyarországról. „Két ország között élek, négy állampolgárságom van, mivel azonban a szüleim magyarok voltak, s magam is itt éltem életem legfontosabb időszakában, nyolctól harminckét éves koromig, természetes számomra ennek vállalása.” Fotóit mélyen átitatja a visszaemlékezés az elveszett dolgokra. Képei egy rejtélyes magánvilág dokumentumai, fiókok egy képzeletbeli sublótban, mindegyikükben egy-egy, édesanyját gyászoló emléktárgy, nagymamája életének töredékei: elegáns cipő, esernyő… Utalások, melyek tele vannak jelekkel és felfedezésre váró titkokkal. Fotói korunk lényeges kérdéseit kutatják: a száműzöttség állapotát, egy kultúra részleges elvesztését és egy másik megszerzését. 1972 után a Polytechnic of Central Londonban tanult, ahol fotóművészet szakon szerzett diplomát. Három évig dolgozott a BBC külsős standfotósaként, képeit eladták reklámügynökségek, lapok, könyvek borítóit fényképezte, készített oktatófilmeket. Folyamatosan fotografál most is, képeit a Potographers Gallery és a Zelda Cheatle Gallery árulja. Sokáig Londonban élt, de utolsó üzeneteit már Berlinből küldte.

Mindenki tudja, hogy a Muskátli eszpresszó a hetvenes évek avantgárd személyiségeinek egyik legfontosabb találkozóhelye volt. Lőrinczyt, Koncz Csabát. Nagy Zoltánt, Zaránd Gyulát, akikkel a későbbiekben még részletesen szeretnék foglalkozni, talán sorolni is tudják. De arról hallottak, hogy a házban korábban lakott és dolgozott egy fényképésznő is, aki szintén elhagyta az országot? Ő volt Nagy Iby, aki meglehetősen fiatalon, alig 19 éves korában nyitott Debrecenben fotóműtermet Iby Fotó néven. Portréival különféle pályázatokon szerepelt, majd egy ösztöndíjjal fél évre kiment Belgiumba tanulni, onnan tovább Párizsba, ahol 1931–41 között dolgozott, egyebek mellett a L’Art Musical lapnak készített világszerte ismert zenészekről portrékat, és a lap művészi megjelenéséért is felelt. Megbetegedett, visszajött Budapestre, ez a történet nem egészen tiszta, hiszen zsidó származású volt, s ez időben ez nem számított kifejezett életbiztosításnak. 1942-ben megházasodott, megszületett Sarló (korábban Schwartz) András nevű gyermeke. Várkonyi műtermében dolgozott, túlélte a háborút, és 1948-ban a Kristóf tér 3. alatt ismét műtermet nyitott. A MASPED elvette az épületet – már akkor is volt ilyen –, ezért a Váci utca 11/b.-be költözött, a Muskátli eszpresszó épületének emeletére. Itt, a lakásán tartott fenn műtermet, sok művészt fényképezett az Operából, az Erkel Színházból. 1956 végén megvette Várkonyi László fiától az 1956-ban disszidált apa stúdió-felszerelésének nagy részét. 1957-ben fél évig érvényes útlevéllel visszament korábbi munkaadójához Párizsba, visszajött, majd 1963-ban ismét kiment. Nem hosszabbították meg többé az útlevelét, így lett hivatalosan is disszidens. 1968-ban, alig hatvan évesen, egy operációt követően meghalt. Képeiből az Operaház fotóarchívuma, a Színháztörténeti Múzeum őriz néhányat.

A következő folytatásban a Muskátli törzs-közönségével, az onnan világgá ment alkotókkal foglalkozom.