ENRIQUE METINIDES FÉNYKÉPEI

„Az első fényképemet 12 évesen jelentettem meg. Én vagyok a legfiatalabb sajtófotós. Innen kaptam a nevemet, el ni?o.”

Egy hibátlanul sminkelt arc, az érzéki száj és a lendületes ívű szemöldökök finom hangsúlya, amit hullámos, világosszőke haj keretez. Élénk pirosra lakkozott körmök és nehéz aranykarperec – mintha filmszínésznő lenne. Csak a helyzete nem illik egy szép nőhöz: a nyak két oszlop közé szorulva, a kéz egy betontömbre fektetve. Ekkor vesszük észre az arcon futó, keskeny vércsíkot és a meredt tekintetet. Ekkor értjük meg az elsősegélyt nyújtó férfi szerepét is a háttérben a fehér lepellel. Azért jött, hogy betakarja a holttestet. A háttérben további férfiak állnak, a kamera felé pillantanak, vagy a behorpadt autót nézik, amely keresztbe áll az úton. Egy szerelmi dráma, egy krimi vagy egy thriller tragikus végkifejletét látjuk? Az élet kegyetlen dolgokat produkál, és Enrique Metinides az ilyen pillanatokat örökíti meg.

Az 1979. április 29-én történt baleset áldozata, Adela Legarreta Rivas mexikói újságírónő éppen úton volt egy sajtókonferenciára, hogy bemutassa a nemrég megjelent könyvét. Enrique Metinides, aki kisgyerekkora óta fotóriporter volt, több felvételt is készített a baleset helyszínén. Nem az imént említett kép volt az, amelyet a következő nap leközöltek. „Az emberek gyakran nem azokat a képeket tartják fontosnak, amelyeket a szerkesztők beválogatnak a magazinjukba”, mondja sok éves tapasztalata alapján. Nem a szenzációvadász pillanat a fontos, hanem a sokrétűség. „Ezeknek a képeknek a vonzereje a hihetetlenségükben rejlik. A jelenetek megrendezettnek hatnak, mint egy történelmi festményen, és nem is sejtett módon elbizonytalanítanak”, olvasható a kasseli kiállítás kísérő szövegében.

Ez a tragikus, de egyben izgalmas felvétel az egyik legutolsó ilyen képe, mert még abban az évben felhagyott a bűnügyi riportok készítésével. Az 1934-ban, Mexikóvárosban született Metinides szinte még gyerekként, 1948-ban kezdett dolgozni a La Prensa című bulvárlap számára. Minden egy autóbalesettel kezdődött. Ez a sors keze volt, meséli a kiadójának, Misha Kominek-nek, aki az Enrique Metinides Series-t megjelentette. Apjának egy kis trafikja volt, kamerákat árult, majd egy éttermet működtetett. A tizenegy éves fiú tőle kapta első kameráját, egy Brownie Juniort. Egy nap súlyos baleset történt az étterem előtt, amit a fiú is látott, és rögvest fényképezni kezdett. Egy idősebb fotóriporter meg is szólította (és magával vitte a hullaházba), egy évvel később pedig megtette fizetés nélküli gyakornokának. Így adódott, hogy Metinides már tizenkét évesen megjelentethette első sajtófotóját. Az el nin~o (a fiú) becenevét még felnőttként is viselte. És valamiképp illik is a név a ma már igencsak megőszült, de még mindig életvidám és egyenes tartású fotográfusra. Ugyan volt már egy szívinfarktusa, és megbízásai közben gyakran meg is sérült, mégis nagyon élénknek hatott. „Nagyon nyugodtnak tűnt, mint egy igazi tapasztalt újságíró, aki a borzalmat, amit látott, igyekszik humorral ellensúlyozni.” Még ma is nagyon kedveli azt az 1948-ban készült fényképet, amelyen egy balesetet bámuló fiú látható. A képben önmagát látja. A szakma elsajátításáról csak annyit mond: „A fényképészetet az utcán tanultam.” Alapvetően befolyásolta őt az amerikai gengszterfilmek iránti vonzalma. „Kisfiúként mindig legelöl akartam ülni, és mindig újra megnéztem a filmet, hacsak tehettem… A látvány és a világítás nagy hatással voltak rám”, mesélte abban az interjúban, amit Trisha Ziff kurátor az Arles-i Fotóhónap alkalmából készített vele.

„Nem sokkal azután, hogy beszálltunk a buszba, összeütköztünk. Előzőleg egy másik buszban ültünk, mivel azonban elvesztettem egy kis napernyőt, ismét kiszálltunk, és így kerültünk abba, amelyik balesetet szenvedett, és amelyikben megnyomorodtam” – ezt Frida Kahlo írta a saját traumájáról. A balesetek nem csak 1925-ben voltak mindennaposak Mexikóvárosban, Metinides még az ötvenes, hatvanas években is naponta volt szemtanúja ilyeneknek (a rossz fékek, abroncsok, az elöregedett autók gyakran okoztak súlyos baleseteket), de látott lövöldözést is és rengeteg áldozatot. Ezt a borzasztó és visszataszító valóságot úgy fényképezte le, ahogyan Frida Kahlo megfestette. „Szürrealistának tartottak. Ez tévedés. Sosem festettem álmokat. Amit én ábrázoltam, az az én valóságom volt.” Bizonyos értelemben Metinides is a saját valóságát fényképezte. Hét éves korában a szomszéd gyerekek a lábánál fogva lógatták ki az ablakból. A mai napig tériszonytól szenved, és sosem ült még repülőgépen. Így még inkább csodálatra méltóak a szédítő magasságból készült felvételei. Például egy 45 éves öngyilkosjelölt megmentéséről, aki kétségbeesésében, hogy nem tudja eltartani családját, felmászott egy százharminc méter magas állványzatra. Metinides alulnézetből fényképezte le a magányos férfit, először egyedül, majd az odaérkező mentőkkel együtt. Szinte kiált a képről, hogy mindhárom férfi a mélybe zuhanhatott volna, pedig nagyon nyugodtnak tűnik a kompozíció. Metinides szemmel láthatóan leküzdötte munka közben tériszonyát. Annyira hatása alá került tevékenységének, hogy teljesen megfeledkezett magáról. „Egészen magasan álltam fönt a szemben lévő házban, amikor ezt a sorozatot csináltam. Veszélyes hely volt. Én magam is sokszor szenvedtem balesetet, összesen tizenkilencszer… de mindig megcsináltam az akcióképeimet.”

Metinides számára sosem az egyedi kép volt a fontos. A filmen iskolázott tekintete segítségével mindig egyedi módon fényképezett egész sorozatokat. Az objektív segítségével fokozatosan közelített a tetthelyhez, az esemény helyszínéhez, hogy aztán még inkább a részletekre összpontosíthasson. „Az első képem mindig az épület homlokzata, ahol a bűncselekmény megtörtént, majd a bejárat, aztán a vér, a test. Ez egy film, de állóképekben.” Így fényképezte le egy repülőgép lezuhanásakor először az egész gépet, majd az életben maradottak és a sérültek kaotikus helyzetét, a mentőalakulatok bevetését, és végül külön az áldozatokat. Kamerájával azonban tragikus egyéni sorsokat is nyomon követett. Megrázóak a kis fehér koporsóval Mexikóváros utcáin bolyongó nőről készült felvételei. Az asszony egy balesetben vesztette el kétéves gyermekét, akinek a holttestét gyalog kellett a kórházból a tizenkét kilométerre lévő otthonába cipelnie. Elbizonytalanítanak a parkban lévő szerelmes párról készült képek is. A nő kétségbeesetten hajtja fejét a karjára a földön fekvő, látszólag alvó férfi mellett, akit ötven pesóért szúrtak le, egy hónappal az esküvőjük előtt. „Sokat láttam, és néha még egy gyilkosság is meglehetősen ostoba dolgok miatt történik.”

Sokkoló képeinek igen erős az elbeszélő jellege, és tematikusan gyakran összehasonlítják az amerikai bűnügyi fényképész Weegee hasonló felvételeivel. Metinides témái között azonban sosem voltak ártalmatlan társadalmi események vagy utcai jelenetek. Mégsem lenne jogos őt szenzációhajhász katasztrófafotósnak nevezni, aki, mint Susan Sontag a Mások szenvedése című esszéjében írja, lehetőség szerint mindig drámai képekre vadászik, hogy felpörgesse a fényképészipart. A világ nyomorát és brutalitását mutatja meg az embereknek, amelyekről azok természetesen nem akarnak tudomást venni, mégis arra vágynak, hogy lássák. „Tüzet, robbanást és minden másfajta szerencsétlenséget láttam. De ami igazán szórakoztatott, az a bámészkodók tömege volt.” Ez a voyeurizmus szerinte egyszerre táplálkozik a halál iránti vonzalomból és abból, hogy ne váljunk magunk is áldozattá. „Ez a mások fájdalmára és szenvedésére irányuló tekintet a vallásos gondolkodásban gyökeredzik, amely a fájdalmat az áldozattal és az áldozatot a felemeléssel köti össze” – írta George Batalle. Metinides egy 1950-es autóbusz balesetről meséli: „Mind odajöttek, hogy lássák, és a fagylaltos minden fagyiját eladta.” Minden tragédia dacára jó érzékkel mutatja meg a részleteket is, például amikor felfedi a nők sajátosan szoros vonzódását a táskájukhoz, még a legnagyobb szükségben is úgy ragaszkodnak hozzá, mint az életükhöz. De igen jól ért ahhoz is, hogy érzékeny képeket készítsen, anélkül, hogy az érintetteket megsértené; minden közelség ellenére képes távolságot tartani. Különösen fontos számára az a tapasztalat, hogy a fényképeivel valami pozitívat is elérhet. Így találta meg a balesetben megsebesült kis Hector a szüleit, annak köszönhetően, hogy megjelent a képe. „Ez egyike azon ritka pillanatoknak, amikor a képeim megakadályoztak egy tragédiát.” Minden szenzáció ellenére a munkája erőteljes intimitást és együttérzést mutat, egyértelművé teszi számunkra a saját sérülékenységünket, törékenységünket.

Amióta már nem dolgozik fotóriporterként, Enrique Metinides Mexikóvárosban él rádiók között (amelyek a rendőrségi adókra vannak beállítva), tévékészülékek között (amelyek képernyőjén katasztrófafilmek villódznak) és persze polcok között, temérdek videofelvétellel, meg egy hatalmas játék tűzoltó- és mentőautó gyűjteménnyel, megrendezett mentési helyzetekkel és kevéssé odaillő műanyag békákkal. Talán a kegyetlen valóság ellentéteként, hogy elviselhetőbb legyen a világ.

Anne Kotzan

Pfisztner Gábor fordítása