BESZÉLGETÉS BALASSA LÁSZLÓ FOTÓMŰVÉSSZEL

– Azt tudom, hogy Barcelonában élsz, de azt nem, hogy itthon merre laktál.

– Budapest kilencedik kerületében, a Balázs Béla utcában nőttem fel, egy körfolyosós házban, ahol, amíg megvolt ez a tisztség, a nagyanyám volt a házmester.

A lakásunk egy kicsi házikó volt, amit a körfolyosóhoz építettek, és ahogy nagyapám mesélte, a háborúban és 56-ban is istállóként szolgált. Sem fürdőszobánk, sem saját toalettünk nem volt, bent a bérházban volt a közös vécé, egy folyosó öt vagy hat kis kabinnal, és egy-egy kabint több család is használt. Nyaranta a garázsban fürödtünk, télen pedig úgynevezett francia fürdőszobánk volt, á la vór.

A gyermekkorom másik meghatározó körülménye, amit azt hiszem, el kell mondanom, a szüleim voltak. Apám gyorsan továbbállt, anyám pedig alkoholista volt. Mikor pár hetesen kint hagyott a napon a kocsma előtt, a nagyanyám nyugdíjaztatta magát, és átvett tőle. Így, hála istennek, a nagyszüleim neveltek fel. Sajnos anyám élete a miénkre is hatással volt, nagyanyámék teljesen elszegényedtek miatta.

Jómagam a Lenhossék utcai általános iskolába jártam. Mit mondjak, nem én voltam az osztály kedvence. Anyám a kerület ismert kocsmatölteléke volt, így aztán miatta is kaptam folyamatosan. Én inkább félrevonuló típus voltam, nem szerettem nagy társaságban lenni, ez szintén olaj volt a tűzre; ilyenkor visszaütöttem és verekedtem, amíg tudtam, azután csak védtem a fejem, hogy otthon ne vegyék észre a nyomokat. Ez szinte napi programként ismétlődött.

Végül eljött az a nap, amikor már nem mertem bemenni az iskolába, és a nagyapám rájött, hogy a nagyobbak fenyegetnek, elveszik a pénzemet stb., és bejött, hogy a végére járjon. Soha többé nem nyúltak hozzám, az igazgató pedig egy hónap betegszabadságra ment. Az öregem szerette egyszerű, régi módszerekkel elintézni a dolgokat.

– Egy helyen azt írod magadról, hogy közel kerültél a buddhizmushoz. Ezt hogyan kell érteni?

– Gyermekkoromban rengeteget beszéltem a háborúról, a bujkálásról, olyan szavakat használva, amiket még nem kellett volna ismernem. Tizenéves koromig betegesen féltem a repülőgépektől, akármikor, ha elment egy a ház felett, rettegtem, hogy előbb-utóbb jön a fütyülő hang, a becsapódás. A nagyanyámék ezt úgy értelmezték, hogy éltem már azelőtt is, és abból az előző életemből megmaradtak bizonyos traumák. De ezekből már csak a repülőgépektől való félelmemre emlékszem, semmi egyébre. Egy szó mint száz, azt tanították nekem, hogy mindenki meghal, majd megszületik újra és újra. Ebből egyenesen következett a buddhizmus.

Talán a zen buddhizmus áll a legközelebb hozzám. Szeretem az egyszerűséget.

– Mondod, hogy félrevonuló típus voltál. Fel tudtál-e oldódni valamiben?

– Kiskoromban, amikor megkérdezték, mi akarok lenni, rendre azt válaszoltam, hogy bölcs. Szerettem olvasni és zenéltem is. A spanyolországi, valószínűleg baszk származású apai nagyapám zenész volt. A nagyszüleim kicsi korom óta figyelték, hogy melyik hangszer lesz az, ami megfog. Végül a zongora lett az. De abbahagytam, mert úgy éreztem, nem vagyok elég jó, és ma már csak magamnak zenélgetek1.

Viszonylag korán elkezdtem és megszerettem olvasni. Sokáig gondoltam úgy, hogy író szeretnék lenni, az írást a mai napig gyakorlom2, azt persze nem tudom, hogy amik megszületnek, beleférnek-e valamelyik kategóriába. Írni olyan nekem, mint egy terápia. Vannak dolgok, amiket nem tudok lencsevégre kapni, így leírom; nem megteremtem, csak megfigyelem őket. Kicsit olyan ez, mint egy nyitva felejtett ajtó, én csak nézem, mi oson be rajta.

– És a fényképezés mikor kezdett érdekelni?

– Gondolom, az hangzana a legjobban, hogy már gyermekkoromban is fényképésznek készültem, az óvodában fénymérő volt a jelem, és tizenévesen én fotóztam az osztályképeket… a valóság az, hogy nyolc éve, pár nappal karácsony előtt, egy 28 négyzetméteres garzonlakásban ültem az ágyon, és egy kis kompakt gépet szorongattam a kezemben. Megint kirúgtak egy munkahelyről, megint nem fizettek ki, én pedig végső elkeseredésemben loptam egy kis Fujit, hogy adhassak valamit karácsonyra a menyasszonyomnak. Azt hiszem, utólag meg kellene köszönnöm, hogy kirúgtak, nem fizettek ki, és el voltam keseredve. A menyasszonyom, Rámpay Borbála grafikus, aki azóta a feleségem, soha, egyetlen egyszer sem használta a gépet. Viszont nekem azóta nem telt el úgy napom, hogy ne lett volna a kezemben kamera. Másfél évre rá én fotóztam a szépségkirálynő-válogatást.

– Milyen munkahelyekről rúgtak ki?

– Beleunnál, ha elkezdeném felsorolni, voltam zöldséges, villanyszámlás, személyi testőr, műszaki eladó, reggelig sorolhatnám, csak akasztott ember nem voltam.

Szerettem azt a kis kompakt gépet, olyan volt, mint egy kis ékszer. Persze hamar megismertem a korlátait, így egy komolyabb kamerát kellett vennem, és az akkoriban új Nikon D70-es mellett döntöttem.

Azt hiszem, a fényképezés eleinte egyfajta lázadás volt. A világfájdalmamat akartam kihányni, az undoromat az emberektől, a rendszertől, mindentől, nevetségesnek hangzik, de kár lenne tagadni. Mindent jobban akartam csinálni, mindenben okosabb akartam lenni. Persze nulla szakmai tudással, egy kis kompakt gép és egy Photoshop volt mindenem. A technika hidegen hagyott. Nagy hangon hirdettem, hogy a film halott, és csak a digitális technikának van értelme; vicces, hogy ma szinte csak filmre dolgozom. A filmnek lelke van, van benne valami, amit az általam ma már túl sterilnek tartott digitális képalkotás nem ad vissza. Több filmes kamerát is használok, közülük a Holga és a Rolleiflex a két kedvencem.

Eleinte a világokat akartam megmutatni, ma inkább csak elrejtem őket a képeken. Még ma sem tudnám eldönteni, mi az én igazi témám. Nagyon szeretek emberekkel dolgozni, és rajongok a színházi és filmes munkákért, ott hatalmas szerepe van a pillanat elkapásának, ebben érzem magam otthon a leginkább.

Ugyanakkor bizonyos tájak, tárgyak sem hagynak hidegen, és egyre inkább mélyülök el egy olyan fajta fotográfiában3, ami csak sejtet, mintsem mindent megmutat, ahol a nézőn múlik az élmény nagyobbik része.

– Annak ellenére, hogy a technika nem érdekelt, a fényképezés alapjait neked is meg kellett tanulnod.

– Igen, és ebben sokat segített egy MTI-s barátom, Balázs Sándor. Pár utcára tőlem volt egy kis stúdiója. El akart adni egy állványt, nekem meg szükségem volt egyre, így ismerkedtünk meg. Én tanítottam a Photoshopra, ő pedig a fényképezésre: hogyan működik a kamera, hogyan működnek a lencsék? Mire jók a szűrők? Miért más a film, mint a digitális kép? Baksai József Munkácsy-díjas grafikusművésztől is rengeteget tanultam. A feleségemnek az Óbudai Képzőben ő volt anatómiatanára, a feleségem nemigen szerette, így én sem. Aztán egy évzáró bulin főzött egy bográcsgulyást, órákig beszélgettünk, és a végén berúgtunk, azóta nagyon jó barátok vagyunk. Fenomenális, ritkaságszámba menő tudással rendelkezik a filmes fényképészet területén! És a felsorolásból nem hagyhatom ki a feleségemet sem, aki grafikusművészként idén végez Barcelonában, és olyan dolgokat tanított, amikkel a fotográfia határterületeit tudom elérni: monotípia, fotóból rézkarc, különleges papírok használata.

Az antik technikák területén (cianotípia, van dyke) Alfonso de Castrótól is tanultam. Ő a Barcelonai Egyetem fotográfiatanára, de én még régebbről ismerem, a flickr képmegosztóról. Klasszikus fotográfiát művel, Leica-párti, de lyukkamerákkal is dolgozik, kiemelkedő eredményekkel. Zseniálisan bánik a fényekkel.

Régen a baráti körömben nem volt fotós, most már szinte csak azok vannak.

Spanyolországban elkezdtem egy képzőművészeti egyetemen tanulni ösztöndíjasként, de közben kiderült, hogy nincs fényképezés szak, és a fotólaborjuk csak annyira felszerelt, mint amilyen az én itthoni laborom, így nem láttam értelmét az ottani tanulmányoknak. Ha egyszer hazamegyek, nagyon jó volna az Iparművészeti Egyetemet elvégezni. Tanulni nagyon fontos, de szeretem magam megválogatni a tanáraimat. Sokat tanultam például az olasz Alessandro Bavaritól, az ő látásmódja igazán egyedi, amúgy pedig szimpatikus, kedves ember.

– Miért mentél el Magyarországról?

– Kiskoromban is többször „világgá mentem”, a kapuból hoztak vissza nagyanyámék. Valahogy mindig menni akartam.

Még meg sem volt a Nikonom, amikor egy ismerősöm úgy mutatott be Fásy Ádám feleségének, mint egy hú, mennyire tehetséges fotóst. Megnézték a képeimet, és megkérdezték, elvállalnám-e a Miss World Hungary fotózását. Természetesen pénzt nem kapok, de megérné a kapcsolatokért, meg a csajok is jó pénzt fizetnek majd a portfóliókért.

Ebből négy hónapnyi munka lett, egyetlen fillér fizetség nélkül. A lányokkal nagyon jóban voltunk, de Fásyékkal nemigen kerültünk egy hullámhosszra, nem tetszett a papírmasé világ, amit maguk köré építettek.

Ezen kívül műtárgyakat fotóztam egy galériának, a tulajdonos kitalálta, hogy bezár oda napi nyolc órára, hogy biztosan elvégezzem a feladatot – persze ezt nem engedtem, így, mielőtt befejeztük volna a munkát, mindent fizetés nélkül lelépett. Ez idő tájt, 2004-ben a feleségemmel végiggyalogoltam az akkor még nem annyira ismert, Camino de Santiago de Compostela elnevezésű, 850 km hosszú zarándokutat. Ott sok minden megváltozott, és 27 évesen úgy döntöttem, hogy éhen halni a spanyol tengerparton is tudok, és még stílusos is.

– Nehéz döntés volt?

– Nem volt nehéz, sok barátom élt itt, akik segítettek, ezért is lett Spanyolország, illetve Katalónia a cél. Szeretjük a tengert, és hat év távlatából is elmondhatom, hogy kiváltság ilyen közel lakni hozzá, mint mi lakunk. A spanyolok lazábbak, mint a katalánok, de én a katalánokat jobban szeretem. Összetartóak, nem gáncsoskodnak, ez magyarként újdonságként ért. Megdöbbentően nyugodtak hozzánk képest. Sajnos a művészeti életben inkább követnek egy már bevált, biztos dolgot, mint hogy megpróbálnának újítani, és ez kissé a kreativitás rovására megy.

Régóta foglalkoztat az identitás kérdése. Önmagunk meghatározása létfontosságú, ha meg szeretnénk érteni a körülöttünk lévő világot. Ha nem az árral akarunk sodródni, nagy fokú tudatosságra, elmélyülésre van szükség. Azáltal, hogy eltávolodtam tőle, más perspektívából szemlélem a hazámat. A magyar sorozatomban magyarországi művészekkel, közéleti személyekkel dolgoztam együtt. Olyan kontextusban mutattam meg őket, ahogyan ritkán láthatóak. Itt Spanyolországban kibővítettem a sorozatot, és elkezdtem katalán emberekkel dolgozni. Az első modellem Carme Ruscalleda volt, a Sant Pau étterem séfje.

– Hogyan alakult a fotós életed?

– Többet tudnék mesélni a konyhai mosogató vagy a kidobólegény életről… Ragaszkodom hozzá, hogy én döntsem el, mit, hogyan fotózok, hogy mi érdekel, mivel vagyok hajlandó foglalkozni és mivel nem. Az esküvők vagy rendezvények fényképezéséből jól meg lehet élni, ha az embert nem zavarja, hogy iparos munkát végez. Engem zavar.

Kiállításokra dolgozom, művészi projekteken. Emellett van egy munkám, aminek nem sok köze van a fotográfiához, viszont keresek vele annyit, hogy eszközöket vehessek, és azokkal dolgozzam, akikkel szeretnék. Így jutottam el Carme Ruscalleda konyhájára vagy Ramon Villaro kertjébe. És ha nem dolgoztam volna egy hotelben és ott nem fogadtak volna bizalmukba, nem tekintettek volna barátnak, akkor sose jött volna létre a hotel sorozatom. A nagyapám azt mondta, hogy sok mindent lehet szégyellni, de a munkát nem, én is ehhez tartom magam.

Persze én is álmodozom, sokat adnék, ha mint fotóriporter dolgozhatnék szélsőséges helyszíneken, katasztrófák, háborúk közelében.

Most leginkább a fekete-fehér képekben tudok elmerülni. Szeretem az erős kontrasztokat. Az a világ, amit fényképezek, csendes, alig mozduló. A ki nem mondható érdekel, a szó, amire senki sem emlékszik, a táj, amit senki sem látott még, a pillantás, ami sosem történt meg.

Nem dokumentálni vagy megörökíteni akarok, hanem önmagamon keresztül mutatok meg dolgokat. A bennem élő világ köntösét húzom a valóságra.

A fotózás számomra életforma, a művészet nem elkülöníthető a mindennapi életemtől. Olyan dolgokat mutatok meg, amik mellett nap mint nap elmegyünk, szinte észrevétlenek a napi rohanásban. Ugyanakkor, mivel átszűrődnek rajtam ezek az élmények, az elkészült fotón már az én személyes világom részeiként jelennek meg. Ahogy telnek az évek, a fotóimat mind többször kísérik a hosszabb-rövidebb írásaim, melyek lassan szerves részét képezik a munkásságomnak. Az írásaimat egyelőre magyarul publikálom, mert annak ellenére, hogy több éve külföldön élek, az anyanyelvemen tudok a legőszintébben gondolkozni. Talán pont ennek a nyelvnek köszönhetem azt a különleges kapcsolatot is, ami összeköti bennem a kimondott szavakat a képekkel, mondhatni párhuzamosan gondolkozom képekben és tőlük független szavakban. Ez gazdag jelentéstartalmat, sokrétűséget kölcsönöz a fotóimnak.

Fontos számomra, hogy a képeimnek legyen mondanivalója, ugyanakkor törekszem arra , hogy nyitva hagyjam az ajtót, és a nézők más-más értelmet tulajdonítsanak nekik. Ezáltal létrejön egy párbeszéd, a kép a néző fejében áll össze egésszé. Ilyen értelemben a mű sosincs kész, egy folyamat része, mindig változik, mozgásban van. A változásra való képesség az, amitől egy-egy darab élővé válik, és sok idő múltán is érdekes lehet.

A feleségem révén, akinek tanulmányrajzokhoz kellett dokumentációt készíteni, én is bejutottam a patológiai intézetbe. Sok órát töltöttem el ott, megfogott a hely furcsa varázsa. Közelről látni az élet törékenységét, belélegezni a múlandóság elkerülhetetlenségét. Sok mindent átgondol az ember egy ilyen helyen. Az ott készült képekből állt öszsze az Álmodók című sorozat. Arra törekedtem, hogy a dokumentarista fotográfia keretein belül maradjak, de valamit mégis átadjak abból, amit fényképezés közben éreztem.

A dokumentarista fotográfiához próbálok hozzáadni egy kis pluszt, amitől kibillen a kereteiből. Ezért használok úgymond színpadias, klasszikus fényeket. Törekszem rá, hogy a képek minél egyszerűbbek legyenek, mégse lehessen mellettük elsétálni gondolatok, érzelmek nélkül, legyenek azok pozitívak vagy negatívak.

– Azt mondtad, szeretnéd elvégezni az Iparművészetin a fotográfia szakot. Azt tervezed, hogy hazajössz?

– Egy éve komolyan gondolkodtunk ezen. Rengeteg fotózásom van otthon leszervezve, és a modelleim türelmesen várnak, mert évente csak egyszer megyek haza, és csak akkor tudok dolgozni velük. Hová menjek haza? Szeretem Magyarországot, de azt hiszem, nincs hová hazamennem. Nem lennék otthon, ahogy itt sem vagyok teljesen, ez a csapda elkerülhetetlen, ha eljössz hazulról. Itt az otthoni erdők hiányoznak, az esti séták karácsonykor a Belvárosban, otthon pedig az, hogy reggelente lemegyek úszni, és nap mint nap ugyanaz a kormorán halászik mellettem a vízben. Felmegyek a hegyekbe, és fentről nézem a felhőket.

Bacskai Sándor

Jegyzetek:

(1) https://www.facebook.com/video/video.php?v=2177186269110

(2) http://fotobalassa.blogspot.com/2011/11/hit.html

http://fotobalassa.blogspot.com/2011/08/hinta.html

http://fotobalassa.blogspot.com/2011/02/celluloid.html

(3) http://www.flickr.com/photos/balassa/6393778305/

http://www.flickr.com/photos/balassa/6108922354/in/photostream