SZOMBAT ÉVA SZÉP ÚJ VILÁGA

Nem árt óvatosan közelíteni, mióta az, ki eleven, korszerű és mind kezesebb fotóeszközökkel örülhet a megnyilatkozás szabadságának. A kommunikáció vizuális zuhataga – most már a testbeszéd után benne a trash beszéd is – óceánná dagasztotta a virtuális fürdővizet, amit dehogy is öntenénk ki, hiszen abban az ifjúság önmaga látványa iránti örömmel lubickol.

Gyakorlott szem persze átlát a virulens jelenségeken, hogy például a vizuális locsogás stílusbeli dolgaiból érettség híján könnyen lesz modor, csak: akkor mi van? Dolgaink jövőjéről nem a bölcsesség, hanem a vitalitás dönt.

A technikát persze a diákévek alatt mindenki megtanulja, de még az ismerkedő játék szintjén is háttérbe szorulnak ma az olyan fotográfiai specifikumok, mint a leleményes formai szerkezet, a fókusz-defókusz lehetőségei, az optikák fénytörési sajátosságainak vallatása, tárgyak és személyek vizuális aurája, az allegorikus képbeszéd, az asszociációkra serkentő áttételes szólás. Az egyetlen talán, ami körültekintő figyelmet kap, az árnyékvetés.

A fotográfiailag képzett ifjúság körében divatba jött önmutogatás, az önmagunkkal berendezett vizuális én- és mi-színház a nem ide tartozók szemében – kellő távolságból tekintve – tarka és technikailag korrekt mód semmilyen.

Így feltűnik e közegben, hogy Szombat Éva, aki alap paramétereit tekintve ugyanolyan, mint bármelyik más, épp a fotográfusi pályára álló, felsőfokú képzésben részesülő huszonéves fiatal, aki egy tárgyi alkotóelemeire szétgondolt civilizáció kelléktárába betévedt gyermekként kotorász értelméből kifordult gesztusok és kulturális relikviák között, hogy azokból összehozzon valami kedvére valót, szóval, ő, valahogy mégis másmilyen, mint a többiek. Kedélyesen hangolt irónia, poézis, harsányság és tetszetős tarkaság, a hangsúlyhelyezés egyéni technikája ötlik szemünkbe. Egyéb domináns ismérvei is vannak, ezek nem írhatók le ésszerű szavakkal – például, hogy miért pont olyan színe lett valaminek, mint amilyen, vagy miért bukkannak fel diszkrét tolakodással bizonyos tárgyak derültséget keltő vagy elbájoló módon a képe valamelyik szegletébe.

Ilyesféle benyomást kelt a Műtermészet sorozat is, melynek filozófiája Szombat Éva 24 évéhez illően (ellenére?) igen egyszerű: hiányzik a városi ember környezetéből a természet, pótlékokkal vigasztaljuk magunkat. Nem jó ez, de ne keseregjünk, sajnáljuk mindezt inkább derűvel. Ő maga, aki „városi gyerek” gyanánt jelöli magát, s a természeti környezetből a zöld dombokat kedveli délutáni világításban (mostanában ritkán jut oda), régóta kigondolta már magának, hogy érdekes lenne valamelyik városi lakásban az erdő vagy a vízesés iránti poszteres nosztalgiát megfotózni. Pontosabban az e témakörbe tartozó furcsa vonzódások kezdték érdekelni, torz nosztalgiára valló életkörnyezetek mint a veleszületett irónia céltárgyai.

A Műtermészet tematikája nyomokban már korábbról jelen volt Szombat Éva foldereiben. Stenczer Sári figyelt fel rá mint kurátor, aki aztán ösztönözte, hogy mozduljon rá a témára. Így kerekedett ki a Lumen kiállító terében a 2011. márciusban bemutatott kollekció, ami azóta is bővül tovább.

Sorozatában akad néhány, amit az FFS Élettér elnevezésű pályázati kiírásától ösztönözve fotografált. Barátai környezetében ösztönösen felfigyelt olyan motívumokra, amelyek a természet iránti „eltorzult” vonzalomról beszélnek. Maga is lakott együtt olyan lánnyal, akinek kitömött őze volt.

Előkerül e sorozatban a műtermészet jelenvalóságának sokféle formája. Tyutyu, például, akinek tetoválószalonja van, maga az organikus motívumokkal álcázott szelíd vad, aki a vadont a bőrén hordja.

A tapétafenyves előtt szobrozó Zita ingén a tigrist a vad erő gondolatával való kacérkodás jelének tekinthetem. Gazsi zűrzavaros szertartását a kerti fára szerelt kosárlabda palánk alatt, a természethez való viszonyunk felől közelítve aligha lehet kielégítően értelmezni. A tematikához való legérzékibb közelítés valószínűleg Szombat Éva zseblámpakölteményén, a Műtermészeti képen valósul meg.

A már gyerekként is átlagon felüli kedvvel rajzolgató Szombat Éva grafikusnak szánta magát, meglepetésére fotóra vették fel a képzőművészeti szakközépiskolában. Hamar rájött azonban, hogy örülnie kell: izgalmasabb dolog a laborálás, mint „a vonalak húzogatása” hónapszámra.

Öt év múltával szakérettségit tett, aztán felvételizett, de csak harmadszorra vették fel a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre. Bachelorként diplomázott, tanulmányait most a mesterképzésen folytatja.

Tudatosan keresi az egyéb művészeti ágakkal való együttműködést, fotográfiai modelljei ezért jórészt hajdani iskolatársai közül kerülnek ki.

„Nem szeretnék beszűkülni, túlzottan ebben a fotós világban létezni.”

A fiatal művészek életkörnyezete eleve szokatlan és tarka, helyenként rendetlenként ható, de képeinek rendjét Szombat Éva egyetlen helyszínen sem téveszti el.

Jolika nem művész, ő más eset. A MOME egyik tanára adta feladatul, hogy a diákok roma környezetben keressenek fotótémát maguknak. Mivel e körből nem ismert senkit, barátnője ajánlotta be rendezvényfotósnak egy közelgő kispesti roma kimittudra, ahol egyebek mellett az egyik öltözőben kialakított szegletben műteremszerű felvételeket is készített a szereplőkről. Ott ismerte meg Jolikát, akinek a családja fellelkesedett a kimittudos fotók láttán, és meghívták, örökítse meg őket otthoni, tarka világukban a húsvéti ünnep alkalmával. Ott pillantotta meg az áhított vízesést a kék szobában. A Jolika a vízesésnél meseszerűségét a világításbeli rásegítés jelentősen fokozza.

Szombat Éva eszközparkjának nélkülözhetetlen darabjai a fejgenerátoros vakuk, ebből van két közepesen jó fényteljesítményű, a többi kisebb fényerővel bír, de 4–5 vaku mindig van nála, és nem veti meg a zseblámpás, fényecsetelő beavatkozásokat sem. A lámpák elé helyezhető színes fóliákkal is előszeretettel operál. A gimnáziumi években ezek még színes műanyag zacskók voltak, de „tök jó fényt adtak”. A vízeséses felvételen látni: a Jolikát körbeölelő ágy mögé egy színnel megturbózott vakufejet helyezett, hogy a vízesést hordozó falat külön életre keltse.

Szombat Éva képein a képszélek, sarkok gyakorta árnyékba borulnak. Ez a fénnyel való spotos kiemelés inverz hatása, ami növeli a teatralitást.

Az állatos takarók közé szorult hatalmas karosszékben heverő Ricardo is, az ő gyermeki növekedésnek utat engedő, pompás nadrágjában, az alant honoló sötétből merül fel műtermészetben fellelt és fotográfiailag kilőtt, kedves, odatévedt vadként.

Szombat Éva képei tárgykompozícióként, de a vizuális minőség és összhang szempontjából is céltudatosak. Okszerűt is mondhatnék céltudatos helyett, hiszen jókor kihátrál, ha a kiszemelt környezet nem engedelmeskedik. Így történt ez Orsival, akiről a Pesti Est számára kértek portrét. Orsi találta ki, hogy legyen a képen valamilyen kitömött állat. Meg is jelent egy varjúval, de a lakásban sehogy sem akart összeállni a kép. Kimentek az utcára, és Orsi hamarosan a legnagyobb elégedettséggel hevert a járdán, Éva szórta rá a sárga faleveleket.

Hát így megy ez. Érettebb fejjel keresnénk a tartós érvényű környezetszemléleti ismérveket, még tán boronganánk is a papírerdő filozófiai mély értelműségén. Jöhet persze az is, a méltatlankodás, amíg nem több, mint játék, amíg a glória négyszögesítésétől üdvözül a számítógép-monitor elé tolt, giccses egyházi jelkép, amíg poszterarcok kandikálhatnak ki az ágy alól, s eklektikus zűrzavarban gúnyolják az emléktárgyak a maguk értelmetlen sokadalmát.

Szombat Éva három hónapot töltött Párizsban Erasmus ösztöndíjjal. Ketten voltak egyetemi leány társával, és a sok kulturális élmény közepette belebotlottak egy, a szürrealisták klasszikus korát idéző kiállításba. „Fiatalok voltak és játszottak” – szűrte le Szombat Éva a számára irányadó tanulságot. Ugyanakkor meg azt csengeti ki mégis: „Engem is idegesít, hogy annyi minden rosszat látunk. Képeim alapvetően nem vidámak. Mindegyik egy kicsit sötét, van benne valami fura, kicsit rémisztő.” „Minden képemre igaz a sírva nevetős irónia.”

Mesélésmódja mégis valahogy kedvre deríti az embert. Találtam eme több irányból inspirált Műtermészet sorozatban olyan felvételt is, ahol az én képzeletem a két lány öszszedobált hajtincseiről agancsok csatájára asszociált. Mint kiderült, ez a kép már átvezetés a blog-naplózásba, a trash fotográfiába, amit végképp nem ajánlatos komolyan venni. „Az egész projekt ilyen zaklatott. Csajok rohangálnak, fotóznak, mindent csinálnak, szét vannak esve, az egész egy káosz.”

Mindez persze a szombatévai koloritáson átszűrve, formailag leleményes, jól koncentrált képi rendbe öltözik.

Az alkotási módszerekről való rövid faggatózásaim nyomán összeállt egy kép, amint Szombat Éva valamelyik kiszemelt műtermészeti objektum felé vonul, mondjuk éppen gyalog, generátorfejeivel, állványaival, fóliáival, objektívjeivel kellően (kelletlenül) megpakolva, hátán műtermecskéje, és mind emiatt, töretlen életvidáman nyöszörög.

Nem tudom, megfordult-e valaki fejében efféle asszociációs sor, mondjuk: szobrászat, vadászat, kertészet, pincészet, műtermészet. Mert a valóságábrázolás eme bohó műterem irányultságából a sorozat címének efféle értelme is logikusan következik.