SZÍNKEZELÉS A GYAKORLATBAN (3.)

A sorozat előző részében a Kedves Olvasó megismerkedhetett a színkezelési műveletek mibenlétével és a Photoshop Soft Proofing funkciójával. A sok elmélet után ennek a résznek az első felében a „mit és hogyan” kérdésével foglalkozom.

A cikk második felében azt fogom kivesézni, hogy mi is az a tónusreprodukciós görbe, és miért kell odafigyelni rá.

Melyiket válasszam?

Arra a kérdésre, hogy melyik színteret válasszuk képeink számára, elméletileg nagyon egyszerű a válasz: azt a munkateret, amibe a kép összes színe belefér. A célunk a teljes képfeldolgozási folyamat során az, hogy a lehető legtöbb információt tartsuk meg az eredeti kockából. Emiatt olyan nagy színteret kell választanunk munkatérnek (lásd a sorozat első részét), amelybe a képeink minden színe elfér.

Mivel nem túl szórakoztató képenként megállapítani, hogy melyik munkatérbe tegyük azt, ezért szoktam a ProPhoto RGB-t javasolni. Ebben a munkatérben ugyanis az ember által látható minden szín elfér. (Sőt attól még több is, de azok nem érdekesek számunkra, mivel úgysem látjuk őket.) Ráadásul a munkaterek közül ez az egyetlen, amiből nem lóg ki a mai digitális fényképezők által rögzített színvilág. Ne feledjük, hogy a ProPhoto RGB-hez kötelező a 16 bites színmélység használata!

Ez a színtér rendkívül praktikus mindaddig, amíg a kép elkészültétől a nyomtatásig saját stúdiónkon belül marad a feldolgozás. Azonban sok problémát vethet fel abban a pillanatban, ahogy kiadjuk a képet a kezünk közül (mindez persze attól függ, hogy a fogadó fél mennyire jártas a témában, és mennyire tartja be a színkezelés szabályait).

Az alábbiakban néhány tipikus esetet írnék le, amikor kisebb színtér használata üdvözítő tud lenni.

Webre feltöltött képek. A web színtere az sRGB. A webböngészők többsége feltételezi, hogy mind a monitor, mind a weblapok színei sRGB-ben vannak. Ez az esetek jelentős részében így is van. Az sRGB szabvány azt is meghatározza, hogy a böngészőknek hogyan kell színhelyesen megjeleníteni a lapokat. Azonban mindeddig csak a Firefox 3.0 és későbbi verziói, valamint az Internet Explorer 9 csinálja ezt jól. Ráadásul a Firefoxnál is be kell kapcsolni, mert alapban az Apple Safari hibás megjelenítését szimulálja. Ha tehát a legtöbbet akarjuk kihozni a weblapon megjelenített képeinkből, akkor azokat sRGB színtérbe kell konvertálni a mentés előtt. A profilt itt is érdemes beágyazni a képbe, még akkor is, ha ettől az egy picit nagyobb lesz. Rend a lelke mindennek.

Minilaborok. Sokan találkoztunk már azzal az esettel, amikor a szépen előkészített Adobe RGB színterű képeinkből telítetlen, kimosott eredmény jött vissza a laborból. Sajnos a minilaborok jelentős része számára a színkezelés ismeretlen fogalom, minden bejövő képről azt feltételezik, hogy sRGB-ben kell értelmezni. Célszerű tehát a minilabornak leadott képeinket előre sRGB-be konvertálni.

Professzionális fotólaborok. Elméletileg nekik „rendes” anyagot kellene leadni, de sajnos sok furcsa dolgot tapasztaltam már ezen a területen. A bevált módszer az, ha a laborral egyeztetjük, hogy milyen színtérben várják az anyagot, és kérünk tőlük a kiválasztott papírhoz és nyomtatóhoz tartozó profilt a soft proof elvégzéséhez. Ha a ProPhoto RGB-re nemet mondanak, és/ vagy nem tudnak profilt adni, akkor sajnos a professzionális jelző rájuk nem vonatkozik. A legjobb, amit tehetünk, hogy továbbállunk és nem pazaroljuk az időt és a pénzt rájuk.

Nyomdák. Ez egy kényes kérdés, mivel a nyomdaipar csak nemrégiben kezdi felfedezni a színkezelés előnyeit. Itt mindenképpen a kommunikáció a kulcs. Meg kell egyezni velük, hogy ki végzi a CMYK színre bontást, és ehhez CMYK profilt használnak-e. Ha igen, akkor azt feltétlenül el kell kérni tőlük. Célszerű az Adobe RGB használata, mivel az úgyis bőven nagyobb, mint a nyomdagépek színtere, és ilyen színterű fájlok fogadására általában fel vannak készülve. Ha nagyon nem értik, mit akarunk, álljunk tovább.

Egyéb, ismeretlen felhasználás. Minden egyéb esetben, amikor azt gyanítjuk, hogy a ProPhoto RGB-vel bajok lesznek, kompromisszumként az Adobe RGB használatát javaslom. Ez kevesebb adat elvesztését okozza, mint az sRGB, és általában fel vannak készülve a fogadására.

Minden esetben fontos egyeztetni, hogy ki végzi a képek végleges méretre hozását (amennyiben ez szükséges), illetve a kimeneti élesítést. A kimeneti élesítésről még ejtek szót a következő részben.

Színtér beállítása a fényképezőgépen

Digitális fényképezőgépeken kétféle beállítás található: sRGB és Adobe RGB. Melyiket kell beállítani, ha utána ProPhoto RGB-ben dolgozunk? Nem felesleges a nagy ProPhoto RGB, ha a fényképezőgép csak Adobe RGB-t tud?

A kérdés tisztázásához nézzük meg először, hogy mit is vezérel ez a beállítás a fényképezőgépünkön. A helyzet az, hogy a JPEG konverzió színterét, és nincs közvetlen hatása a RAW-ban készült képekre (a legjobb minőség elérése és a legtöbb rögzített adat megtartása érdekében RAW-ban kell fényképezni).

Mindamellett, mivel a digitális fényképezőgépek kivétel nélkül a fényképezőgépben konvertált JPEG fájlból készítik a hisztogramot (ami így precíz kiértékelésre nem alkalmas, ha RAW-ban dolgozunk), mégis érdemes Adobe RGB-re állítani ezt a színteret. Csakis azért, hogy a hisztogram pontosabb legyen. A jó megoldás az lenne, ha a fényképezőgépek képesek lennének RAW hisztogram megjelenítésére, de úgy látszik, egyik cégnél sem vesznek részt fotósok a termékek fejlesztésében (ami érthetetlen számomra, mert például a gépi látás területén időtlen idők óta helyesen kezelik a hisztogramokat).

A ma rendelkezésre álló technológia mellett a legtöbb, amit a használható hisztogram érdekében tehetünk, az az Adobe RGB beállítása a fényképezőgépen színtérnek, illetve a speciális Universal WB (röviden UniWB) használata. Sajnos az UniWB használatakor az LCD kijelzőn rendkívül csúnya zöld lesz minden – valamit valamiért.

Aránytartó vagy relatív kolorimetrikus?

Ezt a kérdést teszik fel a legtöbben, amikor nyomtatásról beszélek. A rövid válasz, hogy képtartalomtól függ, de fotók esetén általában aránytartó (perceptual) konverziót érdemes használni. De mint mindig, itt is van egy hosszabb válasz.

Az előző részben bemutattam az egyes konverziós módok közötti különbségeket. Konkrétan, hogy a relatív kolorimetrikus a cél színtérből kilógó színeket levágja, míg az aránytartó nem vág le semmit, viszont minden szín kicsit veszít a telítettségéből.

A konverziós módszerek különbsége leginkább a telített és részletgazdag képrészeken látható. Az alábbi illusztráció bal oldalát relatív kolorimetrikus, míg a jobb oldalát aránytartó módszerrel konvertáltam. A cél színtér, annak érdekében, hogy jól láthatóvá váljanak a különbségek, az ISO szabványos újságpapír CMYK profilja volt. Tintasugaras nyomtatók esetén a különbség kisebb (lévén azok nagyobb színtérrel rendelkeznek).

Az illusztráció magáért beszél. A jobb oldalon (aránytartó) jobban megmaradtak a fokozatos átmenetek, míg a relatív kolorimetrikus konverzió esetén még inverziós hibák is felfedezhetők (a lila és a zöld gradiens nem fokozatosan sötétedik, hanem van benne egy újra kivilágosodó rész – azok a színek, amik kívül estek a cél színtéren).

Fotók nyomtatására az aránytartó konverziót szoktam javasolni, amely biztosítja a telített színek finom átmeneteinek és részleteinek megtartását. Ám ha fontos az, hogy a cél színtérbe beleférő színek ne változzanak (például céges logók színei), akkor a relatív kolorimetrikus konverziót kell használnunk.

A csúnya soft proof esete

Az előző részben a soft proof tárgyalásánál írtam, hogy a szimuláció eléggé kimosottá teszi a színeket. Futólag említettem, hogy az eredeti és a proofolt kép egymás mellé tétele segít a proofon látott hibák kijavításában. A módszer a következő.

Töltsük be a proofolni kívánt képet, majd csináljunk egy másolatot belőle az Image > Duplicate… menüpont segítségével. A két képet a Window > Arrange > Tile menüponttal tudjuk egymás mellé tenni. Itt nagyon fontos az, hogy a monitorunk színei ne legyenek mások a kép bal oldalán, mint a jobbon, ellenkező esetben félre fogunk korrigálni.

Kapcsoljuk be a soft proofot az eredeti képen (vigyázzunk, hogy ne a másolaton dolgozzunk, azt a végén el fogjuk dobni).

Ahogy írtam, rétegek használatával célszerű a korrekciókat elvégezni. No, de mit is korrigáljunk? A telítettséget felesleges, mert ott a nyomtató színtere limitál, ha megfeszülünk, se lesznek telítettebbek a színek. Marad tehát a tónusokkal való játék.

A legegyszerűbb módszer az, ha csinálunk egy görbét egy új rétegben (aminek a cél színtér nevét adjuk), és ezzel kezdjük el az egyes területeket sötétíteni vagy világosítani. Ebben nagy segítségünkre lesz a Targeted Adjustment Tool (az alábbi ábrán pirossal bekeretezett ikonra kattintva kapcsolható be).

Nincs más dolgunk, mint hogy kiválaszszuk a sötétíteni vagy világosítani kívánt területet, lenyomjuk az egér bal gombját, majd az egeret fel-le húzva, elvégezzük a korrekciót. Hogy csak a világosságot módosítsuk, célszerű a réteg blending mode-ját Normalról Luminosityre állítani.

A tónusreprodukciós görbe

A digitális eszközök (legyen az akár fényképezőgép, akár nyomtató) az emberi látástól eltérő módon reprezentálják a világosságot. Egy kétszer akkora számérték kétszer akkora fényintenzitást jelent, viszont a kétszer akkora fényintenzitás nem kétszer akkora fényesség érzetet okoz az emberi agyban. Annak biztosítására, hogy a kétszeres számérték kétszeres fényesség érzetet okozzon, használják a tónusreprodukciós görbéket. Feladatuk, hogy a számértékeket úgy osszák el (kódolják), hogy a fenti kétszereződési feltétel igaz legyen. Ezt a kódolást nevezik gamma kódolásnak, és ha a fenti kétszereződési feltétel igaz egy színtérben, akkor azt perceptuálisan egyenletesnek hívják.

Az elvárt működés tehát az lenne, hogy minden színtérben az emberi látás alapján készült tónusreprodukciós görbével legyenek gamma kódolva a színek.

Azonban a helyzet az, hogy az emberi látás alapján készült (egyébként L* vagy Lstar névre hallgató) tónusreprodukciós görbe sok adatból áll, eléggé számításigényes használni, és emiatt használatát a gyártók elvetették, helyette gyorsabban számolható közelítő értékekkel dolgoznak.

Ezeket a közelítő görbéket általában egyetlen számérték jellemzi, amire a gamma megnevezést használják.

Néhány ismertebb tónusreprodukciós görbe:

Gamma 2.2 – Az 1970-es évek átlag színes televízióját véve alapul. Furcsa véletlen, hogy a képcsövek foszforjának viselkedése elég jól közelítette az emberi látás inverzét. Az Adobe RGB színtér Gamma 2.2-es tónusreprodukciós görbét használ.

Gamma 1.8 – Az 1980-as évek Apple LaserWriter nyomtatóját vége alapul. A ProPhoto RGB színtér Gamma 1.8-as tónusreprodukciós görbét használ.

sRGB görbe – Közel Gamma 2.2-es görbe, de az árnyékoknál kis előnye van a tónusszeparációban. Az sRGB színtér (és az Adobe Lightroom a belső feldolgozás során) használja.

A Lightroom munkatere különös öszvér. A Melissa RGB (nevét a fejlesztőcsapat tagjáról, Melissa Gaulról kapta) a ProPhoto RGB színtér méretével rendelkezik, de sRGB tónusreprodukciós görbével. Fel nem foghatom, miért nem L*-ot használtak!

L* (Lstar) – Az emberi látást véve alapul. Ez a görbe lenne az ideális.

A következő ábra néhány ismertebb görbét hasonlít össze. A Gamma 1.0 az, ahogyan „a gépek látnak”. A vízszintes tengely a számértékeket, a függőleges pedig az ember által érzékelt világosságot (utóbbit százalékban) adja meg.

Érdemes az ábrán megfigyelni, hogy például az 50 százalékos világosság érzetnek milyen számérték felel meg. Az elvárt ugye 128 lenne, a gépek ezt 48-nak látják. Ami azt is jelenti, hogy a középszürkétől világosabb részeken egy gép jelentősen több részletet tud megkülönböztetni, mint a tőle sötétebb részeken.

A Kedves Olvasó maga is megmérheti, hogy egy adott színtérben a tónusreprodukciós görbe hová helyezi a középszürkét. Ehhez csak egy új fájlt kell Photoshopban létrehozni, megjelölve a használni kívánt színteret.

Ezután a Color Pickerben 50%-os L értéket kell beállítani, (a és b nulla kell legyen). Az ennek megfelelő elvárt R, G, B érték 128 lenne.

Ehelyett sRGB-nél 119-et, Adobe RGB esetén 118-at, ProPhoto-nál pedig 100-at kapunk.

Ma semmi sem indokolja az L* mellőzését. A nyomtató profilok kivétel nélkül L* tónusreprodukciós görbével készülnek. A jobb monitor kalibráló eszközök is képesek L* görbére kalibrálni a monitort. Sajnos a Photoshop és a képfeldolgozó programok többsége az évtizedekkel ezelőtti szinten ragadt meg. Szerencsére több kezdeményezés is van (főleg műalkotások digitális reprezentációit készítő múzeumok részéről) az L* tónusreprodukciós görbéjű, nagy méretű színterek bevezetésére. Az általam is használt ProStar RGB színtér például a ProPhoto RGB színtér méretével rendelkezik, de 1.8-as gamma helyett L* görbével.

Felvetődhet a kérdés az Olvasóban, hogy mennyiben érintik ezek a napi munkáját. A Gamma 2.2-es görbék részletmegkülönböztető képessége az árnyékos részeken elég rossz (ezért találták ki az sRGB görbéjét is), míg az 1.8-as ProPhoto RGB-ben a középtónusokkal nehezebb bánni.

Valamint a tónusreprodukciós görbe megfelelő kiválasztása fekete-fehér képek nyomtatásánál rendkívül fontos lesz – és ez a szempont az, amiért ezt a témát körüljártam.

A folytatás

A sorozat következő, egyben utolsó részében azzal foglalkozom majd, hogy mi történik, amikor a tinta papírra kerül – azaz a nyomtatással. Megnézzük, hogy milyen beállításokkal kell a nyomtatást elvégezni, milyen szoftverekkel érdemes dolgozni. Írni fogok a fekete-fehér nyomtatás speciális területéről, illetve a nyomtatáshoz kapcsolódóan a kimeneti élesítés problematikájáról.

Pusztai László