ORSZÁGJÁRÓ CAPA

A Robert Capa életútját reprezentáló Mester sorozatot 2008/2009 fordulóján vásárolta meg a Magyar Nemzeti Múzeum 48 press printtel együtt, a kulturális kormányzat erre biztosított külön támogatásával. A 2009. február 17-én, a múzeumban tartott sajtótájékoztatón jelentették be, hogy a gyűjtemény 2009–2011 között tizenegy vidéki vándorkiállításon – a minisztérium által kijelölt helyszínen – is bemutatkozik.

A kiállítássorozat szervezésére az MNM Történeti Fényképtára a Nemzeti Kulturális Alaptól kapott támogatást.

A vándorkiállítási terv nem kis feladatot rótt a Történeti Fényképtár gyűjteményében dolgozókra s a Nemzeti Múzeum más munkatársaira. A bemutatókkal kapcsolatos valamennyi (a szakmai összeállítás mellett a látvány és belsőépítészeti tervek, kiállítás-kivitelezési, műtárgyvédelmi, biztonsági, logisztikai, gazdasági, részben PR) feladatot a múzeum munkatársainak kellett megoldaniuk, természetesen mindig együttműködve a fogadó intézményekkel. A legfontosabb és legörömtelibb mindjárt az elején beszámolnunk arról, hogy minden múzeum, képtár, kulturális központ, művészeti kiállítóhely munkatársaival jó, segítőkész együttműködés alakult ki, s közös erővel sikeresen tudtuk megrendezni a kiállításokat, az NKA támogatását valóban célszerűen, hatékonyan használtuk fel.

A képeket már az első, Nemzeti Múzeum-beli tárlat előtt – a várható nagy igénybevétel miatt – archiváló keretezéssel láttuk el, mert felmértük, hogy a kérésnek megfelelően tervezett fő kiállítások, illetve a vándorkiállítási program gyakorlatilag két éven át tartó, szinte folyamatos bemutatást jelent a gyűjtemény nagyjából negyedének, s ezt mindenképpen figyelembe kellett vennünk. Az archiváló keretezés az utaztatást, a ki- és becsomagolásokat, valamint a fényterhelést elviselhetővé tette a fényképműtárgyak számára. A kollekció raktározása, kiállításra történő előkészítése, az installációs anyagok kiválasztása és előkészítése során a nemzetközi szabványoknak mindenben megfelelő módszert alkalmaztunk. Végig, minden munkafolyamatban a lehető legmesszebbmenően betartottuk és betartattuk a nemzetközi gyakorlaton alapuló Történeti Fényképtári kiállítási protokollt, amelyet saját fejlesztésű eszközzel folyamatosan ellenőrizni is tudunk, amit azóta máshol is használunk. A múzeumi használatra átalakított eszközről és használatáról, a tapasztalatokról Ormos József tartott ppt-vel egybekötött előadást a XXXV. Nemzetközi Restaurátor Konferencián A Robert Capa Master Selection III. kiállítássorozat műtárgykörnyezeti vizsgálatai címen.

A Mester sorozat 937 darabjából a budapesti bemutatókra 178 képet kereteztettünk, a vándorkiállítás-sorozat indításakor további 74 kép kereteztetése történt meg. A speciális ládákban történt szállítások során mindvégig biztonsági őr, restaurátor kísérte a gyűjtemény darabjait.

A feladat szakmailag nem volt könnyű. Az első vidéki bemutató idején még látogatható volt a Nemzeti Múzeum kiállítása a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban (2009. július 3. – október 11., kurátor Páldi Lívia, a Műcsarnok fő kurátora), ami különösen megnehezítette a feladatunkat. Az életutat talán legjobban reprezentáló képek kiállításon szerepeltek, s „maradékból”, még ha azok kiváló művek is, kellett olyan anyagot összeállítanunk, amely önállóan, kereken reprezentálta a fotográfus munkásságát. Így született meg a (H)ARCOK sorozat alapja, amelyben körképszerűen próbáltuk a világhírű fotográfus munkásságát bemutatni. Híres és névtelen katonák portréi, katonák a harctéren és pihenés közben, civilek a háborúban és a harcok szüneteiben, illetve a békeidőben készült portrékon keresztül. Amikor pedig a nagy életmű-kiállítás bezárt, részben kevertük a teljes, már keretezett, rendelkezésünkre álló képanyagot, részben kiegészítettük a (H)ARCOK anyagát, illetve most az utolsó, a győri Művészeti Múzeumban október 28-tól bemutatásra kerülő tárlat egy új válogatás, a mozdulatra, mozgásra koncentrál. Az a látogató, aki két helyszínen nézte meg a kiállítást (volt ilyen!), nem ugyanazt a válogatást látta, s az interpretáció, a látványterv is folyamatosan változott, megújult.

Úgy véljük, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum sikeresen teljesítette a feladatot: az ország tizenegy városában megismertettük Robert Capa munkásságával az érdeklődőket. A közönség által kedvelt kiállításokat rendeztünk, amit szinte minden állomáson a szokásos látogatószámhoz képest sokkal többen láttak, s mindezt a műtárgyaink biztonságos mozgatásával, a műtárgyvédelmi kötelezettségeink betartásával értük el. Ezt az NKA támogatása tette lehetővé. Ehhez gondos tervezésre, amennyire lehetséges volt, előrelátásra, a többször felhasználható installációs elemek körültekintő mozgatására volt szükség.

A látvány- és belsőépítészeti terveket minden esetben Bak Andrea, a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításrendező csoportjának vezetője készítette, ő adaptálta az alapkoncepciót az egyes helyszínekre, s a tárlatokat munkatársaink (elsősorban Marosfalvi Ákos és Miklovics Gyula) építették fel. Az adminisztratív feladatokat Kissné Zanchi Zsuzsa, a gazdaságiakat Bitainé Kovács Andrea végezték. Salgótarjánban, Szegeden, Dunaújvárosban, Egerben, Sárospatakon Lengyel Beatrix; Pakson, Békéscsabán, Miskolcon, Debrecenben Baji Etelka; Szolnokon Kiscsatári Marianna, Szombathelyen és Győrben Fisli Éva voltak a kiállítások kurátorai. A Ludwig Múzeumban rendezett kiállítást az eredeti elképzelések szerint Pécsett és Dunaújvárosban is bemutattuk volna Páldi Lívia koncepciója alapján. Végül a dunaújvárosi kiállítás épült fel, a közönség számára ez is a vándorkiállítás-sorozat része volt, ennek költségei a Ludwig Múzeumban rendezett kiállításhoz kötődtek.

A megnyitókon a kurátorok minden esetben tartottak vezetést a megjelenteknek, azt követően pedig a vendéglátók szervezték a vezetéseket, ifjúsági foglalkozásokat. Mindenhol volt a közönség számára elvihető leporelló, két helyen (Salgótarján, Sárospatak), az érdeklődésre való tekintettel, szlovák nyelven is. A 937 képet tartalmazó Mester sorozat teljes anyagáról vetített formában, korhű zenei betétek kíséretében (Telcs Gábor válogatásában és szerkesztésében) kaptak a látogatók képet.

A sorozat a végéhez közeledik; aki még szeretne bepillantást nyerni a Capa Mester sorozat képein keresztül a 20. század közepének történéseibe, 2012. január közepéig Győrött talál módot rá.

Cs. Lengyel Beatrix

A képek teljes aláírásai:

2. kép

Omar Nelson Bradley, az amerikai hadsereg dandártábornoka. Fényképezte: Robert Capa

© International Center of Photography, New York. a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

„Megértettük az atom rejtélyét és visszautasítottuk a Hegyi Beszédet. A világ éleselméjűséget nyert bölcsesség nélkül, erőt lelkiismeret nélkül. Világunk nukleáris óriások és erkölcsi kisdedek világa. Többet tudunk a háborúról, mint a békéről, többet az ölésről, mint az életről. (Omar Nelson Bradley beszédéből, 1948. november 11.)

Omar Nelson Bradley (1893–1981) a neves West Point Katonai Akadémián végzett, 1915-ben. Az I. világháború idején a mexikói határon és Montanában teljesített szolgálatot. A két háború között újra járt az akadémiára, az USA hadügyminisztériumában dolgozott. 1941-ben léptették elő dandártábornokká. 1943-tól kapott front megbízatásokat. A normandiai partraszállás idején az amerikai inváziós erők parancsnoka lett. Bradley katonáinak feladata volt Cherbourg elfoglalása és a Cotentin-félsziget megtisztítása. Csapatai 1944 őszén Lotharingiától Hollandiáig tartották a szövetségesek frontvonalát. Bradley megfontolt döntések után küldte katonáit harcba, a lehetőség szerint minél több életet igyekezett megkímélni. Többen kritizálták felfogását, tábornoktársa, George S. Patton többször is gúnyosan „Sátorverő Omarnak” nevezte. Az ardenneki offenzíva idején seregei oroszlánrészt vállaltak a németek visszaszorításában. A II. világháború után a leszerelt katonák ügyeivel foglalkozott, fontos szerepe volt a G.I. Bills of Rights kidolgozásában, amely a hadviselt katonák továbbtanulását segítette. 1948-ban nevezték ki az USA vezérkari főnökévé. 1950-ben ötcsillagos hadseregtábornokká léptették elő. Az 1950-es években NATO-tisztségeket töltött be. 1951-ben jelentette meg az emlékiratait. A koreai háború idején komoly ellentétei voltak MacArthur tábornokkal, akinek a háborút Kínára kiterjeszteni kívánó tervei ellen tiltakozott. „Bele akar vonni bennünket egy rossz háborúba, rossz helyen, rossz időben és rossz ellenség ellen.”

Bradley különösen udvariasságáról volt ismert, tábornokként is úgy adta ki a parancsait, hogy hozzátette a please („kérem”) szót. Türelmes volt beosztottjaival, a katonák tábornokának nevezték. Az USA hadserege kétféle páncélozott harcjárművet nevezett el a tiszteletére.

A partraszállás idején a tábornok orrán egy furunkulus volt, amelyet fel kellett vágni, s ez – érthetően – nagyon zavarta őt. Capa az orrán ragtapasszal vezénylő főtisztet örökítette meg.

3. kép

A D-napon partra szálló amerikai csapatok első hulláma Normandia, Colleville-sur-Mer közelében (Omaha Beach), Franciaország, 1944. június 6. Fényképezte: Robert Capa © International Center of Photography, New York. a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

„Partszakaszunk, az „Easy red” a levegőből alighanem úgy festett, mint egy nyitott szardíniás doboz. Mivel egy szardínia szemszögéből fotóztam, a felvételeim előterében vizes bakancsok és zöld ábrázatok hemzsegtek. A bakancsok meg a pofák fölött képeimet srapnelek füstje töltötte be, a háttérben többnyire kiégett tankok, süllyedő naszádok sorakoztak. … A következő gránát a drótakadály és a tenger között csapódott be, és minden repesze, egy-egy emberi testet talált el. … Nem mertem a szememet felemelni a Contaxom keresőjéről, és lázasan készítettem egyik képet a másik után. Fél perccel később hiába nyomkodtam a gombot – elfogyott a film. A zsákomba nyúltam új tekercsért, de remegő, izzadságtól nedves kezemben tönkrement, mielőtt a gépbe illeszthettem volna.

Egy lélegzetvételnyi pihenőt tartottam … aztán begolyóztam.

Az üres kamera vadul reszketett a kezemben. Valami újfajta, eddig ismeretlen félelem töltött el, amelytől eltorzult az arcom és rázkódott minden porcikám. … A katonák mozdulatlanul feküdtek körülöttem. Csak a holtakat görgették ide-oda a hullámok a víz szélén. …

Egy priccsen ébredtem fel. Pucér testemet durva pokróc takarta. A nyakamon egy papírdarab lógott: „Harctéri sokk. Nincs dögcédulája.” A fényképezőgépeim táskája az asztalon hevert, és lassan eszembe jutott, ki vagyok….” (Robert Capa: Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúról)

Capa a háborúról szóló könyvében – miután nem dokumentumkötet készítése volt a célja – néhány helyen túlzott, kissé kiszínezte a történteket. Memoárja lebilincselő olvasmány, s Capa bohém, minden lében kanál, szerencsejátékos, vakmerő, kíváncsi és egészen közelről szemlélődő tekintetén keresztül ismerteti meg olvasóit az átéltekkel.

A szikár tények: Robert Capa két Contax és egy teleobjektíves Rolleiflex géppel szállt partra, a tervek és hite, tudomása szerint a „vörös E”-nek nevezett partszakaszon. Ám hajója, mint annyi más csapatszállító, a vihar miatt odább sodródott, s így valójában kissé távolabb, a „zöld E”-nek elnevezett partszakaszon szállt ki. A 106 felvétel közül – állítólag a technikus izgalmában elkövetett hibája miatt – megmaradt fotográfiák a normandiai partraszállás megrázó, hiteles, egyedülálló képi dokumentumai. A képek a LIFE magazinban 1944. június 19-én jelentek meg. Capa ezen felvételei ihlették Steven Spielberg Ryan közlegény megmentése című filmjének (1998) kezdő kockáit.

A leghíresebb felvételen Huston („Hu”) S. Riley gyalogos látható, aki a kinyílt mentőöve miatt, mint egy hatalmas madár lebegett a víz felszínén, kitűnő célpontul szolgálva az ellenségnek. Riley levette a mentőövet, s azt maga előtt tolva ment a part felé. Nem sokkal később jobb oldalán, a nyakához közel négy repesz sebesítette meg, amelyek közül kettő a testében maradt. Ketten siettek segítségére, az egyik a hadnagya volt, a másiknak „fényképezőgép volt a nyakában, a karján pedig sajtójelzés. Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy mi az ördögöt keres itt ez a fickó. Aztán láttam, hogy elmegy az egyik hajó felé.”

4. kép:

Julianna holland királynő kislányával a Soestdijk palota kertjében hintázik. Fényképezte: Robert Capa

© International Center of Photography, New York. a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

Juliana Louise Emma Marie Wilhelmina van Oranje-Nassau 1909. április 30-án született Hágában. 1937. január 7-én ment férjhez Bernhard zur Lippe-Biesterfeld herceghez (1911–2004). Házasságukból négy lánygyermek született. Julianna édesanyja, Vilma királynő lemondását követően, 1948. szeptember 4-én foglalta el Hollandia trónját. A trónról ő maga is lemondott 1980. április 30-án legidősebb lánya, Beatrix javára. 2004. március 20-án hunyt el a Soestdijk palotában.

Julianna királynő a felvételen legfiatalabb lánya, az 1947. február 18-án született Maria Christina – Marijke – társaságában hintázik a Soestdijk palota kertjében. A királynő terhessége alatti rubeolás fertőzése következtében a hercegnő látássérülten született. Hosszú kezeléssel és speciális szemüveggel sikerült a látásán javítani. Zenei érzéke korán megmutatkozott, ezért 1968-ban Montrealba költözött klasszikus zenét tanulni. Néhány évvel később New Yorkban telepedett le, ahol egy Montessori iskolában tanított, Christina van Oranje néven. A hercegnő 1975-ben a maga és születendő gyermekei nevében lemondott holland trónöröklési jogáról, római katolikus hitre tért, és férjhez ment a kubai menekült Jorge Pérez y Guillermóhoz (1946–2002), akitől 1996-ban elvált. Két fiuk és egy lányuk született.

A Soestdijk palota – a négy királyi rezidencia egyike – Julianna királynő hivatalos lakhelye maradt lemondása után is. Az 1971-ben királyi magántulajdonból holland állami tulajdonba került palota 2006 óta látogatható.

Julianna királynő és Magyarország.

1926-ban, az akkor még trónörökös Juliannáról nevezték el a jelentős holland támogatással létrehozott budapesti általános iskolát Julianna Református Általános Iskolának, amely az akkor az édesanyjáról elnevezett Vilma királynő úton (ma Városligeti fasor) kapott helyet.

1956. november 15-én Julianna királynő rádiószózatot intézett a Hollandiába érkező magyar menekültekhez, melyet így kezdett: „Kivételes előjog számomra, hogy az egész holland nép nevében üdvözölhetem azokat a magyar menekülteket, kik e napokban hazánkba érkeznek. Megpróbálom ezt magyarul mondani: »Isten hozott benneteket Hollandiába!«” Személyesen is fogadta a menekültek egy csoportját, akik forradalmi zászlót nyújtottak át a királynőnek. A zászlót, amelyet ma a Királyi Archívum őriz, 2006-ban a hágai Clingendael Intézetben rendezett kiállításon állították ki.

5. kép

Ingrid Bergman és Alfred Hitchcock Fényképezte: Robert Capa © International Center of Photography, New York. a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

Ingrid Bergman (1915-1982) Robert Capa szerelme volt 1945 és 1947 között. A svéd filmszínésznő és Robert Capa kapcsolata az Alfred Hitchcock által rendezett Forgószél című film forgatása idején volt a legintenzívebb.

Ingrid Bergman ekkor már híres, ünnepelt színésznő volt, aki Humphrey Bogart oldalán játszott a Casablanca című, 1942-ben készült filmben, s aki megkapta 1944-ben a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat a Gázláng c. filmben nyújtott alakításáért.

A Robert Capa életútját kutató Richard Whelan szerint, a fotográfus kisfiús kamaszsággal fűnek-fának dicsekedett Ingrid Bergmanhoz fűződő viszonyával, szerelmével, mindenkinek hozzáfűzve, hogy ne mondja el senkinek.

Bergman és Capa között a házasság gondolata is felmerült. Egyéniségük különbözősége azonban a hosszútávú kapcsolatot nem tette reálissá. Capa úgy érezte, hogy Bergman túlságosan átengedi magát a férje - Petter Lindström orvos - és a filmvállalatok kizsákmányolásának. „Csak a munka, a munka és a munka – mondta Capa Bergmannak – Nem veszed el, amit az élet nyújt, mert nincs időd élni. Olyan vagy, mint egy három keréken guruló szekér; nem veszed észre, hogy elvesztetted a negyedik kerekedet, pedig már bármelyik pillanatban felborulhatsz.” Bergman személyiségének alakulásában fontos szerepe volt a Capával való kapcsolatának.

Robert Capa egyike volt azoknak, akik felhívták Ingrid Bergman figyelmét a Róma nyílt város című filmre, amelyet Roberto Rossellini rendezett, akihez a filmszínésznő később hozzáment feleségül, s akitől az ugyancsak híres színésznő lánya, Isabella Rossellini született.