KÖNYVESPOLC

A tér költészete – Fotókritikai antológia (Szerk.: Steve Yates, ford.: Kemenesi Zsuzsanna)

266 oldal 44 képpel, 16,7 x 21,5 cm, Typotex kiadó, 2008.

ISBN 978 963 9664 77 7

A fotográfia elmélete és gyakorlata olyanok, mint a házasok. Egymásra vannak utalva, és miközben időnként halálra idegesítik egymást, nem tudnak egymás nélkül meglenni. A gyakorló fotósok többsége leginkább megerősítést vár az elmélettől, de még inkább olvasmányos receptet, aminek követése biztosan elvezet a Nagy Mű megalkotásához. Csak sajnos a hegesztés egyenletét nehéz a lakatosműhelyben azonnal szép varratra váltani – ennél sokkal áttételesebb a hasznosulás. És hozzá itt van még egy nehezen feloldható ellentmondás: a megértés feltételének általában azt tartjuk, ha az adott dologról beszélni tudunk. Ez áll a látott dolgokra is, holott a vizualitás egyik lényege éppen az volna, hogy el nem mondható dolgokat is közvetítsen. Akkor hát miért törekszünk arra, hogy a leggazdagabb látványvilágot is bármi áron átpréseljük a verbalitás szűkebb keresztmetszetén?

Ez nyilván költői kérdés. Alapvető emberi tulajdonság, hogy szükségét érezzük a dolgokat nevükön nevezni, még ha ezzel gyakran az ellenkező célt érjük is el. A legjobb példák erre a szerelmeseknek telefonon való végtelen beszélgetései azért, hogy problémáikat tisztázzák, miközben egyre reménytelenebbül merülnek a félreértések mocsarába.

A legfontosabb azt megtanulni, hogyan értsük a mondatokba szedett üzenetet. A feszes fogalmazás, a betűkbe merevítés azt sugallná, hogy szó szerint, de éppen azt nem szabad. Úgy járnánk, mint a sokszor emlegetett fiatal építész Corbusier műtermében. Mikor az panaszkodott a Mesternek, hogy képtelenség normális lépcsőt szerkeszteni a Modulor alapján, Corbusier dühösen kifakadt: a Modulort én nem tehetségtelen embereknek találtam ki. Nem mintha a Modulorból lehetne normális lépcsőt szerkeszteni. A tehetség éppen arra kell, hogy az elméletből, a szabályból csak akkor, azt és annyit alkalmazzunk, amennyit az adott pillanatban szabad. Az elmélet feladata nem az, hogy másokat megóvjon a gondolkodástól, hanem éppen a kétkedésre, vitára, nota bene a cáfolatra serkentés. A tér költészete, a Typotex szép kötete éppen ezzel a lehetőséggel, élménnyel ajándékozza meg az olvasót. Kiváló elmékkel polemizálhatunk, érdekes gondolatokkal vitázhatunk, próbára tehetjük saját gondolataink meggyőző erejét. Jó irányt mutat követendő viselkedésünkre az a tény, hogy az egyes esszék írói nem „Sontag szerint”, Barthes szerint”, Jung szerint” (vagy a korban éppen odaillő potentát „szerint”) típusú mondatokkal kezdik tanulmányaikat, hogy aztán az idézett alkotók háta mögé bújva maszatolják azok gondolatait: a szerzőknek saját véleményük van. Így a kötet külön-külön előszókkal felvezetett tizennyolc tanulmánya – időben, nézőpontban, logikában eltérő markáns gondolatmenete egy síkművészet (?) számára kardinális kérdésről, a térhez való viszonyról – izgalmas szellemi kalandokat ígér.

A. Balla: A remete

130 oldal 75 fényképpel, 18 x 21 cm, Szerzői kiadás, 2010.

ISBN 978 963 06 4968 1

A. Balla, „Aballa”, vagyis Balla András a mai (a fiatalabbak szerint már tegnapi?) magyar fotográfia egyik legkreatívabb, legjelesebb alkotója. Olyan szerényen kerekedett azzá, mint a futballista, aki sok kis góllal nyerte a mérkőzést: rendre csak gyűltek az alkotások, amikről egyenként még lehetett naivan gondolni, hogy én is megcsinálnám, de egybe gyűjtve már látható, hogy ez teljesíthetetlen ábránd. És a „kis” gól sem degradálja az értéket, hanem ellenkezőleg. Alig lehet nagyobb dicséret annál, mint mikor valamit annyira természetesnek, egyszerűnek látunk, hogy a magától születettség illúzióját kelti bennünk.

Balla András képei bőséggel sorjáztak egymás után, hol a képzőművészeti fotográfia, hol a szociográfia területére esve. Előbbit vele termett tehetsége, másikat valószínűleg iskolázottsága magyarázza, és az utóbbit talán még az is, hogy annak idején az egyetemen még nemcsak szakmát, hanem társadalmi felelősségérzetet is plántáltak a hallgatókba.

Visszaidézve az egyes művekkel való találkozást, úgy emlékszem, akkor nem a Remetét tartottam Balla meghatározó munkájának. A Kertek, a Gicscsek előbb jutottak eszembe, ha rá gondoltam, és sok játékos-komoly képzőművészeti fotográ fiája is. Pár éve, mikor visszatekintő kiállításokon lehetőség adódott a képeken az idő múlásának hatását lemérni, már kicsit megmozdultak az emlékben rögzített viszonylatok, és most ennek az albumnak a kézbevétele igazi meglepetés. Mára nekem egyértelmű, hogy a Remete a több szempontból is kétes pedigréjű magyar szociofotó legnemesebb – vagy ami ennél egyértelműbb: nemes – darabjai közé tartozik. (Felmerülhet, hogy a szociofotótól inkább általános érdekű jelenségek vizsgálatát várjuk, a Remete pedig első pillantásra kuriózumnak tűnhet – és mindaddig az is marad, míg le nem számolunk azzal a közhellyel, hogy a rengeteg hajléktalan, a világtól ezért-azért eltávolodott ember szükségképpen értéktelen, deviáns és gyagya is.) A magyar szociofotó pedigréje pedig azért kétes, mert ennek a műfajnak számtalan darabját jellemzi a primer látványok mögötti üresség, és mellette a belemagyarázás, a politikai célzatú szédelgő feldicsérés. (Ez utóbbi lehet, azóta már az ellenkező végletbe csapott át, vagy majd átcsap, ha ide is jut figyelem.)

A Remete a fotográfus rendkívüli lelki elmélyüléséről tanúskodik, és a képekhez illesztett szövegek csak tovább növelik a mű súlyát. Elsősorban nem az okoskodást hivatásszerűen űző embereknek (Fábián László, Kőnig Frigyes, Szemadám György, Kincses Károly, Makovecz Imre, Györke Zoltán, R. Székely Julianna) a kötetben egymás után sorakozó írásaira gondolok. Azokkal sincsen semmi baj, hozza mindenki a formát, pont. Azért pont, mert ezek elsősorban tényleg csak fűtött lakásban élő emberek okoskodásai. A gyönyörű olvasmány Borostyán Imrének, a remetének az írása. A maga teremtette jelenségről ő a legilletékesebb szólni, és bölcsességével, életfilozófiájával nem is vall szégyent. A mai magyar közélet rengeteg szereplőjének is volna mit túlkompenzálni, ha önnön értéktelenségét ennek az embernek a lelki értékeivel egyszer összemérné. Irigylem Balla Andrást azért, hogy ezzel az emberrel kapcsolatba kerülhetett, hogy képei által ehhez az emberhez felnőhetett, mély bölcsességéből, filozófiájából részesülhetett. Kettejük könyve ez, az utóbbi évek egyik legszebb albuma.

A fotográfusok városa (Szerk.: Balla András, 2010.)

140 oldal körülbelül 270 fényképpel, 29,7 x 21 cm

ISBN 978-963-06-8161-2

Nem erőltetett a cím. Lehet valami Esztergom levegőjében (fényeiben?), ami a fotográfusi ambíciókat táplálja, a tehetséget gyarapítja. Pécs és persze Budapest mellett ez a város az, amely a mai határokon belül a legnemesebb – a régi időktől mostanáig ívelő – fényképészeti hagyományokkal büszkélkedhet. A koraiak, Beszédes Sándor, Kertész és Martsa Alajos mellett ez számomra a Tamási, Sipeki, Balla hármas megismerésekor manifesztálódott harmincvalahány évvel ezelőtt, és ebbe a körbe aztán újabbak is jöttek, a káprázatosan színre lépő Kovács Melinda vagy például Mudrák Attila, Csontó Lajos, később Balla Gergő, és ezek a nevek a többi közül csak ötletszerűen kerültek elő a memóriából, a teljesség legkisebb igénye nélkül. Hogy tevékenységük országos visszhangra talált, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a keresztségben Esztergomi Városi Fotóklub nevet kapott szervezetük „jeles, fővárosi” alkotókat is vonzáskörébe gyűjtött, és nemcsak kocsmázások ígéretével, hanem szellemmel, alkotó légkörrel, büszkén vállalható színvonallal. Ettől már csak egy lépés az Esztergomi Biennálé, ami ugyan ennek a kötetnek nem témája, de Esztergom és a fotográfia kapcsolatának annál inkább. Sok más is kimaradt a lapokról, nyilván terjedelmi okok miatt is, de még inkább azért, mert minden annyiféle, ahány ember nézi, más tehát az én Esztergomom mint a többié, és azoké is más és más. Ez a szerkesztő változata, és ami nekem hiányzik, azt majd pótolom fejből.

De hiszen ez a könyv nem is szikár fotótörténeti mű. Ha be kell sorolni valahová, akkor családi fényképalbum, annak minden esendőségével és személyes értékével, és tökéletesen megfelel annak a meggyőződésemnek, hogy az alkotó számára az életmű az élet meg- és átélésének mikéntje, és nem csupán a létrehozott művek leltáríve, katalógusa. A kötetnek igazi értéke a családtagok számára van, de mert ezek még nem azok az idők voltak, amikor az alkotók nem voltak kíváncsiak egymásra, ez a család elég népes, többszörösen meghaladja a könyvben szereplők számát. Nagyon sokan, kortársak a képeket nézve felidézzük majd a képek keletkezésének körülményeit, az alkalmakat, amikor ezeket először láttuk, a ránk vagy éppen a művészeti tevékenységünkre gyakorolt hatását, és hozzá a cipóba sült csülöknek, bornak az ízét is, ami egy-egy esztergomi kirándulásnak, vagy más étlap szerint a Fiatal Művészek Klubjában töltött estéknek-éjszakáknak része volt. Lehet háborogni, hogy ez így már helyi érdekű intimitás, de sajnálom, ez az egész a mi életünk elválaszthatatlan része. Majd idővel a kabát a padlásra kerül, a képek (remélem) a magyar fotótörténetbe, mi meg a föld alá. Szóval csak ki kell várni, előbb-utóbb helyre áll a rend.

Vancsó Zoltán: Zarándokok

79 oldal 62 fényképpel, 20 x 20 cm, A szerző kiadása, 2004.

ISBN 963 460 067 0

A kiadás dátumából látható, hogy nem mai darabról van szó. Nekem most került a kezembe, és amiatt tartottam fontosnak megemlékezni róla, mert a magyar könyvterjesztés sajátosságai miatt a könyvekre egy idő után – mint az öregekre – szomorú sors vár. Az újabb kiadások letúrják őket a bolti polcokról, megfosztva a később születő vagy csak későn ébredő embereket attól, hogy véletlenül, kedvenc könyvkereskedőjüknél bóklászva felfedezhessék őket. Ma már a „kedvenc könyvesbolt” is csak emlék, nehezen hihető, hogy a Megacsokoládé, gigamogyoróval ihletésű könyvpaloták a könyvek és az olvasók kedvenc találkahelyei lehetnének. A mennyiség valóban átcsap minőségbe, csak ne feledjük, a minőségnek is kétféle előjele lehet. Megrázó és azóta is gyakran felidézett élményem volt egyszer egy zászlóaljnyi katona reggeli tojásrántottáját egyben, egy kétszáz literes lábosban láthatni, de Gellért-hegy méretű Úrilányok Erdélyben és Végzetes ölelés-kupacok között gyöngyszemet keresgélni is bizarr élmény.

Egy szó mint száz, kapja öszsze magát az, aki Vancsó Zoltán Zarándokok című könyvére vágyik. Ezt a vágyakozást több dolog is indokolhatja. Először is, Vancsó Zoltán fotográfiai tehetsége, amit a kötet képei nem is mulasztanak el folyamatosan igazolni. A másik indok többszörösen rendhagyó. Vallásos családban nőtt föl, a Piarista Gimnáziumban érettségizett, tehát biztosak lehetünk benne, hogy legalábbis tisztelettel közelített ehhez a „vallásos” témához. Ugyanakkor a könyv előszavául választott Füst Milán-idézet jókora csavarással indítja a kötetet. Hogy ez nem holmi meggondolatlanság, az bizonyítja, hogy létezik az albumnak egy tovább dolgozott, pdf-es változata, ahol már nemcsak előszóként, hanem az egyes képekhez is párosulnak szövegek: idézetek E. M. Ciorantól, tovább élezve a provokációt. Például én, mint kívülálló, ilyesmit biztosan nem engedhetnék meg magamnak. Ilyet csak az tehet, akit neveltetése, ebbéli dolgokban bejárt (vagyis vallásos) életútja erre feljogosít. Vancsótól nem idegen képeinek idézetekkel társítása, ez azonban a megszokotthoz képes ellenkező irányú, nem tágít, hanem fókuszál – különösen a szövegben bővebb, pdf-ben elérhető változatnál. (http://www.photovancso.com/public/orgasm_hun.pdf)

A képek főként Erdélyben, Csíksomlyón, valamint Medugorjeban és Fatimában készültek, de ez inkább csak technikai adat. Mint fentebb már kiderült, nem ezekről a helyekről, az itteni zarándoklatokról szólnak, hanem Vancsó Zoltán katolikus vallásban nevelt fotográfusnak – és valószínűleg még nagyon sok kor- és hittársának – Istennel, hittel, halállal, vallással, tradíciókkal, babonákkal kapcsolatos kérdéseit feszegetik.

Markovics Ferenc: Rögzítőshow

143 oldal 157 képpel, 25,5 x 20,4 cm, A szerző magánkiadása, 2011.

ISSN 978 963 08 1899 5

Markovics Ferencet e betűk leírásakor egy hónapnál alig több választja el a hetvenöttől. Ez az ő ismeretében ugyan viccnek tűnik, de lehet, mégsem az, mert mintha komolyan venné a dátumot: számvetésbe kezdett. Kiállítás és album, előbbi a Mai Manóban, utóbbi itt a kezemben – nem egyszerűen képek egy könyvben, hanem valóban számvetés. Mint Karinthy Frigyes hőse – vagyis Karinthy maga – a Cirkuszban, a létra tetején, előkerül a hegedű, a történetek, írások, a humor, minden, ami nélkül Markovics Ferenc nem is lenne az, aki.

Pályafutása kezdete tipikus: családi élmény, rövid atyai segítség után az „amatőr mozgalom” oltalmazása, konkrétabban a ceglédi Tóth István szárnyai alatti cseperedés. A következő lépcső már rendhagyóbb. A kötelező sorkatonai szolgálat – a háborúk istene, Mars őrnagy szeszélyéből – a Határőr hetilap szerkesztőségébe repíti. Sejtheti, aki volt katona: pezsgő szellemi műhely. Némi meggondolatlansággal eléri, hogy nem csupán fotografálnia kell, tehetsége teljes spektrumát bevetheti a sajtóorgánum (és így közvetve a Haza védelme) felvirágoztatására. Szerkeszt és ír és keresztrejtvényt készít, ami lényegében mind neki testhezálló feladat. A katonai szolgálat idején messze túlnyúló foglalkoztatásnak a Mafilm, a filmgyári fotózás csábítása vet véget. Innen aztán, röpke harminc év után ismét a sajtóba (cseberből vederbe, az elhaló filmgyártásból az elhaló sajtóba) kerül, ami az idegeinek vélhetően nem használt, de a permanenssé váló elhalás sem gátolta meg a Világ folyamatos meg- és átélését – életmű, lásd két könyvvel fentebb. Ez az életmű az ő esetében többször több, mint fotográfia. Markovics Ferenc intézmény. Konfliktuskerülő-kiegyenlítő habitusa révén biztos pont, összekötő kapocs a szakma nem mindig harmonikusan együttélő szigetei között. Erre részben nyilván születni kell, de sokat adhatott ehhez a film világában eltöltött három évtized is. A filmkészítés olyan csapatmunka, ahol nagyon kevés kiválasztott engedheti meg magának a turbulens viselkedést, és a renitens sztárok hülyeségeit is a többieknek kell elsimítani. Az együttműködés ilyen magas fokára nem sok fotográfus képes, így nem csoda, ha Markovics neve rendre felbukkan, és nem ritkán az egymással nem is különösebben szimpatizáló emberek-csoportok kiválasztottjaként. Neki ebből személyes haszna nem sok van, sokkal inkább a köznek – de még mielőtt az írás nekrológ-jelleget kezdene ölteni, abbahagyom a folytatást. Viszszaadom neki a szót (képet, hangot): újabb kalandokra fel! Markovics Ferenc sem pihenhet addig, ameddig a Margit-sziget fái között – és a könyv borítóján – repülő szerelmespár bírja a levegőben, és nem hullik aléltan a fűre.

Mary Warner Marien: A fotográfia nagykönyve (A fényképezés kultúrtörténete)

575 oldal közel 600 képpel, 20,2 x 28,4 cm, Typotex kiadó, 2011.

ISSN 978 963 279 427 3

Ennek a könyvnek a kiadatását – és előtte magyarra fordíttatását – a Nemzeti Kulturális Alap fotóművészeti kollégiumának kuratóriuma kezdeményezte és támogatta, de ezt éppúgy tehette volna valamely történettudományi, társadalomtudományi, filozófiai, szociológiai, sőt akár természettudományi, gazdasági vagy politikai intézmény is. A fotográfia ugyanis az élet minden területén jelen van, és jelenléte kulcsfontosságú. Azóta, hogy a fotográfia megszületett, elképzelhetetlen a világ fényképek nélkül, és itt nem csupán a képek puszta jelenlétére, látványára kell gondolni, hanem azokra a hatásokra is, amiket a képek keltettek, egyének és tömegek tudását, szemléletét, identitását, meggyőződését, döntéseit befolyásolva. Ha pedig ez igaz, akkor az sem lehet kétséges, hogy elemi érdek a fotográfiai műveltség gyarapítása. Mégis, ez a könyv példa nélküli a magyar nyelvű szakirodalomban.

Nálunk a fotográfia megítélése, helyzete felettébb ellentmondásos. Egyrészt nehezen lehetne találni olyan embert, aki a fénykép fontosságáról fentebb is sorolt igazságokat – bla, bla, bla – el ne ismerné. Ezzel szemben áll a fényképezés mérhetetlen popularitása, hétköznapisága, amivel tragikus anomáliaként az „ezt én is tudom”, „ezt mindenki tudja”, ezt még a hülye is tudja meggyőződése társul. Az analfabétákat (és a funkcionális analfabéták szépen gyarapodó tömegét) leszámítva is rengeteg honfitársunk marad, aki tud „írni” és „olvasni” – de ez a tény egyáltalán nem kezdi ki az irodalom (és nemcsak a szépirodalom, hanem bárminő szakirodalom) státuszát, egyéni és társadalmi megítélését, sőt. A magyar fotográfiának viszont még szervezete, mozgalma is van annak elhitetésére, hogy kép és kép között, képkészítés és képkészítés között nincsen különbség. Nagy szemléleti változásra (vagyis jó sok tanulásra) volna szükség ahhoz, hogy a fotográfia ezernyi aspektusát cél, minőség, tartalom, érték képlékeny mércéi szerint a helyén tudjuk kezelni, és ki-ki magában az alkotó (értsd: van fényképezőgépe) és a befogadó embert szét tudja választani. Évekkel ezelőtt egy vidéki kórház proszektúráján fotografáltam éppen, amikor az egyik patológus lelkesen előrántotta a farzsebéből a nyaralási fényképeit, hogy ott rögtön, a halottak között nézzem meg: ő is tud fotózni. Ez még hagyján, de állami döntéshozók és potenciális mecénások, támogatók is tudtak és tudnak. Talán ezért lett olyan nehezen főiskolája, egyeteme a magyar fotográfus-képzésnek, ezért lett olyan nehezen Magyarországon múzeuma a fotónak – és talán ezért tengődik ez a múzeum ma is az éhhalál szélén.

És ezért olyan fontos ez a könyv is. Az, hogy a szakmabelieknek forgatniuk kell, az természetes. Egy irodalmár, egy író az irodalommal foglalkozik? Még szép, de ettől nem lesz jobb a világ. Az attól lesz jobb, ha a többiek is foglalkoznak irodalommal. És ugyanúgy, vagyis befogadóként, fotográfiával is. Ez a könyv alkalmas arra, hogy az érdeklődők a fotográfia nagyszerűségéről, lehetőségeiről, mélységeiről, összetettségéről-összefüggéseiről, múltjáról-jelenéről gazdag ismereteket merítsenek belőle. Hatszáznál több, gondosan kiválogatott és tisztességesen nyomtatott kép már maga is gyönyörűség, az érdekességnek kifogyhatatlan tárháza. És ennek a könyvnek még nem is ez a fő értéke, hanem a világos, közérthető, okos szöveg.

Causes and Spirits: Photographs from Five Decades – William Carter

286 oldal közel 142 képpel, 24 x 28 cm, Steidl, 2011.

ISSN 978 3 86930 123 5

Nagyon tudom becsülni, amikor valaki köznapi dolgokról tud megejtő képeket felvenni. Főként manapság közhiedelem, hogy a figyelem felkeltéséhez extremitás kell: minimum házasságtörő „hírességek”, gazdagabb napokon fröccsenő vér, halál. Veretesebben, de erről szól a World Press Photo is. Számomra az extremitás mindenhatósága ellen a legjobb példa Don McCullin Sleeping with Ghosts című könyve. A nyomorban, háborúkban vergődő, haldokló emberek hosszú sorát az album végén egészen közönséges témájúak zárják: asztalka, rajta virág, egy másikon tálban gyümölcs, csendéletek, tájkép, magyarul: semmi. És ezek a képek nem rosszabbak, jelentéktelenebbek a többinél. Igaz, mást mondanak, de nem kevesebbet. És éppúgy megragadják a figyelmet.

William Carter könyve közel sem ilyen kontrasztos, de annyira mégis, hogy a fentieket az ember eszébe juttassa. Az albumba a szerző az 1960-tól kezdődő ötven év alatt a New Yorktól Kurdisztánig, Dublintól Gázáig tett fotós útjai során született képeiből szemezgetett, és ezek mellé válogatott nem egy olyat is, amikor két út között nincsen semmi, csak az otthon és a család. William Carter, ez az 1934-ben Los Angelesben született amerikai fotográfus (és mellette író, valamint „részfoglalkozású” jazz-muzsikus), tehetséges ember, és ennek megfelelően jók is a képei, de a hosszú felvezetésből talán nem meglepő: a legjobbak azok, amikor két fontos és izgalmas helyszín között éppen nem történik semmi. A dolgokat már nehezen lehet fokozni, és nem is nagyon érdemes. Pont a kurdok jó példa arra, mennyi bűnt, gazemberséget lehet egy nép ellen elkövetni, éppen ezért nyilván fontos dolog Kurdisztánba utazni és erről a jobb sorsra érdemes népről hírt adni, de ezek a képek utóbb, helytől-időtől elszakítva már nem feltétlenül biztos, hogy állják a versenyt azzal, amit a fotós – illetve akkor talán éppen apa és férj – otthon, békés családi légkörben elkattint egy kisgyerek meghitt mosolyáról. De jobb jut eszembe: ezek a képek együtt jók és fontosak. Hiszen a kurdok és az összes többi nép is New Yorktól Kurdisztánig, Dublintól Gázáig, ha hagyják, ugyanarra vágyik, ugyanolyan hétköznapi sétákra a városukban, ugyanolyan meghitt családi pillanatokra. Az egyik képen ezek vannak, a másik képen ezek hiánya – egyik, a másik nélkül, csak fél igazság.

Tímár Péter