HUNGARIAN OUT (3. RÉSZ)

November 4-én hajnalban, 4 óra 15 perckor, még mielőtt a rádióban elhangzott volna a Kádár-kormány megalakulásának bejelentése, megindult a szovjet páncélosok támadása Budapest és az ország nagyvárosai ellen. Elfoglalták a katonai objektumokat, lefegyverezték a magyar hadsereg zömét. Budapesten és vidéken több városban is fegyveres ellenállásba ütköztek. Csak néhány napig tartott a sokszoros túlerő elleni reménytelen, egyenlőtlen fegyverekkel vívott harc. Mivel – különösen az első napokban – a szovjet erők senkiben sem bíztak, a letartóztatottakat nem magyarországi, hanem kárpátaljai börtönökbe szállították. A deportáltak között akadtak politikusok is, de döntő többségük a fegyveres harcok résztvevői, vezetői közül került ki. November 15-én már 846, Szovjetunióba hurcolt foglyot tartottak nyilván, köztük több kiskorút. A letartóztatások viszont tovább erősítették a lakosság nem fegyveres ellenállását. A szovjet beavatkozást követően sehol sem vették fel a munkát, országos sztrájk kezdődött. Mindezt ma már talán a történelemórákon is tanítják, nem részletezem. Viszonylag sokáig tartott az az átmeneti időszak, amikor a kormányzat néhány azonnal meghozott kemény intézkedés után egyezkedni látszott egyes csoportokkal, a munkástanácsokkal, de december 2-a után lényegében eldőlt a nem fegyveres harc is, keményedett a diktatúra, a jugoszláv követségről elszállították Nagy Imrét és a vele menedéket kapott majd félszáz embert. A karhatalmi alakulatok ez időtől fogva az utcákon járőröztek, és minden, akár csak szóbeli megnyilvánulást brutálisan megtoroltak, de sok esetben minden ürügy nélkül is inzultáltak embereket. Egymás után jelentek meg a törvényerejű rendeletek, amelyek drasztikus megtorlással fenyegették a véleménynyilvánítás minden formáját. December 12-én elrendelték a statáriális bíráskodást. Sokaknak nem maradt más, csak fogni a cókmókot, amit kézben elbírt az ember, s nekivágni a határoknak. Nemcsak a forradalmi események résztvevői, akik joggal félthették az életüket, hanem olyanok is távoztak szép számmal, akik Rákosi uralma alatt sikertelenül próbálkoztak a meneküléssel és akik kilátástalannak tartották a jövőjüket Magyarországon.

Eddig tartott a történelemóra, ennyi előzmény után már csak a magyar fotográfiai emigráció negyedik nagy hullámáról írok, azokról, akik leginkább 1956. november eleje és december vége között vagy kevéssel utána menekültek el az országból. A nagyon nagy vihar az átlagosnál is hatalmasabb hullámot kavart, mely összességében közel negyedmillió embert kapott a hátára, és röpített át a Magyar Népköztársaság határain át. Közülük nagyjából 180 ezren Ausztria felé, 20 ezren Jugoszlávia felé hagyták el az országot. A számok – itt is, mint mindig, mindenhol – kicsit problémásak. Hiába telt már el majd’ hatvan év, a számháború még mindig folytatódik, nincsen teljes egyetértés az emigráltak végleges számáról. De az teljesen biztos, hogy legalább két, dugig megtelt régi népstadionnyi ember döntött úgy, nem marad itt tovább. S ez elképesztő szám! A kétszázezernyi ember között több mint ezerkétszáz művész is volt, akik közül – jelenlegi listáim szerint – másfél száznál több a fotográfia területén működött.

Nem érdektelen, ha megnézzük, mely országokba irányult az emigráció. A lakosságuk számarányához képest Kanada, Svájc, Ausztria és Svédország fogadta be 1956–57-ben a legtöbb magyar menekültet. Ha valakit a pontosabb számok is érdekelnének, Ausztria húszezer menekültnek adott végleges otthont, új hazát, Németországot negyvenezren, Nagy-Britanniát tizenhétezren, Franciaországot tizenhatezren, Svájcot, Svédországot ezer-ezerrel kevesebben, Hollandiát hétezren, Belgiumot és Olaszországot öt-ötezren választották új hazájukul. Az USA-ba harminchétezren, Kanadába huszonhétezren, Ausztráliába tizenkétezren utaztak. Dél-Afrikában ezerháromszázan telepedtek le, de még a Dominikai Köztársaságba is jutott hatszáz menekült. Általánosságban elmondhatjuk, hogy az ötvenhatos menekülteket sokkal előnyösebb elbánás várta a befogadó országokban, mint a negyvenötösöket vagy a későbben emigráltakat.

A Fotóművészetben most közölt tanulmányban lehetetlen mindenkire kitérni, mindenkit nyomon követni a döntése megszületésétől a határátlépésen át az első befogadó országba érkezését, ott tartózkodását, az onnan tovább menetelét és letelepedését, a folytatott vagy újrakezdett karrierjét, életpályáját ismertetni. Ezért megpróbálom egy ember sorsán keresztül – aki akkor hunyt el, alig valamivel 90. születésnapja előtt, miközben írtam ezt a tanulmányt – megmutatni az 56-os fotós emigráció legfontosabb történéseit, tendenciáit, az okokat, melyek arra kényszerítettek sok százezer embert, hogy mindenét – múltját, addigi életének minden eredményét, gyökereit, hozzátartozóit – elhagyva nekivágjon a bizonytalannak. És majd láthatóvá válnak az elnyomásra, a diktatúrára adott válaszaik is. Még ha a visszaemlékező egy-egy megállapítását, mondatát túlzónak, egysíkúnak érzem is, megértem és elfogadom, hogy az események után több mint negyven évvel ezeket miért így írta. Ja, még egy. Senki ne higgye, hogy ez csak 1956-ról szól! Minden jogfosztott helyzet, minden állam, mely állampolgárait méltatlan helyzetekbe hozza, hasonló reakciókkal számolhat. De kerüljünk vissza 1956-hoz!

Kálmán Béla visszaemlékezése

„Stúdióm a negyvenes évek végével hanyatlani kezdett. Ennek főleg politikai és nem ökonómiai okai voltak. Óhazám történelme egyik legveszélyesebb fordulója felé közeledett. Az oroszok által hazámra erőszakolt szocialista rendszerű terrorral, hamisított választással, csalással, megfélemlítéssel, s pár éves szalámitaktikával az ún. szabad piac átalakult tervgazdasággá, s a hárommillió koldusból csakhamar 10 millió lett. Az én stúdióm sorsa is megpecsételődött. Az 1940-es évek végén már alig volt alkalmazottam, a színházak java állami fotótól rendelte a képeit. A tablókat is átvette a szövetkezeti, fővárosi és állami piac, ahová megélhetési céllal sereglettek a fényképészek. Belőlem is csúnya szó lett: maszek! Aki csak 3–5 dolgozót tarthatott, aki csak korlátozott film- és nyersanyagot igényelhetett az államosított fotóboltokból. S mindenki zsongta: menj be a szövetkezetbe önként, s megélhetésed és jövőd biztosítva lesz! Így történt aztán, hogy 1951. december végén két szövetkezetbeli fényképész feljött a stúdiómba, s leltárt vettek fel három példányban, hogy mit hozok be a szövetkezetbe a saját felszerelésemből. 1952. január 3-án beléptem a Budapesti Fényképész Szövetkezet 3. számú telepére felvételezőnek. Ez volt életem addigi legkeserűbb piruláinak egyike! 1945 februárja óta szorgosan építettem a demokráciát, s bíztam benne, hogy demokratikus alapon nekem is van újra helyem a nap alatt. Hát ez a nászút öt évig tartott, a hatodik év félelemben telt el, hogy amit az előző ötben szereztem, az a hatodikban semmivé lesz. Így is történt. Összes felszerelésem, negatívjaim átmentek a Fényszöv tulajdonába, s máig nem kaptam egy garast sem értük. A németek elvitték a fényképezőgépemet, ezek meg minden mást. Az oktogoni, azaz akkor már November 7-e téri 3-as számú telep lett az új helyem. Ez a telep három műszakban működött, fő munkásságunk igazolványképekből, gyerekfotókból és orosz katonák egész alakban, cigarettázva felvett képeiből állt. Feletteseink utasítására az amúgy is pocsék nívón tovább kellett rontani, s ezt nevezték szocialista realizmusnak. Prédikáltak a népművelési minisztertől lefelé az ideológusok ebben az »irányított demokráciában«. A téveszmék terrorja volt ez: diktálva mindent oly módon, hogy gondolkodni sem kellett, csak fejbólintva hallgatni.

De 30 évesen örültem, hogy nem telepítettek ki burzsuj kapitalista múltam miatt, hogy nem vittek el Recskre más okokból, hogy meghagyták három lakószobánkat, holott egy családnak csak két szoba járt.

Én javarészt a lakásban tartózkodtam a forradalom idején, de egyszer a Hajdú nevű inasom felhívott, hogy zabrált egy autót, s volna-e kedvem lejönni vele, s fotózni az új Országházban az új kormányt. Hát, kétheti, fotózás nélküli történelmi időben ez jó kérdés volt! Azt mondta, hogy neki van ruszki és új kormány-beli papírja is, s hogy gyerünk, jó anyag lesz majd a Fényszöv kirakatába. Arra aztán nem gondoltam volna, hogy pár hét után a Life Magazin veszi majd meg az anyagot. Ez volt az egyetlen lebukási lehetőségem, ez a tucat összehajtogatott 6x6-os negatív, melyek zakóm belső zsebében lapultak háromnapos utam alatt Bécs felé, de mindez csak három héttel később. Csodás napok voltak ezek! Bedőltünk annak az ócska trükknek, hogy a ruszkik kivonulnak hazánkból. Esti kijárási tilalom volt, úgyhogy mi esténként bridzseltünk, közben hallgatva a Szabad Európa adásait. Esténként jöttek a hírek, hogy tegnap éjjel ötezer magyar ment Ausztriába, s kapott azonnal politikai menekülti státust, segélyt és lakást az osztrák hatóságoktól. Másnap éjjel ez a szám már 15 ezerre nőtt. Mi meg csak jámboran bridzseltünk este 9 óra után éjfélig vagy tovább. Reggel 4 óra felé egyre hangosabb lett az ágyúzás, kinyitottuk a rádiót és halljuk Nagy Imre beszédét a magyar néphez, majd Háy Gyulát és feleségét, Majoros Évát, akik több nyelven fordultak a világhoz segítségért. Hruscsov hatezer tankot eresztett ránk, s minden sarkot tönkrelőttek, a mi védelmünkben természetesen. Aztán lassan ellenforradalom lett a neve, de még november közepén sem ment senki vissza dolgozni. Felvetődött a gondolat, hogy mi is lenne, ha mi is kivándorolnánk osztrák és nemzetközi támogatással. Ez a Kádár nem volt szimpatikus – bár fotóztam még amikor éppen kijött a Rákosiék börtönéből, s a párt felküldte a műtermembe újabb hivatalos portrét készíteni –, de a tény, hogy újra visszasüllyedünk a csatlósállamok közé, nagyon deprimáló volt. Ekkor már 50 ezren léptek át Ausztriába a rádió szerint. Hallottunk rémhíreket, hogy a taxi átvisz a határon, hogy ruszki teherautók fuvaroznak ki embereket 5–10 ezer forintokért kofferral is. Azt is hallottuk, hogy akit elkapnak, azoknak bepecsételik a kiskönyvébe, hogy tiltott határátlépést kísérelt meg. Viszont azt is hallottuk, hogy az egész világ tárt karokkal fogadja a hős magyar szabadságharcosokat. Úgy nézett ki, hogy az oroszokat nem nagyon érdekli a tömeges kivándorlás, tehát nem is őrizték igazán a határt sem. November 20-án tehát vettem két jegyet Sopronig, mert oda volt fényszövös menlevelünk, mely szerint zsűrizni megyünk egy nemzetközi kiállítást. Ez a papír hamis volt, én gépeltem, s ráhamisítottam két vezetőnk aláírását is. Hát, elindult a vonat, s nem volt bennem egy percnyi megilletődés sem, öröm sem, de fájdalom sem. Csak az előttem lévő kaland s annak sikeres kivitele lebegett előttem. Döcögött a vonat, s sötétedésre ért Komáromba. Itt mindenkinek ki kellett szállni, mert a vonat nem ment tovább. Első éjjelünk a kőkemény, fapados váróteremben telt el. Reggel hatkor már olyan büdös volt a sok száz ember szuszogásától, hogy ez felébresztett. Tovább mentünk Győrig. Elindultunk a győri országúton gyalog Sopron felé. Megállt mellettünk egy ponyvával letakart ruszki teherautó. Kiugrik a sofőr mellől két davajgitáros starsina. Folyékony ruszinszkói tájszólással interjúvolnak, hogy akarunk-e éjjel Bécsben aludni? Neem, mondtuk, mi csak Sopronba megyünk zsűrizni. Bízzatok bennünk, mondták a kárpátaljai ruszinok, felemelték a ponyvát, s belül a teherautóban a fapadokon tucatnyi ijedt, leendő disszidens ült. Gyertek már fel, ezek a ruszinok minden sarkon megállnak, mondták. Előre inkasszálnak, tőlünk fejenként ötezret kértek. Nem szálltunk fel. De egy szekeres később felvett, vitt is vagy tíz kilométert, aztán befordult Moson felé. Jött egy másik szekér, ez tele volt szénával, mondta, hogy majd a határ közelében bújjunk be jó mélyen a szénába. Elvisz bennünket közvetlenül a határig, tízezerért. Egyszer megállt, kérte a pénzt, s mutatta, hogy arra van három kilométerre a határ, csak egy vizesárkon kell majd átlábolni. Láttunk előttünk egy pár embert városi ruhában lassan bandukolni. Jobb felé is hallottunk valami beszédet, ez az erdő tele volt menekülőkkel. Igen ám, de egyszer csak géppuskaropogást hallottunk. Földre vetettük magunkat, s láttunk egy dzsipet, benne két katona meg egy géppuska. Ekkor már erősen sötétedett. Megállapodtunk Zsuzsival, hogy egy cementcsőből álló kis híd alatt megalszunk. Kiderült, hogy a szekeres csak a határzóna széléig hozott el bennünket, és még húsz kilométer volt hátra az igazi határig. Így töltöttük az erdőben a harmadik napot. Havazni kezdett, a nyomaink meglátszottak a hóban, de láttunk előttünk is lábnyomokat, köztük gyerekekét is. Kibicsaklott a bokám, egyre jobban dagadt és fájt, de csak mentünk, mentünk, estig megtettünk vagy tizennyolc kilométert. Elértük a csatornát, mely mély volt, széles, helyenként már be is fagyott. Itt a parton már vásári hangulat volt, sok száz ember próbált a hídromokból leszaggatott fahasábokon átkelni. A vizesárok után még volt egy jó kilométernyi gyaloglás, amikor megláttuk a határt jelző őrtüzeket. A derék osztrák határőrök reflektorozták az ösvényeket, s tüzeket gyújtottak irányfénynek. Be is bicegtem egy ilyen reflektorfénybe, s két osztrák határőr magyarul köszöntött: Isten hozott, szabad vagy!

Nagy várakozással néztem új életem felé így félúton, s arra gondoltam keserűen, hogy ennél már csak jobb lehet. Sajnáltam, hogy ilyen kevés elismerés jutott tehetségemnek és szorgos munkámnak, s becsapva éreztem magam ebben az újabb politikai fordulatban.”

Folytatódik még a visszaemlékezés, napra, órára pontosan leírva, mi történt vele, kikkel, hol és mikor találkozott, hogyan indult életük az USA-ban.

„Chicagói időm alatt kapcsolatban voltam a régi pesti szövibeli társaimmal, akiknek rokonai voltak New Yorkban s így ott maradtak élni. Ezek egyszer írták, hogy a Life székházában lesz egy kiállítás az eljött fotósok pesti munkáiból. Nos, nekem volt egy tucat fotóm a pesti parlamentből, Mindszenty bíboros kiszabadításáról, s elküldtem. Nekem tíz képem volt a kiállított ötven között. Ezen a weekenden összejöttem két szövibeli kollégámmal, Veres Tamással és Skita Győzővel, akik rábeszéltek, hogy jöjjek át New Yorkba, társuljunk egy stúdióba, s dolgozzunk közösen. Veresék akkor retusból és gyerekfotóból tartották fenn magukat. Egy korábban kijött magyar fotósnak volt egy stúdiója az 56. utcában, Halmi Róbert volt a neve. Jó fotós volt, de roppant link svihák, így hát Hollywoodban jól megélt az akkor divatos glamour fotózásból. Bobby kihozatta apját, a szövitársunkat, aki Halmi Béla fotós volt még a régi garnitúrából. Ezek a kollégák jók voltak Pesten, de teljesen elvesztek ebben a Big Apple-ben. Kezdeményezésemre szép békésen felbomlott egy idő után az egyesülés.” (kéziratos visszaemlékezés, 2004, a szerző tulajdonában)

Kálmán Béla dolgozott még Almási Lászlóval is, aki később Szipál Márton társa lett Hollywoodban. Az ő visszaemlékezéseik is olvashatók különféle forrásokban, ugyanazt a történetet mesélik el más-más hangszerelésben. Ami összefoglalóan megállapítható, az talán annyi, hogy a levert forradalom, az azt követő intézkedések, a gazdasági és nem utolsó sorban a morális ellehetetlenülés hajtotta ki az országból a fotósok nagyobb részét, s nem a közvetlen fenyegetettség érzése. Érzékeny vérveszteség érte a már említett fényképész szövetkezetet, ahonnan szinte a teljes vezetőség lelépett, Veres Tamás, Skita Győző, Kálmán Béla, Halmi Béla, Szipál Márton, Veres Márta, Hankiss Adél, hogy csak az ismertebbeket említsem. Hasonlóan kiürült a Magyar Fotó (kicsit később MTI) fotós szerkesztősége is. Elment Munk Tamás, Heller Andor, Farkas Tamás, Hollenzer Béla, Jónás Pál, Várkonyi László, Tóth László, Hirsch Tibor, Samai Antónia, Patkó Klári, Pintér Zsuzsa, Tepliczky Éva, Hoffmann György és még egy csomó fotóriporter. Óriási vérvesztesége volt ez nemcsak a cégnek, de a magyar fotográfiának is.

És rajtuk kívül még olyan emberek hagyták el Magyarországot, és külföldön, többnyire az Egyesült Államokban, Kanadában építették fel életművüket, mint a fotótörténész és fotográfus Simon Mihály, a Párizsban építészként és fotósként dolgozó Fülöp Tibor, az olimpiai bajnok úszónőből lett fotóművész Gyenge Valéria, a nagyon jó szervezési képességekkel megáldott, a Magyar Fényképész című lapot a második világháború előtt és alatt évekig szerkesztő Gyimesi Kásás Ernő, a Kossuth-díjas karmester feleségeként Svájcba költöző Laub Juci, a neves képzőművész Pán Imre, a finn és skandináv művészetért rengeteget tevő Rácz István, a fényképezést addigra már abbahagyó Seiden Gusztáv, a remek festő, grafikus és egy nagy fotós életművet is létrehozó Rozsda Endre. Ebbe a sorba tartozik Szentmiklósi Péter, akit Peter Sorel néven jobban ismerhet a szakmát nem csak művelni, de ismerni is akaró réteg. Elment Svéd István, Szilasi Gábor, az Oscar-díjakat kapó operatőr, Zsigmond Vilmos, Kovács László, akik fotósként is kiváló teljesítményt nyújtottak. De ne felejtkezzünk el azokról sem, akik kisgyermekként kerültek ki, vagy a szüleik által választott hazában születtek s lettek kiváló fényképésszé, mint Sylvia Plachy, Gerecsey Árpád, Sue Hajdu, Andrea Szilasi…

Hirtelenjében rengeteg nevet soroltam fel, akinek sok, attól elnézést kérek, de gondolják csak meg, ez a töméntelen fotográfus alig az egyharmada azoknak, akiknek ábécé rendbe szedett neve itt sorakozik a számítógépemben! Soha, sem korábban, sem azóta, ekkora veszteség nem érte a magyar fotográfiát. És ha még csak a magyar fotográfiát érte volna…