BESZÉLGETÉS SZENTPÉTERI L. JÓZSEF BIOLÓGUSSAL ÉS FOTÓRIPORTERREL

– Az önéletrajzodban olvasom, hogy egy kis faluban nőttél fel. Melyik faluban?

– Debrecenben születtem 1977-ben, de az életem első nyolc évét a Hajdúnánás melletti Tedejen töltöttem. Ott is az egyik utca legutolsó házában, erdő, csatornák és kis tavak mellett. A szüleim agrármérnökök és természetszerető emberek, édesapám emellett szenvedélyes horgász, s a két testvéremmel mi is nagyon fogékonyak voltunk a természet szépségei iránt. Amikor nyolcéves koromban Hajdúnánásra költöztünk, eleinte nagyon rosszul viseltük az emeletes házban való létet, de aztán ott is felfedeztük az érdekes helyeket, eleinte gyalog, majd biciklivel. A kerékpáros túrák már jóval nagyobb területek bejárását tették lehetővé, ekkor szerettem meg igazán a várost és környékét.

– Mi érdekelt akkoriban, mikkel foglalkoztál szívesen?

– Nagyon szerettem a sportokat, a focit, az atlétikát, később a tánc lett az egyik szenvedélyem. Sokat rajzoltam, főleg a természet ábrázolása érdekelt. Mindemellett a természetjárás volt a legfontosabb szabadidős tevékenységem. Eleinte a madarak érdekeltek, később már minden élőlény, ami a természetben található. Igen korán, már öt-hat évesen mélyen érintettek a természetvédelmi, környezetvédelmi problémák, de akkor még nem tudtam, hogyan tudnék részt venni ezek ellensúlyozásában.

Az általános iskolában két meghatározó oktatóm volt, Dancs Ferenc, a rajztanárom és Fehér Imre, aki biológiát és földrajzot tanított. Mindketten szenvedélyes pedagógusok, folyamatos önfejlesztésre törekvő emberek voltak, akik a leggyengébb képességűnek kikiáltott tanulókból is képesek voltak kihozni a maximumot. Ez utóbbit különösen értékes és lenyűgöző tulajdonságnak tartom.

A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban jártam középiskolába, speciális biológia tantervű osztályba. A számos kiváló oktató közül az osztályfőnököm és biológiatanárom, Tönkőné Tóth Mária volt rám a legnagyobb hatással. Egyes, akkor még vitathatónak tűnő pedagógiai eszközei évekkel később nyertek igazolást, valódi értelmet.

– Mi miatt kezdett érdekelni a fényképezés?

– Egyrészt, amikor rajzoltam, mindig igyekeztem a lehető legnagyobb részletességgel ábrázolni az adott témát, ami időigényes volt. A fotográfia ehhez képest sokkal egyszerűbb megjelenítési módnak tűnt. Másrészt, a fotográfiának a biológia tudományokban betöltött szerepe ragadott meg. Gyakorlatilag minden területen, a klasszikus terepi kutatásoktól a DNS analízisig szükség van rá. Úgy gondoltam, a fotográfia elsajátításával „értékesebb” biológus lehetek.

– Helyszíneket, helyzeteket, érzéseket akartál megragadni, vagy konkrét segítséget nyújtott a biológiában való elmélyülésedben?

– Eleinte kizárólag dokumentációs szempontból, amolyan kiegészítő tevékenységként érdekelt a fotográfia. Igaz, úgy egy éven belül már készültek olyan képek, amelyek túlmutattak az egyszerű dokumentáción. A fotográfia mind a mai napig segítséget nyújt a biológiában való elmélyülésben, de sokkal jelentősebb a biológiai ismereteim hatása a fotográfiai munkásságomra. Egy-egy sztori elkészítésénél rengeteget jelent, hogy tudom, mit, hol kell keresni, illetve konkrétan milyen viselkedést látok éppen, vagy mi az, ami még hiányzik ahhoz, hogy teljesebb legyen az anyag.

– Fotózott-e valaki a családban vagy az ismerősi, baráti körben?

– A családban volt néhány hobbifotós, ami kétségkívül hatással volt rám, de nem annyira, hogy emiatt kezdjek fényképezni. A természetvédelmi, természetismereti szakkörök és egyéb rendezvények alkalmával tartott diavetítések voltak azok, amik igazán inspiráltak, hogy kipróbáljam magam ezen a területen.

1992-ben, az első gépem (Asahi Pentax SP) vásárlásakor egy ötperces gyorstalpalót kaptam; érdekes módon attól az embertől, akinek a képeit idén pont én zsűriztem egy nemzetközi megmérettetésen. Természetesen a kép készítőjének kiléte csak a zsűrizés véglegesítése után derült ki, de így annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor a díjazottak között láttam a nevét…

Eleinte kizárólag a saját tapasztalatok segítettek a tanulásban, illetve a folyamatos konzultáció egy barátommal, aki szintén akkor és hasonlóan kezdett fotografálni. Én is analóg technikával kezdtem, amit máig nem tudtam teljesen elhagyni, annak ellenére, hogy ma már szinte kizárólag a digitális képrögzítés eszközével élek. Rendkívül hasznos iskola volt, mely kihat a mostani munkáimra is.

A grafikai alapokat nagyon fontosnak tartom mind a kompozíció, mind a megfelelő színvilág alkalmazása szempontjából. Számomra ez az előképzettség a mai napig valódi támpontot ad a fotográfiában.

Az első szakkönyvet csak körülbelül tizenöt évi fényképezés után vettem meg. Viszont rengeteget segített a könyvekben, folyóiratokban megjelent, illetve a különböző versenyeken díjazott képek elemzése. Különösen értékesek voltak a természetfotó-versenyeken díjazott képek, ahol általában közlik a technikai adatokat, így több, akkor számomra ismeretlen technikával készült kép „hátterére” is fény derülhetett. Később sok hasznos tanácsot kaptam fotográfus barátomtól, Polónyi Istvántól, akinek a segítségével sokat tudtam csiszolni mind a helyzetnek megfelelő kompozíció kiválasztásában, mind az egyedi látásmód, megjelenítés kialakításában.

Zsenge fotóriporterként a legtöbb hasznos tanácsot, illetve könyörtelen, ám építő kritikát akkori szerkesztőmtől és mentoromtól, John Echave-tól kaptam. Gyakorlatilag ő irányított a riporteri útra. A folyamatos fejlődés legfontosabb záloga azonban mind a mai napig az állandó és kíméletlen önkritika.

– Azt már az érettségi előtt is tudtad, hogy hol akarsz tovább tanulni?

– Igazából már az általános iskola előtt is tudtam. Felmerültek különböző lehetőségek, de a biológus vonal, a kutatás, illetve az oknyomozás nagyon korai berögződések voltak.

– Az egyetemi évek alatt ugyanígy tudtad, hogy a diploma után mihez akarsz majd kezdeni?

– Az életem azóta számos meglepő fordulatot hozott, amiket nem sejthettem, de igyekszem minden – esetleg kellemetlen, ám kötelező – tevékenységben megtalálni a pozitívumot, s mindazt, ami előbbre visz emberileg és szakmailag is.

A Debreceni Egyetemen szereztem diplomát mint biológus kutató, ökológia szakirányon. A diplomamunkámat viselkedés-biológia témakörben írtam.

– Utána két amerikai ösztöndíjat is elnyertél.

– Igen, mindkettő a pittsburghi Duquesne Universityhez kötődik. Az egyik egy külföldről jelentkező hallgatók számára kiírt tanulmányi ösztöndíj volt, melyet az anyaországban elért tanulmányi eredmények alapján bíráltak el.

A másik egy néptáncos ösztöndíj volt. Az egyetem 1937 óta tart fenn egy folklór-együttest, mely kizárólag az ottani hallgatók számára érhető el. Az együttes tanévenként átlagosan nyolcvan, egyenként két és fél órás műsort ad elő USA-szerte. A zene, az ének és a tánc előadása az oda ösztöndíjat elnyert hallgatók feladata. A fellépésekre mindig busszal utaztunk, s minden fellépő ruhát, hangtechnikát, egyéb díszletet mi vittünk magunkkal. Néha igazán kemény volt, hiszen mindezt az egyetemi tanulmányok mellett tettük, s két fellépés közt gyakran a buszon aludtunk, mert akkora távolságok voltak a fellépő helyszínek közt, hogy nem volt idő hotelben pihenni.

– Mi vonzott haza? Nem akartál volna kint maradni?

– Érdekes, sokan hitték azt, hogy nem jövök haza. Azzal az ambícióval utaztam ki, hogy egy év alatt tökéletesítsem az angol nyelvtudásomat, s megfelelő kapcsolatrendszert alakítsak ki a tudományos életben és a fotográfiában egyaránt, azután visszatérjek. Be kell vallanom, tényleg benne volt az elutazásomban a hosszabb távolmaradás lehetősége. Biológusként a doktorimat kint is el tudtam volna készíteni, s jó ideig úgy tűnt, megtoldom a kint tartózkodást három évvel. De magyar vagyok, Magyarországon születtem, ez az otthonom. Ezt nem változtathatja meg semmiféle vonzó lehetőség.

Emellett a National Geographic Magazine-nal kialakult kapcsolatom is úgy alakult, hogy az a hazatérés irányába sarkallt.

– Hogyan kerültél velük kapcsolatba?

– Száz diapozitívot magammal vittem Amerikába referenciaként, amiket a folklór-együttesben megmutattam néhány embernek. Ők mindannyian lelkesen biztattak, hogy próbáljam megmutatni a képeket az NGM-nek. Számomra ez egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt; egyébként e lelkes támogatóim a fotográfiában teljesen járatlan emberek voltak. Arról viszont mégis meggyőztek, hogy az USA egészen más közeg, mint a kelet-európai régió: olyan ország, ahol elsősorban a tehetség és a kitartás számít, s ha ezek megvannak egy emberben, csak rajta múlik, meddig jut el. Hát, ezzel az érzelmi munícióval és a száz diámmal vágtam neki.

Először az egyetemen kerestem fényképezés oktatót, azonban ott nincs fotográfia szak, csak speciál kollégium keretében tanítják. Az óraadó viszont Pennsylvania állam egyik legjelentősebb napilapjának, a Pittsburgh Post Gazette-nek volt a fotográfiai szerkesztője. Kaptam egy időpontot a szerkesztőségbe, ahol rajta kívül több más szerkesztő is megnézte a munkámat. Egészen hihetetlen volt az a pozitív hozzáállás, amit tapasztaltam. Mindannyian egyetértettek abban, hogy segíteni próbálnak, s abban is, hogy szerintük képes vagyok eljutni a National Geographicig. A kérdés már csak az volt, hogyan tudnának konkrétan segíteni ebben.

Hozzá kell tegyem, nem volt ez ennyire egyszerű. Próbálkoztam előtte más utakon is eljutni a magazinhoz, meghallgatást nyerni valamelyik szerkesztőnél, de mindig zárt ajtókba ütköztem. Az akkori fotográfiai igazgatóval tudtam ugyan telefonon beszélni, ám ő közölte, hogy van elég kiváló fotósuk, nincs szükségük újakra. Való igaz, fantasztikus gárdával dolgoznak, s akkoriban még én sem tartottam magam elég jónak ahhoz, hogy közéjük tartozzak, de hittem benne, hogy képes vagyok elérni a kívánt szintet. Azt is fontos megemlíteni, hogy az NGM naponta több száz fotográfiai portfóliót kap a világ minden pontjáról. Ennek ismeretében tényleg más stratégiát kellett találni.

A megoldás Lynn Johnson személyében született meg, aki az NGM szerződéses fotósa, s időnként képzést tart a Pittsburgh Post Gazette fotográfusainak. A soron következő oktatás pár nap múlva volt esedékes, s azon én is részt vehettem. Megbeszélték vele, hogy a végén fél órát rám szán, de a képzés elhúzódott, így csak öt percet kaptam tőle. Vettem egy nagy levegőt, s belesűrítettem a mondandómat és néhány sebtében kiválogatott képet ebbe az időbe. Ez a tömörség azóta számos alkalommal igazolta létjogosultságát: a rendkívül elfoglalt embereket csak röviden, lényegre törően lehet meggyőzni. Másnapra megígért egy órányi időt, kizárólag csak nekem, amiből egy igazán tartalmas, másfél órás beszélgetés lett. Kiválogatta a legjobbnak tartott képeimet, s közölte, hogy kivel fogok találkozni Washingtonban, az NGM szerkesztőségében. Én alig hittem el, mi történik, hiszen itt már nem arról volt szó, hogy szóba állnak-e velem valaha Washingtonban, hanem hogy kivel fogok találkozni.

Aztán a várva várt interjú a későbbi szerkesztőmmel és mentorommal, John Echave-val felemásra sikeredett. Egyrészt, megszeppentem a hirtelen jött lehetőségtől, s attól a hihetetlen atmoszférától, ami körbelengi az NGM székházát. Másrészt, a képeim kritikája lepett meg. A szerkesztő technikailag, illetve a kompozíciós készségemet tekintve késznek tartott ugyan a közös munkára, de képriport készítése szempontjából semminemű alkalmasságot nem látott bennem. Egyszerűen nem tudtam neki ilyen referenciát mutatni, de meg kell valljam, egészen addig erre nem is törekedtem. A célom szép, megragadó képek elkészítése volt, mely önmagában már nem elég ezen a szinten. Ő fogalmazta meg nekem az NGM lényegét, miszerint ez nem egy fotográfiai magazin, hanem olyan folyóirat, amelyik elsősorban képekkel mesél el egy adott történetet.

Mindemellett segítséggel, instrukciókkal is ellátott. Felírt nekem néhány nevet, olyan fotósokét, akik rendszeresen dolgoznak a természetrajzi sztorikon. Az ő munkáikat kellett tanulmányoznom, hogy elsajátítsam a magazin által megkívánt megjelenítési módot, vigyázva arra, hogy ne másolni próbáljak másokat, hanem alakítsam ki, őrizzem meg a saját stílusomat. Továbbá arra kért, ha hazatérek, ezzel a látásmóddal próbáljak meg fényképezni, s ha úgy érzem, van számára érdemi anyagom, jelentkezzem nála. Szerettem volna meggyőzni, hogy ha kapok támogatást a magazintól, akkor bizonyítani fogok, de ő hajthatatlan volt: előbb bizonyítsak, azután támogatnak.

Kissé lehetetlennek éreztem a helyzetemet, hiszen magyar egyetemistaként, megfelelő felszerelés és technikai háttér nélkül, elképzelhetetlennek tűnt egy komoly, megfelelő színvonalú anyag elkészítése. Ezért a tanulmányaim és a tánc mellett elkezdtem az egyetemi éttermekben dolgozni, hogy egy kis pénzt gyűjtsek a céljaim megvalósításához. Hol szakács voltam, hol pincér, hol mosogató, hol meg takarító. Mindenesetre nagyon élveztem ezt is, különösen, hogy egy egyre reálisabbnak tűnő cél lebegett előttem.

– Később a Canonnal is kapcsolatba kerültél…

2000-ben nyertem el az első, jelentősnek mondható nemzetközi díjamat a Focus on Your World versenyen, amelynek a Canon a fő szponzora. A díjkiosztót New Yorkban tartották, ahova nem lett volna esélyem eljutni, ha nem vagyok éppen Amerikában, így viszont aránylag kis ráfordítással részt vehettem rajta. Ott aztán szóba elegyedtem a Canon vezérigazgatójával, akinek valamiért nagyon tetszett a fotóm. Budapesttől a gyönyörű magyar nőkig sok mindenről szó esett, végül megragadta a karomat, és a Canon USA-beli igazgatójához vezetett azzal a kéréssel, hogy segítsenek nekem, ha van rá módjuk.

Ezek után számos próbálkozás történt a Canon USA felé telefonon, faxon, e-mailen, de választ nem kaptam. Már majdnem feladtam, amikor az utolsónak hitt telefonálásomkor azt a meglepő választ kaptam, hogy faxon küldtek nekem egy nyomtatványt, de nem reagáltam rá. A félreértés pusztán abból adódott, hogy én az egyetemi tanulmányi osztályról faxoltam, s ők oda faxoltak vissza…

Végül kaptam kölcsön felszerelést a Canontól, illetve az ilyen típusú szolgáltatás vezetőjétől, David Metztől egy lehetőséget, hogy részt vehetek az NANPA (North American Nature Photographers Association) éves kongresszusán Las Vegasban. A szállást, utazást nekem kellett megoldani, ám az éttermi munkából keresett pénzemmel sikerült ez is. Oda már nyomtatott portfólióval mentem, s számos emberrel ismerkedtem meg, illetve alakítottam ki kapcsolatot. David Metz segítségével tudtam leülni a Fuji képviselőivel, akiktől filmet kaptam a tervezett munkáimhoz.

Mindezek után rendszeresen bújtam a könyvtárban a National Geographic lapszámait, hogy minél inkább tisztában legyek a tervezett képriportok megvalósítási módjával. Nagyon sokat elemeztem a cikkeket különböző szempontok alapján. Számos ötletet dolgoztam ki, melyek érdekesek lehetnek a magazin számára, s azokra forgatókönyveket készítettem. Természetesen folytattam az éttermi munkát a tanév végéig, hogy megfelelő anyagi hátterem legyen a tervezett munkák megvalósításukhoz.

A hazatérésem után belevetettem magam a terepmunkába, miközben sikeresen felvételiztem a Pécsi Tudományegyetem Botanika Doktoriskolájába. Három anyagon dolgoztam, melyből a tiszavirág életciklusát bemutató anyag lett a leginkább teljes.

Ősszel megkezdtem a Ph.D. tanulmányaimat Pécsett, s 2001 októberében tértem vissza Washingtonba. Azzal az úttal el is fogyott minden, Amerikában spórolt pénzem. Egy lapra tettem fel mindent, de azért dolgoztam, hogy az NGM számára megfelelő munkát tudjak letenni az asztalra, s ez, mint akkor kiderült, sikerült is.

– Milyen volt ez a második találkozó?

– Igazából nem vártak túl sokat, hiszen akkor még alig ismertek, s az egyik legfiatalabb fotós voltam, aki a magazin történetében valaha cikket publikált. A folytatás annál kellemesebb volt. A tiszavirágokról szóló anyagom annyira megfogta őket, hogy azt akkor be is vették, de attól még dolgozhattam rajta egy újabb szezont. Kevesen tudják, de az NGM esetében minden egyes „nagycikk” hihetetlenül sűrű rostán megy át. Sokszor átválogatják a képeket, de megvizsgálnak minden egyes mondatot, szót, amit szövegként, képaláírásként ír az ember. Mindezek mellett két, egymástól független, nemzetközileg elismert tudományos szakember is megvizsgálja az írottakat, azok tartalmát, helyességét, mielőtt nyomtatásba mehetne. Így az átfutási idő rendkívül hosszú. Ezt jól jellemzi, hogy a 2001 októberében bevett anyagom 2003 májusában jelent meg. Nem volt ez másképp a későbbi publikációkkal sem.

Csak amikor ezen anyag kivonata elkészült, esett szó újabb megbízatásról, mely a szitakötőkről szólt.

Az együttműködésnek számos módja van a magazinnal, melynek egyik klasszikus formája a megbízás. Ekkor a fotós napidíjat kap, minden költséget ők állnak, a készült fotók megjelenésével kapcsolatos jogok szigorú szabályozása mellett. Természetesen ezt is hosszas tárgyalások, egyeztetések előzik meg, míg végre kialakul a menetrend, amihez igazodni kell, amennyire lehet. Mert ugye akár természetről van szó, akár más témáról, a fotóriporteri szakmában valahogy semmi sem alakul úgy, ahogy azt előre elterveztük.

Egy másik anyagom elkészítésekor pedig „csak” felszerelést kaptam, mivel abban az esetben nem akartam megbízásban dolgozni, viszont nem rendelkeztem a megfelelő technikai háttérrel.

– A hazajöveteled után miért a Pécsi Egyetemen tanultál tovább, miért nem Debrecenben vagy Budapesten?

– A fővárosba nem költöztem volna, hiszen számomra elengedhetetlenül fontos a természet elérhető közelsége. A Ph.D.-t pedig csak nappali tagozaton tudtam elképzelni. A kutatási tervezetem megvalósítására két hely volt reális: a Debreceni Egyetem Agrártudományi Centruma, illetve a Pécsi Tudományegyetem. A felvételik során Pécsett egyeztek minden lényeges szempontból elképzeléseink.

– Abban az időben a fotográfia még mindig a biológiát kiegészítő tevékenységed volt, vagy már vele egyenrangúvá lett?

– A fotográfia akkor már nem játszott alárendelt szerepet, viszont nem is lehetett öszszevetni a tudományos kutatással. Mindkét tevékenység nagyon motivált, de más-más irányt képviselt az életemben. A fotográfia nagyon fontos kiegészítő, bizonyító szerepet töltött be a kutatásaim során, de a képriportjaimnak kevés köze volt a kutatásaimhoz.

– És mi jellemzi a mai állapotot?

– A tudományos kutatás mostanában „takaréklángon” folyik. A jelenlegi magyarországi helyzetben főállású fiatal kutatóként komoly anyagi kihívásokkal szembesül az ember. Ezért ez középtávon számomra nem perspektíva. Ráadásul, egy-egy tudományos cikkemet a halálomig jó, ha néhány ezer ember elolvassa. Igaz, ők jó esélylyel szakemberei az adott témának, azonban a National Geographicban megjelent „nagycikkeket” 40–45 millióan olvassák. Ennyi emberből már jóval nagyobb eséllyel találkozik az általam bemutatott téma olyan személlyel, aki nemcsak akar, hanem tud is tenni a vázolt probléma ellen. Ugyanez a helyzet a nemzetközi pályázatokkal, ahol hihetetlen mérvű publicitást érhet el az ember, ami össze nem vethető egy tudományos cikkel.

A fotográfia területén már több mint tíz éve érek el jelentős nemzetközi elismeréseket, s ezek nagyon nagy mértékben segítenek abban, hogy széles körben hívhassam fel a figyelmet a természetvédelmi problémákra. Jelenleg a fotográfia a leghatékonyabb eszköz a kezemben.

– Szétválasztod-e magadban az oktatói és a fotográfusi énedet, vagy a kettő teljesen összefonódik?

– A kettő mindenképp összekapcsolódik. Fotográfusként mondanivalóm van, csakúgy, mint oktatóként. Természetesen, ha kutatóként adok elő, akkor a fotográfia egy eszköz a tárgyalt téma objektív és látványos bemutatására. Ha fotográfiáról adok elő, vagy azt oktatom, akkor a mondanivaló lényege a fotográfia.

– Miért érdekelt annyira a tiszavirág mint téma? Mi az, amit a laikus nem lát meg benne, de te igen?

– A faj viselkedésének pontos ismerete számos érdekes, látványos felvétel elkészítését teszi lehetővé. Ráadásul a tiszavirág, illetve a tiszavirágzás mint jelenség egy helyi különlegesség, de rávilágít globális problémákra is, így érdemes a nemzetközi publikum figyelmére. Egy olyan fajról van szó, mely életciklusának számos pontján meghökkentő és lenyűgöző. Gondolok itt a három évig tartó, lárvaalakban történő fejlődésre, majd a mindössze pár órányi életre kifejlett rovarként. De ide tartozik a tömeges rajzás vagy a nőstények kompenzációs repülése is. Globális problémákra hívja fel a figyelmet, hiszen a faj Európa nagy részén megtalálható volt, de mára már csak a Tisza és annak néhány mellékfolyója nyújt megfelelő életteret a fajnak. Mindez a folyóvizek szennyezettségének és a folyószabályozásnak köszönhető.

– Hogyan tudod finanszírozni az európai, tajvani, afrikai stb. utazásaidat?

– A nagy utak sosem önköltségesek. Ezeket a megrendelő állja, amennyiben megbízást teljesítek. Esetenként tudom finanszírozni a kisebb, európai utakat, de ezeknek a megtérülése így is kockázatos.

– Mi vonz ezekre a helyekre, mi az, amit itthon nem, csak ennyire távol találsz meg?

– Nincs sem sivatagunk, sem esőerdőnk, sem tundránk… Egy biológus számára ezért az egzotikus helyek nagyon vonzóak, csakúgy, mint az ott található fajok, különleges természeti jelenségek.

A kedvenc területem azonban továbbra is Kelet-Európa. A nagyvilág számára ez még mindig egy ismeretlen régió. Ráadásul ahhoz, hogy szenzációs képeket készítsünk, még az országhatárt sem kell átlépnünk. A fotográfia elsősorban agymunka, kreativitás és látásmód kérdése. Nem remélhetünk jobb képeket csak azért, mert messzire utazunk.

– Muszáj kérdeznem a díjat nyert jégmadaras képedről, ami miatt manipulációval vádoltak meg. Elmesélnéd a kép születésének körülményeit?

– A kép csak egy darabja a jégmadár életciklusát bemutatni szolgáló sorozatnak, melyen két évig dolgoztam, nagyrészt hazánkban, kisebb részt a Duna-deltában. Több, mint tízezer felvétel készült, de a résztémák kidolgozására általában pár száz képet szántam. Ez a munka azzal kezdődött, hogy kint kellett lenni a terepen, sokszor vízben, melles csizmában, akár mínusz 14 fokban, hiszen már tél végén figyelni kell a jégmadarat, hogy hová fészkel. Én is alakítottam ki fészkelőhelyeket, ami meredek falak kiépítését jelenti a patakparton. Ez fontos természetvédelmi szempontból, hiszen rengeteg a szabályozott folyóvizünk, a védett jégmadár fészekrakásához pedig szakadt partok kellenek. A sorozat nagy részének készítésekor jómagam is lesben, vízben ültem. Összességében számos terepi ismeretre kellett szert tenni a fajjal kapcsolatban, hogy mind a díjazott fotó, mind a sorozat többi darabja elkészülhessen.

A World Press által díjazott kép esetében a gépet a víz alatt, vízhatlan tokban helyeztem el, s pár méterről sütöttem el rádió-távirányítással. Mindent előre be kellett állítanom, mert bár a közelben ültem, napközben – a madarak nyugalma érdekében – nem mehettem oda. Ennél a képnél a nap mozgása jelentette a legnagyobb kihívást mindamellett, hogy a madár viselkedését nem tudtam befolyásolni. Kora reggel kellett kezdeni a halak odacsalogatásával, de a kép készítésére így sem maradt sok idő. Ugyanis a nap röviddel tíz óra után előtűnt a lombok takarásából, s a fénybeszűrődés az ezután készült képeket használhatatlanná tette. Összesen három reggelt tudtam erre a témára szánni, s ahogy az gyakran lenni szokott, az utolsó nap készült el az áhított kép.

– Meglepett-e, hogy voltak, akik támadtak?

– Nem lepett meg. Az elmúlt tizenegy évben a legkülönbözőbb nemzetközi megmérettetéseken díjazták a munkáimat, és soha nem kérdőjelezték meg a hitelességüket. Ezzel szemben itthonról állandóan érnek támadások. Minden intelligens, megfelelő élettapasztalattal rendelkező ember le tudja vonni ebből a tanulságot.

– Igazuk volt-e valamiben?

– A képen tényleg jégmadár van.

– Válaszoltál-e nekik?

– Mivel a vádlók engem soha nem kerestek meg, nem volt kinek és mire válaszolnom.

– Hogyan reagált az ügyre a National Geographic?

– Mivel nem volt semmiféle „ügy”, nem is reagáltak semmire. A díjnak nagyon örültek, s azt közölték is weblapjukon, illetve a magazin számos nemzetközi kiadása nyomtatásban publikálta a képet.

– Mennyire ismered a természetfotós világot? El tudod-e benne helyezni magad, vagy inkább kívülálló vagy?

– A nemzetközi természetfotós világ egy részét jól ismerem, de ahhoz túl nagy ez a szegmens, hogy mindenkivel vagy minden részével tisztában legyek. A szakértő, természettudományos háttérrel rendelkező természetfotós nemzetközi szinten is ritka, de pusztán e háttér miatt még senkiből nem lesz jobb fotográfus. Annak eldöntése, hogy a szakmán belül hol helyezkedem el, természetesen nem az én feladatom. Mindenesetre az eddig elért nemzetközi díjak, elismerések, a közel ötvenmillió példányban megjelenő National Geographic-beli publikációim, természetfotóim megfelelő támpontot adnak az objektív véleményformálóknak.

– Milyen konkrét terveid vannak, egyáltalán mennyire tervezel előre?

– Tervből már annyi van, hogy ha száz évig élhetnék a jelenlegi fizikai és szellemi állapotommal, akkor sem lenne elég az idő. Egy-egy nagy anyag előtt rengeteg az előkészület, s akkor pontos naptári terv is készül, mielőtt ténylegesen fotózni mennék terepre. Ennek ellenére nagyon szeretem a spontán alkalmakat, amikor konkrét elképzelés nélkül, inkább a természetjárás kedvéért sétálok, s találok fotózásra érdemes témát.

Ami a konkrét, aktuális terveket illeti, azt mindig titokban tartom, de annyit elárulhatok, hogy a természet szépségei mellett egyre fontosabbnak tartom az emberi pusztítás bemutatásának szükségességét. Ezek a fotók kevésbé esztétikusak és szemet gyönyörködtetőek ugyan, de szükségesek, hogy ráébresszük az embereket, milyen rohamos léptekkel pusztítjuk saját környezetünket és millió más élőlény életterét.

Bacskai Sándor