AUGUST SANDER SZARDÍNIÁN

„Az optikai beszámoló a hallatlanról és a sosem látottról egyenrangú félként lépett a képi dokumentáció mellé, amelynek magába kellett rejtenie egy utazás emlékét”

August Sander

A mindig kopár déli táj; napon szunnyadó ódon és magányos épületek, csoportokban tébláboló parasztok, asszonyok, amint fonnak, szőnek vagy vizet hordanak, gyerekek, reverendás papok; utcai életképek és szakrális művészet. Így mutatkozott meg Szardínia 1927-ben August Sandernek (1876–1964), aki a barátjával, Ludwig Mathar íróval (1882–1958) együtt két évvel a gazdasági világválság kitörése előtt utazott a szigetre. Mégsem látszik semmi a képeken a turbulens húszas évekből. Ez a másutt mozgalmas és virágzó időszak a bubifrizurával, a táncos mulatókkal, a charlestonnal, a dzsesszel és a mozival ezen a szigeten sem múlt el észrevétlenül. Még ha Sander igyekezett is elkerülni, hogy modern dolgok kerüljenek a képeire, már akkor is létezett egy polgárosodott társadalom (igaz, jobbára csak Cagliariban), valamint arra irányuló törekvések, hogy a vidéket új öntudattal szervezzék újra. A húszas évek végével és az egyre erősödő fasizmussal „véget ér egy boldog és soha meg nem ismételhető korszaka a sziget kultúrájának”, írja a cagliari-i kulturális munkatárs és művészettörténész Giorgio Pellegrini. Egy újságcikk hívta fel a figyelmét Sander felvételeire, és 1987 óta törekszik azok csaknem teljes körű publikálására. Sander munkája, a maga 300 felvételével, az egyetlen átfogó dokumentációja az akkori, elmaradott Szardínia életkörülményeinek.

Érdekes, hogy Sander és Mathar nem tudták közös munkájukat pénzzé tenni, ezért a vállalkozás pénzügyi kudarcba fulladt, még ha figyelemre méltó tapasztalatokra tettek is szert. Különösen a nagy utazásokban járatlan Sander számára lehetett ez meghatározó élmény, hiszen ő, az Itáliában már tapasztalatokat szerzett barátjával ellentétben, jobbára csak a Rajna-vidéken, a Westerwaldban és a Siebengebirge hegyei között mozgott otthonosan. Mivel odahaza is a végleges eltűnéstől fenyegetett paraszti hagyományok érdekelték, különösen lelkesítő lehetett számára az érintetlennek tűnő szárd életforma. Talán ezért is irányította objektívjét többnyire a primitív életkörülmények, az építészeti emlékek, a kopár tájak és a gazdag koloritú népviselet felé: az egyedüli színes motívumok a szardíniai anyagban. A máskülönben analitikus megközelítésmódjával ellentétben Heinrich Maltzan romantikus szemüvegén keresztül látta a szigetet, „aki megvédte Szardíniát az ókor… de a felfuvalkodott, a hagyományos birkaprémet, a Mastrucát megvető és a párizsi divatújságoknak lépre menő cagliari-i polgárok modern kritikájával szemben is”, írja Pellegrini.

Sander a Szardínián készült felvételeivel – amelyeket egy későbbi rádióelőadásban „a vidék fiziognómiája ábrázolásának” nevezett – az úti fényképezés tradícióját folytatta. Mivel a fénnyel rajzolt képnek a fotográfia kezdete óta nagyobb valóságtartalmat tulajdonítottak, mint a rajznak vagy a festménynek, és a festő szubjektív megközelítése itt nem juthatott szerephez, a fényképezés háttérbe szorította a valóság ábrázolásában a festészetet. Alexander Humboldt már 1839-ben lelkesen írt a fotográfiai úton előállított kép találmányáról: „Micsoda előny…, hogy tíz perc elteltével perspektívában vihetjük magunkkal a képen Baalbek teljes oszlopsorát vagy egy gótikus templom minden vacak kis részletét.” Az úti fényképezés úttörője volt William Henry Fox Talbot, aki 1844-ben járt Skóciában, Roger Fenton, aki az 1850-es években beutazta Oroszországot és Francis Frith, aki 1856 és 1859 között járt a Nílus-völgyben. A teljesen ismeretlen vidékek képeit hozták el az otthonok világába. A Távol-Kelet az ismeretlen tájak, valamint az antikvitás iránti lelkesedés vagy romantikus vonzalom megsokszorozta az ott készült felvételek keresletét. Kezdetben főként a tájképek és az építészeti emlékek voltak igazán érdekesek. John Thomson az 1862 és 1872 között Kínában készült felvételei révén – amelyek Illustrations of China and it’s People címmel könyv formában is megjelentek – egy idegen kultúra szokásai és életkörülményei kerültek a mindenre kíváncsi néző látókörébe. Amíg számos kollégája az ügyfelek romantikus képzeletvilágát igyekezett kielégíteni zsánereivel úgy, hogy a stúdióban jeleneteket rendeztek meg, Thomson inkább a készen talált valóság mellett maradt. Ettől kezdve egyre inkább elfordultak az úti képek romantikus felfogásától, bár Heinrich Kühn, Nicola Perscheid és mások révén még a XX. században is lehetett vele találkozni. Határozott fordulatot hozott August Sander, a korai linzi és az 1929–1946 között a Rajna-vidéken készült fényképei tanúsítják a határozott távolodást a romantikától a tárgyszerű dokumentálás javára. Ebben az összefüggésben válnak igazán érdekessé az akkor még ismeretlen Szardíniára tett, 1927-es utazása során készült fotográfiák. Sander ebben az évben volt alkotói tevékenysége csúcsán. „A fotográfia pontos leképezési lehetőségeiről meggyőződve, amit a médium korai történetében látott megalapozva, talán közel érezhette magát itáliai útja során a XIX. századi fotográfusokhoz, akik világ körüli expedíciókra indultak” – írja Gabriele Conrath-Scholl kurátor a kiállítási katalógus előszavában.

1927. március 8-án, kedden reggel 8 óra 58 perckor indult el August Sander Ludwig Matharral a kölni főpályaudvarról élete egyetlen többhetes külföldi útjára, amely minden bizonnyal meghatározó élményt jelentett a számára. 1944-ben, Köln bombázásakor a negatívokat kiválogatta, hogy biztonságba helyezze a Westerwald nyugalmasabb vidékén, s ez jól mutatja, hogy alkotói pályája jelentős részének tekintette őket. Sander és Mathar Bázelen, Milánón, Genován, Livornón és Pisán keresztül utazott. Hajóval körbejárták az északi és a nyugati partvidéket, mielőtt kikötöttek volna Cagliari-ban, hogy onnan vonattal és postaautóval utazzanak tovább. Eléggé megerőltető lehetett, ha végiggondoljuk, hogy Sander a nagy formátumú kameráját és objektívjeit cipelte magával a csomagjában. Harminc nap alatt csaknem az egész szigetet végiglátogatták, és az utazást, amelynek anyaga nemrég a cagliari-i és kölni kiállításokat kísérő katalógusban is megjelent, részletesen dokumentálják Sander fotói és magyarázó szövegei. Az utat Rómában fejezték be, felkeresték a San Paolo fuori le Mura bazilikát (A Falakon kívüli Szent Pál-bazilikát), ahol Mathar fiatal korában novíciusként szolgált. Sander április 22-én indult vissza Németországba, de nem önként, hanem csak azt követően, hogy vitába keveredett a fasiszta fekete ingesekkel.

A két utazóval együtt a modernitás is elérte a szigetet, amit többek között egy vasútvonal is bizonyít. Sander mégsem a régi és az új találkozására koncentrált, hanem a hagyományos, az ősi világra és műkincseire. „A szigetet ábrázoló felvételek egy ősi Szardíniát mutatnak, egyik-másik épület időközben megváltozott, vagy már nem is létezik, de az akkor megörökített helyek közül több még ma is látogatható és felismerhető”, állítja Rajka Knipper, a kurátor. A második világháborúban Cagliari súlyosan megrongálódott, így a régi városháza is. Sander annak idején lefényképezte Filippo Figari falfestményeit, amivel az utókor számára az egyetlen képi dokumentációval szolgált. Mathar naplófeljegyzései szerint meg is látogatták a festőt, aki öccsével együtt elkísérte őket a helyi lakosokhoz, hogy Sander elkészíthesse a vidéki életet, a parasztokat, szövőnőket, plébánosokat és népviseleteket ábrázoló felvételeit.

Sander, akinek a témaválasztása ugyan inkább a XIX. századi romantikus utazóénak felelt meg, mégis csak a XX. század tárgyilagos képi nyelvét használta. Az embereket nem beállított statisztaként ábrázolta, de az esztétikus megformálás dacára sem törekedett a romantikus hatásokra és kompozíciókra. A haladás és a modern polgári élet ismérveit ugyan elhagyta, városi ruhát viselő férfiak és nők alig láthatóak, nincsen vasút, elektromos berendezések, vannak viszont ökrös szekerek és régimódi taligák. A fényképben a múltat és a jelent egyesítette. Porto Torresben mosónőket fényképezett a folyóparton, a háttérben a régi római híddal, amely összekapcsolódott az elektromos vezetékekkel. A képeken jól látszik a tapasztalt építészeti és tájképfotográfus keze nyoma. A sokat látott tárgyilagos fényképészt megérintette a csaknem érintetlen sziget varázsa, és ez az, amiről a képei mesélnek.

Anne Kotzan

Pfisztner Gábor fordítása