A ZÁGRÁBI MUO FOTÓGYŰJTEMÉNYE

A zágrábi Szépművészeti és Iparművészeti Múzeum (Muzej za umjetnost i obrt – MUO) fotógyűjteménye vitathatatlanul a legrégebbi és legjelentősebb Horvátországban. A földrajzi közelség és közös történelem okán nagyon sok magyar vonatkozású, magyarországi kutatók számára is érdekes műtárgyat őriz. Marija Tonkoviç több évtizede vezeti a gyűjteményt; ez idő alatt mind többször tapasztalta, hogy mennyire fontos ehhez a munkához kapcsolatokat építeni a környező országok hasonló gyűjteményeivel, megismerni egymás történelmét. Erről és egyéb több évtizedes fotómuzeológusi tapasztalatairól, valamint magáról a gyűjteményről mesél.

– Hogyan kerültek az első fényképek a múzeumba?

– Az első fényképeket már a múzeum megalapításakor, sőt mi több, már a múzeum létrejötte előtt beszerezték. Izidor Kršnjavi professzor (jogász, emellett a szellemi irányítója mindannak, ami a kultúra területén a 19. század második felének Horvátországában történt) már a század 60-as éveiben elhatározta a MUO létrehozását. Ő gyűjtötte be 1875-ben az első műtárgyakat ehhez a megálmodott múzeumhoz. Az 1880-ban megnyílt első kiállításon, amint az akkori sajtóban olvashatjuk, már fotók is szerepeltek. Azonban ezek nem művészi értelemben vett fényképek voltak, hanem olyanok, melyeket oktatási segédanyagként gyűjtöttek össze. A múzeumot egy alkalmazott művészeti iskolához kapcsolódóan alapították mintagyűjteményként, akárcsak a világ más részein. A fényképek segédanyagok voltak, abból a gondolatból kiindulva, hogy akinek nem áll módjában eredetiben látni valamely műalkotást, az fényképen megtekintheti, fogalmat nyerhet az eredetiről. Így Izidor Kršnjavi felvásárolt minden elérhető fotográfiát a művészeti alkotások reprodukcióival. A múzeum létrejöttével egy időben megalakította a Zágrábi Egyetem Bölcsészettudományi Kar művészettörténeti tanszékét. Így a fotóanyag egyrészről mint mintagyűjtemény szolgált az iparművészek számára, másrészről mint oktatási segédanyag a művészettörténet szakon.

– A továbbiakban hogyan alakult a fotó sorsa?

– Az első időkben a fényképet dokumentációs anyagként kezelték, csak később alakult ki fogékonyság a fénykép mint önálló alkotás, mint művészeti érték iránt. Vannak feljegyzések, amelyek szerint már 1913-ban vásároltak két dagerrotípiát a MUO részére. Érdekesség, hogy a régi leltárkönyvbe ezek úgy kerültek be, mint bármely más műtárgy, igen alacsony számokkal: 205, 206. Kíváncsi voltam, mennyibe is kerülhetett akkor ez a két darab, és találtam is egy érdekes adatot: a múzeum ugyanekkora összeget fizetett ki a könyvtár kifestéséért. De a szobafestők, ugye, mindig drágák, akkor sem lehettek olcsók.

– Hogyan született meg az önálló gyűjtemény?

– Amire nagyon büszkék vagyunk, hogy itt a fotóval mint önálló művészeti alkotással korábban kezdtek el foglalkozni, mint némely fejlettebb központban.

Világviszonylatban a fotó önálló műtárgyként való múzeumi elismerése kezdetének a New York-i Modern Művészetek Múzeumában lévő fotóosztály 1940-es létrejöttét tartják. Azonban a mi múzeumunkban a fotógyűjtemény már 1939-ben, a fényképezés feltalálásának 100. évfordulóján önálló osztállyá vált.

Ami ugyancsak nagyon érdekes, és mai szemmel talán el sem képzelhető, hogy a gyűjtemény felvette a kapcsolatot a zágrábi fotóklubbal, nagy adományt is kapott tőlük, amiben voltak archív fényképek, de fiatal alkotók felvételei is. Így 1940-ben, a fényképezés horvátországi megjelenésének centenáriumán, a MUO állandó kiállításába kortárs alkotók művei is bekerültek.

1966-ban, mielőtt a fotó iránti világméretű érdeklődés általánossá vált volna – a hasonló monográfiák sok helyen csak 1989-ben, a fényképezés 150. évfordulóján születtek meg, például Ausztriában is csak ekkor készült ilyen áttekintés –, nálunk létrejött A fényképezés 100 éve Horvátországban című kiállítás egy szerény katalógussal.

Mivel nálunk már volt évfordulós megemlékezés, ezért a nagy, monografikus kiállításunkat 1992-re időzítettük, ami a zágrábi fotóklub fennállásának 100 éves jubileuma volt. De sajnos kitört a háború, és a bemutató két évet késett. Végül 1994-ben megvalósult a monografikus kiállítás, amely bemutatta Horvátország minden régióját, megmutatta, hogyan változott a fényképezés az első megjelenésétől fogva a 20. század közepéig, vagy hogy a századfordulóig minden nagyobb településnek megvolt a saját hivatásos fotográfusa, sok helynek a fotóklubja is.

– Kikből lettek a fotóamatőrök azokban az időkben?

– Érdekes, hogy a fotóklubok virágzásának időszakában sok kiemelkedő horvátországi fotográfus volt tagja több elit bécsi fotóklubnak, de ugyanígy a budapestinek is. Ezt azzal a ténynyel magyarázhatjuk, hogy a fotóamatőrök nálunk is zömében az arisztokráciához tartoztak, persze ezek a körök összefonódtak, valahogyan mindenki kötődött a másikhoz. Ezt jól láthatjuk a Skok („Ugrás”) című kép példáján is, amelyet Karlo Draškoviç, az arisztokrácia tagja készített.* Saját nagybátyját, Erdődy Istvánt fényképezte le, aki szintén az ugarokroat arisztokrácia képviselője, voltak birtokai Magyarországon és Horvátországban egyaránt. Barátkoztak az Esterházy grófokkal, akik közül Mihály és Károly is jelentős fotóamatőrök voltak.

– A gyűjtemény mely darabjaira a legbüszkébb?

– Elsőként két életmű jut eszembe. Az egyik Juraj Draškoviçé, az ő nevéhez fűződnek a legkorábbi fényképek Horvátországban. Most, lassan pályám végéhez érkezve, lehetek kicsit szerénytelen, ez alatt a harminc év alatt, mióta itt dolgozom, tényleg átböngésztem a teljes horvát fotóörökséget. ’85-ben kiállítást rendeztem Juraj Draškoviç képeiből. Fennmaradt egy albuma hatvan-egynéhány kivételes kalotípiával, amelyeket még azelőtt készített, hogy az első állandó, hivatásos fotográfus megjelent volna Horvátországban. Az albumot 1856-ban fejezte be. Fotószeretetét unokaöccse, Karlo Draškoviç örökölte, aki a 19. század utolsó évtizedében alkotott. Sajnos 1900-ban, mindöszsze 26 évesen, egy vadászbalesetben életét vesztette. Ő volt talán a legnagyobb fotográfus Horvátországban, a már említett, Skok című képével és a perifériára szorult emberek iránti kiemelkedő érzékenységével. Munkái között megtalálhatjuk az összes később megjelenő műfaj előzményét: szociofotót, pillanatfelvételeket, dokumentáló képeket. 1896-ban Budapesten, a Millenniumi Kiállítás megnyitóján zsánerképeket is készített.

Szintén büszke vagyok a Franjo Mosinger-életműre. Ő a húszas, harmincas években behozta a világban megjelenő fotográfiai újdonságokat, a munkái között tényleg minden fotóaspektussal találkozhatunk.

Itt vannak ?uro Janekoviç nemrégiben felfedezett munkái is. Az egyik első horvátországi fotóriporter volt, és túlzás nélkül bekerülhet a világ fényképezésének bármely antológiájába utcai életképeivel, sportfelvételeivel. Nincs olyan műfaj, amellyel ne foglalkozott volna. Úttörője több olyan irányzatnak, melyek a második világháború után terjedtek el.

– Annak idején, amikor elkezdte a muzeológusi pályáját, azt szerette volna, hogy a fényképgyűjteménybe kerüljön, vagy véletlenül alakult így?

– Nem fogok titkolózni: el kell ismernem, hogy véletlenül. Most már úgy történik, hogy az ember rögtön bekerül egy gyűjteményhez. Azonban a hetvenes évek végén, amikor én dolgozni kezdtem, még minden gyűjteményt kiszolgáló segítőként kezdtük. Ezt most nagyon jónak tartom – akkor persze mérges voltam, mert szerettem volna valami saját területtel foglalkozni –, bejártam minden gyűjteményt, amelyekben azóta is elég jól feltalálom magam, habár persze nem vagyok más területek szakértője.

Aztán körülbelül három év után megüresedett egy hely a fotógyűjteményben, és idehelyeztek. Be kell vallanom, az elején nem is tudtam, mit, hogyan, mert közben a kolléga, aki előttem dolgozott itt, meghalt. Nem volt kihez fordulnom a kérdéseimmel. Tehát idekerültem egy már kialakított gyűjteménybe, de mégis autodidaktának kellett lennem. Szakirodalomból merítettem tudást, felvettem a kapcsolatot kollégákkal, megfigyeltem, náluk mi, hogyan zajlik. Közben megírtam egy kézikönyvet, előadok az egyetemen; remélem, hogy a muzeológusnak, aki majd az utódom lesz, már sokkal könnyebb dolga lesz. Időközben megjelent a műtárgyak digitális feldolgozásának a lehetősége, ami szintén nagy segítség, így sokkal jobban átlátható a gyűjtemény.

– Mikor kezdték a gyűjtemény anyagának digitalizálását?

– Elég régen, szerintem az elsők között voltunk, valamikor 1989-90 körül kezdődött a digitalizálás. Mára a nagyjából 120 ezer darabból álló anyagunknak körülbelül a felét dolgoztuk fel. A mostani már a negyedik program, amit használunk, az első még egészen primitív volt.

– Visszatérve a muzeológus pályához: most ki és hogyan kerülhet be a múzeumba?

– Művészettörténészeket keresünk. Először segédmuzeológusként dolgozik a gyűjteményben egy évig vagy még tovább, míg le nem teszi a szakvizsgát. Így tud tanulni az idősebb muzeológustól. A gyakorlat szerintem nagyon fontos, a legjobb egy tapasztaltabb kolléga mellett tanulni.

– Kik dolgoznak most a gyűjteményben, illetve a gyűjtemény körül?

– Ketten vagyunk múzeumi tanácsosok, van egy fiatal kolléganő, aki még nem tette le a szakvizsgát, most még csak egyszerűbb, alapvető feladatokat végez, később, miután letette a vizsgát, vélhetően megkapja a gyűjtemény egy részét. A restaurátor osztály is segít a műtárgyak állagmegóvásában és a raktár rendben tartásában, de fotórestaurátor nincs a múzeumban.

– És Horvátországban?

– Egy fotórestaurátor dolgozik a restaurátor intézetben (Hrvatski restauratorski zavod), aki az egész országot kiszolgálja.

– Mi alapján van felosztva a gyűjtemény?

– Az anyagunkat kronológia szerint osztottuk régebbi és újabb képekre, valamint van egy fotófelszereléseket tartalmazó rész. A régebbi fényképek gyűjteménye a kezdetektől, azaz a fényképezés kezdetétől 1950-ig tart, akkortól mondhatjuk azt, hogy a fotográfia a szocialista realizmus után autonóm életet kezdett el élni, elfogadott lett mint művészeti alkotás. Az újabb, kortárs képek anyaga 1950-től napjainkig tart. Létezik még egy kisebb algyűjtemény, a képeslapok, amely igazából nem is olyan kicsi, mert körülbelül 10 ezer darabból áll, a képeslap megjelenésétől kezdve a mai napig folyamatosan bővül. És külön gyűjtemény a fotófelszerelés, a fényképezőgépek, nagyítógépek, lámpák, tehát mindenféle tárgy, ami szükséges a fénykép elkészítéséhez.

– Milyen a gyűjtemény raktárhelyzete?

– A mostani, el kell, hogy ismerjem, nem elégíti ki a feltételeket, ami a légkondicionálást illeti. De most lehetőséget kaptunk, és jövőre elkészül az új raktár, ami megfelel a fotográfia tárolására vonatkozó szabályoknak.

– Hogyan bővül az állomány?

– Általában vásárlással, ha valami jelentősebb gyűjteményről van szó, azonban nekünk nincs saját keretünk, tehát a városhoz, azaz a fenntartóhoz tudunk kérést benyújtani. De most, a fotókereskedelem beindulásával, ez egyre nehezebb, mert a magángyűjtők sokkal gyorsabbak nálunk, mivel nekik van azonnal mozdítható tőkéjük. Szerencsére nagyon gyakran kapunk ajándékba képeket; tulajdonképpen a gyűjtemény felajánlásokból is jött létre.

– Merrefelé próbált kapcsolatokat kiépíteni?

– Több magyarországi múzeummal és fotógyűjteménnyel sikerült felvenni a kapcsolatot. Tekintettel a több száz éves közös történelemre, nyitottunk egymás felé. Az országnak ezen a részén, ahová Zágráb is tartozik, és közigazgatásilag is a Magyar Korona része volt, lehetetlen akármit is kutatni a magyarországi kapcsolatok és szakirodalom nélkül. Az emberek az idők során költöztek, kapcsolatokat ápoltak, utazgattak Magyarországra, a gyűjteményünkbe is kerültek fényképek professzionális magyarországi fotográfusoktól, ezek leltárba vételéhez is szükségem van a magyarországi szakirodalomra.

Bár sajnos nem a mi gyűjteményünkben van, de érdemes megemlíteni, hogy a városi múzeumnak van két felvétele Kramolin Alajostól. Róla azt feltételezik, hogy miután az 1848-as forradalom idején eljött Magyarországról, rövid ideig Varasdon volt műterme.

– Gondolom, ugyanúgy fontos a régió további országaival való jó viszony.

– Igen, nagyon jó kapcsolataink vannak más országokban lévő gyűjteményekkel. Kölcsönöztünk egymásnak, közös kiállításokat is rendeztünk. Remélem, ez továbbra is így marad, mert nagyon nagy közös anyagunk van. Ehhez kapcsolódóan egy érdekesség: sokáig kerestem egy fényképet, amiről azt olvastam, hogy az Érdekes Újság hadifotó-pályázatán első díjat kapott. Akkortájban mentem egy kongresszusra Grazba, ahol a saját kívánságaimról is beszéltem, mit szeretnék megtalálni, így került szóba ez a kép. Jött egy kolléganő, a nevére sajnos már nem emlékszem, és azt mondta: Ich habe. Aztán el is küldte a kép másolatát. Muszáj elmondani, mit szeretnél, kommunikálni kell. Sohasem lehet tudni, hol találsz meg valamit, ami fontos a te történelmed számára.

– Kik kutatnak a fotógyűjteményben?

– Nagyon sokan használják, talán ez a múzeum legélőbb gyűjteménye. Nem is lehet pontosan felmérni, ki mindenki kutatta, kutatja a sokfélesége miatt. Nem csak művészettörténészek járnak ide. Jöttek már hozzám építészek, de biológusok is, akik a legkülönbözőbb virágok képeit keresték, meg is tanultam pár növény nevét, amelyek valamikor a parkjaink díszei voltak. Hihetetlen, milyen széles azon szakemberek skálája, akik a gyűjteményt használták.

– Milyen tervei vannak?

– Lassacskán muszáj elgondolkoznom a pályafutásom lezárásáról. Szeretnék megírni így, „éretten” egy teljes összefoglaló horvát fotótörténetet minden fontos összehasonlítható anyag, hatás, stílusirányzat figyelembevételével. Ez lenne a kívánságom. Mert az, amit eddig megírtam, ahogyan Umberto Eco mondja, befejezetlen, nyitott mű. Hiszen új ismeretekkel, új szakirodalom alapján folyamatosan javítom ki saját magam, írom felül a saját korábbi állításaimat.