A FIKTÍV ÉS A VALÓS TERMÉSZETÁBRÁZOLÁS VISZONYA BOGNÁR BENEDEK FOTÓSOROZATÁBAN
Tudományos illúziók
Az utóbbi időben a fotós pályakezdők egyre nagyobb számban kerülnek szinte rögtön a végzésüket követően vagy akár már hallgatóként a kortárs művészeti élet aktív kiállítói közé, érett formanyelvük, látásmódjuk és munkáik koncepciózus felépítésének köszönhetően. Bognár Benedek Szép új világ című fotósorozata a MOME Fotográfia BA képzésének egyik utolsó tervezési feladatára készült, de a nyári diplomavédése óta már több kiállításon is szerepelt.
A tudományos megismerés különböző helyszínein, állatkertek, vadasparkok, természettudományi múzeumok látogatott vagy csak bennfentesek által ismert tereiben készült sorozata. Miközben mindegyik intézmény az élethű környezet visszaadásán fáradozik, a természet igazi arcának megmutatására irányult törekvésük számos abszurd helyzethez, kialakításhoz vezetett.
Míg az állatkertek az életkörülmények és installációk színesítésével tudnak beszállni a nézők vizuális igényeinek kielégítéséért folyó harcba, addig az ismeretterjesztő helyszínek a múzeumpedagógiai foglalkozásaik és tematikus tárlataik segítségével igyekeznek ellensúlyozni az akcióban dús természetfilmek látványos világát. Ezek az intézmények a közönségért – és a fennmaradásért – folytatott küzdelemben nemcsak egymással, hanem a technológiai vívmányok egész arzenáljával próbálják felvenni a versenyt.
Ennek a teljesítése egyikük számára sem lehet reális cél, elvárás; azonban akár kameráról, vad körülményeket imitáló állatkerti környezetről vagy intézményről van szó, mindegyikben közös, hogy előre tervezett nézetekre komponálnak. A felvételek, nézőpontok a megismerni vágyott valóság egy-egy fizikailag legjellemzőbb, ugyanakkor a valós élettől távoli képét mutatják.
Bognár Benedek fotósorozata másra vállalkozott: annak a jelenségnek a bemutatására, mely nem csupán a természettudományi múzeumok, bemutatóhelyek sajátja, hanem általánosságban a múzeumi reprezentáció kérdéskörével foglalkozik. A múzeumi fotózás hagyományaitól (Candida Höfer, Thomas Struth) első látásra ugyan távolinak tűnnek felvételei, ugyanakkor az időtlenség gondolatköre, az intézménykritikai felhang vagy a tárgy és a befogadó viszonyának vizsgálata őt szintén foglalkoztatja. Nagyszabású enteriőrök helyett a nyilvánosság előtt többnyire ismeretlen helyeket, esetleg nézőpontokat választott: emberi jelenlét nélküli múzeumi raktárakat, folyosókat. Az itt lefotózott állatok egy átmeneti állapot képviselői. Már nem tartoznak az élővilághoz, ugyanakkor még nem születtek újjá az új szerepükben sem: két lét között várják, hogy a kontextus életre keltse őket. Olyan pillanatok, véletlen szülte kompozíciók ezek, melyeket eredeti szándékuk szerint nem akartak megmutatni. A sorozat több felvételén a múzeumi installációk vagy állatkerti helyszínek egy-egy kiragadott részlete látható, ahol a fókák medencéje mellett elhelyezett csokiautomata vagy a műnövény mögött rejtőző kapcsolószekrény ellentmondásos kompozíciója már a társadalomkritikai szempontot is előhozza.
A múzeumok, tematikájuktól függetlenül, a tárgyi emlékek megőrzésének és bemutatásának céljával jöttek létre, s ezen belül a természettudományi múzeumok a természeti örökség megőrzésének letéteményesei. Míg a technikával vagy művészettel foglalkozó kollekciók gyűjtési vagy bemutatási köre eleve tárgyakból áll, a természettudományos bemutatóhelyek csak úgy tehetnek eleget a kötelezettségüknek, ha tárgyiasítják a bemutatásra irányuló területüket.
A preparátumok vagy a típuspéldányok gazdag gyűjteménye ugyanakkor nem kizárólag bemutatási céllal készült, hanem referenciaanyagként, így sokan a természettudományi múzeumokat a fajok diverzitásának tárgyiasult leltáraként tartják számon. Ma azonban már az állandó kiállítások sem merülhetnek ki a flóra és fauna bemutatásában, hiszen a fogyasztói társadalom ismeretterjesztési dömpingje más tempót diktál. Az elmúlt kétszáz év jól bevált diorámás kiállítási formája is visszaszorulóban van, s az „örökkévalóságba” külső elemeket átemelő, frontális beállítások helyett egyre több hangsúly kerül a mozgás, történés érzékeltetésére. A nem statikus, hanem szituációba helyezett kitömött állatok azt az érzetet keltik, mintha egy pillanat kimerevített felvételével találkoznánk életnagyságban, az épített emberi környezet keretébe foglalva.
A mesterséges emberi környezet és a természeti lét összeférhetetlenségének ez az ambivalens kapcsolata kulcskérdés Bognár Benedek Szép új világ című fotósorozatának elemzésekor. A természet leképezése és az emberi térben való újra felfedezése az ismeretterjesztés és szórakoztatás mellett számos morális és etikai kérdést vet fel, hiszen eleve a képpé és tárggyá redukált valóság alárendeltségi viszonyát közvetíti.
Olyan fajok találkoznak ott, amelyek természetes körülmények között nem kerülnének egymás mellé. (Ugyanez a helyzet a művészeti gyűjtemények esetében is.) A térkép is átformálódik, s eltávolodik a természetes diverzitástól. Egy soha nem létező látszat és annak örökül hagyása a végeredmény. Ugyanakkor ez nem csupán a természettudományi bemutatóhelyek sajátossága, hanem a múzeumi heterogenitásból fakad.
A mesterséges szelekció szintén mesterséges keresztmetszetet ad a világról, mely a valósághű illúzióra törekvő bemutatási móddal párosul. Az emberi szándékok és igények vezettek a természet ilyenfajta reprezentációjához, így nem csoda, ha ugyanezen szempontok szolgáltak vezérelvként bemutatásuk megtervezésekor. A gyűjtemények szisztematikus bemutatása, megőrzése és kutathatósága mellett a szórakoztatás is kiemelt cél, melyben az ismeretterjesztő filmek és televíziós csatornák is komoly szerepet játszanak, hiszen időközben potenciális versenytárssá nőtték ki magukat. Kényelmesebb és sok esetben jobb, közelibb és hitelesebb képet adnak a megismerésre irányuló területekről.
A természet mint látványosság és szórakoztatás egyre inkább vegyül az állatkertek és természettudományi múzeumok tevékenységével, míg az ezzel foglalkozó csatornáknak egyértelműen ez a meghatározó profiljuk. Az idő megállítására nem csak a kamera képes, hanem a múzeumok falai is: nyersanyagként kezelik a természetet, s a tárolók, vitrinek világa egyszerre kanonizál és szeparál a valós élettől. Az élővilág megfoghatóvá tétele együtt jár a természetes ösztöneinek és – a múzeumok esetében – életének elvesztésével. Az ember által lemodellezett, újraalkotott és szimulált természet, s ezáltal egy eleve irányított arca válik a megismerés tárgyává.
A jelenkor természetfelfogásának szinte mindennél fontosabb tényezője ez a fajta megismerhetőség. Bognár Benedek ennek a jelenségnek a bemutatására vállalkozott, méghozzá a múzeumoknak az objektivitásra és illúziókeltésre egyaránt irányuló célkitűzéséből adódó feszültségek kiemelésével, s a megrendezett valóság groteszk voltának megmutatásával.
A világ titkainak felfedése nem segít közelebb kerülnünk a természethez; sokkal inkább hamis képet sugall a vadászó oroszlán (például a zárt rezervátum falai között élő utolsó egyedek) és csordák csodálatos világáról, mely éppen a megismerés vágyától hajtott közönségnek (is) „köszönheti” szűkülő életterét. A természettel való, évezredeken átívelő, transzcendens kapcsolat vége is ez, ahol a racionalitás mindenek felett áll. Már nem a mágikus, titokzatos világról van szó, hanem a demitologizált megismerhetőről, mely abszurd módon éppen vesztesége által kerül közel az emberhez. A preparálás által válik megismerhetővé, rendszerezhetővé az élővilág: képként érzékelt valóság ez, melyben a szereplők szoborrá vagy bábokká redukálódnak a tudományos megismerés oltárán.
A fotósorozat több oldalról közelíti ezt a meglehetősen összetett kérdéskört. A kerítés által behatárolt, s ez által tárgyiasított természet vagy az emberi környezetbe kellékként applikált élővilág ugyanazon gondolatkör különböző megfogalmazásai, akárcsak az üvegen keresztül állatokat fényképező állatkerti látogatók életképe. A kitömött állatok újrateremtett álkörnyezetbe helyezett, kompozíciókba rendezett csoportjai a valóság helyett annak illúzióját próbálják visszaadni a hű fizikai megjelenés által. Az egyik felvétel szabad környezetben letett, üveges szemű, kitömött rókája még groteszkebb látványt nyújt, mint a raktári kocsira helyezett fajtársa vagy a folyosói környezetben ugró oroszlán-figura. Az illuzionisztikus festéssel eltüntetett ajtók, kapcsolók és a zsúfolt raktárban egymás hegyén-hátán elhelyezett preparátumok egy steril, legkevésbé sem természetes környezet képét mutatják, és rávilágítanak a helyzet visszásságára. A folyosón fekvő fóka, a szekrény mögül kikandikáló őz éppen annyira idegen, bizarr látvány, mint a látogatói tértől kötéllel elválasztott bölény és a farkasok támadásának megrendezett jelenete.
A természettudományos bemutatóhelyek a közelség és a megismerhetőség illúzióját keltik, ami tovább növeli a távolságot a reális és a fiktív természet között. A kitömött állatok a saját lényüktől való eltávolodásuk által kerülnek közel a megismerés vágyától hajtott emberhez. Bognár Benedek Szép új világ című fotósorozata ennek az ellentmondásos helyzetnek állít tükröt, s a külső nézőpont által érzékelteti ennek minden visszásságát. A több, mint húsz képből álló sorozat lezáratlan, s számos értelmezési és továbbfejlesztési lehetőség áll nyitottan.
A gondolatkör tovább vitele figyelhető meg Bognár Benedek Emberi méltóság című, 2011-es sorozatának képein is. A közösségi terek bemutatása helyett itt az emberekre került a hangsúly. A szülinapi ünnepségen gyerekeket fotózó család, a földön fekvő hajléktalant megörökítő járókelő vagy a karácsonyi ünnepség alkalmával a pillanat öröme helyett annak megörökítésén fáradozó család életképe ugyanolyan ellentmondásos helyzeteket mutatnak, mint a Szép új világ felvételei. S ez is a fiatal fotósnak az emberi civilizáció és a társadalmi kérdések iránti érzékenységéről tanúskodik.
Somosi Rita