RUPPRECHT MIHÁLY, AZ ELSŐ MAGYAR FOTÓMŰVÉSZ

Prológus

Befészkelted magad gondolataim közé, hetek óta együtt kelünk, együtt fekszünk. Kosztolányival szólva: „…lassan, szépen barátkozom…”. Ülj hát ide – kedves ük-atyámfia, Rupprecht Mihál; Angerer tanítványa – elevenítsük fel másfél évszázados emlékeidet! Referenciáid kitűnőek, a legjobbak, legnagyobbak tiszteltek egykor s tisztelnek ma is. Szót váltottam Rólad Tőry Klárával, Farkas Zsuzsával, jártam a Mai Manó Ház könyvtárában, lokomotívval elutaztam kedves városodba, ahol a Soproni Múzeumban Bolodár Zoltán fotó-adattáros büszkélkedett képeiddel.

A már elmentek s a régmúltak között sem akárkik dicsértek..! Szilágyi Gábor 1978-ban egybeszerkesztette a Fotóművészeti kiállítások szakrepertóriumát. A címlap szerint az 1890 és 1945 közötti tárlatokon történt szerepléseket taglalja 420 oldalon a szerző, a Fotóművészeti kiállítások kronológiája címet viselő fejezet viszont némileg rácáfol erre. A kezdő oldalon 1870 és 1879 közötti kiállítások sorakoznak és elkezdődik az 1882-es trieszti tárlaton szereplők felsorolása is. Ettől eltekintve, ezen a lapon az 1870 és 1879 közötti időszakból 11 kiállítás, 9 város és öt fotós neve olvasható. Doctor Albert, Kozmata Ferenc és Koller Károly egyszer bukkan fel, Veress Ferenc kolozsvári mester kétszer szerepel. Téged pedig, kedves Rupprecht Mihály, nem kevesebbszer, mint hétszer említ meg Szilágyi!

Fejős Imre szerint: „Valamely művészi, iparművészeti ág fejlettségi fokát a kiállítások mutatják meg a leghívebben.” Ha ezen állítást érvényesnek fogadjuk el a fényképezés első százötven évére, akkor Szilágyi Gábor kötetének adatai alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy kiállítási szereplései alapján Te voltál, Rupprecht Mihály az első magyar fotóművész..!

Munkásságáról

Milyen adatok támasztják alá az előzőekben megfogalmazottakat? Szilágyi kronológiája szerint Rupprecht az első magyar fotós, aki nemzetközi tárlaton szerepelt; 1870-ben Londonban díszoklevelet kapott és Moszkvában aranyérmet nyert. Az 1873-as bécsi Világkiállításon a soproni fényképész érdemérmet és arany érdemkeresztet kapott. 1874-ben Párizsban „elismerés”-ben részesült. 1875-ben Philadelphiában ezüstérmet nyert, az 1876-os szegedi kiállítás zsűrije kitüntette. 1878-ban Párizsban ezüstérmet, az 1882-es trieszti kiállításon aranyérmet nyert. Huszonöt éves kiállítói jubileumán, Budapesten, az 1896-os millenniumi kiállításon nagy millenniumi érmet kapott.

Biográfiája olvasható az 1963-as Fotólexikon 508. oldalán. „Rupprecht Mihály (1829 körül – ?): fényképész. Bécsben Angerer-nél tanult, műtermét szülővárosában, Sopronban 1863-ban nyitotta meg. Kifejező képmásokat, finomrajzú vedutákat, jelmezes történeti és életképeket készített. Moszkvában 1872-ben aranyérmet kapott.” Fotólexikoni ismertsége ellenére Rupprechtnek képe nem szerepelt 1966-ban, Budapesten a Magyar fotóművészet 125 éve című fotótörténeti tárlaton. 1981/82-ben a Műcsarnokban, a Tény-Képen viszont két munkáját is láthatták a nézők. A katalógus szerint ezek: „A bátor vitéz előnyomulás, 1885” 10x14,5 cm és „Ami nem a tiéd, azt ne bántsd! 1885” 10x14 cm. Utóbbi képet a Magyar Fotográfiai Múzeum szíves segítségével cikkünkhöz mellékeljük, előbbi egy magángyűjteményben került reprodukálásra. Tőry Klára kérésemre előkereste korabeli jegyzeteit, melyek szerint eredetileg három Rupprecht-fotókiállítást terveztek. A fotótörténész segített a cikk illusztrációjaként közölt művek azonosításában is. Érdekes: a Tény-Képen is szerepelt Ami nem a tiéd, azt ne bántsd 175x145 mm-es, Kecskemétről kapott méretadata eltér a kiállítási katalógusban lévőtől.

Szakács Margit magyarországi fényképészeket felsoroló tanulmányának első, 1984-es kiadásában Rupprecht az 571-es számon szerepel a 65. oldalon. Műterme 1863–1898 között Sopron, Bécsi út 2. sz. alatt működött, és udvari fényképész címet 1880 körül kapott. Margit néni az 1997-es 2. kiadásban pontosította a műterem működésének időtartamát az 1860–1905 közötti évekre. A cím 1882 körül: Bécsi út 2., ez 1885-től a Bécsi út 409.-re változott; a mester az udvari fényképész címet 1882-ben nyerte el.

A Fénnyel írott történelem című könyvben – amit a Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtárának anyagából állítottak össze – Rupprechtnek egy riportos jellegű budapesti városképe szerepel. Kossuth temetésére 1894. április 1-én került sor. A soproni fényképész egy nappal korábban örökítette meg a gyászolókat a felravatalozás helyszínén, a Nemzeti Múzeum épülete előtt.

Angererékről

A két Angerer testvér egyaránt beírta magát a nemzetközi fotótörténetbe. Auer életrajzi lexikona szerint mindketten Magyarországon születtek, Malackán. Ez a kisváros ma is létezik, Nagyszombat, Pozsony – és Bécs – közelében, Szlovákiában. Ludwig 1827-ben született (ő 1879-ben hunyt el), míg öcscse, Viktor 1839-ben látta meg a napvilágot, és 1894-ben halt meg. Ludwig az 1850-es években gyógyszerészként dolgozott, így került közel a fényképezéshez. Állítólag 1857-ben Bécsben ő kezdett el először vizitképeket készíteni. Viktor katona volt Tirolban, majd 1860-ban Bad Ischl-ben nyitott műtermet. Ludwig 1861-ben császári és királyi udvari fényképészi címet kapott, majd 1862-ben a Feldgasse 1061. alatt elindította vállalkozását, amely 1867-ben a Theresianumgasse 4.-be költözött. Ugyanez évtől Viktor az Allegasse 14.-ben dolgozott. 1868-ban Ludwig a Johannesgassén építtetett műtermet. 1869-ben Viktor a Tuchlauben 18.-ban tevékenykedett. 1870-ben Viktor nagybácsijával, Augusttal a Kaitnerstrasse 51.-ben dolgozott együtt. 1873-tól a két testvér – Uwe Schögl osztrák fotótörténész szíves közlése szerint Ludwig betegsége miatt – egy műterembe költözött, majd 1879-ben, Ludwig halála után öccse vitte tovább a céget, de kettejük nevén. Az Angerer név a fotótechnika-történetben is előfordul, Ludwig 1865-ben egy tekintélyes méretű állványt készíttetett 72 kilogrammos, 63x78 centiméteres képméretű műtermi fényképezőgépéhez, melynek képe nemcsak a korabeli szakfolyóiratokban látott napvilágot, későbbi munkák is előszeretettel közlik. Viktor 1878-ban 80x100 centiméteres méretű portrékat és zsánerképeket állított ki Bécsben. (Rupprechtnek szintén ez a terület, Veress megfogalmazása szerint a népélet-csoportkép volt a fő erőssége!) A sikeres bécsi cég történetét itt megszakítom azzal a kérdéssel, hogy Rupprecht vajon melyik Angerernél tanult?

Hiteles adatra eddig csak egyre bukkantam, ezt azonban feltétlenül el kell fogadnunk, hiszen maga az érdekelt hirdette magát az 1860-as évek elején forgalmazott verzóin Angerer-tanítványként.

Életéről

Vajon miért nem fogadta el Szilágyi a fotótörténeti közmegegyezésnek számító adatokat Fejős Imre 1950-es évek végi tanulmányából az első kiállítási szereplésekről? (Emlékeztetőül: [Simonyi] „…az első magyar fényképész, akit nemzetközi siker koronázott, az első, aki maradandó életművet hagyott az utókorra. […] Szakmai működését az 1855. évi párizsi világkiállításon pillanatfelvételi tanulmányával nyert elsőrendű arany érdeméremmel díszítve kezdte el. […] A magyar anyagi művelődés szervezetten az 1873-i bécsi világkiállításon lépett először a népek színpadára. […] Idehaza a kecskeméti 1872.évi iparmű tárlat vonultatta fel először a fényképészeket… A székesfehérvári 1879. évi kiállításon 25 mester munkája került bemutatásra. Az 1885. budapesti Országos Kiállítás végül meghozta a fényképezésnek a hivatalos elismerést.”)

Elmentem a Mai Manó Ház könyvtárába, és kikerestem azt a forrásmunkát, amelyből Szilágyi a Rupprechtre vonatkozó, 1870-1885 közötti adatokat merítette. Ez pedig egy fél oldalas ismertetés a soproni fényképészről, mely Veress Ferenc lapjában, Kolozsváron jelent meg, a Fényképészeti Lapokban, 1888-ban. Szilágyi tehát egy kortársi véleményre alapozott, méghozzá úgy, hogy azt tökéletesen elfogadta. Azért tette ezt, mert a folyóiratban a kiadó-főszerkesztő, a XIX. század egyik legjelentősebb alkotója, Veress Ferenc ismertette röviden Rupprecht életútját abból az alkalomból, hogy műtermének 25 éves fennállását ünnepelte.

Rupprecht születésének és műterem-nyitásának napra pontos idejét tehát Veress Ferenctől tudjuk. Előbbi 1829. január 22-e, míg utóbbi 1863. október 3-a. A halálozás időpontjának forrása pedig a XIX. századi magyar kultúrtörténet egy másik jeles személyisége, Storno Ferenc (1821–1907) festő-restaurátor. Egy portréfotóra ugyanis a jeles soproni műgyűjtő kézírással feljegyezte a fényképész rövid életrajzát, valamint elhunytának órára pontos idejét, éjjel fél 11-et és a pénteki napot, 1904. augusztus 12-ét. Úgy gondolom, ilyet akkor tesz valaki, ha az érdekeltet tiszteli és szereti.

Valószínűleg azonos Veress és Storno Ferenc tiszteletének eredője is. Mindketten néhány évvel fiatalabbak voltak Rupprechtnél, Veress hárommal, Storno nyolccal. A három esztendő éppen elegendőnek bizonyult arra, hogy Rupprechtre, mint egykori nemzetőrre a kolozsvári pályatárs kellő megbecsüléssel tekintsen… Veress 1888-as cikke szerint Rupprecht 18 évesen befejezte tanulmányait a Soproni Líceumban, majd állami szolgálatba állt. 1848-ban mint mozgósított nemzetőr Ihász Rezső kapitány csapatában szolgált. (Egy máshonnan beszerzett, kiegészítő adat: az Evangélikus Líceum 1848. március 26-án a tanuló ifjúság köréből állította ki a VII. nemzetőr századot, mely négytagú tisztikarának Rupprecht Mihály is tagja volt.)

A szabadságharc leverése után Rupprecht visszatért korábbi hivatalába, ahonnan 17 év szolgálat (?) után betegség miatt lépett ki. Veress szerint Rupprecht zsenge kora óta rajzolt, festett, és ezt a tevékenységet lábadozása alatt nemcsak folytatta, hanem még ki is egészítette fényképezéssel. (Angererről nem esik szó az 1888-as cikkben.)

Ludwig Angerer egyébként 1861-ben kapta meg az udvari fényképészi címet. Ennek a nyilvánvalóan komoly reklámértéket jelentő és elfogadottságot, megbecsülést követelő szakmai rangnak a kiadási kritériumai, valamint magának az elbíráló eljárásnak a gyakorlati kivitele pillanatnyilag nem teljesen tisztázott a hazai fotótörténetben. Talán az Európai Fotótörténeti Társaság osztrák vezetésétől kellene ez ügyben egy kis segítséget kérnünk. Addig is, amíg ez megtörténik, azt bizton állíthatjuk: a „Császári és királyi udvari fényképész” cím a Monarchiában és Magyarországon magas fokú elismertségről tett tanúbizonyságot. A Fényképészeti Lapok 1883/II. évfolyamának 4. (áprilisi) száma kilenc ilyen hazai személy nevét sorolja fel, akik között – természetesen – megtaláljuk az általam a kiállítási szereplései miatt az első magyar fotóművésznek kikiáltott soproni mestert, Rupprecht Mihályt is.

Az a szekunder adatokból is kiderült: Rupprecht a 19. századi fényképészek által preferált témák közül magától értetődően tevékenykedett a portré, a városkép és az eseményfotó területén. Mindhárom témaköre jól reprezentált a Soproni Múzeum gyűjteményében, mely (két csoportba sorolva) 263, illetve további 280 fényképét őrzi. Jelen cikkben nem foglalkozom a városképekkel, riport jellegű felvételekkel és a soproni mester vizit-, valamint kabinet méretű portréfotóival. Általában fontosnak tartom e területek vizsgálatát, hiszen a verzók ábráinak elemzése hazánkban elterjedtebb fotótörténeti módszer, mint külföldön. (Ezt jómagam is évtizedek óta művelem. Borsos Józsefről már az 1980-as években közzétettem két cikket, a váci fényképészeket pedig egy kis kötetben kötöttem csokorba az 1990-es évek elején.)

Rupprecht különösen nagy hangsúlyt helyezett a zsánerképben történő munkálkodására, és ezekkel a képeivel kiállításokon szerepelve sajátos rangot vívott ki magának kortársai, ismerői körében. A csoportképhez meglehetősen hasonlító zsáner-beállítások megítélése a különböző korokban eltérő, maga a műfaj pedig nem kellően dokumentált. Kreilisheim 1941-ben megjelentetett Régi magyar fényképezésének 24. ábrája egy oláh parasztokat ábrázoló zsánerkép; feltűnően hasonló beállítás szerepelt a Tény-Kép kiállításon is Koller Károlytól (Fotó, 1981. december, 538. oldal). A tárlatról szóló cikk illusztrációjaként megjelent például Majláth János 1875 körül fényképezett hasonló beállítású Kártyázókja. Számunkra fontosabb Divald Károly 1886-os keltezésű Kirándulók című csoportképe, melyet a kiállítás katalógusa A/3-as méretben, ikeroldalon reprodukált. A Fotó-beli nyomat jobb minőségű, azon egyértelműen látható: a három sorban elrendezett tizenöt személyt festett háttér előtt, műteremben fényképezte a felvidéki mester.

Nemzetközi összehasonlításban ide kívánkozik egy opus J. G. Polnisch kremsi műhelyéből, az 1870-es évek elejéről. Az osztrák festő-fényképész tizenkét katonát sorakoztatott fel Divaldhoz hasonlóan, több sorba rendezve, de az ő beállításának merevségét jól oldják a kártyázó-kibicelő, kutyát idomító személyek. Rupprecht szintén tizenkét katonát megmozgató, támadást ábrázoló műtermi felvétele – dinamizmusa miatt – nagyságrendekkel érdekesebb. Stílszerűen szólva: a remekmű-kategóriát ostromló képben több dráma is zajlik…

Egy kis verzó-körkép

A rányomtatott jelzés szerint K. Krziwanek bécsi nyomdája 1877-ben készítette el Rupprecht Mihály egyik, ábrával és szövegekkel kombinált, álló formátumú, sárga kartonra barna színnel nyomott vizitkép-verzóját, amelynek reprodukcióját mellékeljük. A verzó két szélén hat kiállítási érem szerepel függőleges oszlopban, balra az érem egyik, jobbra a másik oldalát láthatjuk, alattuk stilizált szalagban az elnyerés helye áll. Felül két oroszlán tartja a koronás magyar címert, mely alatt egy kitüntetés érdemkeresztje lóg. Középen német nyelvű felirat: Photographisch-artistische Anstalt von M. Rupprecht, Odenburg, Wienergasse No. 2. Az érmek alatti feliratok felülről lefelé: Wien 1873, Wien 1876, Moskau 1872, Szeged 1876, London 1872, Paris 1874. Ezeket a helyneveket és évszámokat természetesen egybe lehet vetni Veress kortársi cikkével, illetve Szilágyi évszázaddal későbbi összesítésével. Azt azonban figyelembe kell vennünk, hogy a verzók nyomatai inkább dekorációs és kevésbé informáló szándékkal készültek, amihez ráadásul a kivitelező esetlegességei, sőt olykor félreértésből származó hibái is hozzáadódtak.

Valószínűleg Rupprecht verzója mintául szolgált másoknak, mindenesetre Zelesny Károly pécsi fényképész Krziwaneknél szinte milliméterre azonosat gyártatott. Ezen 1876 és 1889 közötti kiállítási érmek szerepelnek. (Zelesny azonos ábrájú verzója a Kühle és Miksche cégnél is készült, Bécsben.) Minden bizonnyal több tucat hasonló hátoldali ábrára bukkanhatunk, mivel a XIX. századnak ezen időszakában elterjedten alkalmazták a mesterek – így például a budapesti Koller Károly és Ellinger Ede – a kiállítási érmek verzón történő bemutatását. Utóbbi mesternél az egyesített nagy címer alatt ugyanazt az érdemkeresztet láthatjuk, mint Rupprechtnél. (Ezt a verzót is Krziwa-nek nyomtatta.)

Színpadi vagy színpadias?

A Soproni Múzeumban őrzött Rupprecht-zsánerfényképeket három jól elkülöníthető csoportba oszthatjuk be. Ezek részben méretükben, részben a felvétel körülményeiben és emiatt a képi összhatásban térnek el egymástól. A mester készített néhány, kissé oldottabb csoportképet is, például a kerékpározó egylet tagjairól. Ide sorolnám azt az ezeknél későbbi (körülbelül 1890-re datálható) polgári zsánert is, mely ötórai teázókat ábrázol, szigorúan egy sorba rendezve. Ez utóbbival azonos méretű kabinetképeket is készített a mester, az 1880-as években. (Második csoport.) Ezek között időben az elsők közé tartozik a verzón 1883. október 5-i kézírásos címet viselő Megugrasztott phyloxera-biztos. A filoxéra nagyon káros levéltetűfaj, mely Amerikából a XIX. század végén került át Európába és erős pusztítást végzett a kötött talajon élő szőlőkben. A jelenetet nyilvánvalóan minden kortárs értette a szőlőjéről híres vidéken. Ide sorolható a népi életképnek is mondható „borhamisítós” zsáner. Ez a beállítás talán még az előzőnél is több mosolyt fakaszt. A korsót összetörő és a kocsmában botrányt okozó legényt a kép másik oldalán az ijedtében az asztal alá menekülő idős korcsmáros figurája ellenpontozza. Hasonló, de békésebb kép a Soproni ökrösgazdák nyáron a pincében címet viselő kompozíció, mely kifejezetten festményszerű hatást kelt. Rupprecht munkái rokoníthatók a kor realista zsánerfestőinek képeivel, Jankó János furulyázó alakjaival, Bihari nótázójával, Barabás Miklós érkező menyasszonyával vagy a téli falusi utcán bandukoló falurosszával. Ne törjünk pálcát emiatt a fényképész felett! Hollósy Simon a Kocsmában mulatozókat ugyanúgy síkba rendezte, mint Rupprecht a pincében foglalatoskodó ökrösgazdákat; mindössze a festményen több és nagyobb az ablak. Hollósy festménye ráadásul 1888-ban készült, amikorra már Rupprecht a fotókiállítási szerepléseivel nemzetközi, Veress Ferenc lapja révén pedig országos ismertségre tett szert zsánereivel.

Bihari Sándor híres Bíró előtt-je is az 1880-as évek végén készült; érdekes lenne, ha valaki kikutatná az esetleges összefüggéseket, hatásokat. Nem biztos, hogy a festő sikere hatott a fényképészre. Ráadásul, amikor Bihari pályája kezdetén, az 1870-es évek közepén Kozmatánál fotó-restaurátorként dolgozott, Rupprecht már nemzetközileg ismert alkotó volt! Bihari bécsi tanulmányaihoz az 1870-es évek végén Dr. Székely fotóműtermében kereste meg a pénzt. A soproni fényképész is a Császárvárosban tanulhatott, de minden valószínűség szerint (egy évtizeddel) korábban.

A két opus kevéssé hasonlít egymásra, Bihari festménye térbe helyezett jelenet, Rupprechté pedig feltűnően síkba komponált, kifejezetten színpadi helyzetnek tűnik. Ez a hasonlóság a mai képnézőt félreinformálhatja. A színházi felvételeket a 19. században még nem a teátrumban fényképezték, előadás közben vagy próbán. A színészeket a fényképész műteremben kapta lencsevégre. Az természetesen kutatás tárgya lehet, hogy Rupprecht a zsánerképeinek harmadik csoportját, a legnagyobb, 30x40 cm körüli méretű, korabeli másolatban vagy nagyításban (valószínűleg brómezüst-zselatinos papírra) fennmaradt, teátrális pózokban ábrázolt személyeket felvonultató képeit milyen módon hozta létre. Könnyen lehet, hogy a színpadias jeleneteket korabeli, akár műkedvelő színészek alakították Rupprecht műtermében. Az ez idő tájt keletkezett festményekre is jellemző a beállítás színpadszerűsége, ami miatt a képzőművészeti alkotás rokonítható a korabeli népszínmű-irodalommal. Ez utóbbi a kor rendkívül népszerű műfajának számított, önálló teátruma, a Népszínház 1875-ben nyitotta meg kapuit. Az általában falusi idillt bemutató, egyszerű darabokat értette és kedvelte a nagyközönség. El kell fogadjuk: az irodalom, a színjátszás és a képzőművészet mellett a korai fotóművészet is az ilyen típusú zsánerben vélte megtalálni kifejezési formáját. A témaválasztást – úgy tűnik – a külföldi kiállításokon is akceptálták.

Rupprecht nagy méretű képén a bíró előtt a tanúk még égre-földre esküdöznek, a vádlott viszont már a fejét fogja, érzi, ennek tömlöc lesz a vége… A falusi családhoz levél érkezik, amit mindenki másképp fogad-értelmez. (Erre a zsánerre is érvényes: a korabeli néző értette a helyzetet.) Tőry Klára szerint kifejezetten irodalmi utalás az Ami nem a tiéd, azt ne bántsd! cím és a képen látható, ehhez igazodó szituáció.

Főmű

Rupprecht Bátor vitéz előnyomulását Veress a Fényképészeti Lapok 1887. áprilisi számához mellékelte és rendkívül nagyra értékelte. Sajnálkozását fejezte ki, amiért az 1885-ös budapesti Országos Kiállítás zsűrije a díszoklevelet Divald Károlynak és nem Rupprechtnek ítélte oda. A tizenkét alakos, rendkívül dinamikus beállítást bízvást a soproni fényképész főművének mondhatjuk. A balról jobbra támadó alakokat a mester centiméter pontossággal rendezte el. Az ülő sebesült, a kürtös és a nézőnek háttal álló (irányjelző?) alak lába éppen csak elfér a szűk helyen. Hasonló gondot okozhattak az adott méretű szuronyos puskák is. A kép bal és jobb szélén elhelyezett alak térdelve figyel; utóbbi felett előrehajolva áll a legaktívabb támadó, ő már megcélzott valamit. A műteremben fényképezett jelenet festett kulisszája szerint nem egy tágas csatatéren, hanem egy kétablakos, földszintes ház udvarán zajlik a támadás drámája, melynek egyik legfontosabb szereplője a vöröskeresztes karszalagot viselő szanitéc. Az ő balján egy ülő, fejét fogó katona ellenpontozza a behunyt szemmel földön fekvő, de kezével még a puskáját markoló, súlyosabb sebesültet. A szanitéc jobb keze az ápolt mellén nyugszik, a szív felett; segítséget kérőn néz a kürtösre, és karszalagos bal kezével mutatja: sürgősen el kell innen szállítani, adj ilyen értelmű jelzést!

Az egykori nemzetőr-fényképészről írta Veress Ferenc: „…szép pályánkon egy valódi ember 25 évi tevékeny élete, becsületesen elkészített művei, mindenfelé a világon dicsőségre növelni segítették hőn szeretett magyar hazáját.” Sapienti sat. Ennyi a bölcsnek elegendő.