REÁLIS VELENCE

A Velence megmentéséért létrehozott Peril Fund (Veszély Alapítvány) 1966-ban alakult, amikor a „nagy víz” két méter magasan elöntötte a várost. A szervezet a bő négy évtizedes működése alatt több millió angol fontot gyűjtött és fordított műemlék- és árvízvédelmi, szociális-urbanisztikai, valamint kritikai ökológiai projektekre. A mostani kiállítás korszerű múzeumtechnológiával mutatja be a meghívott tizennégy fotóművész közel nyolcvan, egyenként több négyzetméteres printjét. A kurátorok: Elena Foster, aki a 2006-os Velencei Építészeti Biennálén az eseménysorozat eddigi legnagyobb fotómustráját rendezte és David Landau gyűjtő, üzletember, a Cambridge-i Egyetem professzora. A projektben támogatott fotográfusok munkáiból az Ivorypress reprezentatív albumot ad ki. Az anyagot vándorkiállítással utaztatják tovább, legközelebb november 3-tól a londoni Barbican Centerben láthatja a közönség. Az áruba bocsátott munkák bevételét Velence megmentésére fordítják.

Az anyag fotósaiban alapvetően kétféle attitűd munkált, az egyik kritikus-ironikus, a másik gyönyörködtetve apológikus.

Candida Höfer témája egy kulturális „ékszerdoboz”, a Teatro Le Fenice épülete. Három nagyméretű printet állít ki, amelyek a néhány éve a nagy színházi tűzvész után helyreállított épület nézőterét, egyik ünnepi szalonját és egy nem kevésbé reprezentatív páholy-szeparéját mutatják be. Előbbi kettő ortogonálisan, utóbbi egy térbeli sarok tengelyeire komponált képi leltár. Felvonulnak benne az egykori – ma is élő – művészi kézműves mesterségek, a stukutatúrakészítő, az üvegfúvó, a kárpitos, a fafaragó, az aranyozó, a díszítőfestő stb. produktumai, amelyek ennek az évszázadokon át sikeresen kereskedő, politizáló és hadakozó városnak a luxusát és hatalmát demonstrálták. A fotó műfaji sajátosságának megfelelően a kép hangulatát nem a kézműves részletek tobzódása, hanem az üvegcsillárok, a tükrök, a magasfényű márványpadló csillogásával kiemelt optikai elemek határozzák meg. Az ötemeletnyi, gazdag kiképzésű páholysor makro- és az intim szeparé mikrofelületeinek plasztikai arányai azonos „világnézetet” tükröznek, és a kép szemlélőjének felismerése a fotográfus szinte tudományos elemző módszerének sikere.

Dionisio Gonzalez nagyméretű montázs sorozata nagy műgonddal, mégis elegáns könnyedséggel formált építészetkritika. Egy-egy tervbe vett és/vagy megvalósult modernista, illetve kortárs építészeti plánum látványterveit elképesztő alapossággal montírozza a város emblematikus vedutáiba. A Canalettónál megcsodált össz-kép fensége azonban itt meg-megbicsaklik: valamilyen új architektúra mindegyiken kizökkenti az időt. Míg az építészek látványmakettjei – elsősorban a friss anyaghasználatot érzékeltetendő – általában önként leplezik le magukat, addig Gonzalez minuciózus képmódosító technológiával reális Velencévé dolgozza össze a „jövevényt” és környezetét. A 20. század építészetének kiemelkedő figurái, Frank O. Gehry, Aldo Rossi, Le Corbusier vagy Louis Kahn terveinek részletei: a víz-fodrokon megtört épülettükröződések vagy a falakra a vízből felkúszó, az üde zöldből a mély barnán át a halványuló szürkébe átúszó moszat-sávok hitelesítik a hihetetlent. És figyelmeztetnek a hiányok fenyegető lehetőségeire, például: milyen lenne „Velence Palladio nélkül” – ez egyik képének vészjósló címeként arra utal, hogy mi tűnt el, illetve, hogy (hál’ istennek) mi nem valósult meg a rémálomban csak tervezett, öntelt urbanisztikai beavatkozások során.

Antonio Girbés kaleidoszkópszerűen, megsokszorozva tengelytükrözi az eredeti, ortogonálisan megfotózott palota-faszádokat, tér padozatokat: új tereket, homlokzatokat, térburkolatokat, plasztika hatását keltő látványokat hoz létre: Temető, Piazza Baldasare Longhena, A mozaikkészítő palotája, Antonio Rizzo Nemzeti Könyvtára, Palladio Színháza képcímekkel. A fotók az eredeti témát kisajátítva, a képszélek rafinált illesztésein kívül a felvételeket alig manipulálva, 10 négyzetméter körüli, dekoratív nagy-muráliák születnek.

Hiroshi Watanabe a commedia dell’arte ősi jelmezeit viselő mai velenceiek félalakos portréit fényképezi – mindig ködös környezetben; a San Marco, a Rialto, a Salute templom körvonalai csak sejthetők a nagyszemcsés technikát idéző, fekete-fehér hátterekben. Ettől a klasszikus kiemeléstől a régi maskarák, illetve a mai, turistacélpont Velence találkozása nem válik anakronisztikussá. De a fotós a képeslapok kedvelt közhelyéhez hozzáad egy új párhuzamot: az itáliai és a japán népi színházkultúrák meglepő affinitását. A Capitano, a Pulcinella, a Strega, a Morte vagy az Innamorata alakjai, sziluettjei a Grand Canale téri és idősíkjából kilépve mint par exellance fotográfiák lebegnek.

Jules Spinatsch konceptjében az év 12 hónapjában felkeresett, különböző kategóriájú velencei hotelek, albergók, locandák szobáiban kötelezően kifüggesztett tűzrendészeti „menekülő útvonalak” térképeit fényképezte. Nem a rajzokra fókuszált, ezek közvetlen környezetét tette kritikus górcső alá. Annyit, amiből az enteriőrök ízlést nélkülöző, lélektelen kvázi-lakberendezésével, bizarr hotelkellékeivel kibonthatóak a képi humor lehetőségei. A sorozat darabjai a hónapok nevét viselik, s ezzel Velence entrópiája, valaha volt magaskultúrájának turisztikai kizsigerelése kozmikus léptéket kap.

Lynne Cohen az utóbbi alkotóval párhuzamos plán alapján a velencei rendezvényturizmus lehangoló vizuális laposságán háborogva/mulatva exponál. A Cím nélkül sorozat: a konferenciaterem, a lobby stb. trendinek gondolt, bántó igénytelenséggel kitalált falszíneinek láttatásán át, „a muszáj modernnek lenni” és „elegáns tér” motivációval bevásárolt képzőművészeti egyveleg diszharmóniával méri egy néhai helyspecifikus összművészet fájdalmas leépülését/eltűnését.

Matthias Schaller tükör-sorozatának más-más helyszíneken készített felvételeiben az üvegfelület a közös téma. A kompozíció mindegyike tartalmaz valamiféle klaszszikus, faragott velencei képkeret részletet is – de a modernista festészetet mímelő aszimmetrikus pozícióban –, á la Mondrian. A vicces diszkrepancia mellékes, mert inkább komolyan segít a főmotívum, a velencei tükör időfaktorának kibontásában. A hámló foncsor feketéje, ó-ezüstje, a csorbuló üveg tompa fénytörése: a romlás fotográfiája.

Mimmo Jodice az Arsenale, a Ca d’Oro, a Fondacio dei Turchi, a Riva deigli Schiavoni vagy a Marghera vízzel összenőtt, retro-képeslapokról ismert városrészleteit hoszszú expozícióval újrafotózva, megidézi a fotográfia születésének korszakát, ami amúgy egybeesik Velence utolsó aranykorával. A fotókról teljesen el- és kimosódtak a figurák és a mozgó vízi járművek – ettől a csak építészeti tartalomtól a „holtak városa” érzését asszociálhatja néző, ami jól megfelel a fotós mentőakció programnak.

Nan Goldin vastag fekete keretekkel kapcsolja/osztja táj- és zsánertémái spontán riportképeit. Körüljárja a Halott szentet, a Palazzo Papadopolit vagy a San Servolo temetőtemplom környékét, egymás mellé illeszt egy-egy töredéket – szintén megállítaná a nagyvárosi idő mai tempóját. Velence attól lett „túlélő”, hogy a motorizáció évszázada elkerülte. De az időutazásra vágyók millióinak rohama most – második hullámban – mégis megfojthatja a várost. Goldin azonban épp ezért nem a méltóságteljes aranykeretes áru-karakterű látásmódot, hanem a szándékosan mellétaláló snapshot szinte „homeopatikus” életerejét hívja a (gyógy)hatás elérésének segítségéül.

Philip-Lorca di Corcia valami hasonlót csinál, mint Goldin. Még kevesebb szakmai fogást, szabályt alkalmazva, már-már a „hiba esztétikumára” koncentrál. S ez a keresetten slendrián (nehéz eldönteni, nem üres modorosság-e ez) képalkotó eljárás is kiad/szublimál végül valami varázserejű velenceit – a rácsodálkozó nézés „delíriumát”.

Pierre Gonnord a portréfestészet hagyományai szerint állítja be, öltözteti fel, világítja meg modelljeit. Egy-egy mai városlakó száz, kétszáz, ötszáz év történeti festészetének távlatából néz a lencsébe. Az Attila vagy a Friedrich arcképek modelljei – miközben a velencei „olvasztótégely” példái –, maguk a portrék „sorsanalízis” (ez Szondi Lipót, a Budapesti Pszichoanalitikus Iskola világhírű mesterének találmánya) különös-talányos képességének is birtokában vannak.

Robert Walker Velencei kötények című sorozatában a turisztikai szuvenír ipari méretű vizuális szennyezését: szitázott nyakkendők, sálak, kötények viccesen tragikus, ordenáré orgiáját fotózza. Hálás téma egy „Mentsük meg Velencét!” tárlaton. Negatív minőségként a mélypont ünnepével viszonyítási pont, de mennyiségi értelemben valószínűen ezek piaca a város bevételeinek döntő hányadát adja – élteti a velenceieket.

Tiina Itkonen sorozatában ember és város kapcsolata jelenik meg a legkülönfélébb, s ettől az esetlegességtől együtt mégis beszédessé kontaminált formában. A múzeumi takarítónő, a rakparti korzó, a temető virágai/névtáblái, a Lidó első tavaszi fürdőzői vagy a Scuola San Rocco képeire kíváncsi, végeláthatatlan lépcsőházi turista-fo-lyama a témái. Életképek, s a halálra ítélt Velencében ez szó- és képmágia.

Tim Parchikov komplett etűdöt rak öszsze a sétáló, a lépcsőn lefelé menő, az ablakon kinéző, a halpiacon bámészkodó, a vaporettón mobiltelefonozó, a templom előtti campón egykapuzó, a borbélynál hajat vágató, a boltjának detektívrácsát este bezáró, a turista-guide/cicerone esernyőjét követő vendégekről és bennszülöttekről. 4–5 méter széles printekre nagyítva ezek a banális pillanatképek a teátrális felhang többletével mutatkoznak. Ez az ünnepélyesség a város egyik rejtélyes szocio-urbanisztikai sajátossága. Mert valójában Velence nem csak lakóhely, de teátrum, a kirakatszínház Halász Péter-i értelmében. Ez az egyszerre avantgárd és archaikus kettősség, amellyel Velence városa nem követi, nem utánozza a vesztébe rohanó modern, marketingközpontú világot.

Lapzártakor olvasom: a képek nagy része már elkelt.(vásárlás-info: photographs- london@philipsdepury.com)

Szegő György

Teljes képaláírások:

1. kép: Antonio Girbés: Main Square by Baldassare Longhena, from the series Delirious City, Venice, 2011., Pigment print on cotton, paper 49,2x98,4 inch © Antonio Girbes

2. kép: Candida Höfer: Theatre La Fenice of Venice III, from the series Theatre La Fenice of Venice, 2011., Inkjet 46,8x62,9 inch © Candida Höfer/VG Bildkunst, Bonn 2011 Courtesy of Ben Brown Fine Arts

3. kép: Nan Goldin: Inside/Outside, Palazzo Papadopoli, from the series Hold Together with Water, Venice, 2010., C-Print 40x60 inch © Nan Goldin

4. kép: Matthias Schaller: Claudio 629-1, from the series Organ Grinder, Venice, 2010., C-Print 30,8x21,5 inch © Matthias Schaller Courtesy of the artist

5. kép: Dionisio Gonzalez: Palazzo dei Congressi. Venice. L. Kahn, 1968–1974, from the series The Light Hours, Venice, 2011., 49,21x136,5 inch © Dionisio Gonzalez Courtesy of ProjectB Comtemporary Art, Milan

6. kép: Dionisio Gonzalez: Venice without Le Corbusier, 2010, from the series The Light Hours,Venice, 2011., 39,4x206,7 inch © Dionisio Gonzalez Courtesy of ProjectB Comtemporary Art, Milan

7. kép: Tiina Itkonen: Lido, Venice, 2011, Digital C-Print 27,6x78,7 inch © Tiina Itkonen courtesy Michael Hoppen Contemporary, London

8. kép: Tiina Itkonen: Isola di San Michele, Venice, 2011, Digital C-Print 27,6x78,7 inch © Tiina Itkonen courtesy Michael Hoppen Contemporary, London

9. kép: Mimmo Jodice: Laguna, from the series Venice, 2010., Silver gelatin print 39,4x39,4 inch © Mimmo Jodice Courtesy of Galerie Karsten Greve

10. kép: Mimmo Jodice: Arsenale Venezia, from the series Venice, 2010., Silver gelatin print 47,2x55,1 inch © Mimmo Jodice Courtesy of Galerie Karsten Greve

11. kép: Hiroshi Watanabe: Viviana Ceppa as Innamorata, from the series Comedy of Double Meaning, Venice, 2010., Archival pigment print 40x40 inch © Hiroshi Watanabe Courtesy of AD Galerie

12. kép: Tim Parchikov: Venice, from the series Venice Suspense, 2009., C-print 23,4x35,1 inch ©Tim Parchikov

13. kép: Philip-Lorca diCorcia: Luci, Venice, 2011, Archival pigment print, 30x40 inch, Courtesy of the artist and David Zwirner, New York

14. kép: Pierre Gonnord: Friedrich, from the series Venetian Portraits, Venice, 2010., Digital print on Hahnemüle paper 56,9x42,9 inch © Pierre Gonnord Courtesy of Pierre Gonnord and Galeria Juana de Aizpuru

15. kép: Jules Spinatsch: September, from the series Exit Strategies, Venice, 2011, C-Print on aluminium, 19,5x27,3 inch © Jules Spinatsch Courtesy of Blancpain Art Contemporain, Gene`ve and Galerie Luciano Fasciati, Chur

16. kép: Jules Spinatsch: May, from the series Exit Strategies, Venice, 2011, C-Print on aluminium, 19,5x27,3 inch © Jules Spinatsch Courtesy of Blancpain Art Contemporain, Gen?ve and Galerie Luciano Fasciati, Chur

17. kép: Lynne Cohen: Untitled (Smiling Couch), from the series Vague Memories, Venice, 2010., Digital C-Prints 47,6x57,4 inch © Lynne Cohen Courtesy of the artist

18. kép: Jules Spinatsch: August, from the series Exit Strategies, Venice, 2011, C-Print on aluminium, 19,5x27,3 inch © Jules Spinatsch Courtesy of Blancpain Art Contemporain, Gen?ve and Galerie Luciano Fasciati, Chur

19. kép: Jules Spinatsch: July, from the series Exit Strategies, Venice, 2011, C-Print on aluminium, 19,5x27,3 inch © Jules Spinatsch Courtesy of Blancpain Art Contemporain, Gen?ve and Galerie Luciano Fasciati, Chur

20. kép: Lynne Cohen: Untitled (Screen and Plant), from the series Vague Memories, Venice, 2010., Digital C-Prints 47,6x57,4 inch © Lynne Cohen Courtesy of the artist

21. kép: Robert Walker: Venetian Apron Suite #8, from the series Venetian Apron Suite, Venice, 2010., Inkjet print on acid free, paper 44,9x32,4 inch © Robert Walker Courtesy of the artist