NAGYVÁROSI IKONOK – PÁRIZS ÉS NEW YORK KERTÉSZ NÉLKÜL

„A városokat úgy kellene leírni, mint egy gondolatot, vagy egy érzés emlékét. Mindig dühítenek és untatnak a ,,városképek”, melyek azzal kezdik, hogy valahol látszik egy torony, s folytatják a lakosság nemzetiségi arányszámával, vagy a kalóriákkal, melyeket délben és este bekebeleznek az őslakók. Mindez lényegtelen. Egy város mindenekfelett gondolat, mely nem fér el a telekkönyvben.” (Márai Sándor, 1938)

Az idei Múzeumok Éjszakájára készített – és a szeptember 29-én nyíló André Kertész Retrospektív kiállítás felvezetőjének szánt – kamaratárlatunkban 52 képpárt állítottunk ki a két világháború közötti évek Párizsáról és New Yorkjáról, arról a két városról tehát, amelyek André Kertész életének fontos állomásai voltak. A ma már világhírű fényképész J’aime Paris és Of New York1 címmel a hetvenes években maga is képpárokba rendezve adta ki e metropoliszokban készített felvételeit. Mi most, több mint három évtizeddel később, egymás mellé helyeztük a két nagyvárost, miközben a Történeti Fényképtár gazdag nemzetközi gyűjteményének2 egykorú nagyításaiból válogattunk. E fényképek zöme hírügynökségi sajtófotóként került Magyarországra, de van közöttük számos magyar fényképésztől – Földi Rózsitól, Albók Jánostól – származó felvétel, amely a nagyvárosok művészi fotografálásának útjaiból ad ízelítőt.

Az egymás mellé helyezett képpárok nem csupán a korszak képkomponálási divatjáról vagy a sajtófotó dokumentarista, erősen illusztratív világáról vallanak – a modern építkezések, a kivilágított éjszakai utcák, a nagyvárosi élet pillanatainak megörökítése révén –, hanem kiemelik egymás kompozícióját és motívumait, leleplezik sémáit, vagy éppenséggel kizökkentenek a képi toposzok biztonságából.

A nagyváros mint látvány az elmúlt nyolcvan évben körénk építette a maga vizuális falait, ám a fotó, a múlt képe, állókép volta ellenére sem statikus; a mai néző számára egyaránt lehet dokumentum, riportfotó, művészet. Célunk az volt, hogy miközben a bemutatás ilyetén módjával erre az egyszerű igazságra irányítjuk a figyelmet, egyúttal megidézzük azt a képi világot, amelyben André Kertész élt és – a maga egyéni látásmódja szerint – alkotott.

*

A Nagy Háború utáni két évtized a nagyvárosok vizuális felfedezésének és újraértelmezésének kora volt. A város műemlékként való szemlélése helyett a háztömegek által irányított tekintet elé táruló látvány került az érdeklődés középpontjába. Ekkor már a nagyvárosi perspektíva, a végtelenbe vesző utak és az égbe szökő házak kötötték le a fényképészek figyelmét. A városhoz kötődő, hagyományosan pittoreszknek tekintett témák mellett hangsúlyossá vált az ember alkotta környezet és a természet, a házóriások és a fák, a drámai felhők kontrasztjának – ekkor már a technika által is lehetővé tett – megörökítése, s a nagyvároshoz kapcsolódó képzetek, a nyüzsgő embertömeg, a végtelen forgalom okozta káosz, az elmagányosodás, az új típusú emberi viszonyok képi megfogalmazása a fotográfia sajátos eszközeivel. Megunhatatlan, állandóan felszínre törő élményt jelentett az éjszaka „kiiktatása”, a villogó reklámokkal, a sötét égbe hasító fénycsóvákkal megvilágított nagyvárosi éjszaka, az élet szünet nélküli lüktetésének szimbóluma.

A különböző kultúrákból formálódott „városegyéniségek” megragadása a fényképezőgép segítségével kihívást jelentett a kor egyre szaporodó fotóriporterei számára, de a nagyvárosok iránti érdeklődést az is fokozta, hogy a sajtót tápláló szenzáció is a városokban „lakott”. A véres bűnügyek, a különc figurák, a normálistól eltérő történetek elsődleges terepe a város volt, a maga összezsúfolódott lakóival, újfajta erkölcseivel, idegenségével.

A divatos, új kompozíciók, például az átlós képszerkesztés, a fölülnézet a modernitást hangsúlyozták, melynek első számú letéteményesei voltak az olyan nyüzsgő, folytonosan épülő, változó nagyvárosok, mint Párizs és New York. Az előbbi a 19. századi, az utóbbi a 20. századi metropolisz prototípusa és modernitás-érzetének kőbe és húsba3 vésett megnyilvánulása.

A magazint lapozgató közönség elé kerülő fényképek hivatásos fotográfusok munkái voltak, s egyszerre tükrözték alkotójuk, a szerkesztők4 és a látványra éhes képolvasók ízlését, esztétikai és etikai normáit, érdeklődését. A szenvedélyes „amatőr”fotósok eközben – a technikai savoir-faire birtokában – lázasan készítették a maguk felvételeit az általuk ismert és belakott világról.5 Különleges, rejtőzködő tartalmak olvashatók ki e fényképekből; s ez teszi őket immár nem csak egy-egy pillanat, hanem egy egész korszak lenyomataivá.

Fisli Éva–Tomsics Emőke

Jegyzetek

1 André Kertész. J’aime Paris. Photographs since the Twenties, Ed by Nicolas Ducrot (New York, Grossmann, 1974) illetve André Kertész: Of New York Ed by Nicolas Ducrot (New York, Knopf, 1976).

2 A nemzetközi gyűjteményről bővebben lásd Jalsovszky Katalin–Tomsics Emőke: Ablak a világra. A Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtárának nemzetközi gyűjteménye, Fotóművészet 2009/4.

3 Richard Sennet: Flesh and Stone, The Body and the City in Western Civilization (W. W. Norton, 1996).

4 Lóránt Istvánról lásd Michael Hallett, Stefan Lorant–Godfather of Photojournalism (Lanham, Md.: Scarecrow Press, 2006).