KÖNYVESPOLC

Molnár Edit: Egy fotóriporter feljegyzései – Ifjúságom története

125 oldal 84 képpel, 16,5 x 24 cm

Kairosz kiadó, 2010., ISBN 978 963 662 383 8

Nagyon messze vagyunk attól, hogy elmondhassuk, Molnár Editet úgy megbecsüljük, ahogyan érdemei szerint az őt megilletné. Pedig nem kevesebbet köszönhetünk neki, mint hogy sok történelmi jelentőségű esemény megörökítése mellett megőrizte számunkra kora szellemi életének, íróinak, költőinek, képzőművészeinek arcát, gesztusait, szempillantását, lelke rezdülését. Csak hát annak a kornak a hősei elég rossz árfolyamon mennek mostanában, a lelkek rezdülésére pedig kivált senki nem kíváncsi. Ma a riporteri fizetésért leginkább bravúrt – formai bravúrt, persze – kell szállítani. Ezzel egyáltalán nem az akkori MTI vezetőit magasztalom: Molnár Edit a legkevésbé sem lehetett egyik-másik hajdanvolt főnökének szíve csücske, ő abban az érában sem volt trendi. Illetve annyiban mégis, hogy beletartozott a magyar sajtófotósoknak abba a Fénerrel, Kornissal, Hemzővel, Urbánnal és még többekkel, de azért nem nagyon sokakkal jelzett sorába, akik a munkaköri leírásukban foglaltakhoz képest százszor többet produkáltak, mondjuk így: megütötték a világszínvonalat. Nem járt ezért sztárfizetés, zajos megbecsülés, de ha az illető ügyesen csinálta, azért bele tudott simulni a megtűrt kategóriába. Jó főnök mellett a megbecsültbe is, de hogy Molnár Editnek volt-e ekkora szerencséje, azt nem tudom.

Közhely, hogy a fotográfia – pedig fizikailag szörnyen strapás művelni – mennyire illik a nőkhöz. Molnár Edit különösen jó példa erre: elképzelhetetlen, hogy az ő képeit egy férfi utánozni tudná. Modelljei szinte kivétel nélkül nehéz, hiú, érzékeny emberek lehettek. Nem kizárt ilyenekkel is jó viszonyba, akár barátságba keveredni: ez például Féner Tamás, az ő (művész)-barátai és a róluk fotografált portrék esete. Ezek mind a barátságról szóló kettős portrék, még ha a fotós leltár szerint nincsen is a képeken. De úgy azonosulni valakivel, hogy én már nem is vagyok, hogy meg ne zavarjam a másik nagyságát, erre egy férfi nem képes. Nem is biztos, hogy jól állna neki. Pedig ez az „én már nem is vagyok”, a tudatos alávetettség képessége olyan tudomány, ami a fényképezésben csodát tud művelni. Molnár Edit modelljei látható élvezettel lubickoltak az ő felkínált alávetettségében, ők, az erősek, magabiztosnak érezték magukat a gyenge nő előtt, pedig valójában egy erős nő teremtett olyan aurát, ahol az esendő művész levetheti gyötrő félelmeit. Mindezt persze csak én mondom így: Molnár Editnek eszébe sem jut, hogy a női ösztönök varázsát mint holmi tudatos fényképezési módszert manifesztálja. És nem is tapintatból nem teszi, hanem azért, mert nem is így élte át. Az ő esetében nincsen hamisság – nem is volna méltó ahhoz a csodához, amit teremtett.

Molnár Edit könyvében keveredik a privát történelem, a személyes élmények és a Világ, vagy az ország néhány nagy történésének leírása, értékelése. Az utóbbit illetően nem egy dologban vitatkoznék vele, de ez lényegtelen: érdeklődő embereknek – fotósoknak pedig különösen – érdemes elolvasniuk.

BrassaI: Előhívás

183 oldal 59 fényképpel és rajzzal, 15 x 21 cm

Kriterion kiadó, Románia, 1980., ISBN nélkül

Aki ezt a könyvet a könyvespolcán szeretné tudni, rögtön a szerencséjét is ellenőrizheti: egy 2009-es magyarországi aukción kétezer forintos kikiáltási áráról tizennégyezerre tornázták, és most, ezeket a sorokat írva találtam aktuális internetes árverést, ahol éppen 145 dollárnál tartott. De nem bosszantani akarok senkit a könyv bemutatásával. Sokkal inkább abban reménykedem, hátha lesz olyan kiadó, amelyik megpróbálkozik ennek az izgalmas kötetnek a Magyarországi közreadásával.

Az Előhívás Brassai 1920 és 1940 között a családjának Berlinből és Párizsból írt leveleit tartalmazza. A művész öccse, Halász Kálmán lelte örömét abban, hogy a régi leveleket a családi fiókokból előkotorja, sorba rendezze, kibetűzze és legépelje. Hála Istennek, teszem hozzá, mert az eredmény számomra lenyűgöző kor- és karrierrajz. Maga Brassai elsőre nem volt enynyire hálás. Mint a könyvhöz írt előszavában indokolja: Nincs annál lehangolóbb, mint amikor az ember újraolvassa egykori írásait. „Mennyi botlás, tévelygés, illúzió, mennyi ügyefogyottság, sőt ostobaság! E sorokat olvasva néha elpirultam a szégyentől.” De végül megbékélt korabeli énje megidézésével. Az adta a megnyugvást, hogy a levelekből is kitűnt, bárhogy dobálta is a sorsa azt a fiatalembert, az – vagyis ő maga – „sosem vesztette szem elől önmagát”.

A Világ úgy alakult, hogy most a múlt századi húszas–negyvenes évek aktuálisabbak az azután jövőknél, és nemcsak politikailag, hanem sok más szempontból is. Ami utat Brassai fiatal korában befutott, akárhány ifjoncnak lehet manapság is osztályrésze. Még mindig nem Budapest a művészetek központja, és még mindig/már megint kézenfekvő lehetőség Nyugaton szerencsét próbálni, karriert csinálni. Már megint nem számít árulásnak, nem kell diszszidálni hozzá, és még mindig nem adják ingyen a sikert. Életemnek egy hosszú szakaszában fiatalokat próbáltam tanítani, és ezen igyekezetem során szerzett egyik legmeghatározóbb élményem (az ennél jobb élmények mellett, persze) annak látványa, ahogyan sok (amúgy: jó sorsra érdemes) fiatal végül nem bizonyult elég elkötelezettnek, tehetségesnek, kitartónak, szorgalmasnak, ügyesnek, konoknak, és nem tudom még, milyennek ahhoz, hogy választani akart szakmájában megkapaszkodjon és vigye valamire. Sokakat hamar felőrölnek a nehézségek, és az ilyen emberek hajlandók azt hinni, hogy aki befutott, annak könnyű dolga, „szerencséje” volt. A Brassai-levelekben nincsen panaszkodás. Rosszabb napokban, ha a megélhetésért írt cikkei után késve utalnak a szerkesztőségek, nem egyszer kér-könyörög egy kis pénzt otthonról, a szüleitől, de a bizonytalanságot, nélkülözést, éhezést szinte természetesnek veszi, és közben a célját nem téveszti, a méltóságát, tartását nem adja föl, az érdeklődését, szellemét frissen, tettre készen tartja, amit tesz, azt fáradhatatlanul és magas szinten teszi. Vagyis, mint fentebb tőle idéztem: sosem vesztette szem elől önmagát. Azt nem ígérem, hogy mindenki könnyen hozzá fog jutni a könyvhöz, de ha látják valahol, ne hagyják ott. Fotográfus-palánták részére pedig kötelező olvasmány, akár szamizdatban, fénymásolva is.

Gyukics Péter: A Duna hídjai – A Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig

340 oldal 868 fényképpel (ha jól számoltam), 30 x 23,5 cm

Yuki Stúdió, 2010., ISBN 978-963-87472-1-1

Szerintem minden normális ember a folyók és a hidak bolondja. A folyókat a maguk állandó mozgásával-változásával soha nem lehet megunni, a hidak pedig – eszmei és műszaki értelemben is – maguk a csodák. A Dunát emellett mindig körüllengi valamiféle nimbusz, a politikai különutasság ábrándja, a Duna menti népek soha meg nem valósuló, romantikus összefogása, szembeszegülése a rideg valósággal.

Gyukics Péter nem kevesebbet, mint a teljességet tűzte ki célul, és ez heroikus vállalkozás. Szegény Tomori Ede mondta egyszer, és ez szállóigeként gyakran eszembe jut: ahol víz van, ott kép is van. De a dolog korántsem ilyen egyszerű. Valamiből az összes, az könnyen tud favágássá válni. Ha az ember megadja a módját, akkor minden, ez esetben például híd az előzőtől különböző lecke nézőpontban, világításban, kompozícióban, ötletben. Az egységesség és a különbözőség harmóniáját megteremteni olyan feladat, amibe gyakran beletörik jó nevű fotográfusok bicskája is. És mivel itt nemcsak örömfényképezésről van szó, a hídnak jól is kell látszani, szerkezetét, műszaki sajátosságait értelmesen megmutatva.

2007. június elsejéig a Petőfi rádió évtizedeken át naponta sugározta az Országos Vízjelző Szolgálat vízállásjelentését, és ezt meglepően sokan hallgatták élvezettel. Nem hajóskapitányokra és kormányosokra gondolok, hanem magamfajta civilekre: minden alkalommal elképzeltük a Szávát Jaszenovácnál, a Sebes-Köröst Csucsánál (és rögtön Ady Endrét is hozzá), az Ungot Ungvárnál és persze a Dunát Passaunál, Gönyünél, Mohácsnál, Orsovánál. Olcsó, mégis igen élvezetes utazások voltak ezek az ebéd utáni emésztés nyugalmas idején. Röpke kalandozás a baljósan örvénylő vagy éppen lustán hömpölygő vízen, némi borzongással fűszerezve: egymástól eltiltott hajóvonták bűnös találkozásának következményeibe belegondolva.

Gyukics Péter könyve hasonlóan izgalmas utazás. Képes album lévén, a vízállásjelentésnél kevesebbet hagy a fantáziára, cserébe gazdagon önti a látványt. Ismét egy jó példa a verbalitás-vizualitás egymástól eltérő lehetőségeire: jóllehet minden kép (értsd: híd) mellett adatok sora, és soknál egyéb tudnivalók is olvashatók, ez a bőséges információ eltörpül a képekről leolvasható érdekességek özöne mellett. Ez persze a fotóst is dicséri, aki a képeket az egzakt információkon túl hangulattal, érzelemmel, vagyis tehetséggel töltötte meg.

Ezt a könyvet nem elég könyvesboltban átlapozni, könyvtárból kivenni. A Duna hídjait nem kiolvassa az ember, hanem elő-előveszi, keresgél, böngészik benne, hangulata szerint gondolatban átsétál egyik vagy másik hídon, vagy csak elüldögél a víz partján, mielőtt visszatérne a realitások világába, lapátolni a havi fixért.

The History of European Photography 1900–1938

1158 oldal 354 fényképpel, 25 x 30,5 cm, két kötetre bontva

Central European House of Photography FOTOFO (Pozsony), és Eyes On – Month of Photography, Vienna (Bécs) 2010., ISBN 978-80-85739-55-8

Pillanatok alatt is legalább száz indokot lehetne találni, miért reménytelen vállalkozás az európai fotótörténet 1900-al kezdődő harmincnyolc évét országokra bontott alapos tanulmánykötet tárgyává tenni. Először is, ha valaki ebben a harmincnyolc évben ki sem mozdult otthonról, többször válthatott útlevelet, országot, hogy ne mondjam szülőhazát, mint ahányszor Izabella királyné alsóneműt váltott Ostende hároméves ostroma alatt. Felbomlott a Monarchia, elbukott a cári Orosz és az Ottomán Birodalom, utódállamok sora alakult a méretükben és múltjukban is kicsikre jellemző érzékenységgel és öntudattal. Ezen túl még az emberekre, kivált az eleve mozgékony fotográfusokra akkoriban sem az otthonülés volt jellemző: jobban belakták az akkori Európát, mint mi a mostanit.

Szerencsére a kétkötetes mű neves szlovák szerkesztője, Václav Macek nem azt nézte, miért nem oldható meg a feladat, hanem nekiállt és megoldotta. Kialakított egy szabályrendszert, amivel rendet tudott vágni a születő és megszűnő országok, változó országhatárok és vándorló fotográfusok által teremtett káoszban, és megszerkesztette, az általa felkért „helyi” szakértőkkel megíratta Európának – Albániától Ukrajnáig ábécébe rendezett, országokra bontott – fotótörténetét. Ebbéli jelentőségük szerint csoportokra osztva meghatározta az egyes országokra jutó terjedelmeket is, elejét véve a szerzők esetleges igyekezetének, hogy hazafiságukat a többi szerző túlírásával próbálják kidomborítani.

Nekünk, akik rendre olyanok miatt döngetjük a mellünket, akiknek életük legjobb döntése volt Magyarországot elhagyni, elsőre nyilván furcsa lesz látni, hogy például Brassai, Capa, Kertész Franciaország, Besnyő Éva Hollandia, Moholy-Nagy és Munkácsi Márton pedig Németország fotográfusaként (Kertész és Munkácsi esetében: fotográfusaként is) szerepel a kataszterben. Ha azonban a hirtelen jött nemzeti vértolulásunkat leküzdjük, akkor könnyen belátható, hogy ez így természetes. A fent említettek (és más nemzetek viszonylatában sokan mások) nem, vagy nem csak a születésük szerinti, hanem az életük, működésük új színteréül választott másik ország szellemi közegében alkottak, és noha eredendő kultúrájukat nyilván szülőhazájukból vitték magukkal, de művészetük már a befogadó ország kulturális közegébe ágyazódott, elsősorban arra volt azonnali hatással, azt befolyásolta, gazdagította.

Magyarország fotográfiáját Balogh Rudolf, Bárány Nándor, Escher Károly, Haár Ferenc, Kálmán Kata, Pécsi József, Székely Aladár, Vadas Ernő, valamint André Kertész és Munkácsi Márton – távoztuk előtti, itthoni munkásságukkal – reprezentálja. Ahogy a többi ország esetében is, kérdezhetnénk, hogy miért csak ilyen hosszú a névsor. Könnyű a válasz: azért, mert ez Václav Macek (és a magyar részt illetően Albertini Béla) kétkötetes Európai fotótörténete. Lehetett volna húszkötetest is írni, akit feszít a tettvágy, tegye meg. De gyorsan – még mielőtt az a húszkötetes elkészül – szögezzük le, hogy e két kötet által felbecsülhetetlen értékkel gazdagodott a fotótörténet. Nyilván nem az angol, a német vagy a francia fejezet lesz a reveláció, de a kisebb országoké, és így együtt az összes, mindenképpen az. Hatalmas munka koncentrálódik ebben a műben, és így olyan ugródeszka lehet, ami vélhetően kutatók sorát fogja inspirálni a továbbgondolásra.

Ha abból indulunk ki, hogy már lassan érettségi bizonyítványt sem lehet kapni nyelvvizsga nélkül, akkor felesleges is lenne a könyvet angolról magyar nyelvre (és persze a többi európai nyelvre is) lefordítani. Ha viszont arra gondolunk, hogy ez azért hibádzik egy kicsit, mert mindenki a saját nyelvén ért a legárnyaltabban, és Európa egyébként is messze van attól, hogy minden polgára beszéljen angolul – szóval, erre gondolva nagyon jó lenne ezt az alapművet az egyes nemzeti nyelveken, így magyarul is kiadni. Pontosítva az óhajt, nem is az angol, vagyis az egyszer már fordított szöveget kellene magyarba tenni, hanem minden tanulmányt arról a nyelvről, amiben íródott. És akkor már tényleg nem volna mentség arra, ha ez a mű nem válna bestsellerré.

HOTshoe – 2011 június – július

90 oldal 73 fényképpel, 21,4 x 28,5 cm

Hotshoe international Ltd., ISSN 9770959693059

A Hotshoe Nagy-Britannia vezető, a kortárs fotóművészettel foglalkozó, évente hat alkalommal megjelenő művészeti magazinja. Annak apropóján kerül itt említésre, hogy legújabb, megjelenése kezdetétől számítva pedig 172. száma szinte kizárólag a magyar fotográfiáról szól. Ehhez az inspirációt a Royal Academy of Arts-ban rendezett Eyewitness: Hungarian Photography in the 20th Century című kiállítás adta. (Ha egy üzlet beindul…)

Más módon is rezonálnak a nagy magyar tárlatra: Bill Kouwenhoven kurátor és a budapesti Nessim Galéria, vagyis Surányi Mihály közreműködésével Modern Visions: Hungarian Photography Then and Now címmel Kerekes Gábor és Szász János képeit állították ki a HOTshoe Galériában.

A magazinban régiek és újak szerepelnek egymás mellett, tiszteletre méltó terjedelemben: Dezső Tamás, Kurucz Árpád, Szász János, Kerekes Gábor, Czigány Ákos képei és egyenkénti bemutatása mellett olvasható-nézhető Colin Finlay írása a magyar fotográfia húszas, harmincas évekbeli, általa is aranykornak nevezett időszakáról (és nemcsak Moholy-Nagyról, Munkácsiról, Kertészről és Brassai-ról szólva, hanem Bárány Nándorról, Escherről, Kálmán Katáról is. Azután Kemenesi Zsuzsa írása következik a kortárs magyar fotográfiáról Misetics Mátyás, Kudász Gábor Arion, Major Lajos, Gyenis Tibor, Ősz Gábor és Halász Dániel képeivel illusztrálva, a sort Surányi Mihálynak Melissa DeWitt számára adott interjúja zárja, amelyhez Ember Sári két erős képe ad aláfestést.

A magazint lapozva számomra Szász János adta a legnagyobb meglepetést. Magamban őt már régen besoroltam valahová, elhelyezve munkásságát egy olyan kontextusba, amit számára adekvátnak gondoltam, és ami környezetet valószínűleg ő maga is vállalt volna. Eszembe sem jutott volna Kerekessel és a magazinban szereplő többi fotográfussal párosítani. Be kell látnom, hogy a dolog mégis működött. Ezek a meglepetések adják az izgalmát annak, amikor más országok szakemberei néznek minket, gondolkodnak rólunk, felülírva a mi megszokásainkat.

Tímár Péter