ALAPFY ATTILA FOTÓI

1.

Az 1956-os forradalom fényképhagyatéka igen komoly kálváriát járt meg. Készülésük idején egyfajta lelkesültség, a történelmi jelentőségű esemény megrögzítésének kijáró megbecsülés övezte, többen gyűjtötték, cseréltek egyes darabokat.

A forradalom leverése után hamar elkezdődött a fotográfiának mint a legfontosabb képi bizonyítékoknak a keresése, begyűjtése, a fotósok kérdezgetése, majd vallatása. A belügyi, az állambiztonsági szervek átfésülték a szaküzleteket, a nagyobb, nyilvános fotószakköröket, munkástanács irodákat a forradalom képei után kutatva. A fényképezők közül az egyre erősödő, fenyegető zaklatások miatt többen disszidáltak (pl. Almási László). Az itthon maradtak zömmel kétféle lehetőségből választhattak. Vagy tűzre vetették (ők maguk vagy aggódó családtagjaik) a bizonyító erejű felvételeket (pl. Kecskeméti Kálmán), vagy próbálták elrejtve, titokként, mintegy történelmi palackpostaként biztos helyen megőrizni őket évtizedeken át, és csak a megfelelő időben, Nagy Imre mártír miniszterelnök és társai újratemetése, a Kádár-rezsim megdöntése után vették elő (pl. Kinczler Gyula).

Feltételezésem szerint több ezer 1956-os felvétel eshetett a félelem áldozatául, válhatott ösztönös önvédelemből is a tűz martalékává. Talán soha annyi fotográfiát nem égethettek el, mint a kezdődő Kádár-korszakban. Ugyanakkor Nyugaton, akkori szóhasználattal: a szabad világban, mindennemű korlátozás nélkül használták a forradalom képeit.

Ebben az időben, különösen az itthoni tiltás miatt, fölértékelődött néhány külföldi hírügynökség nagyobb és releváns ’56-os kollekciója (pl. a forradalomban halálos sebet kapott Jean-Pierre Pedrazzinié, Erich Lessingé), valamint a külföldre kijutott itthoni képkészítőké, amiket az emigrációnak a forradalom eseményeit idéző, és emlékét minden áron fönntartani akaró kiadványaiban bőségesen felhasználtak.

Ugyanazon 20. századi történeti eseményről készült felvételeknek ilyesfajta kétarcú, ellentétes indítékú, egymásnak alapvetően ellentmondó prezentálására talán még analógiát is nehéz találni a magyar történelemből. Hacsak a második világháború, Erdély, a Felvidék és a Délvidék visszatéréséről, de elsősorban a Doni katasztrófáról készült és a szocializmusban politikai okokból tiltott fölvételek nem sorolhatók ide.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc fényképhagyatéka 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján került minden korábbihoz képest a legsokrétűbben, a leggazdagabban nyilvánosságra. Oknyomozó, elemző földolgozások, a fotóhasználat politikai kiszolgáltatottsága példatárának sokszínűsége, egy-egy fotós egyéniség körvonalai kezdtek megerősödni. Sokféle egyéni és fotográfusi érdeklődés és motiváció vált ismertté. Egy legutóbbi példa szerint: a kirendelt fényképezők (pl. az MTI fotóriporterei) sorát gazdagítja Varga András fényképész, aki október utolsó napjaiban a nagytétényi Nemzeti Bizottság megbízásából készített 50-60 felvételt Budapesten.1

Alapos tanulmányok, a képeket történeti forrásként, alapvető dokumentumként kolportáló kiállítások, adatokban gazdag katalógusok, könyvek, filmek próbálták teljes körűen rehabilitálni, valós értékei (művészeti és történeti forrás) szerint láttatni végre 1956 fényképeit. A pénztelenség, az időhiány, egy-egy program vagy produkció kevésbé gondos és körültekintő előkészítettsége azonban technikai kívánnivalókat is involvált. Nem volt elég figyelem, hozzáértés és főleg pénz arra (a pályázati pénzek ez ügyben is szűkösek maradtak), hogy a sokszor lopva, gyenge anyagra készített felvételeket, a sötét, kevésbé kontrasztos nagyításokat retusálják – annak érdekében, hogy minden képi információjukat közönség elé tárhassák. A digitális retusálás lehetővé tenné a legjobb, a legtisztább képi minőségek előállítását. Példa lehet erre: egy felvételen az Október 6-a utca házain három zászló lengedez. Az csak tüzetes digitális retusálás után jött elő a képen, hogy lukas, Kossuth-címeres és fekete, vagyis háromféle a három lobogó. És újabb meglepetés, hogy a szürke égen még egy helikopter is azonosíthatóvá vált. Vagy a Petőfi-szobor talapzatára kézzel fölírt, és nyilvánvalóan csak bizonyos ideig látható dátum, 1956. X. 23., csak a retusálás után tűnt elő.

Jó lett volna tehát megadni a rendbetétel, a retusálás esélyét minden mostohán kezelt 56-os felvételnek. Mindegyik fotónak biztosítani kellett volna megfejtésük, olvashatóságuk optimumát, vagyis azt, hogy dokumentumként az összes képi információjuk érzékelhető és értelmezhető legyen. Sajnos, az ünnep lázában mindez nem így történt. Hemzsegtek a sötét, kontraszt nélküli, rossz minőségben közölt fényképek, némely esetben mintha csak a minden áron való közlés, a megjelenés lett volna fontos, a kiadás maga, és nem az optimális minőségű prezentálás.2

Történt kísérlet arra is, hogy a közgyűjtemények legfontosabb kép kollekcióit konferencián (és tanulmánykötetben3) fölmérjük. Albertini Béla ott vetette föl egy közös, központi, digitális „1956 fényképei” archívum létrehozásának a szükségességét, ám az intézményi és perszonális érdekek, valamint az ilyen célra koncentrálható anyagiak hiánya miatt eleve kudarcra volt ítélve ez az egyébként fontos összefogási program. Az azonos – vagy közel azonos – felvételek kiszűrése, a helyszínek, esetleg szereplők azonosítása, a függőben lévő kronológiai kérdések eldöntése csak ilyenfajta módon válhatna valós kutatási lehetőséggé. Vagyis a használatot, a történeti forrásként való funkcionális igénybevételt lehetne így tovább szélesíteni, gazdagítani. S talán az egyesített 56-os fotóarchívumra támaszkodva kellene egyszer összeállítani a forradalom fénykép-korpuszát.

A forradalom 55. évfordulóján (vagy akár a következő évben, az 56.-on!) valószínűleg már nem várhatunk újonnan fölbukkanó, ismeretlen, soha nem látott fényképeket, föltehetően nem bukkannak elő ismeretlen alkotók fontos kollekciókkal. Ám tovább mélyíthető, árnyalható az eddig föltárt képtár és a hozzá kapcsolódó ismeretanyag. Hogy a tiltott, üldözött fényképből véglegesen megbízható 1956-os képi információ-tár, dokumentum fotó-téka gazdagodhasson.

2.

Alapfy Attila (1930) fotóművész a Lónyai utcai Református Gimnáziumba és a pannonhalmi bencésekhez járt. 1943-ban kezdett fotografálni. A honvédségnél is fotósként dolgozott, és 1953-ban a Fővárosi Fotó Vállalatnál helyezkedett el. Fényképész szakmunkás bizonyítványát (1954) megtoldotta színes fényképész szakvizsgával (MTI, Heller Andornál, 1955). A forradalom leverése után, november 29-én, a kollégái bizalmából, megválasztották a lemondott munkástanács elnök, Fehér György helyére. Ez gyakorlatilag a vállalat vezetését jelentette az akkor 26 éves fiatalember számára. A forradalom idején készített felvételeinek a története egyénien kétirányú: a nagyobbik részüket a felesége megsemmisítette, néhányukat pedig a szülei megőrizték.

Alapfy Attilát kérdeztem azokról az időkről.

– A megtorlás idején házkutatás volt önöknél. Hogyan zajlott az le, mi történt a fotókkal?

– Két dobozban voltak a negatívok, papírkópiám nem volt. Az egyik dobozt a feleségem átlapozta, ott voltak a felvételek negatívjai, körülbelül ötven, és ő továbblapozott. Nem szólt semmit, a házkutatást végzők semmit nem vettek észre. Amikor a tiszt elment, a feleségem a konyhában az egészet bevágta a tűzbe. A negatívok így elégtek.

– Eszerint minden, akkor készült felvétele megsemmisült?

– Végül is nem teljesen, néhány, körülbelül tíz darab színes papír kópia megmaradt, mert azokat a szüleimnek elvittem Pannonhalmára. Például a Széna téren fotóztam szovjet harckocsit vörös csillaggal, azután az Üllői úton, a Laktanyánál, a Corvin közben, az Erkel Színháznál, ahol nagy gödröt ástak akkor.

Azt csupán föltételezhetem, hogy munkástanács elnökként teljes mértékben leköthette ez a megbízatása. A belügyi szervek több példányban lefoglalták a Fővárosi Fotó Vállalat Munkástanács Elnöksége 1. sz. közleményét4, amely az elnökválasztást is rögzíti. Ezt a Mellékletben azért szükséges közzétennünk, mert bevilágít a vállalati munka fontosságát és a pártsemlegességet a forradalom leverése után is legfontosabbnak tartó, egyöntetű testületi állásfoglalásba, másrészt szervesen hozzátartozik Alapfy Attila pályájához, annak talán a legfontosabb történeti dokumentuma. A munkástanácsi állásfoglalásukban ugyanakkor határozottan elhatárolják magukat a Kádár kormánytól: „ne vásárolják a kormány lapjait…” Erőteljesen és egyértelműen, a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsban bízva kijelentik azt is, hogy „a jövőben a pártok a gazdasági élet irányítását nem befolyásolhatják, működésük csak politikai térre terjedhet ki”.

Alapfy Attila a dokumentum aláírásai alatt még kézírással pontosította, hogy „a közleményt a munkástanács nevében én és a közleményt aláíró személyek adták ki”. Megválasztása és a közlemény létrehozásában való részvétele elegendő okot szolgáltathatott volna arra, hogy házkutatást tartsanak nála.

Alapfy Attila a történtek legfontosabb, személyével kapcsolatos elemeit 2010-ben így foglalta össze, némi büszkeséggel a hangjában:

– Engem titkos szavazással, 100%-osan választottak meg.

– Ám a következmények sokakhoz hasonlóan, Önnél is: házkutatás, vizsgálati fogság, börtönbüntetés. Valójában mi történt a kiszabadulása után?

– A kiszabadulásomkor a feleségem nem dolgozott, két kicsi gyermekünk volt. Három hónapra nem kaptam fizetést, de a dolgozók, a kollégáim 5000 forintot adtak a feleségemnek.

Két kollégám visszalépett a pártba, ők jelentettek föl röplapterjesztés miatt. Amikor visszamentem dolgozni, mindenki szeretettel fogadott, kivéve azt a két embert. Azt mondták: „Ha kilépsz a vállalattól, nem nyúlunk utánad”. Kiléptem. Kovács Ferenc nemzetközi hírű tüdőgyógyász mellé kerültem klinikai fotósnak az orvosegyetemre. A Fotó Vállalatnál viszont tizenöt fényképész szakmunkást kirúgtak, s ők csak segédmunkások lehettek. Három évig nem kaptak helyet a szakmában.

– Milyen volt az új munkahelye, hogyan érezte magát az új környezetben?

– Kovácsnak mondtam, hogy börtönben voltam három hónapig. Nem baj, mondta, nekem ilyen emberek kellenek. Engem meglepett, hogy az egyetemen mindenki úr volt, urazták egymást, ott nem volt elvtárs.

Egyszer a gondnok jelezte Kovács profnak, hogy a minisztérium három orvostanhallgatót tanársegédnek ajánl. Kovács kérdezte: Párttag van köztük? Nincs – mondta a gondnok. Akkor jöhetnek – jelentette ki a professzor úr. Huszonöt orvos volt a keze alatt, nyíltan megmondta, hogy neki párttag orvosok nem kellenek. Mikor Kovácsot nyugdíjazták, három orvos belépett a pártba, ami gyorsabb előmenetelt jelentett nekik.

*

Alapfy Attilának a szülei által megőrzött fényképei egy föltehetően összefüggő képsorozat töredékei. Tanultságát, fotóművészi érdeklődésének az irányát is jól mutatják a színes felvételei. Alapfy az egyik első magyar fotográfus, aki a második világháború után sikeresen és biztos művészi színvonalon használta a színes fényképezést. A forradalom idején rögzített színes képei unikálisak, hiszen kis számban maradtak fönn ilyenek.

A néhány megmaradt Alapfy-fölvétel a sérült, megsebzett várost, a harcok színhelyén lévő tankokat és a törmelékeken, a földúlt járdákon, utakon bizonytalanul tévelygő, szemlélődő pestiek csoportjait rögzíti. Bizonyosan október 25. után készülhettek. E néhány megmaradt fénykép és a Fotó Vállalat munkástanácsának közleménye fontos, az 1956-os forradalommal kapcsolatos fotográfiai és fotó(vállalat-)történeti bizonyíték.

Sümegi György