PARAFRÁZISOK PÉCSI JÓZSEF MŰVEIRE

Gőbölyös Luca DLA, Balogh Rudolf-díjas fotóművész, főiskolai docens, a BKF fotográfiai szakának vezetője parafrázis pályázatot kezdeményezett Pécsi József egykor és ma címmel, s a megvalósításban tevőleges szerepet vállalt a Magyar Fotográfusok Háza.

Az apropó: huszadik évébe fordult a Pécsi József ösztöndíj sikertörténete.

Gőbölyös Luca közép- és felsőfokon fotográfiát tanuló fiatalokat célzott meg ötletével. Kezdeményezésének és kurátori szerepvállalásának vannak előzményei: a parafrázis mint gondolkodtató feladat az oktatói tematikájában is tágas teret kap.

230 pályázó 370 művet küldött be – impozáns szám! A kurátor által kiszemelt s a fotográfiát képzőművészeti attitűddel szemlélő, illetve alkalmazó, hatos fogatú zsűri három fődíjat és három különdíjat ítélt oda. 35 pályamű került falra, ezúttal az A38 hajó uszályosan elegáns kiállító terében. Falra kerültek Pécsi József kiindulásul szolgáló alkotásai is, kevés kivétellel vintázs kópiák, valamint néhány nemes eljárással készült eredeti is.

Lugosi Lugo László tartott megnyitó beszédet, aki Pécsi József mesterségbeli tudásának ismerten elkötelezett tisztelője, s korábban az ösztöndíj kuratóriumának tagjaként is tevékenykedett. Felkészüléséhez e-mailben kapta meg a pályaműveket.

Két lényeges dolgot mondott. A pécsijózsefi örökség fényében nem nagyon tetszettek neki a pályaművek (már ahogy a monitoron nyitogatta őket.) Főleg azért nem, mert nem látta viszont Pécsi oly jellegzetes szerkezeti megoldásait. Azt konstatálta, hogy „ma bármit meg lehet tenni, és hogy pimaszul félre lehet söpörni a tiszteletet és a komolyságot, mert nincs már olyan központi rendező elv, amelyet egy mű megalkotásánál hasznos vagy értelmes dolog volna figyelembe venni.” Lugosi Lugo úgy véli, a Pécsire jellemző leleményes szerkezeti megoldásokkal szemben „a mai képek egy hatalmas káoszt mutatnak.” (Hangsúlyoznám, hogy az, amit Lugosi Lugo szerkezeti megoldásként említ, az esztétikai jellemzőkkel bíró forma egyik legalapvetőbb sajátja – volt, állítólag, nemrég még.) (Tisztelet? Hol él ez a Lugosi Lugo? Nem akadémikus elvárás ez?)

Igencsak felkapta a fejét, akit Lugosi kritikus szavai közelről érintettek.

A másik lényeges, ami még elhangzott, már nem volt papírra nyomtatva: „Amikor besétáltam ide, minden ellenérzésem dacára egy fantasztikus anyagot láttam. Varázsa az, hogy olyan aurát teremt, amit csak akkor érzékelünk, amikor az eredeti nagyításokat, az eredeti műtárgyakat látjuk szemtől szemben a falon.”

Tehát varázs… Nagy kő gördült le azok szívéről, akiket e szavak közelről érintettek.

A magam részéről tűnődtem egy pillanatig, hogy az eredeti műtárgyak kifejezést vajon milyen széles körben értette itt Lugosi Lugo, akinek e-mail formában, vagyis virtuális méretezésben küldték meg a műveket felkészüléséhez, s hogy Pécsi József néhány eredetijét leszámítva, van-e itt, sőt, fotóban, bárhol van-e egyáltalán ma még ilyen: eredeti műtárgy.

Izgató kérdés, hogy mi a lelkes szavakba öntött „lugói” fordulat tartós értelme. Hiszen tudható: egészséges ember jobban szereti a kontaktoknál vagy az asztalon tologatható görbe kópiáknál a korszerűen installált kiállítási kópiákat, egészséges öregember szívesen behódol annak a hangulatnak, amit egy vidám fiatalokkal tömött kiállítóterem jelent. Jobban lehet örülni ennek, mint a fájlok magányos nyitogatásának, a puszta elvonatkoztatás még oly figyelmes lehetőségének. Magam is szívesebben hallom az élet zsibongó zaját visszaverődni a képektől tarkálló falakról, mint az egér aritmikus ketyegését. Szeretjük az eseményt, szeretjük a világ közüdvös megújulását.

Ám a kiállító terem aztán bezár. Mi van másnap? Józan ember visszatér magányos óráiban magányosságban is érvényes gondolataihoz. Ki-ki a magáéhoz.

Számomra itt egy sajátos háromszög derengett fel, melynek sarokpontjai: 1. Pécsi József életműve, 2. az új generációk szabados érvényesülési vágya, vagy ha tetszik, kalandvágya mindennel szemben, ami régi (akár: ami holmi jogosan megbélyegezendő, szégyenletes kataklizmákon túlról való) és 3. fontos sarokpontnak érzem a nemzedékek találkozása, értelmes párbeszéde iránti konzervatív nosztalgiát.

Ami a fotót illeti, ma vizuális kommunikáció van, és kevésbé van, legszívesebben nincs is vizuális forma, már a választékos formai sajátosságok értelmében. Egyfajta konceptuális fotószínház kezd úrrá lenni az ifjúi színtereken. Legyen ez konzervatív fíling, tény azonban, a parafrázis kiállítás is ezt tanúsítja: a mai fiatalok kevesebbet formálnak, és többet agyalnak, magáért a teoretikus agyalásért. Kérdés, maguktól-e, vagy csak erre sarkallják őket? Az intézményi okítás – talán a nemzetközi trendet követve – kétségtelenül ilyesféle irányba hat. Legyen – mondanám –, ha mindenki ezt akarja!

Csak hát, a nem tudományos vagy nem szociologikus agyalással, tehát ami mögött nincs mérhető realitás, az a baj, hogy parttalan, vagyis nincs szabályokat, teljesítmények viszonyítását lehetővé tevő játéktere, nincsenek a példának és a követésnek cserenormái. Ha pedig már a forma nélküli „nem”, a puszta szembehelyezkedés is gondolatnak számít, holott inkább önös becsvágy, semmint szellemi konstruktivitás lakozik benne, akkor nincs megőrizve megszüntetés, lévén, hogy nincs megőrzés, csak megszüntetés.

Ki vágyik a lelátóra egy olyan meccsen, ahol a szabályok szerint a labdát megszerző játékos az ég adta világon bárhová elfuthat vele?

Amikor Annie Leibovitz liftes Mick Jagger-portréját [http://www.vanityfair.com/

culture/features/2008/10/annie_excerpt200810] kapja feladatul a diák, hogy kedvére parafrazeálja azt, a helyszínt megpróbálja hasonlóra hangolni. Előkerül a fürdőköpeny is, azt azonban valahogy már nem veszi észre, amikor letér a pszichológiailag értékelhető emberábrázolás vonaláról, amikor a sztár volta nélkül talán nem is annyira érdekes Mick Jaggernek, a fotográfus csapdájába esett méla vadnak attitűdjéből a parafrázis változatban holmi fényképezkedés viszonylag üres póza lesz, vagyis épp az „agyalás” értelme sikkad el.

Talán joggal hozom szóba ezt, mert a pályázat kurátorát, aki számára „csak az a parafrazeálás érdekes, ahol erős konceptuális megközelítés van jelen”, meglepte, hogy sokan csak formai játékot játszottak.

Csak.

Tehát ez sajnálatos lenne? Ennek éppen ellentmond, hogy ezt a pályázatot nyilvánosság elé tárt stúdiumnak tekinthetjük, melynek középpontjában épp egy formai törekvései által jellegzetes alkotó személyiség áll.

A parafrázis eredendő jelentése: egy állítás vagy megjegyzés magyarázása, értelmezése más szavakkal. Eredendően nincsenek tehát formai, hanem csak szemantikai kötelmek.

A művész azonban a formán keresztül „beszél” időtlen idők óta. (Néha ugyan tapintás ez inkább, mint beszéd, felfokozott érzékletek továbbadása.) Következésképp a zenében, melynek akusztikus szövete és matematikai lényege ideologikus agyalásra, az emberi viszonyok direkt ábrázolására nem alkalmas, a parafrázis éppen hogy formai összehasonlításokon és eltéréseken alapul. Liszt parafrázisait például a zseni kalandvágya motiválta, ahol a kiinduló forma épp oly figyelemre érdemes, mint a parafrazeált forma, különben miből merítette volna rangját a konzsenialitás?

A művészet terén a parafrázis valamilyen alkotásból indul ki, hagyományosan olyasmiből, ami, már ha művészetről van szó valóban, elszakíthatatlan a formájától.

Annak, aki a fotó terén is a fogalom elsődleges irodalmi értelmét szándékszik követni, eléggé le kell becsülnie a formát, vagyis a fotográfiát nem a művészet eszközeként kell tekintenie, amely gesztust egyébként a fotó médium nagyon is vonz a maga természete szerint, és ami ettől függetlenül is lehetséges, persze. Az ilyen attitűddel közelítő számára azonban Pécsi József csakis muzeális figura lehet, aki érthető, de ma már ósdinak tűnő elméletektől indíttatva ragaszkodott a forma meghatározó szerepéhez, akinek alkotói érdemei történetivé szikárodtak, s akit valamiért (konvenció? felül nem vizsgált elméleti konszenzus? az életen át tartó, fáradhatatlan újító törekvés érvényben maradt becsülete?) még mindig ajánlatos tisztelni.

Szóval hangzatosan megragadható ürügy.

Ez teszi enyhén gyanakvóvá a magunk fajta, formákra hangolt konzervatív személyt (már ha Lugosi Lugo László nem tekinti lealacsonyítónak, hogy erőszakosan többes szám első személybe keveredem vele).

A hagyományos vizuálisan ábrázoló parafrazeálásnál a kiindulásul szolgáló mű „jelenléte” – éppen formai megoldásokon keresztül, mi más által? – felismerhető marad. Ehhez persze (demokratikus befogadói viszonyok között) emblematikus státusz szükségeltetik, mint amilyen például a Mona Lisáé. (Marcel Duchamp csak egy a számtalan megihletett közül. [http://www.

marcelduchamp.net/L.H.O.O.Q.php] )

A parafrázis az ábrázolás terén mindenek előtt játékos viszonyulás.

Úgy tűnik, ma a szó tágabb értelme van divatban: szabad átköltésnél is lazább: virtuális kuplungolásban kiteljesülő viszony, ahol az összefüggés felmutatása tekintetében kulturális háttérhivatkozással, sőt tekintélyérvekkel is beérjük. (Tanúsítom, hogy az alkotó ebből és ebből a műből indult ki. Aláírás: kortársilag hiteles személy.)

A fejlemények jelen állása mellett mondhatjuk már-már azt is, hogy a szabad aszszociációs parafrázis játék forrásául kiválasztott mű, e szerepében, a szellemi lusták stimulálásának egyik eszköze. Ilyen esetben felvethető a kérdés, miért épp arra a műre esett a választás, s a válasz esetleg: csak.

„A művész mindig is párbeszédben áll felmenőivel” – idézem egy okos ember blogjáról, s nyomban hozzáteszem: csak hogy a felmenő esetleg nem érzi igazán megtisztelve magát. Na persze, ha már nem él, ahhoz képest nagyon is.

Feltételezhető néha, hogy a parafrázisra kiszemelt mű megelőzte az őt választó parafrazeálót valamely gondolat felvetésében, ám a gondolat folytathatónak tűnik vagy éppenséggel korrekcióra szorul, esetleg aktualitás szempontjából széljegyzetelendő stb. A parafrazeálónak mindenképpen saját világképét, alkotói attitűdjét kell érvényre juttatnia, nem biztos azonban, hogy szakmai szférájukkal most ismerkedő diákok bírnak ilyesmivel.

Szerencsésebb lenne, ha a Pécsi József parafrázis pályázat fiatal szereplői számára valamivel leszűkültebb stúdium volna ez a játék. Persze a kiállításra érdemesültek ezúttal szakmájuk és annak kulturális háttere iránt nagyon is érdeklődő, elkötelezett, zömében húszas éveiket taposó felnőtt emberek. Nemük szerint itt éppen túlnyomó arányban nők, de ez véletlen lehet.

Motívumuk a Pécsi József művekkel fellelt kapcsolódási pontjaikat tekintve – kis túlzással – ahány, annyiféle. Néha már-már érthetetlen. Nagyobb részük tisztelő viszonyban van Pécsi Józseffel, és érti is, mi ad okot erre. Néhányan persze közömbösek a nagy előd iránt, sokkal szívesebben favorizálnának más példaképeket egy efféle játék körvonalai között, mégis sikerült falra érdemesültet alkotniuk.

Apróság, de sajnálandó: két mintául állított, igen ismert P. J.-mű kiesett, pusztán azért, mert nem érintette kiállításra érdemes vállalkozás. További kettő, két önarckép csak az egyik kiállító, a különdíjas Bíró Eszter konceptuális művében bukkan fel, képi idézet gyanánt.

Mersz van mindegyikükben, még ha az alkotó bátorsága néha abban nyilvánul is meg, hogy valaki elfogadja a lehetőséget, a szereplés lehetőségét, de fütyül a behatárolásra.

Ez, persze, inkább csak látszat. Néha a legtisztességesebb buzgalom is elcsúszik valamin, rutin híján a szándék félre siklik, formátlanná lesz. S nem mintha nem járhatna így a konceptuális agyalás is! Ráadásul, még ha a koncepció mederben marad is, nem lehet kiváltani vele a különösség iránti fogékonyságot, a csodálatunkat kiváltó, minden emberfiára mágikusan ható formaérzéket, mindazt, amit felsőbb nemfogalmi szinten ihletettség, eredetiség, tehetség szavakkal vagy a mesterségbeli tudás überelhetetlenségének érzete kifejezéssel illetünk.

A megnyitó aurája, ami Lugosi Lugot elbűvölte és engem is lelkesített, elfedte mindezt.

Természetes, hogy a parafrázis játéknak a merszünk ad szárnyalást, ám az is természetes, ha a szabályok iránti ösztönünk játékteret partvonalaz, éppen azért, hogy a játék mások, a befogadók számára is követhető legyen. Ösztöneiben sok pályázó érezhetett ebből valamennyit, mert ha annyira szabad az asszociáció, mint amennyire manapság lennie szabad, akkor egy Pécsi József-portréra, mint szabadságunk iránti parafrazeálandó kérdésfelvetésre, miért épp portré volt a válasz?

Kerekes Katalin, akit a projekt alapkoncepciója szerint (ugyanis túlzott formai irányultság jellemzi) eleve nem kéne sokra értékelnem, így nyilatkozik, felfedve bonyodalmas megfigyeléseit: „A Pécsi József »eszszencia« olyan formai jegyeket hordoz magában, melyek lehetőséget adnak, sőt arra sarkallnak, hogy a képekbe ki-belogó tárgyak, figurák, árnyékok részletei vagy egészei újra beleérjenek a képekbe, folytatva a felütést, melynek hívószava számomra a játék . E »formalizmus« mentén igyekeztem úgy »használni« az eredeti képeket, hogy azok új értelmet kapjanak.”

E figyelmes törekvés megvalósulásának egyetlen hibája lett, hogy az „új értelem”, finoman szólva, nem igazán átütő formai leleményben testesült meg. A redőnyre rávetített redőnyös Pécsi József-fotó forgatókönyvileg jól fogható ötlet, de mit ér, ha szálkás vizuális csetlés-botlásként jön le a megvalósult alkotásról. Mondhatnám, a lövés iránya jó, csak a muníció kevés, talán épp a bonyodalmas formák konfrontálódásának vallatásában szerzett csekély rutin okán. Éppen efféle dolgokban értékelhető Pécsi József igen nagyra. A konceptuálisok, akik számára, meglehet, más Pécsi József-olvasat van érvényben, ím, bizonyosságát láthatják annak, hogy a formai mintákkal való túlzott foglalatoskodás miként teszi tönkre a „művészi” szárnyalást.

Ám a művészetben nem pusztán bravúros gondolatokról kell számot adni, hanem a gondolatnak érzékileg mélyebb, vagy ha tetszik, esztétikailag magasabb rendű formát kell teremteni. Ha ez nincs, akkor csupán vizuál-kommunikációs ajánlattételről lehet beszélni, ami persze hasznos, értelmes és értékes dolog lehet, csak más tészta.

Tudom, ma a vizuális kommunikációnak áll a zászló. A mai egót, ha érvényesülésre tör, hatalmas kommunikációs arzenál segíti, így az önmegvalósítás mutatványa igen attraktív tud lenni. Az érvényesülés réve felé nyomulva a tehetség hiánya leküzdhető ambíció, átlagon felüli tájékozottság, médiaharsányság, digitális varázseszközök körüli buzgalom, nem utolsó sorban paradigmák és értékek leváltása, bel- és külterjes szellemi puccsok által.

Megjegyzendő: a korszerű erények bírásának akarása máshová vezet a megőrizve megszüntetés technikájával, mint a megszüntetés megőrzésével. Ez utóbbi az előzmények szakadatlan leváltását jelenti, ami volt már a történelemben, igazából azzal kezdtük, hogy minden új földig rombolta, ami régről valót maga körül fellelt, és a romokra, pontosabban a romokból építette fel a maga új világát. Ennek véget vetett a XIX. század második felében megfogamzó történelem- vagy történettudat, aminek esetleg – nem csak Fukujama tévedhetett – ha nem is nyíltan, ha nem is materiális valóságot rombolva, de téves szellemi meggyőződéssel véget lehet vetni.

Ha stúdium, én meggyőződött konzervatívként igenis abba az irányba tereltem volna az érdeklődőket, hogy egy játék erejéig próbálják magukra Pécsi József történetileg maradandóként jegyzett erényeit. Semmi „ki vagyok én?” játék, miközben alig vagyok még valaki.

Pécsi József fényképész volt. Azt is mondhatnánk korunkból kitekintve: iparos. Mestere a szakmájának. Európa-szerte elismert szakmai tudás birtokában oktatta a fényképésztanulókat, nagyjából száz évvel ezelőtt és még korábban. Minden képeljárási technikát ismert, ám lépést tartott a kor szemléleti változásaival. Azt vallotta, hogy „a tökéletes technikai kivitel sokszor untat.” Kísérletezett. Ez vértezte fel őt művészeti szemlélettel, s jó részt ez tette kedveltté Európában.

Négy fontos és jól parafrazeálható játszótársát említeném meg: Nő, beltéri tárgyak, világító eszközök s végül árnyékok mint fényképezhető objektumok.

Ha Pécsi ma lenne fiatal, bizonyára nála is tágabb lenne ez a kör: színek, expozíciós idő, high speed, computerizált világító eszközök, interfészek, képfeldolgozó szoftverek, printer, felső szintű bátorítás, s nem csak aktok, hanem szerepéhes, együtt gondolkodó, ifjú sokaság.

Na és: tagadás. Pécsi persze nem úgy tagadna (bár ki tudja!).

Ami a nőket illeti, Pécsi József aktfotói kevésbé szakmailag, mint inkább szemléletileg figyelemre méltóak: az akadémikus pózolással való merész szakítás volt ez. „legyőzi az üres erotikus olcsóságot”, „képes ábrázolni… a pusztán érzéki vagy erotikus vonalak megkerülésével” – efféle szavakkal méltatták aktfotóit az idő tájt.

Érdekes tudni, hogy a múlt század elején úgyszólván egyetlen téma tartotta el a fényképészetet: a portré s a személyek megörökítése. A harmincas évek elejére tehető, hogy a fényképészszemlélet elmozdult a portré felől az ipari- műszaki-, épület- és más dokumentálandó objektumok felé. A stílusbeli, valamint a fotó rendeltetéséről vallott felfogás pedig téveszmék sokaságát szórta le magáról. „Mind ritkábban találkozunk hangulatos, festményszerű hatásra törekvő fotográfiákkal, amelyek valamely régi vagy modern piktor képéhez hasonlítanak. A modern fotográfia más ideálokért küzd” – írja Pécsi 1929-ben az általa szerkesztett Magyar Fotográfiában, aki a húszas évek elején még „fény-árnyék hatásokat keres, mi által képei grafikai műlapok előkelő hatását keltik.” A harmincas évek elejére szemléleti elvből túltette magát az általa is kitűnően gyakorolt nemes eljárásokon. „nem alkalmasak arra, hogy maradéktalanul viszszaadják azokat a tónusértékeket, amelyek egy szép, egészséges modern felvétel felépítéséhez szükségesek”. (Szép, egészséges – hm, mondjuk ma erre.)

Felépítés; Lugosi Lugo László is számonkérőn említette ezt a kifejezést. Felépítés persze a mai ifjú parafrazeálók művein is van, csak gyakorta nem eléggé épületes.

Pécsinek ilyen szakmai kortársak jutottak: Székely Aladár, Rónai Dénes, Balogh Rudolf, Angelo, Máthé Olga, és sorolhatnánk még a vele kortárs kiváló amatőröket is. Na és az akkori modern fotó szellemi ösztönzői Európa szerte! Köztük Moholy-Nagy.

A húszas évek végi, budapesti II. Nemzeti Művészfénykép kiállítás katalógusában kétezer kép szerepelt, amiből Pécsi szerint ezer-ötszázat ki kellett volna selejtezni mint közepest.

Lugosi Lugo megnyitón elhangzott szavaival egyet kell érteni: Pécsi modern volt és konzervatív. Féken tartotta a hivatásos mesterségi attitűd a nagy formai fegyelmet követelő reklámfotó egyik hazai úttörőjeként. Az árnyékokat, melyek aktfotóin bohón falra másznak, vagy néha elhanyagoltan belevágnak a női testek felszínébe, anélkül, hogy vizuálisan értelmes/érdekes részekre bontanák azt (lásd épp a nem igazán megoldott Kerekes-parafrázishoz mintául vett Akt tanulmány [Ablaknál] című duplex pigment nyomatot), a reklámfotóin hihetetlen fegyelemmel tereli legértelmesebb, legkonstruktívabb helyükre. Pécsi a maga idejében korának legmodernebb világító eszközeivel bírt, például az akkor még a szakember számára is alig ismert szpotlámpákkal. Tudatosan koncentrált erre: „a plasztikusság nélküli fotó erőtlen, bágyadt… semmiképpen sem pótol a színesség hiányáért.” „Megfelelő műszaki tudással és ízléssel elképzelt világítással nemesedik a fénykép művészi eredménnyé.”

Kicsit mosolyogtató ma ez az esztétikai ortodoxia, amint a művészet, a minőségi ugrás nemesedés által előterem.

Pécsi esztétikailag számon tartott sajátos fényképészeti értékeket: ide sorolta mindenek előtt a „teljes élességet”, s fontosnak tartotta a sokoldalú bánni tudást annak fokozataival, melyhez („az élesség crescendojának egyéni felfogású, de fényképé szeti elvhez hű beütemezéséhez”) szerinte kifinomult ízlés szükséges. Érdekes, hogy mind eme hajdan forradalmi gondolat mennyire akadémikussá konzerválódott mára.

„Mintha sok, tagadhatatlanul eredeti meglátású képből a véletlennek szándékos dicsőítése csendülne ki, annak a tévhitnek az igazolására, hogy minden jó meglátású amatőr egy fényképezőgép birtokában már remekműveket alkothat.” (Magyar Fotográfia, 1933) Ezt is a modern, de konzervatív fényképész mester mondja.

Sajnálattal jegyzem meg, farkasszemet nézve a P. J.-fanekkel: talán a formaiság itteni, koncepciózus háttérbe szorulásának köszönhető, hogy néhány nem egészen sikerült Pécsi József-fotó is előtérbe került, sőt, követésre lelt, mint például az összeexponálás Pireuszban, ami ugyan hol van – a pécsijózsefi kvalitással való, érdemi konfrontálódás lehetőségét tekintve – az 1937. évi újévet köszöntő összeexponáláshoz képest, ami ma is ugyancsak próbára tenné legjobbjaink képzelőerejét, ha egyáltalán utánozni támadna merszük.

A másik melléfogásnak minősíthető képet (bocs, P. J.-fanatikusok!), az 1930-ból való Akt tanulmányt (Ablaknál) fentebb már említettem.

De hát ez is csak formai hiba, ugye? Még tán kapóra is jön: legalább ezeket illett volna túlszárnyalni.

Lugosi Lugo egyetlen képről szólt elismerően, Álovits Bálint Teniszütőjéről. Egyedül ez az a kép, valóban, mely a Pécsi-kép szerkezeti jellemzői között képes maradni.

Helybenhagyva Lugo hangsúlyát, a magam részéről legalább ilyen szívesen másik fotót említenék: Kékesi Donát Szél című, harmadik díjat nyert fotóját. Az egyetlen kép volt a parafrázis tárlaton, ami számomra a különösség iránti szuverén tehetség jeleit mutatta, ami minden jogosultságot megérdemel, hogy a formákat szájbarágó módon ne kelljen követnie.

Szeretném, ha az első díjra érdemesült Juhász Orsolya erényeit e szavakkal nem gyengíteném, hiszen A csábító szerkezetében és tónusaiban is finoman hangolt, okos munka, ahol nem teng túl a koncepció a pszichológiailag is normatív, klasszikus ábrázolási értékek rovására.

A zsűri által második helyre taksált Vékony Dorottya esetében már nem találom ilyen dicséretesnek az erényeket: az ő pályaműve műfajilag olyasmi, ahol a parafrázis inkább paródia vagy akár (ha a szavak értelmét szabadon magunkkal ragadhatjuk) persziflázs külsőt ölt. A Pécsi kvalitás üres, és mondhatom, ez esetben közhelyes lekezelése ez. Na, van egy ötletem, pattanj, Pécsi öcsi! Akkor is lekezelés, ha nem így akartuk, de úgy jön le a kiállító tér faláról. Az ötlet, amit műfajilag a brahi fotók körébe sorolnék, elterelte a fotós figyelmét arról, hogy ez a koncepció érdemében nem kíván többet, mint forgatókönyvet. Poénja átadható verbális eszközökkel: kiviszek két életnagyságú, felkasírozott Pécsi József-aktot az Erzsébet téri Danubius kúthoz, ahol az a sok szép, fehér kőből faragott nőalak üldögél a kút peremén, ez lesz, ugye, a vizuális rím. Odateszem, a szobrokra rá vagy elé, esetleg középre vagy oldalt, ez mindegy, a kivágás dettó. Az aktok arcán előzőleg kerek lukat vágok, és mindenféle fiú kölyköket hagyok a lukon kikukkantani. Ott állnak sorban, mert megdumáltam őket, várják, hogy kikukkanthassanak.

Ez nem fotográfiai értékű gondolat. Nem érinti a látvány minőségének kérdéseit. Beragadt ötlet, amit Vékony Dorottya más fórumon is buzgón végigragozott. Még csak nem is humor. Vicc esetleg, bár mégsem, hiszen az is egy műfaj. A megvalósításnak ezen a szintjén igazából csak hülyéskedni lehet. Hülyéskedés, ami persze megbocsátható, mert jól áll egy bohó fiatalnak. A képzőművészet rangját, már azét, amire én gondolok, ilyesféle attitűdökkel azonban aligha lehet emelni.

Na de ki veszi ezt észre ott, ahol – fejben lapozom alkotásaikat – a hat zsürornak együtt is alig van mákszemnyinél több humorérzéke. (Bocs, a humorérzék nem az, amikor valaki tud, szokott nevetni!) Már pedig, ők azok, akik ezúttal a kortárs képzőművészeti norma védőszellemeként lebegtek a projekt felett.

A játékra való hajlandóság egyik legszebb ismérve a kedély. Itt ennek híján vagyunk. Valamiféle súlyos, ólmos, agyafúrt megelőlegezett tudás vágya lebeg a harmincöt pályamunka felett, az egyetlen, már említett Kékesi kivételével, aki adottságainak köszönhetően csípőből oda röppen, ahová akar.

Az A38-on felvonultatott összképben Pécsi József képei szerény tömeget képeznek. Ennek egyrészt történeti okai vannak, de hátterében áll az is, hogy ma a létrehozott fotográfiai mű mindenek előtt virtuálisan valósul meg. Ilyesminek valamely kiállítási térben való megjelentetése ésszerűen következik a kiállító tér méreteiből.

A parafrazeáló diákok általánosan vallják, hogy a témától is függ a kiállított mű mérete. Ennek ellenére mégis eluralkodni látszik – mint máshol is – a méretbeli dagályosság tendenciája. Nehéz a téma és a méret összefüggése mellett érvelni, hiszen valamely látott tárgy részleteibe való behatolás – a szem objektív korlátai között – látószög függvénye, és ezt a szöget, bizonyos korlátokon belül, a maga esetenként más-más közelítésével a befogadó határozhatja meg. Ide jön még a belelátás pszichológiája, mely ugyancsak a befogadás szemszögéből hatóan hozzáadni képes bizonyos nem jól látható vagy akár nem is létező részleteket.

Más szempont is érvényesül azonban. Látószög ide vagy oda, a háttérbenyomást tekintve nem mindegy, hogy közelről, kis képen nézzük a fotót, vagy távolról látjuk egy nagy kópián. A részletekbe való behatolás esélye ugyanaz, ám mivel a tárgy objektív nagysága a térviszonylatok érzékelése útján hozzávetőleg pontosan becsülhető, a kép nagy méretét érzékelve könnyen ragadtatja magát az ember arra a téves benyomásra, hogy nagy felszólító jellegű, uram bocsá’ nagyszabású megjelenésről van szó. Ez utóbbi okán – és persze a printelés könnyen használatba vehető, viszonylag olcsó eszközének köszönhetően – mondhatjuk: a kiállítási tér mára elszabadult kihívássá lett a nagyravágyás számára.

A parafrázis szereplőit nem sorolnám ide, bár akadtak itt is szélsőségek.

Bíró Eszter különdíjas, aki jelenleg Glasgow-ban tanul, s akinek az ottani módszerekkel élve kicsitől nagyig terjedő, több méretű printelés segít az adott fotó méretéhez illő optimális nagyság megtalálásában, úgy látja, hogy itthon gyakorta indokolatlanul nagyok a printek.

Csanádi Márton (a maga szavaival) a honlapokat nézegetve úgy érzi, ő nagy képeket szeret nézegetni. Kamondi Gabriellának B4-ben megjelölhető, kedvelt mérete van. Kékesi Donát harmadik díjas szerint a méterszer méteres kép vizuálisan jobban élvezhető, viszont a vizuális öröm önmagában nem elég. Martin Wanda a hatáskeltést, következésképp a minél nagyobb kiállítási méretet tartja ideálisnak. Sokan a képméret kérdéskörében a felbontás határait ostromolják. Mester László korábban, 80x100-as printjeivel szembesülve konstatálta, hogy ezek sem adják vissza a nagyformátum ma kínálkozó részletgazdagságát. Piti Marcell szerint, aki kedveli a miniatűr formákat, most a „minél nagyobb, annál jobb” világát éljük, pedig a kis méret intimitást sugall. Rácmolnár Milán szerint régen a méret kérdésébe beleszólt a fotópapírok standard mérete, ez persze nem ésszerű megkötésként érvényesült, hanem mint berögződés. Vékony Dotottya második díjas pedig egyenesen így fogalmaz: „Az autentikus képméretek unalmasak, a lehető leghamarabb elengedik a nézőt. Ha tehetném, akkor vagy szabad szemmel alig látható kópiákat raknék ki, vagy akkorákat, hogy a nézőnek sok-sok métert kelljen gyalogolnia, mire egyben láthatja a képet. Csak, hogy képesek legyünk elég időt szánni egy-egy kép megnézésére. Lehet, nem ez a legideálisabb módja a képekben való elmélyedésnek, de mindig is közel álltak hozzám az efféle egyszer elsüthető, radikális gondolatok.”

Összefoglalva:

Ma, amikor a fotó a vizuális kommunikáció egyik fontos eszközévé lett, háttérbe szorulni látszik a formai fogások, a specifikumok jelentősége. Látható: legszívesebben minden kép mindenhol éles, bizonyára, hogy koncepciót illusztráló szerepét minél kevesebb formaság nehezítse. (Ki kell vonnunk persze az általánosításból azokat a tehetségeseket, akik nem bírják ki, hogy ne tárják elénk mégis formai leleményeiket.)

A konzervatív szem számára így fest a fotózás jelenkori (bocs, kortársi) fázisában. Bosszant ez a folyamat, ahogyan a lényeg körüli, sokszor tudatlanságból, máskor túlzott intellektualitásból sarjadó, ám ambiciózus és ezért életerős fejlemények a művészet történetének élvezhetetlen, de egyben megkerülhetetlen adalékaivá lesznek.

Nekem hiányzik a kép felépítésének egykor érvényes formai komplexuma, következésképp úgyszintén zavar a parafrázis szó értelmének elvándorlása a forma rovására. Csak ismételni tudom: figyelemre érdemes forma nélkül parttalan a gondolkodás konceptuális szabadsága.

Ám a kibontásra érdemes problematika, civilizációs összetevőit tekintve, már oly bonyolult, hogy azt csakis a címbeli avagyok láncolatával remélhetem néven nevezni. Kibontani, ilyen kis helyen, semmiképpen.

A parafrázis a képzőművészet terepén kötődés, méghozzá a sajátos gondolatnak manifesztálódást kínáló forma mentén – mondom én, makacs konzervatívként. Aki csak azért is másként ugrál, mint mondjuk Marcel Marceau, az nem őt, nem is az ő stílusát parafrazeálja, és engem valószínűleg untat. Aki elsündörög a formák kihívásának színteréről, az Beethoven örömódája helyett unos-untig azt hajtogatja, hogy „annyira örülök!”, és akkor én már képtelenek leszek vele örülni.

Visszatérve a témánk kezdetén felidézett történéseihez: Lugosi Lugo László fordulatot jelentő szavait végül is úgy kell értelmeznem, hogy morgott (joggal), aztán pár gáláns mondattal behódolt az alkotói szabadság újfajta valóságának. Ez persze nem ad választ arra, hogy mi lehet most elméje mélyén, mi van azokkal az észrevett hiányosságokkal, melyek őt annyira bosszantották. És kérdés maradt az is: ki, mi volt e projekt számára valójában Pécsi József, és mi őneki ez a tisztelgés formáját öltött pályázat?

Tény, hogy Pécsi szemléletét, bátor invencióinak tartalmait, azok aktualitását a változások meghaladták. A nélkülözhetetlen technikai rutinok jó része mára beépült a fényképezőgépekbe, vagy kiváltható utólagos szoftveres beavatkozással. Könnyű és jóval veszélytelenebb ma mesterségileg nem konzervatívnak lenni. Pécsi formai erényei és eredményei azonban változatlanul a szakmai helytállás próbakövei lehetnének. Érdemes és érdekes lenne ezekre egyszer mégis erőteljesebben ráharapni.

Ráharapás persze akadt több is. Ottucsák Gabriella címében is Pécsi-pukkasztó fotója, a Féltégla (kőkockát ábrázol, persze) bár pökhendin parafrazeálja a fent már említett Teniszlabda fotót, kétségtelenül tudatosan ad szerepet a markáns, képi objektummá lett árnyéknak, ami tagadhatatlan kapcsolódás a Pécsi-örökséghez. Szétválik, majd új minőségben összeforr itt a felvett szakmai kesztyű és a tréfálkozó fityisz.

Ez az! Fiatalok, játsszatok csak, lesz ebből valami! – kiálthatnám boldog konzervatívan.

És örök formajátékosként megtoldhatnám: legyetek jó szóval oktatott, szép, komoly fiúk (na, most már lányok is), hogy játszani is engedni merjen, aki rendet szült nektek! (Csak, hogy írásművészeti parafrázissal szóljak.)

De ne beszéljek már mellé én is – puszta formákkal – a koncepciónak!