MAGYAR FOTOGRÁFUSOK KÜLFÖLDÖN (2.)

Az angol leginkább öt szót használ arra, aki elkerült szülőföldjéről: exile, emigrant/immigrant, expatriate és a franciából átvett emigré, amit kizárólag politikai emigránsra alkalmaznak. A magyar is különbséget tesz a száműzött, a kivándorló, a hontalan, illetve az emigráns között. Ehhez társul még a Kádár-korszakban használt, rosszemlékű diszszidens fogalma is. De mindegyikük esetében lényegében három lehetőség áll fenn: vannak, akik gazdasági, megélhetési problémáktól hajtva távoznak, vannak, akik politikai, ideológiai, vallási okokból menekülnek, és rajtuk kívül, feltehetőleg mindig lényegesen kisebb számban léteznek még a megszállottak, az álmodók, akik lehetőségeik, tehetségük maradéktalanabb kiélését remélik az országhatáron való átlépéssel.

Az előző két kategóriára nyugodtan mondhatjuk, hogy menekült, hiszen nem önszántából indult neki a bizonytalannak, de a harmadik kategóriás elmenőkben általában erősebb az új ország, az új lehetőség hívása, mint a meglévő taszítása. Idegenbe került fotográfusaink közül mindhárom csoportba tartozók akadnak szép számmal. Az előző részben írtam a kivándorlás természetrajzáról, a nagyobb menekülthullámokról, majd részletesebben foglalkoztam az 1848–49-es szabadságharc megtorlásai elől elszökő katonákról, civilekről, akik közül sokan a fényképezésben találták meg új foglalkozásukat. Most a kiegyezéstől gyakorlatilag a második világháborúig tartó időszak emigráns fotográfusait veszem sorra.

Nagyon nagy és bonyolult e történelmi időszak. Ez az alig több, mint hatvan év lökte ki a világszerte ismert magyar fotográfusok legnagyobb részét. Sem az előtte, sem az utána következő periódusokban nem volt az elmentek között Kertészhez, Munkácsihoz, Brassaihoz, Moholyhoz, Capához fogható nagyság. Róluk most alig fogok írni, hiszen az utóbbi néhány esztendőben végre jelentőségükhöz mért módon elkezdett az óhaza is foglalkozni a munkásságukkal, némileg megkésve – tíz, húsz, harminc esztendőt. De hát miért éppen itt ne lenne késés? A többiekről viszont kicsit lefújkálnám a feledés porát.

Kivándorlás az első világháború előtti évtizedekben

A kiegyezés utáni Magyarországon, illetve a Monarchia országaiban példa nélküli gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődés vette kezdetét. A származás, a nemzetiség lényegében nem jelentett akadályt a felemelkedés útjában. A társadalmi, de a politikai közeg is kedvező volt. Ezen túlmenően volt ipari háttér, technológiai fejlődés, volt a tudásnak felvevő piaca.

De hogy ne legyünk ennyire büszkék, a mezőgazdaságban korántsem volt rendben az ország szénája. Elsőként a felvidéki megyék földnélküli szegényei indultak el az 1870-es években, amikor az USA még ösztönözte a bevándorlókat. Nem tartott nagyon sokáig, 1890 után már megszorításokkal korlátozták a bevándorlást. Az 1870-as években kezdődő, 1905–1907 között tetőző, majd az I. világháború kezdetéig csökkenő tendenciát mutató számok elképesztőek és elgondolkodtatóak.

A kikötői nyilvántartások 1871–1913 között 1 815 117 magyarországi bevándorlót regisztráltak. A kivándorlók túlnyomó többsége a mezőgazdasági népesség köréből való volt. Az igazsághoz nagyon is hozzátartozik persze, hogy a majd’ kétmillió kivándorlónak csak a negyede volt magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvű. Aki Trianonra gondol, ezt se feledje. A hírek gyorsan terjedtek, az elkeseredett emberek szájról-szájra adták a távoli, szabad és gazdag országokban fényesen boldoguló ismerősökről, rokonokról szóló híreket. Elsősorban informális csatornákon, ágrul-ágra szálltak a hírek, a címek, a nevek, de azért az üzletet szimatoló hajóstársaságok ügynökei is jó munkát végeztek. A tömeges méretű kivándorlás ugyanis óriási profitot hozó üzletággá fejlesztette a tengeri személyszállítást.

A hajóstársaságok által foglalkoztatott ügynökök szinte valamennyi vármegyében csábító ígéretekkel, mesés meggazdagodási lehetőséggel, ingyenes utazással, biztos munkalehetőséggel ösztönözték kivándorlásra a lakosságot. Gyorsan növekedett az útnak indulók száma, az ezernyolcszázkilencvenes években már az alföldi, a dunántúli és a dél-magyarországi vármegyékben is tömeges méretűvé vált a kivándorlás.

A nagy utazás az óceánon át ekkoriban több, mint két hétig tartott. A parasztembereket, asszonyokat, gyerekeket, akik korábban a falujuk határát sem lépték túl, többnyire nagyon megviselte a hullámzó óceán és a hajó zsúfoltsága, hiszen mondanom sem kell, ezek az emberek nem a luxus-kajütökben utaztak. A hatalmas tengerjárók többsége a New York melletti Ellis Islanden ürítette ki emberrakományát.

Minden bevándorlót megvizsgáltak az amerikai bevándorlásügyi hatóságok. Az orvosok a betegek többségét a bevándorlók kórházába küldte, a munkára alkalmatlanokat és a prostituáltakat pedig visszatoloncoltatta a hajóra. Minden csomagot tüzetesen átvizsgáltak. (Már akkor is.) Elvették az iratokat, és akinél előre lekötött munkaszerződést találtak, azt visszaküldték.

A vizsgálatok eredménye után különböző csoportokba osztották a bevándorlókat, és elszállították őket a kijelölt munkahelyekre, a ruhájukra tűzött cédulákon kijelölt településre. Zárójelben: a történelem gyakran ismétli önmagát. A hajóra szálló kivándorlók legtöbbjének nem a végleges letelepedés volt a célja, csak ideiglenesnek tekintették kiutazásukat, s ezért vállalták akár a legembertelenebb körülmények közti munkákat is, hiszen úgyis hazatérnek, és otthon majd jobbra fordul a sorsuk a kint megtakarított pénz segítségével. Volt néhány, akinek sikerült. Egy részük hazajött, mint a Felvidékről indult Stretawszky János nagybátyám, aki vendéglőt nyitott a Hármashatár-hegyen a kint keresett pénzéből; de legtöbbjük ott ragadt. Az Egyesült Államok bevándorlási hatóságai által készített statisztikai adatok szerint az 1899–1906 között Magyarországról bevándoroltak 15–20%-a, az 1908–1913 között bevándoroltaknak pedig 35–40%-a tért vissza Magyarországra.

Ebben a hullámban még igazán jelentős, vagy később azzá váló fényképész csak egy-kettő ment el, de azért a szerencsét próbáló iparosok, mesterek, fotóarchívum-alapítók között később művészi karriert befutó fotográfus is akadt. Közülük érdemes lesz majd foglalkoznunk Muray Miklóssal, Albók Jánossal, a New York-i szabóval, Balkányi Antal fényképészmesterrel, Bíró Frankkal, és a nem Amerikába ment Nora Dumassal, Fayer Györggyel, Bert Garaival, a csak Balázs néven szereplő berlini fényképésszel, Révai Ilkával, Wlassics Adorjánnal és feleségével és még néhányukkal. Nyilvántartásomban eleddig több, mint harminc személy szerepel, akik ebben a periódusban hagyták el fényképészként az országot.

Az első világháború végétől 1945-ig

Az I. világháború, majd Trianon újabb kivándorlási hullámot indított el, negyedmilliónyian menekültek át a megmaradt országrészbe, és majdnem ennyien kerestek menedéket a nyugati világban is, főképp Amerikát, Kanadát, Argentínát, Brazíliát, Venezuelát választva.

Az ekkoriban kikerült magyarok, ellentétben a korábban a gazdasági szorítások elől hajóra szállókkal, nagy többségükben már eleve feladták a hazatérés reményét, és a végleges kitelepedés mellett döntöttek. Az itthon nincstelen zsellérek gyakran több száz holdas birtokosok lettek például Brazíliában, ahová tizenkétezer magyar érkezett ez időszakban, és akik az őserdőktől meghódított földeken az első magyar kolóniákat is létrehozták. Olyan neveket adtak falvaiknak, mint Árpádfalva, Mátyáskirályfalva, Szentivánfalva, Rákóczifalva. Számuk egyre nőtt, 1929-re meghaladta a hetvenezret.

De nemcsak a honi mezőgazdaságot hagyták el ilyen tömegesen. A Tanácsköztársaság bukása után a Horthy-rendszer 1919-tól 1926-ig sok baloldali értelmiségit, írót és művészt is külföldre kényszerített. Nem okvetlenül kellett szerepet vállalniuk a Tanácsköztársaság alatt, nem kellett semmit sem tenniük, pusztán attól, hogy nem álltak be szívükkel-lelkükkel, művészetükkel a baloldali kormányt felváltó konzervatív, jobboldali, nacionalista és antiszemita kurzus mellé, ez elég volt ahhoz, hogy éreztessék velük: nemkívánatos személyek a sebeit nyalogató, a múlt dicsőségein merengő, kivérzett országban. Ez a főleg bécsi és párizsi magyar emigráció az irodalomban és más művészetekben is jelentős értékeket hozott létre. Az 1926-os amnesztia után közülük néhányan visszatértek Magyarországra, míg mások Berlinbe, Moszkvába, Párizsba vagy az Egyesült Államokba távoztak. 1919 és 1945 között csaknem 360 ezren települtek ki, és a Trianon után szomszédossá vált országok magyarsága is nagy számban választotta a kivándorlást. A fényképészek közül rengeteg példát lehet sorolni. Németország felé indult Halász Gyula, Berkó Ferenc, Czigány László, Glass Zoltán, Fodor Etel, Lóránt István, Reismann János, Olaszországba ment Carell Gitta, Párizst célozta Kertész, Klein Rózsi, Kollár, Demeter Károly, Landau Erzsi, André Kovács és még sokan mások.

A két háború között a folyamat tovább folytatódott. A XIX. század végétől a főleg Észak-Amerikába irányuló első nagy kivándorlási hullám 1924-ben, az USA-ban bevezetett korlátozó intézkedésekkel véget ért. Az Oxfordi Egyetem demográfiai kutatóintézete szerint abban az időszakban 550 ezer magyar anyanyelvű hagyta el szülőföldjét.

A korábbi tömegméretű kivándorlásokkal szemben ekkor viszonylag kisszámú, de a korábbiaknál tanultabb rétegek választották az emigrációt, válaszképpen az itthon kialakult új politikai helyzetre. E rétegek részben a már említett, 1918–19-es forradalmak baloldali értelmiségeiből, munkásvezéreiből, részben a trianoni döntést követő dekonjunktúra elől menekülő szakmunkásokból, diplomásokból tevődtek össze, ám az erősödő antiszemitizmus általi fenyegetettség is fontos szerepet játszott a távozás okai között. Nemzetközi hírű tudósok, írók, művészek, kiemelkedő magyar tehetségek százai emigráltak, részben azért, mert kommunista szimpátiával gyanúsították őket akkor is, ha erről egyébként szó sem volt, de főként az egyre nyíltabban vállalt, állami méretű antiszemitizmus miatt.

Hitler majdani hatalomra jutásáról mit sem tudva, főleg Németországba költöztek. A Weimari Köztársaság, azon belül is Berlin a korabeli világ művészeti, szellemi központjának számított. 1933 elején aztán Hitlert kancellárrá választották, aminek következtében a Bécsen, Prágán át korábban ide emigrált baloldali, zsidó értelmiségiek, tudósok, művészek nagy része tovább sodródott nyugat felé. Néhányan Hollandiába (Besnyő Éva, Ata Kando, Róna Imre, Forrai Zoltán, Kepes György), mások Franciaországba (Almásy Pál, Lucien Hervé, Robert Capa, André de Dienes, Fehér Imre, Rozsda Endre, Szélpál Árpád, Trauner Sándor, Ylla) és onnan a legtöbbjük Angliába ment (mint pl. Moholy-Nagy, Kepes György, Stefan Loránt, Glass Zoltán).

Exodusuk általában itt még nem ért véget, a fasizmus térnyerésével növekedett a félelem-faktor, és nagyon sokan folytatták továbbmenekülésüket az USA-ba. Hajóra szállt a fotográfusok közül Moholy-Nagy, Kepes, Lóránt, Kertész, Capa, Trauner, Révész-Bíró, Paula Wright, Arnold Eagle, Aigner László és Cornell Capa is.

Aki idejében megsejtette, hogy Hitler világuralomra és a zsidóság megsemmisítésére törekszik, az időben megkezdhette felkészülését az emigrálásra, s viszonylag tisztességes körülmények között hagyhatta el Magyarországot. Felszámolhatta itthon maradó ingó és ingatlan vagyonát, amivel megalapozta új életét. Ellentétben például a majdani, 1956-os menekültekkel, akik java részben egyetlen hátizsákkal érkeztek a befogadó országokba, jobbára a nyelvet sem tudták. Nem csoda, hogy közülük nagyságrendekkel kevesebben szereztek olyan hírnevet, ismertséget, mint a korábban Hitler elől menekülők. Az Amerikai Egyesült Államok és Kanada mellett Mexikót, Kubát és Dél-Amerika országait is gyakran választották az emigránsok célországként.

Már így sem nagyon egyszerű áttekinteni az egymást váltó nagy emigránshullámokat, de tovább bonyolította a helyzetet, hogy az első és a második bécsi döntést követően, 1938 és 1940 után a trianoni szerződés következményei elől elmenekült magyarság egy része visszavándorolt eredeti, 1919 előtti lakóhelyére. Az időközben odatelepített, túlnyomó többségében nem magyar nemzetiségű népesség egy része viszont kényszerűen elvándorolt. Észak-Erdély viszszacsatolása után a romániai magyarok Észak-Erdélybe, a románok Dél-Erdélybe menekültek. Közel 100 ezer erdélyi magyar s velük együtt szászok is érkeztek Magyarországra. Az erdélyi és a délvidéki magyarság újabb menekülthulláma 1944–1945-ben következett be, amikor a háborús helyzet miatt körülbelül újabb százezer magyar menekült Erdélyből magyar földre. És a dolgok még korántsem értek véget.

Azt azért tegyük hozzá, mielőtt nagyon megsajnálnánk magunkat, hogy természetesen mindez nem speciálisan magyar probléma. Sok kicsi, illetve nagy nemzet nézett szembe akár a miénknél nagyobb arányú kivándorlással, exodussal, mindannyiuk küzdött tehetségei kinevelésével, megtartásával, hol eredményesen, hol kevésbé sikeresen. De azért mégis csak azt hiszem, ennyire vegytiszta, általánosítható tanulságokkal teli példát keveset találhatunk, mint Magyarország. És bár látszólag fotótörténetről beszélek, de ebben azért ne legyünk annyira biztosak.

Még egyéb furcsaságok is előkerültek a kutatásaim során. Van-e például annak bármily ésszerű magyarázata, vagy csak a véletlenek egybejátszása, hogy egy 300 km sugarú körben, 1896 és 1913 között, másfél évtizeden belül öt-hat, nemzetközileg is meghatározó fotográfus született az akkori Monarchiában, jelesül Magyarországon? És akkor még az is érdekelhetne bárkit, hogy miért volt törvényszerű, hogy ezek valamennyien elhagyták az országot, s csak külföldön lehettek világhírűek?

Miközben időnként én is elhűltem írás közben, hogy mennyire pazarlóan bántunk és bánunk tehetségeinkkel, azt is gondoltam, hogy a honi művészettörténet-oktatás, fotótörténeti kurzusok színvonala, az elődeink tüntető, kérkedő nem ismerése miatt a legtöbb, általam eddig említett név semmit sem mond az olvasók nagy részének. (Akit nem illet, ne vegye magára!) Ezért elhatároztam, hogy összerakok egy kis who’s whot a történeti szövegben említett vagy az időszakban szerephez jutó fényképészeinkről.* Kertésznek, Brassainak, Munkácsinak, Capának csak az emigrációs állomásait írom le dátumokkal, mert szerepeltek és szerepelnek eleget a hazai médiában is. Fontosabbak szerintem azok az 1870-től a második világháború végéig hazájukból távozott művészek, akik közül többen tényleg beválthatták biankó csekkjüket: itthon szerzett tehetségükkel a francia szellem, a német infrastruktúra, az angol erkölcs és etika, a holland munkamorál, az olasz csín és temperamentum segítségével váltak fontossá, megkerülhetetlenné.

A már említettek mellett még körülbelül 130 fotográfus emigrált ebben az időszakban. Ha érdekli önöket a névsorolvasás, hát tessék, következzék a kislexikon. Hihetet lenül sokféle, nagyon érdekes életpályák, számtalan megközelítésű olvasónak, kutatónak adhatnak javaslatokat, écákat ezek a sokfelé ágazó utakat bejáró, javarészében lezárt életutak. Kinek-kinek felkínálom hasznosításra eddigi kutatásaimat, vagy megköszönöm, ha bárkihez kiegészítő, pontosító adatokat küldenek nekem. (kncsskrly@gmail.com)

Kincses Károly

A 7. kép teljes aláírása:

Kőhalmi Béla: A bikafuttatások élénk tiltakozásokat váltanak ki Melun-ben

Kép hátán szöveg: „A tegnapi melun-i bikafuttatás heves incidenst váltott ki. Az Állatvédő Társaság hatszáz tagja tüntetett; a rendőrség mintegy negyven főt letartóztatott. (n. p. m.): A lovas gárda a palánk mentén körülzárja a tüntetőket.” 13x18 cm, 1929. körül, zsel. ezüst, magántul.