MAGYAR FOTOGRÁFUSOK KÜLFÖLDÖN – KISLEXIKON

Aczél László ( - ) fotóügynökség vezető. Aigner Lászlóval fotóügynökséget működtetett Párizsban Aral-Photo néven az 1930-as évek végén. Néhány képüket őrzi a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotógyűjteménye.

Aigle, Arnold (Budapest 1910. k.- New York, 1980. k.) fotós, fotóriporter. 1929-ben emigrált az Egyesült Államokba. 1930-tól kezdve szinte haláláig fényképezte a New York-i szegénynegyedeket, a bevándoroltakat, a margó szélére szorultakat. „Egyetlen bőröndöt és a szociális érzékenységét vitte magával, s néhány évvel ezelőtti haláláig azokat fényképezte, akiket Franklin Roosevelt a ’nemzet harmadának’ nevezett. Arra a harmadra gondolt, amelyik az élet árnyékos oldalára, az Orchard street környéki bérkaszárnyákba szorult. Nézem a fotókat: cserzett férfiarcok, gyerekeket szoptató sovány asszonyok, lompos, de azért szemüket kacéran villogtató fiatal lányok, szűk, sivár odúszobák, tűzhelyeken melegedő fazék leves köré gyűlt gyermekek, száradó fehérneműkkel életjelt adó, omladozó-haldokló házfalak.” –írta Szántó Erika az 1993-as posztumusz kiállítása kapcsán, amit New York-ban, az Orchard street 97. alatt a Bérkaszárnyák Múzeumában rendeztek, azon a környéken, ahol fotóinak zöme is készült.

Aigner László (Lucien Aigner) (Érsekújvár, 1901 - Waltham, 1999) fotóriporter, fényképész, újságíró. Első fényképét 1910-ben készítette egy Brownie boxgéppel. A Trianon áltan elcsatolt területen gyerekeskedett, Berlinben színházi tanulmányokat folytatott, segédoperatőr volt Lóránt István mellett, majd 1924-ben Budapesten jogi doktorátust szerzett. Ennek ellenére 1925-ben újságíró, később fotóriporter lett. Képei a Pesti Napló képes Mellékletében illetve a Színházi Életben jelentek meg. 1926-tól Párizsban élt, James Abbe amerikai fényképész asszisztense két évig, közben 1927-től 1939-ig az Est Lapok párizsi tudósítójaként is részesült egy kis honi apanázsban. 1928-tól 1939-ig a London General Press párizsi tudósítója. Képei ezek mellett olyan nagy francia, német és angol képes magazinokban jelentek meg, mint a Vu, a L’Illustration, a Miroir du Monde, a Münchener Illustrierte Presse, majd a Weekly Illustrated, a Lilliput, a Picture Post. Utóbbi lapok képszerkesztője Stefan Loránt, azaz Lóránt István, akivel haláláig jó barátságban maradt. Specialitása volt a politikai riportázs, egyszerű felszereléssel, a technikai bravúrok mellőzésével, hétköznapi stílusban fényképezte még a hírességeket is, ezzel szerzett magának ismertséget. 1936-ban az USA-ba utazott, hogy tudósítson Roosevelt elnökválasztási kampányáról. Szerződése volt a Life-val.1939-ben végleg az Egyesült Államokba költözött, New Yorkban élt fotóriporterként. 1939-1948 között freelance tudósító, fotóesszéket és képes cikkeket készített. A Time, a Newsweek, a The Christian, a Science Monitor, a New York Times, a Look, a Click, a The Grade Teacher, a Coronet, a Pageant mellett lapok tucatjai közölték képeit. 1947-től nyolc éven keresztül a Voice of America (Amerika Hangja) rádióadó bemondója, szerkesztője, idegennyelvű műsorainak gyártási igazgatója. 1954-től Great-Barringtonban, Massachusetts államban lakott, 10 percnyi autózásra Loránt lenoxi házához. Portréműtermet tartott fenn a városban és 1977-ig folytatta a sajtófotózást is. 1970-től kezdődően a George Eastman House munkatársai dolgozták fel hatalmas archívumát, mintegy 100.000 negatívját. Ennek eredményeképpen 1996-ban képeiből, negatívjaiból, dokumentumaiból, személyes tárgyaiból és gépeiből Lucien Aigner Múzeum és alapítvány alakult lakóhelyén, a volt műtermében. 1977-ben bezárta műtermét és egy második ösztöndíj segítségével elkezdte katalogizálni a gyűjteményét, közben folyamatosan rendezte kiállításait, előadásokat tartott. 99-ik évében érte utol a halál.

Albók János (John Albok) (Munkács, 1894 - New York, 1980) szabó, fotóamatőr, amatőrfilmes. Munkácson, az egykori Bereg vármegyében, 1894-ben megszületett egy szegény szabómester legidősebb fia, János. Őt még tíz testvérke követte. Ez idáig olyan, mintha mesét mondanék, ugye? Később sem lesz másmilyen. Művész akart lenni, de a szegénység rákényszerítette, hogy szakmát tanuljon, kézenfekvőnek tűnt tehát, ha ezt apja szabóműhelyében kezdi. Nyolc évesen inas, tizenhárom évesen segéd, miközben iskolájában, Debrecenben jó tanulmányi eredményéért ezüstérmet kapott. Ekkor cserélte el teleszkópját egy Kodak Brownie kamerára, s házuk pincéjében sötétkamrát eszkábált össze. 1917-ben behívták katonának. Ő megúszta, de két nővére és apja a háború alatt meghalt. 1921-ben emigrált az USA-ba. A szabómesterségéhez szükséges dolgok mellett, mint tű, gyűszű, centi, szabóolló, csak a hegedűjét és kameráját vitte magával az új világba. New Yorkban us szabóműhelyt nyitott, hiszen ehhez értett. Úgy tervezte, hogy három évig marad az Államokban, míg a családalapításhoz szükséges néhány ezer dollárt összevarrogatja. Persze sohasem tért haza többé. Munka előtt, után, de véletlenül sem helyette, állandóan fényképezett. Képei az ott élő magyarok életének páratlan dokumentumai, hiszen ott volt, mindent megörökített, amit az amerikás magyarok több mint egy fél évszázadon keresztül műveltek New Yorkban és környékén. Munkáit olyan múzeumok őrzik, mint a Metropolitan Museum of Art. John Albok's New York címmel Gordon Hyatt forgatott róla dokumentumfilmet 1966-ban, mely Emmy és Golden Eagle díjat nyert. A Madison Avenue felső részén, közel a Harlemhez volt 45 éven keresztül a műhelye, lakása. Legszebb, magyar vonatkozású nagyításait az akkor még Munkásmozgalmi Múzeumnak ajándékozta. 87 éves korában halt meg New Yorkban. Az általa varrt felöltők rég elfeslettek, viselőiknek sincs már szüksége új ruhára, de képei, filmjei túlélték őt, sőt, vélhetőleg minket is.

Almásy László Ede (Zsadányi és törökszentmiklósi Almásy László Ede) (Borostyánkő/Bernstein, 1895.– Salzburg, 1951) utazó, Afrika-kutató, felfedező, sivatagkutató, műkedvelő fényképész, vagy, ahogy inkább ismerik, az „angol beteg”. Nem gróf. Almásy György Ázsia-kutató fia. Középiskoláit Kőszegen végezte, majd Londonban folytatott műszaki tanulmányok után 1914-ben kezdő pilótaként Rákosmezőn saját tervezésű repülőjével több sikeres repülést hajtott végre.1926-ban utazott először a Steyr megbízásából Afrikába, hogy egy új autótípust kipróbáljon a rendkívüli körülmények között. Autóval Szudánban című könyvében írta le kalandjait. Nem szegte semmi kedvét, hát 1929-ben két Steyr gépkocsival újra nekivágott. Kelet-Afrikából indulva átszelte Afrikát, az útvonal rendkívül nehéz terepen vezetett Kairóig. Eszterházy Antal herceggel is vadászott Afrikában. (erről egy egész albumnyi kép maradt) 1929-ben Egyiptomban repülőiskolát létesített, meghonosítva ott a sportrepülést. Az 1930-as években több expedíciót vezetett a Líbiai-sivatag ismeretlen területeinek kutatására. Kemal El Din egyiptomi herceg anyagi támogatásával felderítette 1932-ben repülővel és gépkocsival Líbia ismeretlen fennsíkját, a Gilf Kebirt-t tárta fel. 1933-ban felfedezte a Zarzura oázist és az Uvainat-hegységben a Vádi Szúrát (a Képek Völgyét), ahol a homokkőbarlangokban az újkőkori ember 6-7 ezer éves sziklafestményeire bukkant. Tudósított a Nílus egyik szigetén élő „magyar” nevű berber törzsről, amelynek tagjai állítólag II. Szolimán szultán serege által összefogdosott magyar hadifoglyok leszármazottai. 1941-ben újfent behívták katonának és német kikérésére az Afrika-korpshoz vezényelték; az emiatt 1945-ben ellene emelt vád alól Germanus Gyula védőbeszéde hatására a Budapesti Népbíróság felmentette. Érdemei elismerése mellett egy autószerelő műhelyben dolgozott Budapesten, de angol barátai hamarosan kimenekítették Ausztriába. 1947-ben ismét Egyiptomba utazott, ahol sivatagkutatási program kidolgozása mellett autóképviselettel és a sportrepülés továbbfejlesztésével foglalkozott. 1949-ben egy vitorlázó repülőgépnek Párizsból Kairóba való vontatásával harmadmagával távolsági világrekordot állított fel. 1951-ben betegen Salzburgba szállították. Halálos ágyán értesült, hogy kinevezték az Egyiptomi Sivatagkutató Intézet (Desert Institut) igazgatójává, amit már nem fogadhatott el. Salzburgban temették el. Igazán ismertté persze nem ezek, hanem Az angol beteg című, 9 Oscar-díjat kapott film tette.

Almásy Pál (Paul Almásy) (Budapest, 1906 – Thoiry, 2003) fotóriporter, újságíró. Budapesten, a Berzsenyi Gimnáziumban érettségizett, Bálint Györgyöt követte a Berzsenyi önképzőkörének elnöki székében. Előbb az orvosi karon tanult Budapesten egy évet, majd 1924-28 között politikatudományt hallgatott, Bécsben és Heidelbergben doktorált. 1928-tól kezdve újságíró, később riportjait fotókkal illusztrálta. 1936-ban a Berliner Illustrierte Zeitung megbízásából ő az első fotóriporter, aki keresztülvágott a Szaharán. 1937-től Párizsban élt. Bejárta Európát, Dél-Amerikát. 1938-tól a francia kormány külföldi tudósítójaként fényképezett a francia gyarmatokon. 1940–1943 között a svájci kormány hivatalos tudósítójaként fényképezett Európában, a semleges országból származó tudósítói igazolvány jóvoltából mindkét oldalon dolgozhatott. 1944–45-ben az amerikai hadsereg vezérkara mellé volt akkreditálva, újságíróként és fényképészként. 1952-től a WHO, UNESCO, ILO, FAO hivatalos tudósítója volt. 1978-ban Les Hongrois címmel, az 1850–1980 közötti magyar fényképezést bemutató kiállítás-sorozatot szervezett, amelyet Párizsban, Genfben, Barcelonában, Milánóban és Amszterdamban mutattak be. Mongólia kivételével a világ valamennyi országában járt és fényképezett. Sajtófotósként a manipulációmentes ábrázolás híve volt, soha nem rendezte át a valóságot. Képein kívül elméleti munkássága, tanítói tevékenysége is fontos. Az 1980-as években a Bálint György Újságíró Iskola és a Nemzetközi Újságíró Iskola tanára volt Budapesten, 1984-től pedig a World Press Photo zsűritagja. 1987-ben kitüntették a Magyar Népköztársaság Csillagrendjével. Életműve, majdnem milliós nagyságrendű fotóarchívuma az egész világ politikai, gazdasági, szociális és kulturális történelmével foglalkozik.

Balassa Ferenc ( - ) fotóriporterről ezt írja Palásti László: Berlini kalauz című, 1931-ben megjelent könyve: „Az Ullstein vállalat fényképésze. Bravúros riportfelvételeivel kitűnő nevet szerzett magának.” Phot. Balassa néven egy fotója megjelent az UHU 1929. szeptemberi számában. Nem tévesztendő össze a Magyarországon maradt Balassa Ferenc nevű fényképésszel, aki 1911-1990 között élt és alapító tagja volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének is.

Balázs ( - ) fényképész, műtermet tartott fenn Berlinben, W 30. Martin Lutherstr. 9. alatt. Már 1905 körül készültek sztárképei, és az 1930-as évek elejéről még ismerünk tőle felvételeket. Képein feltűntek a némafilmgyártás legnagyobb sztárjai, fotóinak egy része képeslapként soktízezres szériában került a rajongók albumaiba, több képe megjelent a Délibáb 1928-as évfolyamában, a Das Magazinban, és a korabeli mozis, színházas képes hetilapokban.

Balázs Zsigmond ( - ) fénykép sokszorosító, Bulgária első photochemigrafiai műintézetét alapította 1895-ben. Ez nem sok, ezt is csak a Peter Boev által írt: Early Photography in Eastern Europe. Bulgária. History of Photography 1978.-as számából tudjuk. Több nyomát még nem leltem.

Balkányi Antal (Sátoraljaújhely, 1881- Bridgeport, 1958) fényképészről azt írták unokái később, egy nekem címzett levélben, hogy sokoldalú, mindenre nyitott. művelt, irodalmi hajlamokkal megáldott ember volt. Kitanulta a fényképész szakmát. Bukarestben Fotografia "Julietta" néven a Calea Victoriei 78. alatt dolgozott, a család szerint elnyerte az udvari fényképész címet, én ezt azért kétlem. Később Craiovában dolgozott rövid ideig. Az 1900-as évek elején jött Debrecenbe. Műtermet nyitott a Piac u. 81. alatt, 1903-1905. között, majd a Piac u. 46. alatt (1913-1918). Hirdetése szerint fényképészeti és fénykép nagyító intézetében specialista volt gyermekfelvételekben. A háború előszelére felkerekedett, először Hamburgban próbálkozott, majd a már régen Amerikában élő nővére küldött neki egy hajójegyet valamint egy meghívó levelet, s ezek segítségével 1913-ban áthajózott Amerikába. 1918-ban a Connecticut államban lévő Bridgeportban nyitott műtermet. Írt egy verseskönyvet magyarul, melynek a címe: Szabadulás és szivek harca. Verses elbeszélések. Előszó Grill Lola, 1933. Bridgeport, 1931-ben egyszer hazalátogatott. Akkor már volt felesége nem élt, lányai akkor látták utoljára, bár halála napjáig leveleztek egymással.

Bán Sándor ( - ) fényképész, aki az 1930-as években, Párizsban fényképezett. Az utolsó esztendőben a kitűnő pesti fényképész leánya, Erdélyi Ilka és Bán Sándor csatlakoztak a párizsi magyar fényképészekhez - írta Molnár Sándor a Magyar sors francia földön. című könyvében, mely 1931-ben Párizsban jelent meg.

Bányai Mihály (Taskovics Mihály, Bányai Taskovics Mihály) (1920-? ) fényképész, paleontológus, aki részt vett 1933-ban a cserkész jamboreen Gödöllőn, ahol mivel mással, egy Box Tengor géppel fényképezett. Később kivándorolt Brazíliába, ahol a különböző földtörténeti korok kőbe zárt életeit kutatta. Hagyatékának hazaküldött része Jánoshalmán, a Városi Könyvtár épületében lévő Helytörténeti Gyűjteményben megtekinthető. A páratlan értékű anyagban fotóin kívül, 120 millió éves halkövületek, még ősibb növénymaradványok és ritka kőzetféleségek valamint 5-6 ezer éves indián szerszámok láthatóak.

Barakovich, Edit (Zimony, 1896 – 1939?) fényképésznó egészen fiatalon költözött Bécsbe, itt a Graphische Lehr - und Versuchsanstalt-ra járt, majd Madame D'Oránál (Dora Kallmusnál) tanult. 1918 augusztusában nyitotta meg saját műtermét Bécsben, a IV. Prinz Eugen str. 30. alatt. Ismert portré, csoportkép és divatfotós lett, sok színészt és táncost örökített meg műtermi körülmények között. 1925-38 között a Die Dame, a Salon és a Die Bühne divatfotósaként jelentek meg képei. 1939-ben nyoma veszett, neve szerepel egy olyan felsorolásban, ahol az Anschluss után öngyilkosokká lettek nevei voltak. Az Osztrák Nemzeti Könyvtár Fotótárában megnézhetők megmaradt képei.

Bauh Aurél (Aurel Bauh) (1900-1964) fotográfus, Erdélyből került Franciaországba 1926-ban. Az 1930-as években készült fotóiból az utóbbi néhány évben európai árveréseken 7-800 EUR körüli áron kelt el néhány. 2009-ben szerepelt a rotterdami Kunsthal Cul Glacé/ Román szürrealizmus 1928 – 1947 kiállításán, mely felhívja a figyelmet a fotográfusra, akinek neve már-már feledésbe merült. Erre az alkalomra jelent meg a Michael Ilk által írt Aurel Bauh album. Jó lenne egyet itthon végiglapozni valamelyik erre szakosodott közintézményben.

Béla (- ) fényképész, Kairóban dolgozott ezen a néven az 1930-as évek közepén. Több ezer turista mellett az éppen ott járt Germanus Gyulát is lefényképezte, a képet az érdi Magyar Földrajzi Múzeum őrzi. Kíváncsi vagyok, váltottak-e egy-két magyar mondatot vagy sem.

Beleznay, Frank ( - ) fotós, már 1928 előtt az USA-ban élt. Onnan küldte postán azt a két fotóját, melyek megjelentek a Budapesten kiadott Délibáb című társasági lap 1928. július 28-i számában.

Berend Pál ( - ) újságíró, fotóriporter, aki azelőtt az Est Lapok berlini szerkesztője volt, most viszont fotóriportokat csinál a 8 Uhr-Abendblatt számára, valamint a Scherl vállalat számára ír folytatásos cikkeket - írta Palásti Pál a már idézett Berlini kalauz című, 1931-ben megjelent könyvében.

Bergmann Teréz (1904 - ?) az 1920-as években kezdett el barátkozni a fényképezőgéppel. A Munka Kör tagja volt két minőségben is, fotósként és versmondóként. 1926-ban Kassákkal Párizsba utaztak, ahol találkoztak Le Corbusierrel, Tihanyi Lajossal, majd június 14-én irodalmi estet rendeztek a Societé des Sevants termében. A bevezetőt ekkor Bölöni György tartotta, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Nádass saját műveikből olvastak fel, Hont Ferenc, Eman Freiberg és Bergmann Teréz pedig előadóművészként működtek közre. Ezen kívül is több előadóest, propagandaest szervezője, résztvevője is volt. Három fényképe, fotómontázsa megjelent a Mi életünkből című Munka- körös kiadványban, 1932-ben, szerepelt a Munka Kör III. kiállításán a Személynök utcai Atelier-ben. Vilt Tibor szobrot készített róla 1934-ben. Jó barátságba került Karinthy Frigyesékkel, Böhm Arankával, aki Karinthy Frigyes halála után a zsidóüldözésektől félve kiment Amerikába, s a korábban oda emigrált Bergmannál lakott.

Berkó Ferenc (Ferenc Berko) (Nagyvárad, 1916- Aspen, 2000) Még éppen Magyarországon született, de 1921-ben, anyja halála után apjával, nővérével és nagyanyjával már Romániából költöztek Németországba, holott közben nem lépték át városuk határait. Apját, aki Freud tanítványa volt, kinevezték a drezdai Lohman Szanatórium pszichiátriai osztályvezetőjének. 1930-ban árva maradt. Kronberg bei Frankfurtban lakott, itt fejezte be a gimnáziumot. Az őt örökbefogadóknál gyakori vendég volt Moholy- Nagy László, valamint Gropius és a Bauhaus tanárai. Gimnazistaként kezdett fényképezni, majd egy Leica tulajdonosa lett. Nyári szabadságait Magyarországon töltötte, maradtak fenn ez időkből származó felvételei, például a budapesti zsidónegyedről. A fasizálódó országból Hitler kancellárrá választásakor Angliába küldték nevelőszülei, hogy ott tanuljon tovább. Egyre többet foglalkozott a fényképezéssel, így az egyetemet csak elvétve látogatta. Felvételei angol és francia újságokban jelentek meg, de találkozhatunk fotójával az Újság Vasárnapja c. illusztrált lapban is. Később egy indiai filmtársaság Bombayben alkalmazta. Magyar útlevéllel, egy éves szerződéssel hagyta el a háborúra készülődő Európát. Operatőrként dolgozott. 1940-ben fotóstúdiót nyitott Indiában. Képei jelentek meg Stefan Loránt jóvoltából az angol Liliputban, valamint a Coronetben, a US Camerában, a Popular Photographyban, a Modern Photographyban, a The Naturalistben (Anglia), a Paris Magazine-ban. Aktfelvételeinek jelentős része is ekkoriban készült. Ezek mindmáig a műfaj legszebbjei közé tartoznak. 1941-ben az angol hadseregbe került kapitányi rangban, egy filmkészítő egység parancsnokaként. Moholy-Nagy ajánlatára, de már annak halála után,1947-ben fotó és filmtanár lett a chicagói Design Intézetben. A fotográfia docenseként tanított, filmeket csinált, filmtörténeti előadásokat tartott. Ekkor kezdett színesben is fényképezni, elsősorban formákat, a tárgyak és a színek kölcsönhatását. Ezen képeit a modern színes fényképezés kezdetének tekintették hozzáértő fotótörténészek. Később Walter Paepke ajánlatára a colorádoi Aspenben, az emberi tudományok intézetében lett fotós. Itt szervezte azt a konferenciát, melyen az akkor élő legnagyobb amerikai fényképészek vettek részt, mint Ansel Adams, Minor White, Beaumont Newhall, Berenice Abbot és mások. Ennek nyomán született az Aperture című folyóirat is. Magyarul még 1994 májusában az Óbuda Galériában nyílt első magyarországi kiállításán is jól beszélt.

Berthold László, dr. (Mokrini) ( - ) fotóriporter, hogy mikor ment ki, nem tudom, de az biztos, hogy 1943-ban már Helsinkiben lakott, és egy sajtófotó-ügynökséget tartott fenn: Press Correspondent. Responsible for the Reportage-Bureau néven. Házkutatás (filmjelenet) képe megjelent a Képes Vasárnap 1943. március16-i számában, az eredeti fotó pedig a Magyar Fotográfiai Múzeum tulajdonában van. Finn barátaim is hiába keresték nevét, nem jártak sikerrel.

Besnyő Éva (Eva Besnyő, Blumgrund Éva) (Budapest, 1910 – Laren, 2003) Ugyan ott lakott Budapesten, a Városház utca 10-ben három lánytestvérével és ügyvéd szüleivel, mint az akkor még Friedmann Endre néven nevezett, későbbi Robert Capa, aki, mint tudjuk, szerelmes volt mindhárom Besnyő lányba. Bandi 12, ő 15 éves volt. 18 évesen beiratkozott Pécsi József fényképészeti magániskolájába. Gyakran kísérte el mesterét fotografálni, így tanulva meg az építészeti fotót. Mestere tanácsára, a szüleitől kapott Rolleiflex gépével járta Budapest utcáit, s örökítette meg a számára fontos embereket, jeleneteket. Ezekre a sétákra Friedmann Bandi is elkísérte néha. Pécsinél találkozott és lett szerelmes Kepes Györgybe, aki modellként is gyakran szerepel a Pécsi reklámfotókon. 1930-ban együtt mentek Berlinbe. Itt készült fotóikból 55 évvel később egy közös fotóalbum és kiállítás is született. Besnyő 1931. február és július között dr. Peter Weller fotóriporternek dolgozott. Sok Besnyő kép jelent meg az ő neve alatt többek közt a Berliner Illustrierte Zeitungban is. 1931 nyarán már önálló portréműtermet bérelt a Nachodstrassen. Képei megjelentek a Berliner Tageblatt képes mellékletében, a Querschnitt-ben és a Die Woché-ban, 1932-ben szerepelt a Modern szellem a fotográfiában c. londoni kiállításon. Ugyanebben az évben, a nácizmus fokozódó térnyerésétől megrettenve, elhagyta Berlint, s hazament Magyarországra. Itthon elsősorban nógrádi parasztembereket, cselédeket fényképezett, erős szociális érzékenységgel. Az 1933-ban Budapesten a Kiserdő nevű nyomortelepen készült fotói, melyeket férjével, John Fernhout-tal együtt készített, Hollandiában jelentek meg. 1932 őszén költöztek oda. A VAF (Munkásfotográfusok Egyesülete) tagja lett. Amszterdamban is nyitott egy műtermet, amit 1939-ig működtetett. Képeit a Róna Imre által alapított Amszterdamban székellő ABC-press forgalmazta. 1941-től, mint zsidó, nem dolgozhatott többé a németek megszállta Hollandiában. Bujkált, és hogy valahogy megélhessen, parasztgyerekeket fényképezett ennivalóért. 1970-ben bekapcsolódott a hollandiai nőmozgalomba, s lett a Dolle Mina egyik legfőbb dokumentátora. 1974-ben készítette el a Női foglalkozások c. fotósorozatát az Amsterdami Művészeti Alapítvány megbízásából. 1975-ben Te lány, csak most lettem igazán tudatos (Hága, 1975) címmel könyvet adott ki a Dolle Mina öt évéről. Ata Kando legjobb barátnője volt, akivel halála napjáig szoros kapcsolatban volt.

Betegh Bálint ( - ) fényképészként Venezuelába települt ki a XX. század első felében. Betegh társult Caracasban idősb Opitz Jenő fotográfussal és tájkép, illetve építészeti fotózással foglalkoztak elsősorban. Bejárták az egész országot és látképeket, levelező lapokat készítettek. Betegh Bálint (Bobi) felesége a fekete-fehér lapokat akvarellel színezte. 1953-ban különváltak. 1954-ben Svájcba utazott, az aranycsapatnak szurkolni és fényképezett is a futball világbajnokságon.

Bihari Lajos (Louis Bihari /Boji) ( - ) 1922-ben még Kecskeméten, a Széchenyi tér 1. és a Széchenyi tér 8. alatt volt fényképész műterme, aztán két évvel később, már mint Louis Bihari (Boji) a Bihari Stúdió, Chicago, 1108. Wrightwood Avennue tulajdonosaként ad hírt magáról. Ezt írta egy évi ott tartózkodás után: „Ha a jó Isten is úgy akarja, egy pár év múlva, ha sikerül, haza megyek. Talán akkorra más világ lesz, az emberek több szívvel fognak egymás iránt lenni és én még a hazafiságomat azután is bebizonyíthatom.”

Bing Miksa dr. ( - ) orvos és kutató, ideggyógyász és feltaláló, pszichoanalitikus és tudományos fényképész. Nevéhez fűződik a gyomorban való fényképezés első alkalmazása. Most fogják a gyakorlatban is megvalósítani- írta Palásti László kolléga a Berlini kalauzban, Budapesten, 1931-ben. Annyit tudok még róla, hogy 1910-11-ben kérvényezte az Orvosi Egyetem dékánjától, hogy rendkívüli félévét számolják be tanulmányi idejébe.

Bíró Stúdió ( - ) fényképész, akinek Betlehemben /Palesztina volt műterme az 1920-as években. Egy családi képet őriz tőle a Deák-gyűjtemény Székesfehérvárott.

Bíró, Frank ( - ) fotóművészként emlegetik. Műterme volt a XIX. és XX. század fordulóján az Egyesült Államokban, melynek címe: 464 State St Perth Amroy, New Jersey.

Bolland Lajos ( - ) fényképész, a XIX század végétől portréműterme volt az Egyesült Államok Ohió államában, S. Lorain-ban a Vine streeten.

Brassai (Halász Gyula, ifj.) (Brassó 1899 - Beaulieu -sur- Mer, 1984). Némi iskolai tanulmányok Budapesten, Berlinben, aztán 1924 februárjában költözött végleg Párizsba. Zsebében volt a Brassói Lapok újságíró igazolványa. Magyar nyelvű cikkeket küldött az elcsatolt szlovák, román és jugoszláv területek magyar lapjainak. Karikaturistaként, újságíróként életművészkedett. Tihanyi Lajos festő istápolta kezdetben. 1926-ban a Montparnasse-on megismerte André Kertészt, akit több fotós útjára is elkísért sokat tanulva tőle. 30 éves elmúlt, amikor elkezdett maga is fényképezni. 1932-ben megjelent a nagy sikert aratott, azóta klasszikussá vált albuma, amivel egy csapásra híres lett, a Paris de nuit, az Éjszakai Párizs. A többit már úgyis tudják.

Capa, Cornell (Friedmann Kornél) (Budapest, 1918- New York, 2008) Magyarországon egyáltalán nem foglalkozott a fényképezéssel. 1936-ban ment Párizsba, a bátyja után. Hogy orvosegyetemi felvételijéhez megtanulja a nyelvet, beállt fényképész-tanoncnak Fehér Imre (Emeric Fehér) műtermébe. Franciául ugyan nem tanult sokat, mert mindig magyarul beszélgettek, de bátyja spanyolországi képeinek és Gerda Taro nagyításainak laborálásával nagy gyakorlatra tett szert. Párizsból 1937-ben az USA-ba költözött, fotóriporter lett, 1939 a brit Picture Postban publikált, 1946–tól a Life belső munkatársa volt, majd 1974–től nyugdíjazásáig a New York-i Nemzetközi Fotográfiai Központ (ICP) alapító igazgatója, mint az közismert.

Capa, Robert (Friedmann Endre Ernő) (Budapest, 1913 – Thai-Binh,1954) Kalandos úton került ki Berlinbe, ahol 1931 őszétől két éven át a Deutsche Hochshule für Politik-on (Német Politikai Főiskolán) újságírást tanult, a szüleitől kapott támogatás apadtával elhelyezkedett a Simon Guttmann vezette Dephot fotóügynökségnél, első nagyobb munkája Trockij fényképe Koppenhágából. 1933-ban kénytelen volt elhagyni Berlint. Budapesten töltött egy nyarat, majd szeptemberben Párizsba ment. Ekkor ismerkedett meg Gerda Taroval. André Friedmann néven dolgozott, kevés sikerrel. 1934-ben jelent meg első képriportja a Vu-ban, ekkoriban változtatta nevét Capára. 1936-1937 között a Regards baloldali francia hetilap megbízólevelével, fényképezett a spanyol polgárháborúban. Londonban, Párizsban dolgozott, majd 1939-ben Amerikába költözött. 1954-ben Nam Dinhtól keletre, aknára lépett és meghalt. A kettő között történteket nem innen fogják megtudni.

Carell, Gitta (Klein Gitta, Ghitta Carell) (Szatmár, 1899- Haifa, 1972) Susan Sontag azt írta róla, hogy a Mussolini-korszak neves alakjairól készített portréi a mai ember számára szürreálisabbak, mint az ugyanekkor készül Cecil Beaton, szürrealizmustól áthatott fotói. Carell naiv cinkossága, mellyel eleget tesz az olasz generálisok, arisztokraták és színészek óhajának, hogy a fényképen szilárdnak, ellenállhatatlannak mutatkozzanak, keményen és precízen leplezi le az igazságot. Élete egészen pontosan három szakaszra osztható: 1. Budapest 1899-1924 között, 2. Olaszország 1924-1960 között, 3. Izrael 1960-1972 között. Szatmári zsidó családból származott, Pécsi József fotó-stúdiójában tanulta a szakmát. Hogy szakmai ismereteit bővítse, Bécsbe, majd Lipcsébe utazott, ahol elég nehéz körülmények között élt. Innen 1924-ben Olaszországba ment. Firenze, majd Fiesole és Milánó vándorútjának következő állomásai. 1930-tól Rómában élt. Ekkor kezdett ismert fotóssá válni. Egyik képe, angyalarcú kisgyermek portréja, egy tüntetés plakátjaként Olaszország-szerte ismertté vált. Az olasz arisztokrata asszonyokat és urakat, a jobb körökbe tartozó személyiségeket, a követségek vezetőit, munkatársait fényképezte, majd ő készítette az 1930-as években Mussolini legismertebb portréit is. Képei megjelentek egyebek mellett a Pesti Napló Képes Mellékletében is 1926-36 között. Az 1938-as olaszországi zsidótörvények miatt a lapokban megjelenő képek alatt a továbbiakban nem tüntették fel a nevét. A második világháború után a politikusokat, gyárosokat, művészeket, a közélet neves képviselőit fényképezte. 1960 körül készültek utolsó fényképei, XXIII Pius pápáról. 1969-ben Izraelben telepedett le, valószínűleg felhagyva a fényképezéssel, bár ebben az évben gyűjteményes kiállítása nyílt még Milánóban. Haifában, egy kibucban élt, ott is halt meg 1972-ben, visszaemlékezései írása közben.

Czigány László (Cigány Taci) (1905.k. - 1980) Apja Czigány Dezső festőművész (1883-1947) volt, aki miután kiirtotta családját, maga is öngyilkos lett Budapesten. Czigány Laci éppen Párizsban volt, így maradhatott életben. Festő szeretett volna lenni ő is, mint apja, eredetileg ezért utazott Párizsba. Műszerész volt a szakmája eredetileg, és mindenféle találmányai voltak, hihetetlenül ügyes volt, annak ellenére, hogy a fél karját valamilyen gyermekkori baleset okán csak korlátozott mértékben tudta használni. A montparnasse-i rue Froidevaux 37. alatt lakott, egy épületben Czigány, Capa és Tihanyi Lajos. A művésztanya hosszú, udvarra nyíló hodályszerű faalkotmányok (kissé a híres montmartre-i Hajómosodára hasonlító) halmaza volt, mellette garázsok, ahol Saint-Exupéry autója is állt. …írta Bajomi Lázár. Akkoriban kerülhetett ki Párizsba, mint az a bizonyos, az első világháború utáni nagy hullám, akikhez Harsányi Tibor zeneszerző, Winkler Pál, Illyés Gyula, Ney László festőművész is tartozott. A II. világháború alatt a Le Vernet-i internálótáborba zárták, majd Németországba hurcolták, de megszökött. 1944-ben, Párizs felszabadításakor Robert Capa oldalán fényképezett. A Dephot és a Keystone ügynökség tagja is volt. 1980-ban, mint hazátlan hunyt el, mert sosem kérvényezte a francia állampolgárságot.

Csegezy Dezső Gyula (Julius D. Csegezy) (1901- ?) fényképész, akiről ma még, vagy ma már, csak azt tudjuk, hogy 1928-tól húsz éven át műtermes portréfényképész volt az USA-ban, Schenectady városában.

Demeter Károly, szemerjai és dállyai (Magyaró, 1892 - Budapest, 1983) M. kir. kormánytanácsos, udvari és kamarai fényképész, fotóművész. Bátyja Demeter Róbert, Erdélyben jó nevű portréfestő volt. Marosvásárhelyen járt gimnáziumba, s itt tanult fényképezni Csonka Géza fényképész mestertől. Brassóban majd Szegeden dolgozott a Kárász utcai Lintner-műteremben. 1919-ben Labori-Mészöly Miklós műtermében fogadta a kuncsaftokat. Ezt követően műtermet nyitott Kisházi Máriával, de rövid időre rá már Strelisky Kecskeméti utcai fiókműtermében dolgozott. Itt sem maradt sokáig, néhány hónap múlva Belgrádba ment, ahol Milan Szavics üzlettársa lett 1923-24-ben. Ez évben költözött Párizsba, ahol öt évet töltött. A Studio Mandelben dolgozott első operatőrként, majd egy Ravdin nevű fényképésszel együtt készített művészi aktfelvételei kerültek be nagy számban a francia műkereskedelembe. A Studio Walerie-ben 1925-től három évig első operatőr, itt fényképezte a francia kormány tagjait, színészeket, mint Josephine Bakert… Tagja volt a Société Francaise de Photographie szervezetnek. 1930-ban hazaköltözött, és ismét Labori műtermében dolgozott. Később Halmival társult, majd a Magyar Filmiroda munkatársa lett. A Nemzeti Múzeum megbízásából fotózza éveken át a Történelmi Arcképcsarnokot: politikusokat, magas rangú hivatalnokokat. Ezen fotóinak nagy részén csak a MFI pecsétje van, az ő neve nincs. 1945-ben a Magyar Filmiroda feloszlása után évekig nem kapott iparengedélyt. Kezdetben a lakásán dolgozott, majd az Üllői út 42. alatt rendezett be műtermet, amit 1956-ban szétlőttek. Sok képe, negatívja pusztult el ekkor. 1980-tól a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja. Kedvtelésből festett, szobrászkodott, plaketteket készített, többek között Petzval Józsefről is. Idős korára mozgásképtelenné vált, szociális gondozó ápolta.

Andre de Dienes (Dienes Andor ) (Kézdivásárhely,1913 –USA, 1985) A kis Dienes az Apor bárók egykori fészke, a háromszéki Torja szülötte. Tizenkét évesen hagyta el családjával Romániát. Kezdetben kifutófiúként dolgozott a magyar fővárosban, majd egy selyemüzlet alkalmazottja lett. Ekkoriban kezdett fotózni, rajzolni, festeni. Anyja öngyilkossága után, alig 15 évesen nekivágott a világnak, és többnyire gyalogszerrel bejárta Európa több országát. Tunéziában, vette meg első kameráját, egy 35 mm-es Retinát. 1933 után öt évig Párizsban élt. Hol máshol, mint a divat fővárosában lett belőle divatfotós. Rengeteg nő ragadt a férfias, jóképű Dienesre. Kiadóknak, lapoknak fényképezett, többek között a l’Humanité hozta képeit. Dolgozott az Associated Press-nek is. 1938-ban szedte a sátorfáját és továbbment az USA-ba. New Yorkban dolgozott. Arnold Gingrich az Esquire magazin alapítója segítette munkákhoz. Lapjában, majd a Vogue-ban jelentek meg képei. Dienes szabadidejében sokat utazott az Államokban, fényképezte a hopi, navaho és az apacs indiánokat. Divatfotós létére készített egy erős sorozatot a Harleem street életéről is. André de Dienes grew dissatisfied with the restrictions of fashion photography and in 1944 moved to Hollywood to pursue his passion for photographing nudes and outdoor scenes.1944-ben Hollywoodba költözött. Aktokat sztár- és divatfotókat készített a szabadban. Képein a környezet és a modell szépsége összhangban jelent meg. Néha túl szép is volt az én ízlésemhez képest. Az 1940-50-es évek legnagyobb hollywoodi stúdiók sztárjait fényképezte, egyebek mellett Ingrid Bergmann-t, Elisabeth Taylort, Fred Astaire-t, Marlon Brandót, Henry Fondát, Ronald Reagant, Anita Ekberget és főként Marilyn Monroe-t. Vele már megismerkedése sem volt hétköznapi. Dienes egy modellt keresett ahhoz az új projektjéhez, melyet művészi aktokról talált ki. Emiline Sniverly, aki egy modell ügynökséget működtetett Hollywoodban, kiközvetített neki egy tizenkilenc éves csinos lányt, Norma Jeane Dougherty-t, aki teljesen ismeretlen modell volt ekkor, élete első munkáját kapta. Dienes fényképei nyomán lett belőle az, aki. Was Marilyn Monroe destined to become a legend?19 éves volt, törékeny, sebezhető és gyakorlatilag ismeretlen. Heteken át folyamatosan fényképezte a lányt, beutazva vele fél Kaliforniát. A közös munka eredményeképpen nemcsak jó képek születtek, de szerelem is szövődött köztük, házasságot terveztek. Aztán véget ért a románc, de továbbra is barátok maradtak, és Dienes, egészen 1953-ig fotózta Marilynt. A később készült képek nagy részét már nem publikálta, húsz évig elő sem vette. 1981-ben kezdte el rendezni ezeket a fényképeket, s készített egy 2000 képes archívumot. Ma, Dienes képeit tartják a sztárról készült legjobbaknak. Rákban halt meg 1985-ben.

Dozsay J. ( - ) fényképész, akinek Gizában (Egyiptom) volt portréfotó műterme, 1908 körül. Naponta kijárt a piramisokhoz, s ott a szfinx előtt fényképezte teveháton a turisták ezreit.

Dumas, Nora (Kelenföldi Telkes Nóra) (Budapest, 1890- Franciaország, 1979) A francia parasztság legjobb fényképésze, annak ellenére, hogy sem francia nem volt, sem paraszt. Egyetemi tanulmányai folytatása végett érkezett Párizsba a nővérével, 1913-ban. És mégis, megmaradt fotói képet adnak egy elmúlt, letűnt, emberszabású, élhetős Franciaországról. Jacques Guenne azt írja róla, hogy Nóránál jobban senki nem tudta dicsőíteni a vidék költészetét, a föld jóságát, a nap tüzét, az ég végtelenségét... A háború alatt Amerikába ment férjhez egy francia építészhez, Adrien-Émile Dumas-hoz. 1925-ben tértek vissza Franciaországba. Vettek egy parasztházat az Ile de France-on, Moisson községben, a Szajna kanyarulatában. Legjobb képeit itt és a környéken készítette. 1928-29-ben lett Ergy Landau asszisztense. Részt vett 1930-ban a Das Lichtbild kiállításon Münchenben, Germaine Krull, Landau, Kollar, Kertész és mások társaságában. 1931-ben több képe megjelent a Photo Graphie 1931-es számában, melyet az Arts et Métiers Graphiques adott ki Párizsban. Itt is előkelő társaságban volt Man Ray, Umbo mellett olyan kiváló magyar származású fényképészek szerepeltek a számban, mint André Kertész, Munkácsi Márton, Ergy Landau, Moholy-Nagy László, Frantisek Kollar. 1932-ben kiállított a Magyar fotográfusok nevet viselő kiállításon a Párizsi Magyar Házban. Publikált a Vu, a Bifur, Arts Vivant és a Photographie hasábjain. Anyagának nagy része a Rappho ügynökségnél található. Élete második felében Thononban Svájcban, a Genfi tó közelében élt. Minden nagyobb városban volt már kiállítása, így egyszer már Budapesten is lehetett látni a képeiből hármat -- 1957-ben.

Eagle, Arnold (1914 -1993) fotográfus, operatőr, tanár. 15 évesen emigrált New Yorkba. Brooklynban egy alkalmi munka révén került kapcsolatba a fényképezéssel, amikor valamilyen célra fotókat kellett felkutatnia. 1932-től a New York Film and Photo League tagja (dokumentumfotózással és filmhíradó-készítéssel foglalkozó szervezet). Szociofotókat készített, amelyek a város átalakulását és a benne élők társadalmi helyzetét rögzítették. Például haszid zsidókat fényképezett Brownsville-ben és Brooklynban. Ezt a munkát folytatta a Sabbath Studies című sorozatában, amelyben megkísérelte megragadni a Lower East Side haszidjainak szokásait, szertartásait, azt az életformát, amiről úgy gondolta, rögzíteni kell, mielőtt beolvad a modern nagyváros életébe. Ezek a képei halála után, az At Home Only With God című kötetben jelentek meg. 1935-től a WPA (Works Project Administration) megbízásából fényképezte a New York-i szegénynegyedek életét, a 2. Avenue, és ismét a Lower East Side vidékén fényképezett. Szabadúszóként a Saturday Evening Post részére fotografált. Standfotósként és operatőrként Louisianaba került, ahol Robert J. Flaherty dokumentumfilm-rendezővel dolgoztak együtt a Louisiana story című filmben. Itt találkozott Hans Richterrel, a német származású dadaistával és filmessel, akivel életre szóló barátságot kötött. Ezt követően számos filmen dolgoztak együtt, többek között ő volt az operatőre olyan klasszikus avantgard filmeknek, mint a Dreams That Money Can Buy (1944-1947), aminek képsorait Marcel Duschamp, Man Ray, Alexander Calder, Ferdinand Leger és Max Ernst gondolták ki. Nevéhez kötődik a Chess sonata in eight episodes for color film, (1954-1957), melyet Man Ray, Marcel Duchamp, Jean Arp stb. készítették Eagle operatőrködésével, vagy a Chesscetera (Passionate Pastime), (1956-1957), a Dadascope, (1956-1961), továbbá 1970-1971-ben egy Kasimir Malevics 1927-es forgatókönyvén alapuló animációs film is. 1955-től a New School for Social Research in Manhattan filmes tanára. Az ötvenes évek elején részt vett a Pittsburgh városa által kezdeményezett fotós programban, amelynek során a város átalakulását, társadalmi és kulturális életét örökítették meg többen (pl. Elliott Erwitt, Stefan Loránt is). 1952-ig több mint 18000 képet készítettek a városépítészetről, az iparról, egészségügyről, munkáról, oktatásról és kultúráról (a program az évtized végéig folytatódott). Ezen képei megtalálhatóak a Pittsburgh Photographic Library gyűjteményében.

Endrey ( - ) fényképész, az 1920-as években Párizsban élt, képei Megjelentek a Délibáb 1928-as évfolyamában.

Erdős, Richard ( - ) fotográfus, apja, még Gustav Mahler alatt, a bécsi Operaház énekese volt. Erdős Bécsben, Berlinben és Budapesten, illetve egy építésznő, Poldi Schrom révén, a Bauhausban nőtt fel. Barátaival - akiket mind kivégeztek -, egy darabig náci-ellenes újságot adtak ki. Neki sikerült előbb Bécsbe, Párizsba, majd Londonon át New Yorkba menekülnie. Itt sajtóillusztrátor és fotós lett, akinek műterme hamar az indián modellek elhíresült szállásává is vált. Felesége a Life művészeti vezetője volt, és amikor a lap kiadása egy ideig szünetelt, végleg az új-mexikói művészvárosba, Santa Fé-be települtek.

Farkas, Thomaz Jorge (Budapest, 1924- Sao Paolo, 2011) fotóriporter, mérnök, egyetemi tanár, filmproducer és filmrendező. 1930-ban emigrált a családjával Sao Paulóba, ahol édesapja (A budapesti Hatschek és Farkast vezető Farkas Béla fia) a Fotoptica társalapítója lett. Ez az egyik első, fotográfiai felszereléseket árusító üzlet Brazíliában. Csatlakozott a Foto Cine Clube Bandeirantes-hez 1942-ben, és kiállított a nemzeti és nemzetközi szalonokban. A 40-es években balett-társulatokat, sportolókat, tájakat és Sao Paulo és Rio de Janeiro városi mindennapjait fényképezte. 1949-ben egyéni kiállítása nyílt a Sao Paolói Modern Művészetek Múzeumában, és 7 fotográfiája bekerült a New York-i Modern Művészetek Múzeumába. Elektro- és mechanikai mérnökként végzett a Sao Paolói Egyetem Politechnikai Karán 1953-ben. 1957 és 1960 között Brazília városának építkezését és felavatását fényképezte. 1960-ban, apja halála után átvette a Fotoptica vezetését, és 37 éven keresztül végezte ezt a munkáját. 1969-ben fotográfiát tanított a Sao Paulói Egyetem Művészeti és Kommunikációs Intézetének Film és Újságíró részlegében, ahol doktorit írt a dokumentarista filmek készítéséről. 1970-ben elindította a Fotoptica c. lapot, kilenc évre rá megnyitotta a Fotoptica Galériát, amely úttörő vállalkozásnak számított a fotográfia népszerűsítésében és árusításában Brazíliában. 1993-ban a Sao Paulói Brazil Cinematéka igazgatójának nevezik ki. 1997-ben kiadta a Thomaz Farkas, a fotográfus című könyvét és ugyanilyen címen kiállítást rendezett a MASP-ban a 1940-es és 1950-es években készült fotóiból. 2005-ben a Sao Paolói Állami Képtár rendezte meg a Brazília és a brazilok Thomaz Farkas szemével c. kiállítást, melyből szintén jelent meg egy album. Még leveleztem vele e tanulmány megírásának elején, s most jött a gyászjelentés.

Fayer György (Georg Fayer) (Budapest, 1892 – Cannes, 1950) Magyarországon született, nőtt fel és tanult meg fényképezni, de már 18 éves korában kivándorolt New Yorkba. 1922-24 között ismét Budapesten fényképezett. 1925-től a bécsi Pietzner-Fayer cég beltagja lett, miután társult az ifjabb Carl Pietznerrel. Bécs I. kerületében volt a műtermük, az Opernring-en, Elisabethstrasse 2. 1933-ban a Népszövetség fényképésze lett Genfben, Fényképezte Molotovot, Gromikót, Attlee-t, De Gaulle-t és Vilma királynőt. 1936-tól Londonba költözött ott élt, és a társaság - köztük az arisztokrata Réthy hercegnő, a későbbi belga királynő – fényképésze, műterme a Dorland House-ban, „Studio Fayer of Vienna” néven működött. Bruno Walter, Vivien Leigh fényképeztették magukat nála. 1940-től ismét New Yorkban dolgozott. Stúdiója a Manhattan közepén volt, 321 East 57^th. Street. Az Egyesült Államok vezető politikusainak és az ismeretlen katonáinak fotográfusa. Ilyen címmel nyílt kiállítása New York-ban, ahol 63 portrét mutatott be. 1950-ben a cannes-i filmfesztiválon, munka közben érte a halál. A bécsi „Fotostudio Fayer und Co. GmbH” nevű cégét rokonai viszik tovább a mai napig. Auer Anna & Kunsthalle Wien: Übersee. Flucht und Emigration österreichischer Fotografen 1920 - 1940. Wien 1997. munkájában osztrák emigránsként foglalkozik vele. Igaza van, itthon még a nevét sem hallotta szerintem senki.

Fehér Imre (Emeric Fehér) (Ó-Becse, 1904 - Párizs, 1966) A Tisza parti magyar város 15 évvel a megszületése után jugoszlávvá lett, mára pedig szerbbé. Mindenesetre, aki a térképre néz, feltűnhet neki, hogy Stari Becej-hez közel két falu is található: Ada és Mohol. Ezek pedig ismerősek Moholy-Nagy László élettörténetéből, ugye? Öt testvére közül ő a legidősebb. Apja neki is szabó volt, aki 1917-ben a világháborúban elesett. Nekik azt mondták, hősi halált halt. Imre egy szabadkai fényképész műtermében működött, de közben kitanulta az elektroműszerész szakmát is. Dolgozott Zágrábban, de mint magyar származásúnak, esélye sem volt szakmájában elhelyezkedni. Kötöttfogású birkózásban több bajnokságot nyert, mégis megélhetési nehézségei voltak. Edzőként próbált dolgozni, s alkalmi munkákból élt. Sokáig foglalkoztatta az emigrálás gondolata, míg végre fivére 1923-ban, ő 1926-ban megkapta a francia beutazási engedélyt és megérkezett Párizsba. Kezdetben a Peugeot gyárban kapott munkát, mint vasesztergályos, majd a Citroen gyárban dolgozott 1927-1930 között. Ekkor a gazdasági válság következményeként, elbocsátották a gyárból. Egy héttel később unokahúga, aki Deberny-Peignot stúdiójában retusőrként dolgozott, világosítóként Fehért is felvetette oda. Maurice Tabard bátorítja, hogy érdemes lenne neki is fényképeznie. 1933 -1936 között René Zuber Vernier utcai műtermébe került felvételezőnek. Ekkortól számítják fényképész pályáját. 1939-ben megkapta a francia állampolgárságot. Csatlakozott a René Zuber, Pierre Boucher, Denise Bellon, Pierre Verger körül alakuló független fotósok csoportjához, az Alliance Photo-hoz. 1936-ban unokahúga elhatározta, hogy Montsourie utcai stúdióját odahagyva, Amerikába megy, ahol még ugyanebben az évben kiadták Children in aktion (Játszó gyermekek) c. albumát, melynek borítóján Fehér fotója van. A párizsi stúdiót átvette Fehér. Ugyanebben az évben került oda fényképésztanoncnak Friedmann Kornél, a későbbi Cornell Capa. A történet ismert. Addig szárítgatta bátyja képeit a labor dobszárítóján, míg megelégelvén a borsos villanyszámlát, kirúgta őt Fehér. Nagy cégek számára készít reklámfotókat, így a Théraplix gyógyszergyár emléklapjait illusztrálja, színes fotókat készít a Hépatrol cég megbízásából az Ismeretlen Párizs c. kiadványba, mely egyszerre mutatja meg az új gyógyászati módszereket és Párizs újra felfedezett sajátosságait. Dolgozik több folyóiratnak, képei kiadványokban jelennek meg. 1954-ben Pierre Seghers adta ki a Franciaország nyitott könyv-ta képeivel, 1957-ben Henri Waquet a Bretagne képei című albumot. 1966-ban halt meg szívinfarktusban. Franciaország, mely 1939-ben állampolgárává fogadta, 1982-ben, mint fotóművészt is befogadta, ekkor vásárolta meg özvegyétől Erzsébettől 17.000 db 6x6 cm-es negatívját, eredeti képeit a Caisse Nationale des Monuments Historiques et des Sites. Később ennek utóda a Mission de Patrimoine de Photographiques.

Fodor Etel (Etel Mittag-Fodor) (Zágráb, 1905 -2004?) Budapesten érettségizett, majd Jaschik Álmos iparművészeti szabadiskolájában tanult. 1925-1928 között Bécsben a Graphische Lehr- und Versuchsanstalt grafikai stúdiójában könyvművészeti és textiltervezési alapismereteket is szerzett. Tanulmányait az 1928. téli szemeszterében kezdte meg a dessaui Bauhausban. A mesterek közül főleg Albers és Klee hatottak rá. Fényképezni Walter Peterhanstól tanult. Együtt tanultak ez idő tájt Blüh Irénnel és Kárász Judittal. A Bauhauslerekről készült portréfotói közelképek, merész kivágásúak. Férje Ernst Mittag szintén a Bauhausban végzett építészként. 1930-1933-ban Berlinben élt és fotósként dolgozott. Választási riportfotókon örökítette meg Ernst Thälmannt. 1932-ben a Szovjetunióban járt, riportképeiből az Arbeiter Illustrierte Zeitung közölt néhányat. 1933-ban zsidó származása miatt nem maradt Németországban, hazatért. Addigi fotóanyagának nagy része megsemmisült. 1936-38 között gyermekfotósként, szoció- és tájfotósként dolgozott. Rögzítette a baranyai vásárok világát, a Mecsek környékét, a jugoszláviai tájakat, embereket. Részt vett a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok kiállításain. 1938-tól Dél-Afrikában élt. Valószínűleg nagybátyja meghívására mentek oda. Először Cape-Town-ban telepedett le és férje mellett egy építészeti irodában dolgozott. Fotóművészi tevékenységével felhagyott. 1963-tól textilművészként dolgozott. 1983-tól a Frank Joubert Művészeti Centrumban szövést oktatott. Hosszú élet adatott meg neki.

Forrai Zoltán (Jelipuszta 1901 -1993.k.) fényképész, karikaturista, grafikus, újságíró, akinek apja Jelipusztán volt gazdálkodó. Szombathelyen érettségizett, már diákként felfigyeltek rajztudására. Rippl-Rónai József tanácsára 1922-től Münchenben tanult Hans Hoffmannál, bár valami okból élete végéig következetesen autodidaktának mondta magát. Karikaturistaként a Meggendorfer Blätternek és a Simplicissimus című ellenzéki szatirikus hetilapnak rajzolt. 1923-tól Budapesten dolgozott, elsősorban karikatúrákat készített. 1938. május 23-án hagyta el Magyarországot. Egy évig Szabadkán /Subotica-n vesztegelt, míg 1939 tavaszán végre megkapta a belgrádi holland nagykövetségtől a beutazási vízumot. A szabadkai Grimasz-ban jelentek meg ekkoriban rajzai. 1940-től Amszterdamban élt, ahol díszlettervezéssel is foglalkozott. Könnyed, slendrián stílusban rajzolta figuráit. Hollandiában a náci megszállás alatt, mint magyar (mint szövetséges államokbeli) szabadon járhatott, sok rajzot készített, s ezek kerültek főleg a Rijksmuseumba. Még a háború kitörése előtt kezdődött fotográfusi pályája. Járta Amszterdam utcáit, tereit, figyelte lakóit és bizarr megnyilvánulásaikat. Megbízás nélkül, a maga örömére, rengeteg felvételt készített a Waterlooplein, a nevezetes amszterdami ócskapiac és zsidónegyed burjánzó, hangos, színes, kavargó életéről, elképesztő figuráiról, megejtő hangulatáról. 1991-ben megkapta a legmagasabb holland királyi kitüntetést (Eremedaille verbonden aan de Orde van Oranje-Nassau in Gould verleend) sokoldalú művészi fényképezéséért, karikatúráiért, valamint azért, mert aktív tagja volt Naardenben a városi kiállítási bizottságnak és részt vett a Comenius Múzeum munkáiban is. Amszterdamban van eltemetve feleségével - Jennifer Roders balerina, később neves balett tanárral - együtt.

Földi Rózsi (Rosie Ney) (Isaszeg, 1897 –Paris, 1972) A Tanácsköztársaság idején a hadügyi népbiztosságon dolgozott, majd emigrálni kényszerült. Először Munkácsra ment, itt kötött házasságot Illés Béla íróval. 1921-ben Párizsba költözött, és első férjétől elválva Ney László festőművész felesége lett. 1922-től fényképészként dolgozott. 1931-ben Sylvio Silka hangmérnökkel, harmadik férjével beutazta Csehszlovákia szlovák, magyar és rutén lakta vidékeit, ahol fényképsorozatokat készített. Ezeket a Sarló-mozgalom szociofotó kiállításán mutatta be Pozsonyban. Tagja volt a francia kommunista pártnak, melynek munkájában aktívan részt vett, üldözötteket bújtatott. A harmincas évektől festett is, 1944 után kiállításokon szerepelt. Képei megjelentek a VU-ban is az 1930-as években. Több francia művésztársaság tagja volt, köztük a Salon des Realités Nouvelle-nak is. Magyarországon 1948-ban és 1971-ben állított ki. Festményeit és fotóit magyar múzeumokra hagyományozta, fotói főleg a Magyar Nemzeti Múzeum fotótárában vannak.

Friedman György (George Friedman, Jorge Friedman) (Miskolc, 1910-Buenos Aires, 2002) fotóriporter,

17 éves korában hagyta el szülővárosát, Miskolcot, hogy Párizsban a Pour Vous és a L’Intansigent című filmszaklapok fotósaként dolgozzon. 1933-tól a felvirágzó filmipar legnagyobb párizsi, londoni és hollywoodi cégeinél lett standfotográfus és operatőr. 1939-ben Buenos Airesbe költözött. A következő években utazási fotókat és képriportokat készített nagy magazinoknak (Vu, Paris Match, Time, Life). 1947-ben kezdett az April című lapnak dolgozni. Témáit főleg a vidéki emberek, bányászok, gyári munkások, a mindennapi élet szociális vonatkozásai adták, de politikai és kulturális eseményeket, sőt sportot is fotózott. Hivatalos megbízásokat kapott, hogy átfogó fotósorozatokban mutassa be Brazília, Peru, Mexikó életét. Az ötvenes évek elején megalapította a La Carpeta de los Diez csoportot (A tízek csoportja). A kiváló fotósokból álló közösség meghatározta Argentína fotós életét, a német Max Jacobi is közéjük tartozott. 1970-ben átvette az újonnan alapított Idilio című fotóriport-magazin szerkesztését. Ezekben az években Argentína stílusteremtő fotóművészének számít. Számtalan folyóirat és könyvkiadó szaktanácsadója. Fotós életművét számtalan kiállításon (Kanada, Argentína, Uruguay, Brazília) több nemzetközi díjjal tüntették ki. 2002-ben, már teljesen vakon halt meg Buenos Airesben.

Gábor Dénes (Denis Gabor) (Budapest,1900- London, 1979) professzor, feltaláló, villamosmérnök, Nobel-díjas, 1969-től az MTA tiszteletbeli tagja. Szülőháza Budapesten, a Rippl-Rónai utca 25. szám alatt található, emléktáblával megjelölve, rajta a következő szöveggel: „E házban született Gábor Dénes 1900-1979) a holográfia megalkotója, Nobel-díjas tudós, humanista gondolkodó. Emlékére állította a Novofer alapítvány 1996-ban.” A berlini Műszaki Egyetemen diplomázott 1924-ben, de ezzel párhuzamosan járt a berlini Tudományegyetem fizika szakára, ahol Einstein, Planck, adtak elő. Három évvel később műszaki doktorátust szerzett. 1927-ben lépett be a Siemens és Halske vállalathoz. 1934-ben alkalmazta Londonban a British Thomson Houston Corporation. Itt volt villamosmérnök 1948-ig. Az elekron-mikroszkópiával foglalkozott, majd optikai és az információelméleti kutatásokat végzett. Az első hologramot 1948-ban hozta nyilvánosságra. 1949-től a Londoni Imperial College of Science and Technology tanára volt haláláig. Több mint száz bejegyzett szabadalmát ismerjük. 1971-ben kapta meg a fizikai Nobel-díjat.

Garai Bertalan (Bert Garai, Garai Albert) (Rakamaz,1891-1998): fotóriporter, újságíró, a Keystone Press Agency társtulajdonosa. Tízedik gyermekként született. 5 évesen került Budapestre. Elvégezte a Keleti Kereskedelmi Akadémiát. A Magyar Hitelbank tisztviselője lett, majd a Tolnai Világlapja szerkesztője, mely Stefan Loránt szerint az első fontos fotót is használó lap volt itthon. Berlinben, Hamburgban, Párizsban próbálkozott, itt került kapcsolatba a Havas hírügynökséggel. 1913-ban Londonba, 1914-ben az USA-ba ment. Középtávfutásban bajnoki címet szerzett. A World Press News munkatársa. Az 1892-ben Meadville-ban B. Lloyd Surgley által alapított Keystone ügynökség elsősorban sztereó képek gyűjtésére, archiválására, sokszorosítására, forgalmazására jött létre, s egy nagy felfutás után már erősen leszálló ágba került. 1914-ben társult be a cégbe Bert Garai. A korábbi bankszakember fejlesztette világhírű képügynökséggé. A Keystone Agency-t képügynökséget Párizsban alapította 1927-ben Bert Garai és testvére Alex Garai. A négyemeletes székház Párizsban, a rue Royale 25-ben volt. Homlokzatán, messziről láthatóan, nagy, neon betűkkel volt kiírva: Keystone. Fiókügynökségei voltak New Yorkban, Londonban és Berlinben, ahol 1924-ben alakult, később Hamburgba tette át székhelyét. Az induláskor a munkatársak 90%-a magyar volt, pl. Rónay, Czigány Taci, Willinger. A Keystone máig működik.

Gáspár Béla, dr. (Oraviczabánya,1898-Beverly Hills,1973) mérnök, orvos, vegyész. A mérnöki mellett orvosi és gyógyszervegyészeti tanulmányokat is folytatott Budapesten. A húszas években ment ki Németországba, és ekkoriban kezdett érdeklődni a színes fényképezés iránt is. A színes fordítós papír működési elvének kidolgozását 1926-tól kezdte el. Az 1930-as évek elején Németországban, majd a nácik elől menekülve Belgiumban próbálta találmányát megvalósítani. 1931-ben létrehozta az első szubtraktív eljárással készül színes filmet, melynek első nyilvános bemutatója 1933. október 25-én volt Berlinben, a Technika Házában. Az ülés hivatalos jegyzőkönyve szerint: „A Gasparcolor-film bemutatója mély benyomást tett a hallgatóságra, amely viharos tapssal nyilvánította ki tetszését a jelenlevő feltalálónak, mivel aminek megvalósítására vállalkozott, azt kétségbevonhatatlanul, érzékelhetően elérte.” 1935-ben Angliában alapított gyárat a Gasparcolor színes filmek gyártására. Kifejlesztett egy eljárást, amellyel filmeken ezüst hangsáv készíthető, mégpedig egy ezüst-haloid hangképnek a helyi előhívásával vagy visszafeketítésével. Ezt a módszert ma már mindenütt alkalmazzák a többrétegű mozifilmeken. 1939-ben kivándorolt az Egyesült Államokba, s 1940-től az USA-ban próbálta eljárását tökéletesíteni. Jó kutató, de rossz üzletember volt, soha nem gazdagodott meg.

Glass Zoltán (Zoltan Glass) (Budapest, 1902.- Roquebrune, 1981) Budapesten karikaturistaként és festőként dolgozott, de ezen kívül volt fotóretusőr, kikötői rakodó, éjjeliőr, díszlettervező és színész is, valamint autóversenyt sem rendezhettek részvétele nélkül. 1925-ben hagyta el Magyarországot, Berlinbe költözött és a 8-Uhr-Abendblatt munkatársa, kép- és művészeti szerkesztője lett. Mivel nem volt maradéktalanul elégedett a képekkel, amiket fel kellett használnia képszerkesztőként, maga is elkezdett fényképezni. Kezdetben egy asszisztens fűzte be neki a filmet, mert nem tudta, ő tanította meg a technikai alapokra is. Sikerrel, mert 1931-től már csak fotóriporterként dolgozott, a jelentős napilaphoz, a Berliner Tageblatthoz került. 1930-ban megalapította a Reclaphot ügynökséget, ami reklámfotókkal foglalkozott és az Autophot ügynökséget, ami autós képekre specializálódott. 1936-tól zsidóként már nem dolgozhatott újságoknak, ezért tovább emigrált. Angliába ment az összes negatívjával együtt és a Sackville Advertising reklámügynökséghez került. 1939–40-ben a Picture Postnak dolgozott Stefan Lórántnál. A háború elején elkobozták a fényképezőgépét, foglalkozási tilalom alá esett, mint „ellenséges külföldi” és az internálás veszélye fenyegette. 1942 augusztusától dolgozott a Lilliput magazinnak, feltehetően, mint szerkesztő. Elfer Árpádtól (aki nemcsak magyar, de szintén berlini barátja) is kapott megbízásokat, aki egy angol reklámügynökség kreatív igazgatója volt akkor. 1948-ban megkapta a brit állampolgárságot, újra fényképezhetett. Chelsea-ben, a londoni művésznegyedben bérelt stúdiót. Hét közben reklámfotókat csinált, hét végén divatfotókat kevés divattal, sok akttal. Pénzt keresni legalább annyira szeretett, mint fényképezni. Minden technikai újítás érdekelte, ő használta elsőként Angliában a sztroboszkóp-vakut, mellyel mozgásfolyamatokat tudott fényképezni. 1958-ban a Paradise Walk-on bérelt új stúdiót, ami régebben bútorgyár volt, óriási üvegtetővel. Itt került helye, hogy mint valaha volt díszlettervező, a legnagyobb szabású díszleteket építse meg a felvételeihez (arab mecsetek, fél repülőgépek, geometrikus Bauhaus-kubusok stb.) 1964-ben Dél-Franciaországba költözött. Terjedelmes archívumát a Bradfordban lévő Fényképészeti és Televízió Nemzeti Múzeum (FFTNM) őrzi.

Glück, Ladislaus (Fekete László) ( - ) Berlinben élt a harmincas évek elején. Amikor Robert Capa fotólaboránsként elhelyezkedett Berlinben, a Dephot fotóügynökségnél (Deutscher Photodienst), akkor szinte mindenki magyarul beszélt. Nem csoda, hiszen alapítója Guttmann Simon volt, pénzügyi korifeusa, első embere Fekete László, akit Ladislaus Glück néven ismertek ekkoriban. Munkatársai, barátai között ott volt még Czigány László (Taci) és Markos György is.

Göndör Imre (Emery Gondor) (Budapest, 1896. New York, 1977) grafikus, fotós, karikaturista, plakáttervező. Bécsbe került, elvégezte az Iparművészeti Akadémiát, onnan Németországba ment. A 30-as években Berlinben fotografált. 1935-ben hajózott át New Yorkba, ahol leginkább művészetterápiával foglalkozott, járt a New York University-re is. Hagyatéka a Leo Baeck Institute Center for Jewish History-ban.

Gross-Bettelheim Jolán (Nyitra, 1900–Budapest, 1972) festő, grafikus, fotográfus. 1918-ban egy évig a Magyar Képzőművészeti Főiskolára járt, olyan mesterek oktatták, mint Edvi- Illés Aladár, Berény Róbert. A rá következő évben egy évet a bécsi Kunstgewerbeschule-n tanult, innen is tovább állt, mert egy éve múlva már az Akademie der Bildende Künste, Berlin hallgatója. Itt rögtön két évet is kibírt. 1922-1924 között Párizsban találjuk, a Grande Chaumiére Akademia beiratkozott hallgatója. 1925-1955 között az USA-ban élt, az első évében tanult a Cleveland School of Art-on. Fordított utat járt meg, mint honfitársai nagy része, ő nem elment, hanem hazajött 1956-ban. Expresszív fotográfiáinak nagy része Vörösváry Ákos műgyűjteményében láthatóak.

Grossmann H. ( - ) magyar fényképész, aki New Yorkban dolgozott az 1910-es években.

Guttmann Henrik ( - ) fotós, aki Párizsban Henry Guttmann, Henry Gilland néven dolgozott lapoknak, pl. a Liliputnak is az 1930-as években.

Guttmann Simon (Budapest,1890-1989) fényképész, fotóügynökség vezető. Húsz éves korától élt Berlinben, a német avantgarde művészetben tevékenykedett, megalapította a Die Neue Bühnét. Ekkoriban a Der Neue Club nevű irodalmi és filozófiai csoport tagjaként egyik szervezője volt a Neo-Bombasztikus Kabaré nevű rendezvénysorozatnak. Az I. vh. kitörése után átköltözött Svájcba, Zürichben élt, s részese lett a Dada mozgalomnak. Hans Richter úgy emlékezik vissza emlékirataiban, hogy Guttmann, bár tulajdonképpen nem volt tagja a csoportnak, majdnem mindig a Dada-asztalnál ült az Odeon-kávéházban, ahol James Joyce és Lenin is gyakran helyet foglalt. Richter szerint „Guttmann volt az egyik leggyorsabb és legjobb társalgó, akit valaha is ismert, és akiből csak úgy dőltek a briliánsnál briliánsabb ötletek”. A háború után visszatért Berlinbe, kapcsolatba került a Német Kommunista Párt magvát alkotó un. Spartacus csoporttal, dolgozott egy művészeti galériában, több lapnak írt, s mellette Alfred Marx-szal, egy gyáros fiával, annak pénzügyi támogatásával megalapította 1928-ban a DEPHOT (Deutsche Photodienst/ Német Fotószolgálat) ügynökséget. Felvett két fényképészt, egy laboránst, kibérelt egy lakást a Friedrichstrasse és Jägerstrasse sarkán, s elkezdte a munkát. Egy judaisztikus számmisztikával foglalkozó vitaesten találkozott először Guttmann és Friedmann Endre (később Robert Capa), majd nemsokára másutt is. Guttmann először egy úszóverseny fényképezésére küldte ki Bandit. Mikor megmutatta a fotóit főnökének, Guttmann borzalmasnak minősítette őket. Petersennek nagyon tetszettek a képek, megkérdezte hát Guttmanntól, miért bánt olyan keményen Bandival. Guttmann így felelt: Azt mégsem mondhattam neki, hogy mester!- írta Richard Whelan Capa életrajzában. A Dephotnál az első időkben szinte mindenki magyarul beszélt. 1932-1935 között a DEPHOT munkatársa Kárász Judit is, aki korábban a Bauhausban tanult fényképezni. Az ügynökség sokat tett azért, hogy a modern fotozsurnalizmus kifejlődjön. Tagjai munkái megjelentek a Weimari Köztársaság befolyásos lapjaiban, mint a Berliner Illustrirte Zeitung és a Stefan Lorant szerkesztette Münchener Illustrierte Presse. vagy a Die Dame, és Die Koralle.Dephot went bankrupt in 1932, but became Degephot (Deutsche Photogemeinschaft) shortly afterwards. A Dephot anyagi csődbe ment 1932-ben, de Degephot (Deutsche Photogemeinschaft) néven röviddel utána újraalakította Guttmann. Sokáig ez sem működhetett. A zsidó származású Guttmann 1934-ben, miként Lóránt is, elmenekült Hitler Németországából Angliába. In England they had established themselves by working for Lorant at Weekly Illustrated

Gyenes, Juan (Reményi Gyenes János, John Gyenes) (Kaposvár, 1912 - Madrid, 1995) Kaposvárott, az Ezredév utcában, ahol felnőtt, ma emléktábla örökíti meg emlékét. 14 évesen kezdett fényképezni, Holzer Félix kaposvári fényképésznél. Innen költözött 1928-ban Győrbe, ahol fényképész szakvizsgát tett. Itt fényképezte le a pályaudvaron Miss Magyarországot. Ennek révén figyelt fel rá Paál Sándor, a Színházi Élet fotóriportere. Pályája 1930-ban kezdődött, ekkor Budapestre költözött, és alig 18 évesen a Színházi Élet laboránsa, majd később fotóriportere lett, ahol 1937-ig jelentek meg rendszeresen képei a budapesti és bécsi színházi, zenei, társasági eseményekről. Ezeken a képein olyan személyiségek tűnnek fel, mint Lehár Ferenc, Toscanini, Furtwangler, Prokofjev, Kodály, Bartók és Szigeti. Lefényképezte Kaposvárott Rippl-Rónai Józsefet a halálos ágyán. 1934-ben a walesi herceg pesti látogatásáról csinált emlékezetes képeket. A lap tudósítójaként került Berlinbe, az 1936-os berlini olimpiáról tudósított. Innen Salzburgba ment, ahol fényképezte Max Reinhardtot, Saljapint, Marlene Dietrichet. Még ebben az évben Londonba hajózott át, később Párizsba tette át székhelyét. 1938-tól a New York Times egyiptomi tudósítója Kairóban, ahol Faruk király esküvőjét is fotózta. 1940-ben az USA-ba indult, de Madridban ragadt, ahol előbb a Campua fotóosztályán dolgozott, 1948-ban önálló fotóstúdiót (Studio Gyenes) nyitott. Modelljei között voltak a század meghatározó művészei közül a felsoroltakon túl Molnár Ferenc, Dohnányi Ernő, Zilahy Lajos, Picasso, Miro, Salvador Dali, Foujita, Arthur Rubinstein, Herbert von Karajan, Monserrat Caballé, Chaplin, Rosztropovics, Segovia, Orson Welles, Ava Gardner, Ingrid Bergman, Gary Cooper, Grace Kelly... Fényképezte Francót, Juan Carlos királyt. Soroljam még? Ő a spanyol királyi család hivatalos fényképeinek fotósa, a bélyegeken, pénzeken lévő uralkodói portrék tőle származnak. A San Telmo Királyi Szépművészeti Akadémia tagja, a Katolikus Izabella Rend Lovagja (caballero), a Magyar Köztársaság aranykoszorúval díszített Csillagrendjének tulajdonosa 1990-től. 1000-nél több önálló kiállítást rendezett Kínától Argentínáig. A madridi Sacramental de San Isidro temetőben helyezték örök nyugalomra. Kaposvár első díszpolgára. Kaposvárnak ajándékozott 100 képéből állandó kiállítás nyílt a Vaszary János Képtárban 1997 márciusában, (2010-ben nyomát sem leltem már), de semmi baj, kicsit arrébb állandó kiállításon láthatják képeit Madridban és Granadában, valamint a New Yorki Columbia Egyetemen is. Közel egymillió negatívját a család őrzi Madridban.

Haár Ferenc (Francis Haar) (Csernátfalu, 1908 - Honolulu, 1997) 1924 és 1927 között az Országos Magyar Iparművészeti Iskolában Kaesz Gyula tanítványa. Belsőépítészként, reklámgrafikusként, plakáttervezőként kezdte pályafutását Gerlóczy Gedeon építészeti stúdiójában. A Munkás Testedző Egyesületben készítette első képeit, majd a Munka munkásfotó csoportban kezdett komolyan fényképezni, Gönci Sándor, Lengyel Lajos, Kepes György társaságában. Kassák hatására közel került a baloldali eszmékhez és a szociális fényképezéshez. 1934-től Máté Olga Veres Pálné utcai műtermének vezetője. Mestervizsgát tett, Molnár Farkasnak építészeti, Kozma Lajosnak enteriőr felvételeket készített. 1935-ben Máté Olga felhagyott a hivatásszerű fényképezéssel, addigi segédje átvette műtermét és Haár Stúdió néven működtette tovább. Enteriőrfotósként, idegenforgalmi propagandafotósként dolgozott, szabad idejében néprajzi-építészeti- és szociografikus felvételeket készített. Az 1937-es párizsi világkiállításon kiállították néhány fotóját, ennek nyomán döntött úgy, hogy Párizsba költözik feleségével. Cserépfalvi Imre, a Vogue magyarországi tudósítója ajánlására a lap közölte reklámfotóit. Párizsban divat-, illusztrációs és portréstúdiót nyitott az Avennue de l’Operán, dolgozott nála Ata Kando is. 1940-ben Kawazoe filmrendező meghívására Tokióba ment, s ott rendezett be műtermet. A stúdiójának otthont adó házban alakult meg a Japán-Magyar Kulturális Egyesület. Ő és felesége illusztrálta Az ember tragédiája japán kiadását. A második világháború alatt egy japán üdülőhelyre evakuálták. 1948-ban újra megnyithatta stúdióját Tokióban. 1956 és 1959 között Chicagóban lakott, ahol Kner Albert egy dobozgyár művészeti igazgatójaként, folyamatosan munkákkal bízta meg.1960-tól haláláig: Hawaii-ban élt, ahol dokumentumfilmeket készített, könyveket illusztrált, kiállításokat rendezett saját munkáiból és a hawaii egyetemen fényképészetet oktatott.

Hackett, Gabriel D. (Hacker Dezső, Hackett Dezső Gábor írói álnevei: Keér Dezső, Veér Dezső) (Apostag, 1905- New York, 1990) újságíró, költő, fotóriporter. Még gimnazistaként ismerkedett meg Friedmann Bandival, a későbbi Capával. Forradalmi hangú, Hadimúzeum c. versét lázítónak ítélték, ezért háromhavi fogságra ítélték, majd elbocsátották a Népszava Könyvkiadónál betöltött állásából. 1923-26 között Budapesten járta a közgazdasági egyetemet, amit 1928-tól Genovában folytatott, igaz, ezúttal a bölcsészeti karon. miközben megjelent első verseskötete is magyarul. 1938-ban Franciaországba emigrált. Ekkor a Pesti Hírlap, a Mai Nap és a svájci L’Illustré párizsi tudósítója. 1942-től az USA-ban élt, ahol megalapította a G.D. Hackett Studio-t és a General Press Features sajtóirodát. Haditudósítóként részt vett a II. világháborúban a német fronton, mint légi-megfigyelő. A New York-i magyar kolónia egyik szervező egyénisége volt. Itt került barátságba Kertésszel. Fényképein kívül versei, naplójegyzetei is figyelemre méltóak. Hagyatékának egy része, fotói is a PIM kézirattárában és művészeti tárában.

Hajnal István ( - ) fotóriporter, a kötelező inas és segédévek után Amster Józsefnél szabadult fel díszoklevéllel 1927-ben. Néhány évvel később saját műtermet nyitott a VII. Dohány utca 46. számú házban. Az Esti Kurirnak dolgozott, de jelentek meg képei a Színházi Életben és a korabeli társasági, kulturális, filmes lapokban is. A Filmgyár standfényképésze is volt. 1938-ban kivándorolt Amerikába, állást kapott a Warner Borthers filmgyárban, Hollywoodban. Amerikai katonai tudósítóként átküldték Londonba. Minden európai háborús színtéren fotózott 1945-ig, a New York-i katonai filmstúdió operatőre volt. Leszerelése után visszament fotósnak Hollywoodba.

Halberg Gyula, dr. (dr. Gyula Peter Halberg) (Budapest, 1909– New York, 2001) fotóművész, szemészprofesszor. 10 évesen kezdett fényképezni egy Box Tengor kamerával. Budapesten, a Lónyay utcai református gimnáziumban érettségizett. A MAOSZ-ban Balogh Rudolf, Dulovits Jenő, Vadas Ernő tanítgatták. Édesapja fogorvos volt, s a Philips röntgengépet az ifjú Gyula kezelte, ő hívta elő a röntgenfilmeket is. A Nemzetközi Fényképkiállítás (Daguerre centenárium) 1937-es szervezésekor a kiállítási bizottság tagja. Ez időben a Modern Magyar Fényképezők Körében dolgozott. Orvosi tanulmányait megszakítva, 1938-39-ben Párizsba költözött, naiv fejjel azt gondolván, hogy meg tud élni a fotóiból. Amikor rájött, hogy nem neki áll a zászló, és úgy döntött, hogy hazatér, laborfelszerelését, nagyítógépét a két Capa vette meg, kevés pénzért. Képei 1935-39 között megjelentek az Uj Időkben, Kassák lapjában a Munkában, a Csütörtökben, a Magyarországban, a Pesti Napló Képes Mellékletében, a Tükörben. 1940-ben volt a chicagoi Coronet négy éves jubileuma, ekkor jelent meg a Coronet legjobb fényképészei c. összeállítás: André Kertésznek. 1 képe, Vadas Ernőnek 5 képe jelent meg, mellettük még Révész-Bíró, Halberg Gyula is szerepelt, mert a magyaros stílust Amerikában nagyra értékelték. Közben elvégezte az orvosi egyetemet Budapesten. 1942-ben összeállított munkatársaival egy Glaucoma-scope nevű gépet, s azzal fotografálták a szem belsejét igen érzéketlen színes Agfa nyersanyagra. Ezt folytatta tovább előbb Genfben Franceschetti genfi klinikáján, majd az USA-ban, ahol 1948 óta élt. A szem belső világáról készített színes fotói egyedülállóak a maguk nemében. Tanított a New York Medical Collegeben. Részt vett a koreai háborúban orvosként, de közben ott is fényképezett. Több cikke jelent meg a művészi fényképezés és az orvosi fényképezés témakörében.

Ház Miklós (Nicholas Ház) (Zólyom, 1883–Santa Barbara, 1953) fotóművész, szakíró. Autodidaktaként 15 évesen kezdett fényképezni, első gépe egy 9x12-es Leonar kamera volt. Az I. világháborúban is fényképezett egy 6x6-os Ikarettel. 1934-ben állított ki először, 1938 körül minden jelentősebb nemzetközi kiállításon részt vett. Cikkeket írt és tanította is a fényképezést az USA-ban.

Hervé, Lucien (Elkán László) (Hódmezővásárhely, 1910 - Párizs, 2007) Alig múlt 8 éves, amikor zsidó nagypolgári családjával Hódmezővásárhelyről Budapestre költözött. Apja Elkán Lajos bőrnagykereskedő, aki Vásárhelyen a városi tanácsosságig vitte, alig két évre rá meghalt. Fiatalkorában zongorázni tanult, este koncertekre járt és emellett intenzíven sportolt. A reáliskola befejezése után 1928-ban Bécsbe utazott. Egy évet töltött ott, majd 1929-től Párizsban élt. Két évig a Patou divatháznak tervezett modelleket, miközben belépett a Cité Nouvelle nevű szervezetbe, melynek keretében egy harmincszobás épületben együtt laktak anarchisták, szocialisták, kommunisták. Sokat vitatkozott az ekkoriban Párizsban tanuló Ho Si Minh-nel. Részt vett a CGTU szakszervezet magyar szárnyának irányításában Zalka Mátéval, a Franciaországban dolgozó magyar bányászok ügyeit intézte. Tagja lett a francia kommunista pártnak, valamint a francia röplabda válogatottnak. Előbbiből aztán frakciózás vádjával 1938-ban kizárták. „Egy párizsi barátom azzal a javaslattal állt elő, hogy dolgozzam együtt az unokaöccsével, aki fotós, és éppen akkor érkezett Pestről. Talán együtt tudnátok riportokat készíteni. Te írhatnál, ő meg fényképezne.” A fotóst Müller Miklósnak hívták, s a Marianne Magazinnak kezdtek dolgozni 1938-ban. Kapcsolatuk addig tartott, míg Müller továbbment Tangerba. „Egyedül maradtam. Nem szerettem volna elveszteni a munkát, s nem vallottam be, hogy a társam elment, s folytattam a riportok készítését Müller név alatt. Kölcsöngéppel, kölcsönnévvel fényképeztem.” 1937-ben kapta meg a francia állampolgárságot. A II. világháborúban katonaként szolgált, rádiósnak képezték ki. 1940. június 4-án Dunkerquenél német fogságba esett. Németországban egy kelet poroszországi fogolytáborban kezdett festeni mindaddig, míg meg nem szökött egy lengyel katonaorvos segítségével. Párizsba való illegális visszatértekor a Hadifoglyok és Deportáltak Nemzetközi Egyesületének Ile de France-i körzetét vezette Mitterrand-dal 1944-től. 1947 óta hivatásos fényképész. Képei kezdetben a France-Illsutration lapban jelentek meg. 1949-ben zajlott le élete döntő találkozása Le Corbusierrel. ettől kezdve az építész haláláig (1965) ő volt a fényképésze. Mellékesen persze még dolgozott Gropiusnak, Breuer Marcellnek, Aalto-nak, Nervinek, Niemeyer-nek is. A Carré Blau c. építészeti folyóirat munkatársa volt. Mint a fentiekből kitűnik, elsősorban építészeti fotóival lett ismertté, bár absztrakt fényképeiből is több kiállítást rendezett. Archívuma mintegy félmillió negatívot tartalmaz. Munkáit megtalálhatjuk a legnagyobb francia és magyar közgyűjteményekben.

Hoffmann Dezső (Dezo Hoffmann) (Selmecbánya, 1912 -London, 1986) A Beatles udvari fényképészeként lett ismert, pedig előtte és utána is csinált jó és fontos képeket. Például a spanyol polgárháborúban, vagy a második világháborúban. A szlovák források szlovákként emlékeznek meg róla, bár magyar anyanyelvű volt és Prágában nőtt fel. A prágai A-B Studióknál kifutófiúként kezdte pályáját. Összeismerkedett az amerikai Otto Hellerrel, aki az Extázis című filmet forgatta éppen Prágában. Az operatőr maga mellé vette kameramannak. Később Párizsban a Twentieth Century Fox alkalmazta. A Híradóhoz került. Így fényképezett az olasz-abesszin háborúban, az 1936-os berlini olimpián, a spanyol polgárháborúban. „A Nemzetközi Brigádban harcoltam, egészen pontosan a magyar Rákosi-batallionban. Később átkerültem a sajtó-egységhez, ahol Hemingway-vel és Robert Capával dolgoztam együtt.” 1940-ben Londonba ment, és ezután a másik világháború szinte minden fontos európai hadszínteréről fényképezett. Ezeket a képeit a londoni Imperial War Museum őrzi. A második világháború alatt belépett az emigráns cseh hadtestbe, s a brit csapatok oldalán harcolt. Haditudósító lett, s mint ilyen, a burmai, indiai és észak-afrikai harcokról tudósított. A normandiai partraszálláskor, amit Capa egy karcolás nélkül megúszott, ő súlyosan megsebesült. A háború után a "show business" hírességeit – Charlie Chaplin, Marilyn Monroe, Frank Sinatra, Louis Armstrong, Marlene Dietrich – fényképezte. 1955-ben a Record Mirror című zenei hetilaphoz szegődött. Néhány év múlva saját stúdiót nyitott Londonban. Kezdett divatba jönni, nála fényképezkedett Cliff Richard, a Shadows, Dusty Springfield. Véletlenül került kapcsolatba az akkor induló Beatlesszel. Az együttest 1962-65 között fotózta. Nem túlzás, ha azt mondjuk ezerszámra készítette fotóit a négy gombafejűről. „Summa summarum, már ötezer negatívom volt róluk, amikor először hallottam játszani őket.” Képeiből egyetlen magyar nyelvű válogatás jelent meg Együtt a Beatlesekkel címen. Míg élt Magyarországon a testvére, többször járt itthon „De évtizedek óta maga az első magyar újságíró, akivel beszélgettem. Szívesen elmennék Magyarországra, szívesen kiadatnám a Beatlesekről készült könyveimet, kiállítást is rendeznék. Az kellene csak, hogy valaki kérje...” mondta a halála előtt két évvel.

Holisher Dezső (Budapest, 1901-) fotóművész, újságíró, aki 1925-től Berlinben élt, azután ő is tovább ment az USA-ba. Képei jelentek meg a Life-ban, a National Geographic Magazinban, a Popular Photographyban.

Horna, Kati (Kati y Hosé Horna, Deutsch Kati) (1912– Mexico City, 2000) Fényképezni Pécsi József pesti műtermében tanult. Siendo joven aprendió las técnicas de la fotografía en Budapest , donde trabajaba en el taller de un prestigioso fotógrafo húngaro.1932-ben költözött Párizsba, ahol befejezte a tanulást, közben fényképezte az utcai életet és a kávézókat a francia fővárosban. Néhány képét megjelentette a francia Agence Photo. De esta época son sus famosos trabajos titulados El mercado de las pulgas (1933) y Reportaje de los cafés de París (1934) .1937-38-ban fényképezett a spanyol polgárháborúban. (Ekkor még Deutch Kati néven) Inkább autonóm fotóművésznek tartotta magát, aki meggyőződésből állt a köztársaságiak pártjára, mintsem dicsőségért, eladható képekért. Járt Aragónia különböző frontjain, Valenciában, Madridban, Barcelonában, Léridában, és számtalan kis faluban. Elsősorban nem a háborús események érdekelték kameráját, hanem a helyi lakosság élete, sorsa a háború pusztította Spanyolországban. 1938-ban José Horna festőt és szobrászt bebörtönözték Franco nacionalistái Spanyolországban, de Kati megmentette őt, és együtt menekültek Párizsba. A következő évben Marseille-ben éltek, majd a nácizmus térnyerése után kénytelenek átmenni New York-ba, onnan Mexico City-be. Letelepedtek a külváros Colonia Roma nevű részben, és elkezdtek dolgozni - ő fotósként, férje, mint szobrász és kézműves.Además fue profesora en la Univesidad Iberoamericana y realizó a lo largo de los a?os multitud de reportajes que le dieron una merecida fama, principalmente con trabajos vinculados al surrealismo. Kati Horna tanított a Iberoamericana Univesidad-on. Megérdemelt hírnevet szerzett, főleg a szürrealista munkáival. Destacan sus series La Casta?eda (1945), Fetiches de S.nob (1962), Sucedió en Coyoacán (1962), Mujer y Máscara (1963) y Una noche en el sanatorio de mu?ecas (1963). La Casta?eda (1945), fetishes S.nob (1962), Sikerült Coyoacan (1962), Nők és maszk (1963) és Éjszaka egy gyermekkórházban (1963). Munkáival találkozni Spanyolországban, Mexikóban is, kiállítások, publikációk formájában.

Kalisch Ottó ( - ) festő, fényképész, Münchenben volt műterme 1920. körül. Vajda M. Pál, Vajda Dezső, Kürti Dezső, Mai Manó fényképészek rokona volt.

Kallmusz Dóra (D'ora, Dora Kalmus, Dora Philippine Kallmus, D’Ora-Benda) (1881-1963) Első nőként végezte el Bécsben a Graphische Lehr-und Versuchsanstalt-t, 1905-ben. Aztán gyakorlatot szerzett Nicola Perscheid berlini stúdiójában, itt ismerte meg Arthur Benda-t, aki Perscheid asszisztenseként dolgozott ekkoriban. A századfordulóig a fotográfia "férfimunka", ezért Dora 1907-ben a bécsi Schulerstrasse-n nyitott műtermét Atelier d'Ora-nak nevezi el. Gyorsan ismertté vált műtermében fotóztatták magukat a császári család tagjai, vagy a császárvárosban élő művészek, mint Gustav Klimt vagy Anna Pavlova. Később a bécsi cég karlsbadi, 1927-től párizsi fiókját vezette. Itt többek közt Maurice Chevalier, Coco Chanel, Josephine Baker, Alban Berg, Colette voltak a megrendelői. A háború alatt Dél-Franciaországban, La Lanverse kolostorában húzódott meg; 1945-ben azonnal visszatért Ausztriába, hogy koncentrációs- és menekülttáborokat fotózzon. 1950-ben a párizsi vágóhidakon fényképezett. 1959-ben baleset érte, négy évvel később halt meg Frohnleiten-ben, (Stájerország/ Ausztria). Képeit közölte a Délibáb, a Ma Este, a Das Magazin. 2003-ban kiállítás nyílt a munkáiból Bécsben, az Österreichisches Theatermuseum-ban, Von der Pose zum Ausdruck. (1900-1930) címmel. Ppigmentnyomatos portréi a Photomuseum Bad Ischl tulajdonában megtekinthetők.

Kando, Ata (Görög Etelka, K. Görög Ata) (Budapest, 1913) Anyja, G. Beke Margit írónő megírta róla az Ata könyve című művét. 18 éves korában férjhez ment Kandó Gyula festőművészhez, akivel 1932-ben Párizsba mentek, három év múlva visszajöttek. 1936-38 között fényképész tanuló volt Wachter Kláránál, Reismann Mariannál, majd segéd Haár Ferencnél. 1938-ban férjével visszamentek Párizsba, ahol megint csak Haár stúdiójában dolgozott. 1940-ben kitoloncolták őket Franciaországból, visszatértek Magyarországra. Az 1947-es év már ismét Párizsban találja őket. Egy ideig a Magnumnál laborált és asszisztens volt, ahová Robert Capa ajánlotta be. 1948-tól vett részt nemzetközi fotóművészeti kiállításokon. A következő évben férje visszament Magyarországra, egy idő múlva elváltak, 1950-ben megismerkedett a Magnumnál Ed van der Elsken-nel, akivel négyévi együttélés után házasodtak össze. Kezdetben Sevres-ben éltek, aztán Hollandiába költöztek, majd hamarosan el is váltak. 1956. novemberben ő és Violette Cornelius együtt fényképeztek az osztrák-magyar határon, majd adtak ki karácsonyra egy könyvet a magyar menekültekről, a bevételt a menekültek megsegítésére fordították. 1957-ben Álom az erdőben (Droom in het woud, Dream in the forest) címen jelent meg saját gyermekeiről könyve. 1959-ben nyerte Münchenben Az év legszebb divatfotója pályázaton kiosztott Ezüst Díjat. Ekkoriban ismerkedett meg Amszterdamban Besnyő Évával, akihez haláláig tartó barátság fűzte. 1961-től tanított az utrechti grafikai főiskolán. Két hónapot töltött a venezuelai yekuanák vagy makiritarék törzsénél. Itt készült képei 1963-ban jelentek meg a The Geographical Magazine-ban. 1965-ben visszatért az Amazonas és az Orinoco közti dzsungelbe a piraroa és a yanomámö törzseket fényképezni. 1970-ben magyarul is megjelentek indián képei könyv alakban, A Hold gyermekei címmel. 1979-ben átköltözött fiához Sacramentoba. Húsz évig élt itt. 1991-ben megkapta a Magyar Köztársaság aranykoszorúval díszített csillagrendje kitüntetést. 1999-ben Jeruzsálemben kitüntették a Világ Igaza díjjal. Ebben az évben jelenhetett meg Magyarországon az Édes hazám, isten veled címmel az 1956-ban kiadott könyve. Sacramentóból Angliába költözött a másik lányához Wight szigetére. 88 évesen visszament Hollandiába, Bergenbe, lánya pedig Spanyolországba. Jelenleg a legidősebb magyar fényképész, jó egészséget neki a továbbiakra is.

Kárász Judit (Szeged, 1912 - Budapest, 1977) 1930-ban érettségizett a szegedi Árpádházi Szent Erzsébet Leánygimnáziumban. 1930 októberében Párizsban kezdte fotográfiai tanulmányait az École de la Photographie-ban. 1931-1932-ben a Bauhausban tanult, mestere: Walter Peterhans. 1932-től tagja volt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának, szociofotókat készített Szegeden és a környező tanyavilágban. 1932-1935 között a DEPHOT (Deutsche Photodienst) képügynökség munkatársa; szabadfoglalkozású fotográfus Berlinben és Kölnben, valamint Dora Barleben berlini fotográfus alkalmazottja. 1935-1949 között Dániában élt, tíz évig egy tanyán fizikai munkát végzett, közben szövést tanult. 1945-től Koppenhágában mint kézi szövő dolgozott. 1949 decemberében visszatért Magyarországra. 1950-től múzeumi fotográfus volt a Múzeumok Országos Központjában, három évvel később pedig az Iparművészeti Múzeumbanm Budapesten. Alkotói tevékenysége abbamaradt.

Kardos Rózsi (Rose Kardos) ( - ) Testvérével Jucival Kardos nővérek néven Budapesten, a Váci út 11/b. alatt volt műtermük1916-1926 között. Képeik megjelentek a Színházi Életben, és más társasági lapokban, majd az 1930-as években Párizs XVI. kerületében, a 9, rue Chaigris alatt Photo Rose Kardos néven folytatta a fényképész ipart.

Kassai Zoltán ( - ) fotóművész, Csehszlovákiában maradt Trianon után, Kassán lakott, de a harmincas évek második felében már külföldön élt. Képei jelentek meg a Die Galerie (Wien) 1935-ös évfolyamában, a Photography Year Book (London) 1938-as kötetében.

Kelen Imre ( - ) fotós, Párizsban lakott az 1930-as években, Kelen Margit bátyja. Fotósorozatokat készített Párizsban, amelyekből néhány megjelent a Pesti Napló Képes mellékletében. Az USA egyik első tv-operatőre lett.

Kelen Margit ( - ) fényképész, Kelen Imre húga. Műtermet nyitott Párizs V. kerületében, 5. rue Thouin, ahol 1935–1938 körül dolgozott. A Voilá munkatársa, főleg neves emberek portréit fényképezte, de maradtak tőle falusi tájképeket, állatokat, ábrázoló képek is. Járt Indiában, ott is nagyobb képsorozatot készített. 9 darab új nagyítását árverezte a Millon&Associés 2005. május 11-én Párizsban.

Kepes György (György Kepes) (Selyp, 1906 - Cambridge, 2001) festő, fotóművész, szakíró, tanár. 1924 és 1929 között a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, 1928-ban Kassák Munka Köréhez tartozott. Itt ismerkedett meg a konstruktivizmussal és Besnyő Évával. Időlegesen felhagyott a festéssel, s a szociografikusan érzékeny fotográfia, a fotogramok és a fotómontázsok felé fordult. 1930-ban hagyta el Magyarországot. Természetesen ő is Kassák ösztönzésére, akinek a tanácsára írt Moholy-Nagy Lászlónak, aki gondolkodás nélkül meghívta magához Berlinbe asszisztensnek. Jó választás volt. Munkatársak maradtak Berlintől Londonon át az Egyesült Államokig. Berlinből 1936-ban Londonba ment, festett, kiállításokat rendezett, forgatókönyveket írt, művészeti kutatómunkát végzett. 1937-38-ban a chicagói Új Bauhaus szín- és fényosztályának vezetője. 1938-1943 között rajztanár Chicagóban, tanfolyamokat tartott, kiállításokat szervezett. 1944-től az Art Institut (Chicago), 1945-ben Párizsban, 1946-tól a Massachusetts Institute of Technology (Cambridge) építészeti iskoláján a vizuális tervezés irányítója. Tanított a Harvard Universitate-n is. 1967-től a Center for Advanced Visual Studies (Cambridge) igazgatója. 1960-tól a Visual Art Today, 1965-től a Vision and Value szerkesztője. Tanulmányai, könyvei angol nyelven jelentek meg. Magyarországon is kiadták több művét.

Kertész, André (Kertész Andor) (Budapest, 1894 - New York, 1985) Harmincegy éves volt, amikor Párizsba került. 11 párizsi éve elsősorban az ottani magyarok körében telt, innen 1936 -ban a Keystone ügynökség meghívására New Yorkba ment- hiszen tudják.

Klein Rózsi (Rogi André) (Budapest, 1905- Párizs, 1970) Képzőművészeti előtanulmányok után fényképezni tanult Székely Aladárnál, Angelónál. Húsz éves alig múlt, amikor Párizsba érkezett. 1926-tól került közelebbi kapcsolatba André Kertésszel, aki fényképezni tanította. 1928. október 27-én vette feleségül, két évet éltek együtt. 1930-tól kapcsolatba került a párizsi szürrealista költőkkel: Bretonnal, Éluarddal. A művészvilág legjelesebbjeit fényképezte: Le Corbusier, Max Jacob, Dora Maar, Utrillo, Kandinsky, André Kertész, Max Ernst, Picasso, Paul Éluard, Jacques Prévert, Giacometti, Mondrian, Derain, Miro, Matisse, Cocteau, Léger, Maillol, Braque, Vlaminck, André Breton, Szenes Árpád, Marcel Duchamp, Colette, André Gide…

Kluger Zoltán (Zoltan Kluger) (Kecskemét, 1896– New York, 1977) fényképész, fotóriporter, az első világháborúban még a Monarchia hadseregében harcolt. 1917-ben kezdett fényképezni. Szigethy-Kluger-Szigethy cégnéven Berlinben, a Friedrichstrasse 218. alatt volt műtermük a kora 30-as években. A berlini lapok közölték fotóikat. Berlinből 1933 októberében feleségével és fiával Palesztinába költözött. Itt orosz származású berlini barátjával Nachmann Shifrinnel megalakították az Orient Press Company nevű céget. Huszonöt éven át jó barátságban közösen vezették az újságoknak és a hivataloknak fényképeket szolgáltató vállalkozást. Együtt járták az országot, Kluger fotózott, Shifrin gondoskodott a megrendelésekről, a képek továbbításáról, az összes ügyes-bajos dolgot intézte. Intenzíven dokumentálta az államalapítás küzdelmeit, majd Izrael állam megalakulása után az izraeli kormány médiahivatala fotóosztályának alkalmazásában állt. 1958-tól New Yorkban élt, egy fotóüzletet nyitott. Sikerült az üzlet forgalmát fellendíteni azzal, hogy a kezdőket, akik nála vettek felszerelést, ingyen beavatta a fényképezés titkaiba. 1977-ben 81 évesen, elfeledve halt meg. Izraelben készült képeiből a Tel Aviv-i Eretz Israel Múzeumban rendeztek kiállítást 2008-ban.

Francois Kollar (Kollár Ferenc, Frantisek Kollar) (Szenc, 1904 - Créteil, 1979) 1918-ban kezdte tanulmányait a l'Ecole Supérieuse Technique-n. 1920-ban egy Erneman 10x15 cm-es géppel fényképezte első képeit. 1924-ben költözött Párizsba, ahol esztergályosként két évig a Renault-gyárban dolgozott. 1927-től stúdióvezető a Draeger testvérek műtermében. Megtanulta a kor valamennyi technikai és esztétikai újítását, mint a szokatlan képkivágások, alul- és felülnézetek, a kettős expozíció, szolarizáció... 1930-ban szerződtette a Lecram ügynökség olyan luxuscikkek reklámfotóinak készítésével bízta meg, mint a Dunhill öngyújtó, a Chandon pezsgő, a Worth parfüm. A Horizons de France kiadónak a „francia munka, francia munkás” témakörben egy 2000 képes sorozatot készített. Fotói megjelentek a Vu, a Voila, a Documents, a Le Figaro Illustré és a Harper’s Bazaar oldalain. Divat- és reklámképeket készített a nagy divatházaknak, neves személyek, mint Cocteau, Coco Chanel, Edith Piaf rendeltek tőle portrét. Hagyatéka a Mission de Patrimoine Photographique birtokába – szülővárosa pedig Senec néven a mai Szlovákiába került.

Koncz, Olga von (Olga von Koncz) ( - ) műkedvelő fotós, Bécsben élt 1912 körül, majd Angliába költözött 1914-ben. Legismertebb képe az 1914-ben készül Tánc című felvétele. A nemeseljárások mestere volt, pigment és olajnyomású képeit ismerjük, ezek egyike Waschweiber in Theben címen megjelent a Photographische Korrespondenz 1912-e évfolyamában.

Kovacs, André ( - ) fényképész, az első világháború után emigrált Franciaországba, majd 1948-49-ben nagy körutazást tett Amerikában. És aztán?

Kőhalmi Béla (Budapest, 1884-1970) könyvtártudós, bibliográfus, egyetemi tanár, fotóarchívum tulajdonos.

Szüleit öt éves korában elveszítette, emiatt a Fővárosi József Fiúárvaházban nevelkedett. Fiatalon munkatársa lett a Budapesti Hírlapnak. Cikkeket, kritikákat ír a Budapesti Napló „Szabad Gondolat” című mellékletében. 1906-1918 között A Huszadik Század és A Jövő (1907-1908) című folyóiratok közlik cikkeit, bírálatait, ismertetéseit. 1909-ben Szabó Ervin előterjesztésére a polgármester a magyar könyvtárügyet akkor forradalmasító Fővárosi Könyvtárba helyezi. Könyvtárosi munkája mellett a budapesti Székesfőváros Tanácsa adószámviteli számsegédje. Kőhalmi Béla 1910-ben felsőfokú könyvtárosi szakvizsgát tett, majd Németországba, onnét pedig Angliába ment tanulmányútra, hogy tanulmányozza a nyilvános könyvtárakat és a szabadoktatás egyéb intézményeit. 1912. január 31-én Szabó Ervin kinevezte könyvtártisztté, így a Fővárosi Könyvtárhoz kapott végleges beosztást. A Tanácsköztársaság idején Dénesi Lászlónak, a Forradalmi Kormányzótanács könyvtárügyi megbízottjának helyettese lett. Még ugyanezen év augusztusában a proletárdiktatúra alatti magatartása miatt fegyelmi eljárást indítottak ellene, állásából felfüggesztették, a hónap végén pedig a könyvtárügy terén kifejtett baloldali tevékenysége miatt őrizetbe vették. Hatheti fogvatartás után ideiglenesen, a tárgyalásig szabadlábra helyezték, ezt az időt kihasználva Bécsbe menekült. 1934-ig emigránsként Bécsben, illetve Berlinben élt, és 1920 és 1934 között Pankorrespondenz néven sajtófotó ügynökséget működtetett Ez idő alatt is számtalan emigráns lap munkatársa, mint például a Bécsi Magyar Újság (1920-1923) és a Panoráma (Bécs-Berlin, 1922-1923) képes hetilapnak. 1934 júliusában hazatért, egy időre rendőri felügyelet alá helyezték. 1945 júliusában igazgatói megbízással visszakerült a már Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár nevet viselő könyvtárba, melynek 1950. június 1-ig volt megbízott igazgatója. 1949-ben kezdi könyvtártani és bibliográfiai előadásait az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karán szervezett Könyvtártudományi Tanszéken. Jegyzeteit, tankönyveit a mai napig használják az oktatásban. 1956-ban Kossuth-díjat kapott.

Kraszna-Krausz Andor (Andor Kraszna-Krausz) (Szombathely,1904– Buckinghamshire, 1989) Münchenben járt egyetemre. Első fotográfiai cikkét 18 évesen publikálta. 1925–1936 között a legtekintélyesebb német fotográfiai kiadó, a hallei Wilhelm Knapp Verlag szerkesztője, 1937-ben már főszerkesztője volt. A fasizmus elől az Egyesült Királyságba költözött és próbált munkát találni kiadói szerkesztőként. Jelentkezett több nagyhírű és néhány névtelen londoni kiadónál is, de mindenütt elutasították. Ezért hát 1938-ban saját vállalatot alapított, a Focal Presst. A vállalkozás első kiadványa még abban az évben piacra került. A W. D. Emmanuel által írt All-in-one Camera Book az idők során 81 kiadásban, több mint egymillió példányban jelent meg. Az ezt követő ezerkétszáz, különböző fotós, filmes és televíziós könyvet 20 nyelvre fordították le és 50 millió példányt adtak el belőlük. A Focal Press valamennyi kiadványa magán viselte Kraszna-Krausz szerkesztői elveit. Egyszerű, rövid mondatokban fogalmazott, vonalas illusztrációkkal bőségesen ellátott, közérthető írásokat várt el szerzőitől. Legendásan szigorú szerkesztő volt. „Óriási tudással rendelkezett fotográfiáról, filmről, ezek történetéről. Ha vitatta azokat az adatokat, dátumokat, amiket a tudós munkatársak és a konzultánsok megadtak, gyakorta igaza lett” – írta közeli munkatársa, John Chittock. Klasszikussá vált a szakmában egyik kritikája, amelyet egy, a Kodak és a Focal Press szakértői, lektorai által sokszorosan ellenőrzött fotós kézikönyv kéziratának elolvasása után mondott: „csak az nincs benne sehol, hogy sötétben kell dolgozni.” Profizmusának, maximalizmusának és vállalkozó kedvének köszönhetően a Focal Press a világ legnagyobb fotós könyvkiadójává nőtte ki magát.

Kraus és Lukács fényképészek, hirdetésük szerint: „Ha jó, tiszta és divatos fényképet akar, úgy keressen fel bennünket bizalommal és mi biztosítjuk a New York-i magyarságot, hogy a legelőzékenyebb kiszolgálásban fog részesülni és azon leszünk, hogy bizalmukat mindenkorra kiérdemeljük. Kraus és Lukács hírneves magyar fényképészek 61. Avennue A New York (4. és 5. utcák között)” (Egyetértés 1912. május 31. New York)

Landau Erzsi (Ergy Landau) (Budapest, 1896-Párizs, 1967) Többször utazott tanulmányútra Németországba, Franciaországba, mígnem 1923-ban végleg Párizsba költözött. Előbb a Pathé filmgyárban dolgozott, majd saját műtermet nyitott, amit csakhamar híressé tettek a szombati teapartik, ahol különböző művészek, értelmiségiek és a magyar emigránsok találkoztak egymással. 1924-ben a francia pénzvilág és arisztokrácia tagjain kívül Paul Valéryt és Bourdelle-t is fotózta. 1928-ban ő vásárolta Franciaországban az első, akkor még 4x4-es Rolleiflex gépet, ami addigi műtermes fényképészi szemléletmódját is jelentősen átalakította. Az új tárgyiasság jegyében készült fotóit a formai és a fénykontrasztok, a dinamikus kompozíciók jellemzik. 1929-től egy évtizeden keresztül munkatársa volt Nora Dumas (Kelenföldi Telkes Nóra), 1931-től alkalmazta retusőr gyakornokként Yllát (Koffler Kamillát). Landau rendezte Ylla első állatfotó-kiállítását is 1932-ben. Hagyatéka a Rapho ügynökség kezelésében alussza örök álmát.

Langer Klára (Claire Langer) (Budapest, 1912 -Budapest, 1973) Révész-Bírónál szabadult fel, mint segéd Budapesten, Reismann Mariannál volt gyakornok, majd 1938–1939 között Párizsban élt és fényképezett, képei francia baloldali lapokban jelentek meg, de a háború kitörésekor hazajött. Hazatérve műtermet nyitott tanítványával, majd társával, a tragikus sorsú Sándor Zsuzsával. Reklámfotósként, portréfényképészként alkotott máig maradandó képeket. Jelentős érdemei vannak a középiskolai fotóoktatás és a fotóművész szövetség elindításában.

Lóránt István (Stefan Lorant) (Budapest, 1901- Rochester, 1997) fotós, filmes, képszerkesztő, történész, író. Sztorija nem mindennapi, maiképpen a még 97 évesen is szellemi képességeinek teljes birtokában élt ember sem volt az. Az ő életének ismertetése során el lehetne mesélni a teljes emigráns létet a huszadik század elejétől a végéig. Elindult egy húsz éves magyar fiú, aki addig zenélt, fényképezett, majd filmeket csinált Bécsben és Berlinben, majd szerkesztője lett az akkori Európa második legnagyobb képes hetilapjának, a Münchner Illustrierte Pressének. Hitler uralomra jutásakor az elsők között börtönözték be. Szabadulása után milliós példányszámú bestsellert írt börtönhónapjairól. Rövid magyarországi tartózkodás (Pesti Napló Képes Melléklete képszerkesztése) után elment Angliába, ahol az ő nevéhez fűződik három rendkívül fontos lap (a Weekly Illustrated, a Picture Post és a Lilliput) alapítása, szerkesztése. 1940-ben áthajózott Amerikába, ahol történeti könyvei sikerei nyomán a legnagyobb újságok címlapjain szerepelt, Mindeközben mindenkivel kapcsolatba került, aki egy kicsit is számított az akkori világban. A londoni The Sunday Times gondozásában megjelent kiadvány szerint Stefan Lorant egyike azon ezer embernek, akik kitörölhetetlenül bevésték nevüket a XX. század történelmébe. Minden kortársát túlélve, kitartóan építette az utolsó másodpercig saját mítoszát. Életének kilenc és fél évtizede Magyarországon (1919-ig), Csehszlovákiában (1919), Ausztriában, Németországban, Angliában és 1940 júliusától az Egyesült Államokban zajlott.

Marton Ervin (Preiss Ervin) (Budapest, 1912– Párizs, 1968) 1931-ben érettségizett. Két évvel később az OMIKE rajziskolájába járt, majd az Iparrajziskolában tanult Budapesten. Tihanyi Lajos festő unokaöccse, hozzá ment ki 1938-ban Párizsba. Részt vett a francia ellenállási mozgalomban. A Francia Kommunista Párt tagja lett. A náci megszállással szembeni ellenállói tevékenysége elismeréséül megkapta a francia államtól a Médaille de la Résistance kitüntetést. 1953-ban a Galerie St. Jacques-ban rendezték meg önálló kiállítását, amit Milánóban követett egy másik 1962-ben. Részt vett 1945 után a párizsi Magyar Ház munkájában. 1956-ban jelent meg kettős portrékat tartalmazó kötete. Marton fotón örökítette meg, miként készít portrét egy ismert művész egy ismert személyiségről. Többek között Louis Amstrong és Pablo Picasso, Roger Martin du Gard és Jean Cocteau, Brigitte Bardot és Kees van Dongen látható a képeken. Nemzetközileg elismert fotósként, főleg Párizsban dolgozott, az utcai fényképészet egyik jelese volt. Fotói angol és amerikai fotós lapokban is megjelentek. Illusztrált cikkeit francia és angol szaklapok közölték. Munkáit rendszeresen kiállították Párizsban, Budapesten, Londonban és Milánóban. 1968. április 30-n hirtelen meghalt egy agyvérzés következtében Párizsban. 55 éves volt, Éppen a Magyar Nemzeti Galériában rendezett retrospektív kiállításán dolgozott. Halála után 1971-ben, mint egy emlékkiállítást mutatták be. Két évtizeddel később megújult érdeklődés mutatkozik fotói iránt, amit szemléltetnek a bécsi (2004), a kecskeméti (2004) és a budapesti (2007 és 2010), valamint Marton párizsi utcai fotográfiáiból rendezett kaliforniai (2009) kiállítások.

Maurer Mihály (Michel Maurer) (1901. k. -1998) fényképész. Szegeden tanulta a szakmát 1917-1920 között, ám alighogy felszabadult, 1922-ben máris munkanélküli lett és külföldön keresett munkát. Olaszországon át Tuniszba került, ahol a Tengerészeti Múzeum, majd a tuniszi bej fotósa lett. Tuniszban, Sousse-ban volt műterme. Egy újsághirdetése nyomán munkára jelentkezett nála Martsa Alajos, s két évig dolgozott nála segédként 1935-1937 között. 1956-ban kiutasították az országból. Házát, műtermét, negatívjait lefoglalták, vagy megsemmisítették. Svájcban, később Provence-ban telepedett le. A tuniszi évekből megmaradt kevés kontaktja, negatívja és nagyítása tehetséges embert mutatnak. Martsa Alajos 1963-ban Maurer fotóiból rendezett egy kiállítást az esztergomi könyvtárban, Michel Maurer: Képek Tunéziáról címmel.

Mihály Dénes (Gödöllő, 1894 - Berlin, 1953) feltaláló, mérnök. 1904-1912 között Budapesten járt középiskolába, majd a Műegyetemen szerzett gépészmérnöki oklevelet. Tizenhat éves korában szakkönyvet írt az automobilról. Ez időben fordult érdeklődése a hangosfilm és a távolbalátás kérdései felé. Az egyetem után kísérleteit a Budapesti Telefongyárban kezdte. Több távolbalátó rendszert dolgozott ki. Az 1919-ből származó Telehorja még szeléncellával és húros oszcillográffal működött, s több kilométer távolságra képes volt állóképek közvetítésére. (A Telehort kiállították a Műcsarnokban az Intuició, Innováció, Invenció c. kiállításon 2000-ben) Mivel találmánya továbbfejlesztésére hazai lehetőség nem mutatkozott, 1924-ben elfogadta a berlini AEG (Allgemeine Elektrizitäts Gesellschaft) meghívását, s ez időtől Németországban dolgozott. 1928-ban a német birodalmi posta kiállításán mutatta be tökéletesített gépét, mely az állóképek mellett egyszerű mozgásokat is képes volt továbbítani. 1929. márc. 8-án sugároztak először mozgó tv-adást, a berlin-witzlebeni rádióállomás a 175,4 m-es hullámhosszon. Mihály Dénes a televíziós készülékek gyártására vállalatot alapított Telehor A.G. néven. Ő tekinthető a mai értelemben vett hangosfilm feltalálójának is. A hitleri uralom idején üldözötteket rejtegetett, internálták, s az ekkor kiújult tüdőbaja okozta halálát.

Mihályi József (Joe Mihályi) (Apatin, 1889 –Rochester, 1978) kutatómérnök, feltaláló. Kisnemesi származású apja patkolókovács volt a vajdasági Apatinban, ahol már 8-9 évesen segédkezett. Kitanulta a szerszámkészítői és a mechanikai műszerészi szakmát. Egy évi bécsi továbbtanulás után, 1907-ben ő is kivándorolt Amerikába, Ferenc bátyja nyomdokain. St. Louisban telepedett le, a Wissler Instrument Corp. műszergyárban dolgozott. Első szabadalmai ide kötődnek. 1923-ban került mérnökként a Kodakhoz, Rochesterbe. Itt kezdődött fényképezőgép konstruktőri pályája. Az élességállítás, a távolságmérés, az automatikus expozíció, a zárszerkezetek és a filmtovábbítás problémáival foglalkozott leggyakrabban. E körben bejegyzett találmányai, szabadalmai a Kodak fényképezőgépekben kerültek megvalósításra. Harminc esztendeig dolgozott itt. Kísérleti mérnökből az optikai rendszerek főmérnöke lett, majd 1954-ben, mint a gyár főkonstruktőre vonult nyugállományba. Hosszú élet jutott ki neki, 90 évesen hunyt el. Joe Mihályit életrajzírója Jerome Katz minden idők egyik legnagyobb fényképezőgép konstruktőrének tartja.

Miklós Jutka (Militzer, Van den Bussche J,) (Berettyóújfalu,1884-Creteil, 1976) Tizenöt éves korától verselt. Egy év múlva már közölte költeményeit a Budapesti Napló. Ady, Kaffka Margit, Révész Béla üdvözölték verseit. Az akkor alakuló nagyváradi Holnap írói körének tagja, a Holnap Antológia egyik költője (Ady, Babits, Balázs Béla, Dutka, Juhász Gyula, Emőd Tamás társaságában). Megélhetési gondok is késztették, hogy három évet Amerikában töltsön 1910-13 között. Ekkor tanulta ki a fényképész mesterséget, 1914-ben, Nagyváradon műtermet nyitott a Rákóczi út 12. alatti Apolló palotában. A Tanácsköztársaság után Berlinbe ment, filmrendezőnek tanult, egy ideig, mint segédrendező dolgozott az egyik filmgyárban. Innen 1923-ban Párizsba települt át, s a Montparnasse-n fényképész műtermet nyitott, közel a Cafe de Dom-hoz. A kor híres embereiről készített portrékat. Barátai közé tartozott Károlyi Mihály és felesége, Tihanyi Lajos, Pór Bertalan, Bölöni György és felesége. Férjhez ment az ősi nemesi családból származó Van den Bussche belga mérnökhöz, akivel Rabatban (Marokkó) telepedtek le. Ide egészségügyi okokból költöztek, miután a férfi az első világháborúban Ypernnél gáztámadás során mérgezést szenvedett, s a napfényes országban vélte megtalálni gyógyulását. Hat év múlva rákban meghalt. Miklós Jutka kitanulta a kozmetikus szakmát és szépségszalont nyitott. Rabatban egy ittas francia autós elütötte, hónapokig feküdt törött gerinccel a kórházban.1964-ben tanárnő lányával (Yvette) és két unokájával (Veroonique és Franz-Albert) visszatelepült Franciaországba. Élete vége felé még megjelent néhány verse (pl. Csiribiri emlékek), s 1971-ben látott napvilágot az általa válogatott és bevezetett verseskötete. A magyar mellett jól beszélt angolul, németül, franciául és arabul is. 1976. február 26-án temették el a párizsi Pére Lachaise temetőben.

Moholy-Nagy László (Bácsborsód,1895 - Chicago, 1946.) festő, fotográfus, filmes, ipari formatervező, fényművész, tanár. Szegeden járt középiskolába, Budapesten jogot tanult. Az I. világháború frontszolgálata alatt kezdett rajzolni, festeni. Addig inkább verseket, kritikákat írt.1919-ben Szegeden rendezte első jelentősebb kiállítását rajzaiból, festményeiből. A fehérterror elöl Bécsbe ment, majd tovább Berlinbe. Itt csatlakozott a Gestaltung csoporthoz, kiáltványt szerkesztett Hans Arppal, Raoul Hausmannal, Felhívás az elementáris művészetre címen. 1922-ben jelent meg a Kassák Lajossal szerkesztett Új művészek könyve. Gropius meghívására a Bauhaus tanára, s hamarosan meghatározó személyisége lett. A nácik hatalmának erősödése elől Amszterdamba, majd Londonba költözött, fényplasztikákat csinált, fotóalbumokat jelentetett meg, ipari formatervezéssel foglalkozott. Már Anglia sem elég biztonságos, átkelt az óceánon. 1936-tól a Chicagói New Bauhaus igazgatója lesz, egy évre rá megszűnt, de 1939-ben újjáalakul School of Design név alatt. 1944-re főiskolai rangot kapott, neve is változik, Institute of Design-ra. Itt tanított haláláig. 49 év jutott neki az életből.

Munkácsi Márton (Mermelstein Márk, Martin Munkacsi) (Kolozsvár, 1896–New York, 1963) Hét testvére közül négyet a nyilasok öltek meg, a többiek előbb vagy utóbb mind Amerikába kerültek. Ő is. Nélküle a sajtó- és divatfotó egész biztos nem itt tartana, ahol most. Olyan fotográfusok vallották őt nyíltan mesterüknek, mint Henri Cartier-Bresson és Richard Avedon. Életének első harminc esztendejét Magyarországon élte le. Először műtermi fényképész volt a VIII. kerületben. Műtermét 5 lépéssel keresztben, 8-cal hosszában végig lehetett járni. Nem bizonyult túl nagy perspektívának az ambiciózus fiatalember számára. A sajtó, az igen. Az 1920-30 közti magyar illusztrált lapok, mint a Pesti Napló Képes Melléklete, az Incze Sándor-féle Színházi Élet, a Délibáb, a Tolnai Világlapja… tele vannak jobbnál-jobb Munkácsi-képekkel. Oly sok fotós, újságíró, zenész, művész, tudós és más szakma kiválósága mellett ő is Berlinbe ment, s bravúros fotóriportokat készített a Zeppelin léghajó első világkörüli útjáról, Kemal pasáról, aktokat Leni Riefenstahlról, még Hitler előtt természetesen… 1934-ben a fasizálódó Németországból az Egyesült Államokba emigrált, ahol azonnal leszerződtette a Harper's Bazaar. Mozgalmas, élettel teli, szabadban készített divatfotóival iskolát teremtett. A világ egyik legjobban fizetett fotóriportereként élt New Yorkban. Később regényt írt angol nyelven Fool's Apprentice címmel, amelyben dicsőszentmártoni gyermekkorának emlékeit eleveníti fel. Az amerikai magyar emigráns közélet egyik jelentős figurája volt, de korábbi sikereit már nem tudta megismételni, s szegény emberként halt meg 1963. július 14-én, egy futballmeccsen kapott szívroham után. Sírja New Brunswickban található. Aki arra jár, tegyen rá egy kavicsot, megérdemli.

Munkácsi Menyhért (Muky Munkacsi, Mermelstein Menyhért) (Dicsőszentmárton, 1909 - New Brunswick, 1999) Bátyjától, Mártontól tanult fényképezni. Amikor elvesztette Pesten kereskedősegédi állását, kiutazott testvéréhez Berlinbe. Volt kitől, és volt mit tanulnia. Bátyja közbenjárására hat évre az Est Lapokhoz került. Elsősorban művészeti eseményeket, színházi főpróbákat, hangversenyeket fényképezett, színésznőkről készített portréi pedig a Színházi Életben jelentek meg. Aztán a Warner Brothers szerződtette. Eredetileg a bátyját szerették volna, de ő megfizethetetlennek tűnt, így esett a választás Mukira. Hétéves szerződést kapott, kezdetben heti 125 dolláros fizetéssel. Itthon egy félév alatt keresett ennyit. A hetedik év végére a gázsija 450 dollárra emelkedett. Amint lejárt a szerződése, önálló műtermet nyitott New Yorkban. Hirdetőirodáknak, magazinoknak dolgozott. 1953-tól standfotós lett a MGM, Universal, Warner Brothers stúdiók és a CBS, NBC tévétársaságoknak harminc év alatt 75 játékfilm állóképeit készítette el. 1983-ban ment nyugdíjba. Olyan sztárokat fényképezett, mint Al Pacinó, Marlon Brando, Peter Sellers, Frank Sinatra, Paul Newman, Jack Lemmon, Dustin Hofman, Peter Falk, Anna Magnani…Négy filmsztárról készült trükk- illetve karikatúra fotósorozata ötszáz különböző amerikai lapban jelent meg.

Muray Miklós (Mandl Miklós, Nicholas Muray) (Szeged, 1892 - New York, 1965) Tizenkét éves korában Budapesten beiratkozott egy grafikai iskolába, ahol litográfiát, fotográfiát és fotósokszorosítást tanult, majd három éven át Berlinben a háromszín-eljárásokat tanulmányozta, gyakorolta. 1913-ban vándorolt ki Amerikába, az első világháborús fenyegetések elől menekülve. New Yorkban a híres kiadóvállalat, a Condé Nast alkalmazta. Feladata elsősorban színkivonati negatívok készítése volt. Később fotográfusként is kapott megbízásokat. 1920-ban pedig saját portréműtermet nyitott a a MacDougal Streeten, a Greenwich Village-ben. A kezdeti nehézségek után hamarosan virágzó üzletmenetet mondhatott magáénak. A Vanity Fairnek, a Vogue-nak, a McCall's-nak és a Harper's Bazaarnak és a The New York Times-nak dolgozott. Hosszú pályafutása során olyan nagyságokat fényképezett, mint H. G. Wells, G. B. Shaw, Claude Monet, Humphrey Bogart, Cole Porter, Greta Garbo. Szoros barátságban volt több mexikói művésszel is, Frida Kahloval, Diego Riverával, emlékezetes portrékat készített róluk. Kahloval a házasságát is túlélő évtizedes szerelmi kapcsolat volt köztük. Képei – főként színházi és táncfotói – elsősorban piktorialista hatást mutatnak. 1930-ban hároméves szerződést kötött a Ladies’s Home Journallal, színes divatfotók fotografálására. Elutazott Németországba, s az ott vásárolt felszereléssel létrehozta Amerika egyik első színes laboratóriumát, ahol színes carbro-nyomatok sokaságát készítette, mesteri módon. Mindemellett a sportra is jutott ideje, nem is amatőr szinten, hiszen 1927-ben megnyerte az USA kardvívó nemzeti bajnokságát, majd részt vett amerikai színekben az 1928-as amszterdami és az 1932-es Los Angeles-i olimpiákon. Harmadik olimpiáján Tokióban pedig a pást mellett állt, mint bíró. Igaz, ezt 1964-ben rendezték, amikor Muray már 68 éves volt.

Müller Miklós (Nicolás Muller, Nicholas Muller) (Orosháza, 1913- Andrin, 2000) Ügyvédnek tanult, de fényképészként indult neki a világnak 1938-ban, az első zsidótörvény kihirdetésekor. Egy kis ládával, egy kofferral és a fényképezőgépével tíz évig vándorolt Európában. Párizsban Tihanyi segítette őt. Picasso a Café Flore-ban néhány magyarországi képét meg akarta venni, de ajándékba adta neki őket. A Flore-ban ismerkedett meg Brassaival meg Capával, akinek volt egy ügynöke, aki elvitte a fotóit a Regards című hetilaphoz. Jelentek meg képei a Regardson kívül a France Magazinban és a Paris Matchban. Elkán Lászlóval a Marianne Magazin számára készítettek riportokat, Müller fényképezett, Elkán írta a cikkeket. Amikor továbbment, Elkán maga kezdett fényképezni, így lett belőle Lucien Hervé. Életének további állomásai: Portugália, Tanger, Madrid, Andrin. Ez lett a végállomás.

Paál Sándor (Alexander Paál, Paal Studios (? – London, 1896 előtt) fotóriporter, újságíró, fényképész, majd filmproducer. Műterme Budapesten, a Rózsa utca 70. alatt volt 1930- 1939 között. Számtalan képe jelent meg a Színházi Életben és más társasági lapokban. 1933-ban felelős szerkesztette és kiadta a Fifi című, színházi, irodalmi és művészeti szaklapot. Elsősorban a filmek, színházak sztárjait örökítette meg. Az ő laboránsa, samesza volt Gyenes János, akivel korábban már Juan Gyenes néven viszonylag sokat foglalkoztam. Paál az 1930-as évek végén Londonba, majd New Yorkba emigrált, ahol Munkácsi Márton jó barátja volt, akivel már Budapesten több közös munkájuk volt, többek között ők ketten harcolták ki Incze Sándor főszerkesztőnél, hogy a Színházi Élet megindítsa amatőrfotó rovatát. Paal Studios, Inc. 485 Fifth Avenue, New York címen volt a műterme. Röviddel Amerika hadba lépése előtt az United Artists stúdiójában dolgozott. Belépett a hadseregbe, ahol 3 évig szolgált, mint fotográfus. Az utolsó évet Európában töltötte, 8 hónapot Németországban, négyet Londonban. Leszerelés után a Fascination magazin munkatársa lett, majd az Old Gold cigarettagyár alkalmazásába lépett, aztán filmproducerként dolgozott. Tamási Áron barátnője volt Szőke Éva, aki később Eva Bartok néven ismert színésznő lett, nem kis mértékben Paálnak köszönhetően, aki feleségül vette, kiköltöztette magához Londonba. Paál Sándor volt a producere Bartók Éva első angol filmjének. Az 1951-ben elkészült Öt nő meséje öt nőről, öt különböző városban szólt, a film megbukott, de Bartók Évát felfedezték. 1953-ban elcsábította még Paál feleségeként Fülöp herceg unokatestvérét, Milford Haven márkit. Elváltak. Így megy ez.

Pető Mihály (Michael Pető, Michael Peto eredetileg: Pollák Mihály) (Báta, 1908 -London, 1970) fotóriporter, újságíró, aki azt a fajta humanista, belülről elkötelezett fotózsurnalizmust művelte, mely több tekintetben is a legjobbakkal, Robert Frankkal, Walker Evanssal emeli egy sorba, noha el kell ismerni, hogy mögöttük csak a második sorba kerülhet. Legfontosabb képei a magyar és közép-európai, valamint a Nagy-britanniai társadalom apróbb eseményeiről, dolgairól szólnak. Egyben megmaradt hatalmas hagyatéka a University of Dundee archívumának féltett része. Közülük 13.000 már digitalizálva, ezek a web-en is megtalálhatók. Főbb témái: Magyarország és Kelet-Európa, Bali, London, India, az 1948. évi nyári olimpiai játékok eseményei. Portrék, az angol politikai és kulturális élet szereplői, a Beatles, a hanyatló angol ipar, Dél-Wales és Skócia, osztrigahalászok Yorkshirban, Izrael, színház és tánc, akt… Hatalmas életmű. Mindez Magyarországon szinte teljesen ismeretlen. Pető a II. világháború előtt emigrált Londonba, mint népművészeti tárgyakkal kereskedő ügynök. A háború alatt a brit Munkaügyi Minisztériumban dolgozott. Szabad idejében, más emigráns magyarokkal együtt tervezte Magyarország háború utáni jövőjét. Személyi titkára lett gróf Károlyi Mihálynak, Marton Ervin jó barátja volt, aki Petőtől tanult meg fényképezni Párizsban. 1949-ben a The Observer munkatársa lett. Ő volt 1965-ben a Help című Beatles film állófotósa. Számos angol lap hozta képeit, így a Picture Post is. Petőt a legjobban a természetes környezetében megjelenő ember érdekelte, Őszinte, manírok nélküli portréi jelentik fotográfiájának legfőbb értékeit, legyenek azok köznapi emberek, vagy ismert művészek, politikusok. 1970. december 25-én, karácsony másnapján a lakásán Londonban érte a végzetes szívroham. Élete utolsó pillanatáig fényképezett. 62 éves volt. 2004-ben, hagyatékában 40-nél több, addig még nem publikált fotót találtak a Beatles korai éveiből. Ezeket 2007-2008-ban állították ki a Liverpooli Nemzeti Múzeumban.

Princz Erney ( - ) A Keystone képügynökség berlini, majd londoni igazgatója. Ő szervezte meg Európában az amerikai világvállalatot, és ő tette ismét naggyá ezt a sajtófotó archívumot. Prinznek kitűnő érzéke volt munkatársainak megválasztásában, cégénél neves fotóriporterek dolgoztak. Palásti László 1931-es Berlini kalauza szerint: Prinz a berlini társasági élet egyik legkedveltebb alakja. Valószínűleg ő volt, aki André Kertészt Amerikába csábította, Kertész öregkori interjúiban őt szidta a leghevesebben.

Princz Márton ( - ) fényképész, Princz Erney öccse, helyettese a berlini Keystone-nál, korábban a cég párizsi fiókját vezette. Ő maga is kitűnően fényképezett, nagyobb eseményekre ő is kivonult gépeivel a nyakában.

Rado, Charles (Radó Károly) (Kisvárda, 1899 – New York, 1970) a Rapho ügynökség alapítója. Brassai barátja, Nem csoda, hogy 1935-től 1947-ig a Rapho ügynökségnek dolgozik. Ő és ügynöksége volt Ylla végrendeletének végrehajtója. Több könyvét jelentették meg azóta. Számos jelentős fotográfust képviselnek jelenleg is. Ügynökségének elsődleges célja a humanista szemléletű fotók terjesztése, először inkább csak baráti társaságként működött, négy magyar: Brassai, Nora Dumas, Ergy Landau és Ylla voltak a tagok. Radó fedezte fel a világnak Lartigue-ot. 1940-ben elmenekült azt USÁ-ba, ahol Paul Guillumette fotóssal elindította a Rapho Guillumette Pictures-t. Európában 1947-ben Raymond Grosset újraindította a Rapho-t, olyan neveket vonzva magához, mint Robert Doisneau, Willy Ronis, Sabine Weiss, Edouard Boubat, Jean-Philippe Charbonnier, Bill Brandt, vagy André Kertész.

Radó György (Budapest, 1907- ?) fényképész, festőművész, költő. Elvégezte az Iparművészeti Főiskolát Budapesten, aztán Berlinben élt, majd 1939-től Brazíliába költözött, ahol egy reklámügynökségnél dolgozott, 1951-58 között a Kultúra főmunkatársa. Tagja a PEN-Clubnak, és a Foto-Cine Club Bandeirantes-nek. Publikációi jelentek meg az Art and Industry, Gebrauchschgraphik számaiban.

Reismann János (Szombathely 1905 - Budapest, 1976) Münchenben végzett mint filmoperatőr, majd 1925 májusában Párizsba utazott, hogy beiratkozzék a Sorbonne-ra, de helyette Peter Powel amerikai fényképész munkatársa lett, s a Montparnasse művészkávéházait látogatta. 1927-ben Németországba és később a Szovjetunióba ment, kiutasították, ezért életben maradt. 1938-ban visszatért Párizsba. Dolgozott a Regardsnak, alkalmi munkákból élt, retusált, fotótechnikai munkákat végzett, barátai, Brassai és Robert Capa laboratóriumát használta. Szerkesztette a Francia Kommunista Párt Bulletin d'Information-ját. A náci megszállás idején illegális pártmunkát végzett. 1945-ben visszajött Magyarországra. 1948-ban a párizsi magyar követségre került; 1949-től a sajtóiroda vezetője és a követség kultúrattaséja. 1949-ben a Rajk-perrel kapcsolatban halálra ítélték, 1954-ben rehabilitálták.

Relevo „A magasabb igényű úri közönség részére Foto Relevo cég alatt Av. S.Joao 578 (A Cinema Brodway mellett) Sao Paulo nyílt meg a legújabb, modern, magyar fotográfiai műterem, mely kizárólag művészi kivitelű arcképek és szobrászattal kombinált domborművű fényképek készítésével foglalkozik” (1937)

Révai Dezső (Léderer Dezső) (Budapest, 1903 - Budapest, 1996) fotóriporter, politikus, autodidaktaként szerezte első ismereteit a fotográfiáról. Kapcsolatba került a Szocialista Képzőművészek Csoportjának keretein belül működő Montázs-csoporttal, melynek tagjai Goldmann György, Sugár Andor, Fenyő A. Endre, Bán Béla és Bass Tibor voltak. 1930-ban és 1934-ben, két alkalommal is lebukott, baloldali felforgató tevékenység miatt bebörtönözték. 1935-ben Párizsba emigrált. Itt fotóriporterként kezdett dolgozni, kapcsolatba került Trauner Sándorral, 1936-ban a Spanyol Köztársaságba utazott, tagja lett a Nemzetközi Brigádok magyar egységének, a Petőfi Századnak. Először, mint katona, később, mint fotográfus vett részt a polgárháborúban. A Nemzetközi Brigádok propagandaosztályán dolgozott, felvételeit Foto Turai néven jegyezte. Munkái megjelentek az "Egy éves a Nemzetközi Brigádok" és "A spanyol gyermekek és a Nemzetközi Brigádok" című kötetekben is. 1937-ben készítette el a Metro Madrid című sorozatát. 1941-ben az internálótáborból Németországba került dolgozni, innen szökött vissza Franciaországba, ahol 1944-45-ben részt vett az ellenállási mozgalomban. 1945-ben hazatért, a MAFIRT fotórészlegének vezetője lett, ezután a MAFILM igazgatója. 1962-ben az MTV egyik igazgatójaként ment nyugdíjba.

Révai Ilka (Budapest, 1873- Budapest, 1945) Hamburgban a neves portréfényképész, Rudolf Dührkoop műtermében tanult 1909-ben, valószínűleg egy időben Máté Olgával. Berlinben Nicolaus Perscheidnél is gyakorolt. 1911-ben Meránban (Dél-Tirol) tartott fenn műtermet mintegy négy esztendeig. Innen jelentkezett a Magyar Amatőrök Országos Szövetsége tagjai közé, ahová 1914 júniusában vették fel. Amikor Olaszország belépett a háborúba, kényszerűségből hazatért. 1915-ben Budapesten, a Nagykorona utca 32-ben nyitott műtermet. Portréfényképészként megelőzve kortársait, új stílust honosított meg, közeli gépállásból, szűk kivágásokkal dolgozott, csak az arcra, a személyiségre koncentrálva. Később, az 1920-as években az avantgárd fotográfia gyakran használta ezt. 1917-ben került kapcsolatba Kassák Lajossal és a Ma folyóirat körével. 1919 augusztusa után összekötő volt Kassákék és más baloldali értelmiségiek között. Bújtatta egy ideig Szélpál Árpádot. Rövid időre börtönbe került, mint baloldali szimpatizáns. 1920 tavaszán Révai irányításával létrejött egy 20-25 fős fotókör a Munkások Irodalmi és Művészeti Szövetségén belül. A két éven át működő kör két kiállítást rendezett. Nagyon kevés megmaradt fotója ismert. Révai 1924 (?) 1927 (?) és 1943 között élt, dolgozott Franciaországban. 1937-1943 között újra Párizsban élt. André Kertész baráti társaságához tartozott. Róla és lányáról Éváról, két kivételesen szép felvételt ismerünk Kertésztől 1927-ből. Nem tudni, miért tért vissza –leányát Franciaországban hagyva- a háborús Magyarországra, ahol nem élte túl a második világháborút, az ostrom alatt nyoma veszett.

Révész-Bíró (Révész és Bíró, Emery P. Révés, Emery P. Révész Bíró, Révész Imre) (1895-New York, 1975) A márkanév Révész Imrét és Bíró Irmát, a feleségét rejti. Műtermük Budapesten volt, az V. kerületi Alkotmány utca 19. alatt 1919-1933-ig. Nála tanult Langer Klára. Ezt megelőzően még 1914 decemberében részt vett az Érdekes Újság első harctéri fotópályázatán. Később a Tanácsköztársaság harcait fényképezte. Ilyen témájú képei a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában találhatóak. Magyarországon főleg riport és reklámfotóival lett ismertté. Pécsi József mellett ő jelentette meg a legszínvonalasabb reklámfotó könyvet az 1930-as évek elején. Kevesen tudják, hogy ő festette 1926 körül a pasaréti úti templom freskóját is. 1930-ban ő volt a Fényképész Iparkamara ügyvezető alelnöke volt, de négy évvel később már az United Artists reklámfotósa, reklámtervezője az Egyesült Államokban. Reklám és divatfotói megjelentek a Harper's Bazaarban és másutt is, Brodowitchnak dolgozott. Képeiből egy nagyobb válogatást megvett a New York-i Metropoliten Múzeum. A Brooklyn Múzeum is őrzi néhány képét.

Rochlitz Gyula ( - ) fényképész, New York-i műtermének címe: 281. Avenue 5. Hirdetése szerint: „Aki karácsonyi vagy újévi ajándékul jó arcképet akar ajándékozni családjának, az keresse fel nagyhírű honfitársunknak Rochlitz Gyulának műtermét, aki magyar honfitársainak az ünnepek alkalmára leszállította az árakat. A műterem címe: 281. 5-ik Avenue a harmincadik utca sarkán.” (Egyetértés, New York, 1911)

Rona Imre (Róna Imre) (? -Amsterdam, 1974) fényképész, fotóügynökség vezető, újságíró. Felesége Kármán Böske, Mensendick tornász voltm hasonlóan Sugár Katához, Kálmán Katához. Leánya Rona Jutka szintén fotós lett. Kinszki Imre kollégája volt a Századunknál. Párizsban lett műkereskedő és az új tárgyiasság jegyében fogant magyar fotóknak keresett piacot. Az ABC Press Service (Amsterdam) alapító tulajdonosa, vezetője 1933-tól. Többek közt Besnyő Éva képeit is forgalmazta ekkoriban. A cégnek volt egy leányvállalata Párizsban, és Aktuelle Bild Centrale néven Berlinben is az 1930-as években. Friedmann Endre, mielőtt még Robert Capa lett volna, minden elképzelést felülmúlóan szegény és pénztelen volt, rengeteg történet kering a kifizetetlen szállodai szobákról, trükkökről, amikkel egy-egy kiflihez jutott. Néha az Amszterdamban fotóügynökséget fenntartó Róna Imre kölcsöne segítette ki őt szorult helyzetéből.

Ronay ( - ) fényképész. „A Keystone fotóügynökség igazgatója Garai, volt középtávfutóbajnok. Munkatársai 90 %-ban magyarok, köztük Rónay és Cigány.” (Molnár Sándor: Magyar sors francia földön, Párizs, 1931. 112. o.)

Rott Andor (Budapest, 1897-Anvers 1981) vegyész, feltaláló, Budapesten kezdte tanulmányait a műegyetemen, de hamarosan besorozták, részt vett az I. világháborúban, és 1916 augusztusában orosz hadifogságba esett. 1917 augusztusában Szibériába toloncolták. 1920-ban – tekintettel arra, hogy a „kommunizmus által megfertőzött Szovjet-Oroszországból” tért haza – itthon már nem folytathatta tanulmányait, ezért az akkor Németországhoz tartozó Breslauban (ma Wrocław) szerzett vegyészmérnöki diplomát 1923-ban. Ezt követően a Budapesten székelő Continental Nyersfilmgyár mérnöke lett. 1926-ban nagybátyja, a fényképészeti eljárásokkal foglalkozó Schuller Aladár (a fényérzékeny réteget hordozó filmszalag öntési technológiájának továbbfejlesztője) hívására Antwerpenben a Gevaert belga fotóanyag-gyárban helyezkedett el. 1962-ig a Gevaert-cég osztályvezetője volt. Legjelentősebb találmánya az 1939-ben szabadalmaztatott direktpozitív eljárás, a DTR (Diffusion Transfer Reversal), mely alkalmas volt közvetlen pozitív másolatok készítésére. Ez akkor nagyon nagy változást jelentett a fotótechnikában. Az általa kifejlesztett fotópapír Transargo néven már 1940-ben piacra került. Az eljárás felfedezésének 40. évfordulóján Antwerpenben nagyszabású szakmai konferenciát rendeztek.

Rozgonyi J. ( - ) fényképész, akinek a műterme Bridgeportban, Connecticut államban volt az 1920-as években. Az Amerikába kiment magyar fényképész verzóján az angol cím mellett magyarul is kiírta címét.

Rozsda Endre (Rosenthal Endre) (Mohács, 1913 -Párizs, 1999) 14 évesen kezdett festeni és első fotói is ebben az időben születtek, s élete végéig megállás nélkül festett, rajzolt, fényképezett. 1938 márciusában Párizsba utazott barátjával Barta Lajos szobrásszal. Közel került –bár ténylegesen sohasem csatlakozott- a francia szürrealistákhoz. Ekkor tanította festeni és rajzolni Francois Gilot, Picasso későbbi élettársát, akivel élete végéig bensőséges barátok maradtak. Csatlakozott a francia ellenállási mozgalomhoz, a németek bejövetele után visszatért Budapestre. Egy három évtizeddel későbbi beszélgetésben azt mondta, hogy őt az Európai Iskola megalakulása tartotta itthon, pedig még visszamehetett volna Párizsba. Aztán már nem is mehetett, egészen 1956-ig, ekkor viszont eljött, és végleg Párizsban telepedett le. Halála után valamennyi fényképét, negatívját, diapozitívjét a Magyar Fotográfiai Múzeumra hagyta.

Schuller Aladár, dr. (Alain Schuller) (Budapest, 1886 - Belgium, 1960) vegyészmérnök, feltaláló, aki a budapesti műegyetemen 1908-ban végzett kitűnő eredménnyel. Wartha Vince professzor németországi ösztöndíjat szerzett a számára, így a charlottenburgi (berlini) Technische Hochschule fotókémiai tanszékén doktorált, Vogel professzor tanítványaként. Szigorlati dolgozatként egy újabb színes fotografálási eljárást dolgozott ki az autochrom eljárás továbbfejlesztését jelentő „színes raszterlemez színes fényképek előállítására”. 1912-től Antwerpenben, a Gevaert cégnél folytatták munkájukat. Egy idő múlva a cég beszűntette a kísérlet támogatását, s Schuller budapesti magánlaboratóriumában dolgozott tovább. Az első világháborúban katona lett, az első hónapban megsebesült. Felgyógyulása után a Bécs melletti olumai lőporgyárba kérte beosztását. Itt a nitrocellulózzal kísérletezett. A háború után a sárvári Műselyem gyárban dolgozott vegyészként. (Itt is a nitrocellulóz érdekelte) Sárvári barátja, Oplatka János bíztatására megalapította a Continental Nyersfilmgyár rt-t 1918-ban. 1923-ban a vállalatot felszámolták. Unokaöccse, Rott Andor volt az egyik munkatársa. 1925 elején belépett a Gevaert és Társa filmgyárhoz. Továbbfejlesztette a fényérzékeny réteget hordozó filmszalag öntési technológiáját, tökéletesítette a filmöntő gépeket, új eljárást dolgozott ki a nitrócellulóz oldószer visszanyerésére, feltalálta az „éghetetlen” triacetát filmet. Az ő találmányai alapján hozta forgalomba a Gevaert cég 1937-ben a Kodak által használt diacetát mellett a szintén nem gyúlékony, biztonsági filmanyagot. Belgiumban megkapta az I. osztályú ipari érdemérmet és a belga Koronarend Lovagkeresztjét.

Somogyi Zoltán ( - ) fényképész, Bécsben dolgozott az 1920-as években.

Stein Aurél (sir Marc Aurel Stein) (Pest, 1862–Kabul, 1943) utazó, régész, geográfus, Belső-Ázsia és Irán kutatója, nyelvész, az MTA kültagja, műkedvelő fotográfus. Egyetemi tanulmányait Bécsben, Lipcsében és Tübingenben végezte, ahol 1887-ben avatták bölcsészdoktorrá. 1888-ban a lahorei Punjab Egyetemen a szanszkrit nyelv és irodalom tanára lett. 1894-ben jelent meg első tudományos műve, katalógus a kasmíri maharadzsa jammui könyvtárának mintegy 6000 szanszkrit kéziratáról.1888 – 1896 között tett utazásain Kasmír emlékeit és topográfiáját tanulmányozta. 1900-ban indult el első nagy belső-ázsiai expedíciójára, amelyen Kelet-Turkesztán homoksivatagjában régészeti kutatásokat folytatott, s átkutatta a Svar Hedin által felfedezett romokat. Maga is sok jelentős ősi romhelyet fedezett fel. 1908-ban második expedícióján a Takla-Makán sivatagban és a Tarim mentén végzett ásatásokat. 1909 elején visszatért Európába és a Magyar Földrajzi Társaság meghívására Budapesten is előadást tartott.1912-ben az angol király az Indian Empire-rend Knight Commanderévé nevezte ki. 1913-ban megkezdte harmadik nagy belső-ázsiai kutatóútját, s három év alatt 18 000 km-t járt be: Turkesztánt az Oxus vidékétől a Góbi-sivatagig, a Kuen-Lunhegység vidékeit. Rendkívül gazdag tudományos anyag tanúskodik útjának eredményességéről. A művészettörténeti kutatás szempontjából is számos nagy jelentőségű leletet fedezett fel (Tunhuang művészeti emléke stb.). Utolsó expedícióján Afganisztánban halt meg. Fényképezőgépét és optikai mérőműszereit a Calderoni és Társa cégtől (Hopp Ferenctől) Budapesten vette. Számos tudományos akadémia és társaság tagja, a cambridge-i és oxfordi egyetem díszdoktora. Fotóinak egy részét és könyvtárát az MTA-ra hagyta, a többit a British Museum őrzi.

Steiner, André (Steiner András) (Székesfehérvár, 1901- Párizs 1978) fotóművész. Egy vezető fotóriporterünk, akinek könyvtárában fotóalbumok százai sorakoznak, akinek személyes ismerőse a világ számtalan fotósa Koudelkától Nachtwey-ig, amikor beleolvasott e készülő könyv kéziratába, azt kérdezte: ki ez a Steiner? S ha ő nem tudja, akkor ki? Elmondom. 17 évesen, 1918-tól Bécsben a Politechnikai Főiskolán (l’Ecole Poytechnique) tanult mérnöknek, ekkor kezdett fényképezni, miközben foglalkozott a Röntgen sugarakkal is. Együttműködött Josef Maria Eder professzorral. 1924-ben a Leica prototípusát tesztelte. 1927-ben költözött Párizsba, ahol kezdetben mérnökként dolgozott. 1932-ben magyarországi fotóiból rendezett kiállítást. 1933-ban a Paramount Stúdióba ment dolgozni. Tagja lett a Sociéte Phototone-nak. Képeit közölte a Le Leicaiste, az Arts et Métiers Graphiques, az Art et Médecine, a Paris Magazine és a Vu. 1934-ben részt vett egy kollektív kiállításon a Pléiade Galériában, majd 1935-ben is. 1948-ban szerepelt a l'Union Démocratique des Hongrois an France kiállításon. Készített experimentális fotókat, fotómontázsokat, fotóreliefeket, szolarizációkat, torzított képeket is. Marton Ervin és Lucien Hervé barátja és a francia ellenállási mozgalomban harcostársak is voltak. Egy párizsi magángaléria sáfárkodik ügyesen a hagyatékával.

Szántó Imre (Imre von Santho, Santho Imre) (Budapest, 1900- 1946) fotóriporter, aki az 1930-as években divatfotósként lett ismert Berlinben. A harmincas években a bécsi Schostal-ügynökség forgalmazta fotóit. 1929 körül ment Berlinbe, ahol 1931-ig a Tiergartenstrasse 10. alatt, aztán 1932-33-ban a Kaiserdamm 44-ben volt műterme. Valószínűleg Hitler hatalomra jutása után visszajött Magyarországra. 1945 augusztusában az ő neve is szóba került Angelo fotóakadémiájának tanári karának összeállításakor. Képei a német és osztrák fotóárveréseken bukkannak elő.

Szélpál Árpád (Schwartz Árpád) (Törökszentmiklós,1897– Sceaux,1987) költő, író és fotóművész, Leltár című versének első versszaka így hangzik: Sír nem dicsőit, halál nem magasztal / nem marasztal sem hír / sem szerkesztőségi asztal / sem otthonom sem hazám / bujdosó utam is fogytában már / csak keservem keserves emléke repdes / mint szétszórt fészke körül / a kifosztott madár. Édesapja Schwartz Lipót, szegény szabómester volt. Tizenhárom évesen még törökszentmiklósi kisdiákként kapott egy Kodak boxgépet a fővárosban dolgozó bátyjától. Ezzel kezdett fényképezni. Ugyanekkor írta első versét is. Ő lett a helyi újság egyik munkatársa, itt jelent meg elsőként 1913-ban Törökszentmiklós száz év múlva című írása. Érettségi után a Törökszentmiklósi Népbanknál töltött el egy rövid időt, de 1915-ben az Magyar Bank és Kereskedelmi rt. sóosztályán lett budapesti banktisztviselő. 1917-ben már kapcsolatba került a magyar aktivista mozgalommal, és a Galilei Körrel. Itt találkozott először Kassák Lajossal. Ő buzdította a komolyabb fényképezésre. 1919-ben részt vett a Bankmunkások Fényképező Csoportja megalakításában. 1926-tól Kassák Lajos munkatársa volt a Mánál. Sok verse és cikke jelent meg a lapban. Első szociofotó-riportja 1929-ben kapott nyomdafestéket a Népszavában Nyomortanyák címen, majd sorra jelennek meg a lapban fotóriportjai az elesettekről. Egy képes riportjáért (A mi mártírjaink) másodszor is bebörtönözték. 1928-39 között dolgozott a Népszavánál. 1933-tól az irodalmi rovat munkatársa, egy évre rá rovatvezetője lett. Ő jelentette meg József Attila, Gelléri Andor Endre, Fodor József írásait. Nemcsak képei, fotóesszéi, hanem elméleti írásai, fotókritikái is jelentősek. Többek között a Lantos Magazin 1929-30-as számai, A Reggel, és a Pesti Hírlap közölték cikkeit, képeit. Az Aradon kiadott Periszkóp (1925) c. lap egyik szerkesztője volt, közölték néhány versét is. Az ő vezetésével alakult meg a Szociáldemokrata Párt Munkásfotó Múzeuma. 1926 körül vásárolta meg 9x9 cm-es Zeiss- Tessar gépét. Hatottak rá -saját bevallása szerint Székely Aladár portréfotói, Révai Ilkának a Mánál megjelent képei is. Több Révai képnek ő maga is modellje volt. 1939-ben, a baloldaliakat sújtó üldözés elől Franciaországba ment, mint a Népszava tudósítója. Innen küldte haza tudósításait, miközben franciául és magyarul publikált verseket, életrajzi elemekkel átszőtt szépprózát is. A második világháború alatt a legtöbb negatívja és fotója megsemmisült, a megmaradtakat állította ki 1985-ben Budapesten. A háború alatt Solomiac-ban dolgozott napszámosként, közben írt. Ekkoriban fordította le a gascogne-i népköltészet néhány remekét. 1945 után Párizsban a Francia Rádió magyar osztályára került, innen ment nyugdíjba, mint a magyar osztály helyettes vezetője 1963-ban.

Szendrő István (1908 – Budapest, 2000) fényképész, fotóriporter, aki az 1920-as évek második felétől fényképezett, Érettségi után Párizsba ment, nappal dolgozott különféle üzemekben, esténként pedig tanult. Lucien Aignertől leste el a szakmát, aztán a Centropa Press fotóügynökség vezetője lett. Franciaországból küldött tudósításokat magyar lapoknak. 1935-ben jött vissza Magyarországra. A HAFA (Hatschek és Farkas) cégnél dolgozott, majd 1942-ben fényképész segédlevelet szerzett és Pobuda Alfréd munkatársa lett. Képei megjelentek az Uj Időkben és a Hungária Magazinban. A fényképezés mellett 1946-ban kisiparosként kezdett el dolgozni, a Kristály Vegyi Üzemben. 1952-ben belépett a Technokémia Vegyi KTSz-be, majd különböző műszaki állásokban kereste meg a mindennapi kenyérre valót. Halála után több tízezer fotója, negatívja került egy örököse révén a fotópiacra.

Trauner Sándor (Alexander Trauner) (Budapest, 1906- Omonville-la-Petit,1993) díszlettervező, festő, fotós, filmes, Világhírű filmek díszlettervezőjeként vonult be a köztudatba, Az Irma, te édes után joggal kijárt neki az Oscar-díj, amit aztán további César-, Felix- és Oscar díjak követtek. René Clair, Marcel Carné, Orson Welles, John Huston, Joseph Losey és Billy Wilder munkatársa. Illusztris névsor, nem? De képzőművésznek, sőt fotósnak is elsőrangú volt. 1925-1929 között a Képzőművészeti Főiskolára járt Budapesten. Csók István tanítványa volt. Kornis Dezsővel, Kepes Györggyel és másokkal a Kassák körül szerveződő Munka-körhöz kapcsolódott. Cikkei jelentek meg a Munka c. folyóiratában, Dor álnéven pedig ugyanitt rajzai is. A KUT művészcsoport tagja volt. 1929-től élt Párizsban. 1937-1951 között díszlettervezőként dolgozott, 1951-1976 között Hollywoodban dolgozott díszlettervezőként, ő csinálta többek között Billy Wilder filmjeihez (Legénylakás és az Irma, te édes) a díszleteket, majd 1976-tól ismét Párizsban élt és dolgozott díszlet- és jelmeztervezőként. A Joseph Losey rendezte Don Giovanni ennek a korszaknak a legjobb filmje. 1982 után Simó Sándorral dolgozott A viadukt c. filmen. Omonville-la-Petit- ben, egy kis normandiai faluban halt meg, itt is temették el, barátja, Jacques Prévert mellé. Festményeiből, fotóiból több kiállítás nyílt világszerte.

Uher Ödön, ifj. (Budapest, 1892 – Franciaország, 1980.u.) filmrendező, fotós, feltaláló. Uher Ödön császári és királyi udvari fényképész fia. Az ő nevéhez fűződik a Correx szalagos filmhívási eljárás kidolgozása 1925-ből. Ez a filmhívást gyorsító és egyszerűsítő eljárás a spiráltankok megjelenéséig egyeduralkodó volt a filmhívásban. Később megoldotta a filmhívás teljes automatizálását és az önműködő másolást. Az 1920-as évektől foglalkozott a fényszedéssel. Középiskoláit Budapesten végezte, az erdélyi Déván érettségizett. jól beszélt németül, franciául, angolul. Első találmánya egy kettős üzemanyagú robbanómotor volt. Anyai nagybátyja, Szénásy Gyula és id. Uher Ödön segítették a filmgyár megalapítását, melyet kezdetben apjával közösen, de hamarosan egyedül vezetett. 1910-1914 között csaknem 40 némafilmet forgattak. A cég egyik rendezője a később világhírű Kertész Mihály (Michael Curtis) volt. Nyitott egy intézményt ifj. Uher Ödön moziakadémiája néven, amelyben filmre alkalmas és tehetséges növedékek tanulták meg a filmjáték művészetét. Megszerkesztette az első üzemszerű használatra alkalmas fényszedő gépet, az Uhertype-t, melyet az augsburgi Man gyárban építettek meg a tervei szerint. Találmánya óriási változást hozott a nyomdai szedés történetében. 1944-ben Horváth József találmánya alapján gabonaszellőztetési eljárást dolgozott ki. Feltalálta az Inloc nevű biztonsági zár-rendszert. Automata sebességváltóját számos robogó-típusnál alkalmazták. Egyik vállalata magnetofonokat gyártott. Az 1930-as évektől Németországban, később Franciaországban élt. Idős korában is aktívan, találmányokon törte a fejét.

Uy Kálmán (Csabai Uy Kálmán) ( - ) makói fényképész, nála tanulta a szakmát Martsa Alajos 1928-előtt. Martsa egy újsághirdetés nyomán találta meg őt. Akkor éppen Franciaországból települt haza. Másfél hónap együtt dolgozás után ismét külföldre ment, s makói műtermének vezetésével megbízta Martsát. A gazdasági válság azonban tönkretette a műtermet 1932-ban. Franciaországi műtermének címe: Nice, Avenue Valrose /Maison Manzone/ ’Colabo’ Photographiques Fournitures Travaux d’Amateurs, ami kábé annyit jelent, hogy fotókereskedő és nagyító intézet amatőröknek. Több kitüntetés tulajdonosa: (érdemérem Budapest, 1922., aranyérem Paris, 1924., Grand Prix, France 1925., ezüstérem, Paris 1925., ezüstérem Zaragoza 1925)

Ylla (Koffler Kamilla) (Bécs,1911 -Bharatpur 1954) Szerb ismerősei csúfolták a neve miatt, mert a Kamilla szerbül tevét jelent, ezért csinált a Kam-illából Yllát. Különös név, különös sors, s talán a legszebb, átlelkesített, humanista állatfotók, amiket a huszadik század közepéig készítettek. Apja magyar, anyja szerb származású. 1914–1918 között folyton úton voltak (menekültek). Anyjával előbb Romániában élt, majd 1919-ben egy német bentlakásos nevelőintézetben tanult Budapesten. Hat évet töltött itt. 1925-ben vette újra magához anyja, ki dekoratőrként, lakberendezőként dolgozott Belgrádban. Kamilla Belgrádban szobrászatot tanult Pallavicininél. 1931-ben Párizsba ment, az Academia Collarossiban tanult. Még ebben az évben Landau Erzsi párizsi műtermében kezdett dolgozni, aki retusőr-gyakornokként alkalmazta. Valószínűleg Landau hatására szakított korábbi elképzelésével, hogy szobrász legyen, s helyette a fotográfiát választotta. A műtermi portrék, az emberek fényképezése nem igazán tetszik neki, átnyergelt inkább a nem beszélő élőlényekre. Landau rendezte Ylla első állatfotó-kiállítását 1932-ben, a Galerie de la Pléiade-ban. Ekkor kezdte el az állatok módszeres fényképezését, s 1933-ban megnyitotta az első állatfotó-stúdiót Párizsban. Landau mutatta be őt Charles Radónak, aki az Agence of Rappho alapítója volt. Az ő segítségével képei a világban sokfelé megjelentek, ismertté váltak. 1937-ben jelent meg Londonban első állatfotó albuma, kutya és macskafotóival. (Azóta majd 30 könyv szerzőjeként, illusztrátoraként tartjuk őt nyilván) 1940-ben az Egyesült Államokba költözött, menekülve a közelgő háború elől. Minden szabad idejét állatkertekben, szafáriparkokban töltötte és fényképezett. Ő volt az első hivatásos fotós, aki a rezervátumok álltavilágát szisztematikusan fényképezte.Képei 1946-tól megjelentek a The Star Weekly, a N.Y. Herald Tribune, a US Camera, Collier’s, Parade, Coronet, Mademoiselle, Women’s Day, Sports Illustrated, Picture Post, Lilliput című lapokban. 1952-ben állatokat fényképezett Kenyában és Ugandában. Ennek eredménye látható az Animals in Africa könyvében. A bharatpuri maharadzsa meghívására Bharatpurba ment. 1955. március 30-án egy ökörfogathajtó versenyt fényképezett éppen, amikor fotózás közben kizuhant a Landroverjéből, s sérülései következtében kevéssel később elhunyt. 44 évet élt. Végakarata szerint hamvait egy repülőgépből szétszórták. Végrendeletének végrehajtója Charles Rado és a Rappho ügynökség volt.

Vándor Géza (Budapest, 1898 – Párizs, 1956) fotóriporter, alkalmazott fényképész, az 1930-as években már Franciaországban élt. Felesége is francia volt. Fotóinak hátlapbélyegzőjén Foto Vándor olvasható és egy francia cím: 74, Rue de Verdun, Bagneux-Seine. A francia kommunista párt 1947-ben Magyarországra küldte, hogy csináljon egy fotóriportot. Ezek a képek is felbukkannak a fotópiacon időnként. A Spiral könyvek igazgatója volt.

Walter Gyula ( - ) fényképész, Venezuelába települt ki a XX. század első felében. A Casa Hellmund vállalatban a Kodak termékeket képviselte.

Wessely János ( ?-Zágráb,1937) mérnök, feltaláló, műkedvelő fényképész, 1925-ben Nagybecskerekre, az akkor már jugoszláviai városba költözött, s ezzel örökre elveszett a magyar művészfényképezők számára. Pedig brómolaj nyomatai, elmosódó tájképei, portréi meghatározták a század első két évtizedének magyar fotográfiáját. Ha képeit nem is, a magyar félachromát nevű lágyító objektívjét talán még ismerik a tudósabb fényképészek. 1912-25 között a MAOSZ tagjaként több kiállításon és pályázaton szerepelt eredményesen, 1913-ban gyűjteményes kiállítást rendeztek munkáiból. Szakíróként a Fotóművészeti Hírekben 13 cikke jelent meg. Kidolgozta és gyártotta a Wessely-féle félachromátot, mely divatos lágyrajzú objektív volt. 5,5 fényerejű, a szabadalmi leírás szerint 15 cm-es gyújtótávolságú objektív volt, mely 18x24 cm-es képméretet rajzolt ki. A lágyító túlsugárzást egy sárga szűrővel lehetett szabályozni. Szakál Géza forgalmazta, s a kor neves fényképészei közül sokan dolgoztak vele. Barátja volt a neves fényképész Heinrich Kühn, aki használta ezt az objektívet és a svájci Camera lapban elismerőleg írt róla. Nicola Perscheid és Vydareny Iván, aki közreműködött az objektív kifejlesztésében, szintén fényképezett vele. Aztán ez a hír jelent meg: „Őszinte sajnálattal tudatjuk olvasóinkkal, hogy lapunk kitűnő főmunkatársa Wessely János főmérnök eltávozott Magyarországról és Jugoszláviában (Nagybecskereken) egy kábelgyár vezetője lett…”

Willinger László (L.J. Willinger) (Budapest, 1909 - Los Angeles, 1989) fotóriporter, követte apja példáját, hiszen Willinger Vilmos szintén fotósként dolgozott Ausztriában. Feleségével ketten vezették a bécsi műtermet, mely korának legnagyobb, csak sajtómegrendelésre dolgozó fotóműterme volt, 30 alkalmazottal. 1933-ban alakult meg Németországban a Birodalmi Propaganda Minisztérium, rendeletei nyomán a nagy kiadók és rádióállomások elbocsátották zsidó munkatársaikat. Sokan Bécsbe emigráltak, köztük Willinger László is, akinek Berlinben már sajtófotó-ügynöksége volt. Korábban Angelonál tanult, aztán Párizsban Szergej Eizenstein asszisztense volt. Bécsben Austrophot néven tartott fenn képügynökséget. Elsősorban a színházi és társasági életből merítette témáit. A nácizmus elől, mint annyian, ő is Amerikába menekült 1938-ban. Itt elsősorban hírességek portréit örökítette meg, mint a Metro Goldwin Mayer fotósa. Főleg Hollywoodban dolgozott. Az 1960-as években a Keystone Agency tagja volt. Halála előtt még szerepelt egy magyar televíziós portréfilmben, melyben az USA-ban élő magyarok nevezetesebbjeit keresték fel.

Willinger Vilmos (Wilhelm Willinger) (Budapest, 1879 - ) fényképész, Willinger László apja. 1938-ban eltűnt, születési, életrajzi adatai nem ismertek. Egy szerző szerint Sanghajba mentek a feleségével. Budapesti fényképész volt, majd 1902-1918 között Berlinben tartott fenn fényképész műtermet, majd később sajtóügynökséget is. Volt olyan időszak, amikor egy időben, Bécsben, Berlinben és Párizsban is működtek. 1897-ben a Fényképészek Köre választmányi póttagja, majd jegyzője. A kör házi estélyén duettet játszott hegedűn Nagy Róberttel, ami az egybegyűlteknek annyira tetszett, hogy ráadást kellett játszaniuk. 1938-ban, az Anschluss után archívumát Heinrich Hoffmann vállalata vette át.

Wlassics Adorján (Veszprém, 1893 –Baden, 1946) fényképész, a bécsi Manassé műterem egyik tulajdonosa. A szegedi piaristák gimnáziumában érettségizett. Egy festményével díjat nyert a szegedi képkiállításon. 1911-ben felvették a Ludovikára, három évvel később tisztté avatták, s azonnal frontszolgálatra vezényelték. Hadnagyként többször megsebesült, három kitüntetést tűztek a mellére, majd 1918 végén mégis fényképész lett Budapesten. Sokáig nem dolgozott, mert sok más magyarhoz hasonlóan ő is Bécsbe költözött. 1920-ban házasságot kötött Spolarics Olgával és megnyitották első műtermüket az Opernring 19. alatt, Wlasics néven. Két évvel később már Manassé néven szignálták a műtermükből kikerülő képeket, elsősorban ismert személyek portréit, színészeket és a némafilmek sztárjait, sztárjelöltjeit, valamint műtermi aktokat, a legkülönfélébb beállításokban. Ezek sokszorosított képeslap formában, vagy a kor társasági lapjaiban, mint a Wiener Magazinban, vagy az Uj Magazinban jelentek meg. Monika Faber 1998-ban megjelentetett egy albumot róluk, a Manassé műhely 1922-38 közötti tevékenységét taglalva benne. Műtermük többször költözött (Getreidemarkt 16., majd 1930-ban a Kärntner Ring 15), majd nyolc évre rá, az Anschluss után eladták a műtermet. Bukarestben aztán Berlinben dolgoztak. Egy nagy bombázás után Wlassicsék visszatértek Ausztriába, a a Béccsel szomszédos Badenben telepedtek le. Wlassics itt halt meg, itt is temették el.

Wlassics Olga (Wlassics-Spolarics Olga) (Budapest,1896-Bécs, 1969) fényképésznő, aki férjével, Wlassics Adorjánnal működtette fényképész műtermét, több néven is, a leghíresebb a Manassé volt. Wlassics halála után egyedül is fényképezett. Korábban moziszínésznői álmai is lehettek, erről tanúskodik az 1918-as Színházi Életben megjelent: ,Ki lenne a legszebb moziszínésznő? pályázaton való sikere. Spolarics Olly képe alatt az állt, hogy a Phőnix Filmgyár tagja, Két évvel később Bécsben házasságot kötött Wlassics Adorjánnal, s onnantól pályájuk közösen alakult egészen 1946-ig. Meghalt a férj, egy évvel később új férjet választott Hans Rothen személyében. 1948-ban Bécsben, az An der Hülben 4. szám alatt fotóműtermet nyitott, képeit Olga Wlassics néven szignálta. Az 1950-es években a fényképezés mellett festészettel is foglalkozott. Életüket Fejér Zoltán kutatja.

Wright, Paula (Weisz Paula) (Budapest, 1897- New York, 2001) fényképész, aki barátai körében New Yorkban ünnepelte 101 születésnapját, amikor eszébe jutott hetven éve elhagyott hazája, s küldött néhány képet a Magyar Fotográfiai Múzeumnak. Éppen ideje volt, mert itthon már senki sem emlékezett rá. 103 évesen hunyt el szívelégtelenségben. Hamvait kérésére az óceánba szórták. Fiatal korában megtanult három nyelvet, Budapesten elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát a festő szakon. Miután érdekelte a fotó is, Gaiduschek Erzsi belvárosi műtermében kitanulta a szakmát és elhelyezkedett nála, ahol 1922-1926 között dolgozott. Mivel hallott egy új, Bécsben kifejlesztett pasztell-képszínezési technológiáról, elutazott Ausztriába, s megtanulta. Mikor visszatért Budapestre, ő volt az első, aki ezt itt használta. Gyakran utazott, Bécsbe, Párizsba, San Remo-ba, Nizzába látogatott el barátnőivel. 1929 áprilisában költözött New Yorkba. Napokon belül munkát talált Marceau fényképész műtermében a Fifth Avenuen. A felvételezéstől a kidolgozáson keresztül a retusálásig és a színezésig, mindenhez kiválóan értett. Néhány év múlva aztán megvalósult álma, saját stúdiót nyitott a West End Avennue 393-ban. Ismert portré és állatfotográfus lett. Több neves embert is fotózott, így Margaret Mead antropológust, Ruggiero Ricci zongoristát, Gábor Zsazsa színésznőt és botrányhőst, húgát Julie Gábort, anyjukat Jolly Gábort, Albert Einstein fizikust és feleségét 1946-ban. Révész Imre fényképészt, akit jobban ismerünk a Révész-Bíró cégneve alapján és másokat. Manhattan utcáin, a Central Parkban számtalan un. utcaképet fotografált, zsánerek, ellesett jelenetek, portrék is dicsérik tudását. Utazásai során is sok felvételt készített, maradtak örökösénél francia, izlandi, olasz, mexikói, marokkói, japán és izraeli fotói is. 1973-ban jelent meg egy New York-i lapban újsághirdetése, miszerint retusálni, színezni tanít jelentkezőket a műtermében. Még csak 76 éves volt. „Korom 93 év, még mindig itt vagyok, koromat meghazudtolva, fiatalabbnak látszom és még mindig dolgozom, de kevesebb lelkesedéssel és kevesebb felvétellel.(…)”-írta egy kéziratos visszaemlékezésében.

Zách János ( -1950.k.) 1920-ban nyitott önálló műtermet Pécsett, a belváros legelegánsabb helyén, a József utca 8-ban. Itt dolgozott 1928-ig. (Előtte Könnyű József segédje volt). Említik műtermét a Széchenyi tér 17. alatt is. Pécsről Budapestre, majd öt évre Svájcba ment, mindkét helyen fényképezéssel foglalkozott. 1934-ben visszatért pécsi műtermébe, eleinte Tapasztó Andorral munkálkodott, majd a Király utca 1. alatt az 1950-es évek elejéig (haláláig) dolgozott. 1948-ban az ipartestület fényképész szakosztályának elnöke volt.