LAJTA PÉTER FOTÓI A ZSIDÓ MÚZEUMBAN

Lajtai ama „nagy generáció” hagyományát folytatja, akik a 70-es és 80-as években fotóhasználatú képzőművészettel kísérleteztek, vagy épp – mint Lajtai is – experimentális színházat csináltak. Ő például 1972-ig Halász Péterrel folytatta a labormunkát. A kényszerű emigrációban, elszakadva a nyelvi prioritástól, a képet emelte elsődleges kommunikációjába. Rangos műkereskedőként galériá(ka)t vitt.

Harminc év után, 2000 táján hazatérve Lajtai a labormunkát a képernyő felé tágította: digitális fotográfiát művel. De maximalista célként a láthatatlan láttatását tűzte ki maga elé. Ezt a lehetőséget valaha – például Newton idején – az optika tudománya és praxisa felkínálta már. Az optika technológiája a nagyítás, a felfoghatatlan távolságok befogadása a világ fizikai alaptörvényeinek megfogalmazását sarkallta, miközben a tudós az élettan, az asztronómia s (titokban) a makro- és mikrokozmoszokat összekötő alkímia terepén is kutatott. Átlépte a természet-tudományok és a vallás, a filozófia határait.

Lajtai most zsidó liturgikus objekteket fényképez, és a képet manipulálja. Imasál-textúrát, cicesz-rostot, menórák x-ray szerű antropomorfiáját, fák rügyeit teszi képzeletbeli mikroszkópjának tárgylemezére. Sorba rakva, lehetséges asszociációkat tár fel. Rendezi és numerikus címadással is lajstromozza a képeket. Majd a software, illetve a képakasztás a véletlenek elméleti szerepére építő lehetőségeit is kalkulálva-játszva: mátrixokat képez. Ennek itthon is vannak hagyományai a kortárs fotográfiában, mégis, nekem úgy tűnik, hogy Lajtai a Gilbert és George-féle kaleidoszkóp-metódust követi. Míg a tengelytükrözések náluk tulajdonképpen optikai tréfák, Lajtainál hiányzik ez a Teremtést ironikus revízió alá rendelő gesztus. Az ő optikai játékában a képi olvasat emelkedett hangulatú marad. De mégsem beszél papos pátosszal, képei alá nem mondja ki a „Berésit” (a Biblia kezdőszava) szakrális formát, megmarad a magyarul profánabb „kezdetben” változatánál.

Kifejezetten apoteózisként hat viszont az a műtörténeti szűkítés, ahogyan Lajtai Malevics fekete négyzetére fókuszál. A „semmi” avantgárd (az alkímiai bölcsek kövére utaló) szimbólumának a digitális képmódosítás rétegeivel kínált „kitakarása” a Fény, a Világosság egyszerre szakrális és profán láttatását eredményezi. A láttatásban persze a „láthatatlan” megmutatása az igazi feladat. A 20. század-elő fotográfiája heroikus kísérletet tett az ezoterikus látnivalók rögzítésére, amire például Erdély Miklós szarkasztikus művekkel reflektált. A „nagy feladat” mint képi forma koronként visszatérő téma a vizuális művészetek különféle műfajaiban. Kitakarós „hieroglifáival” Lajtai szinte a kvázi-betűk abécéjéig elvezet. Ha tetszik, az utolsó kiállítótérben látott képek témája a kép és a szó csereszabatosságának felvetése. (More About the Black Square. No. 4, vagy Composition with Missing Parts. No. 5). A „betűk” néha egy konkrét nemzeti zászló részleteinek idézeteiből állnak elő, s ilyenkor a „remény”, a hiábavalóság tagadása képi erővel cáfolja a tárlat – első látásra – száraz érzelemmentességét.

„Tegyük ezt még hozzá!” – mondja tanárosan a fotográfus a Zsidó Múzeumban bemutatott anyaga katalógusának végén. Nem egyszerűen csak mantrázza a címet, de a lényegre kérdez rá: „Ki lehet-e fejezni az egyetemest olyan tárgyakkal és formákkal, amelyek nem tartoznak annak eszköztárába?” És azt feleli: „A judaisztikai mozzanat, az alig ismert kegytárgyak formája, használata, hangulata és szimbolikája nem tartozik a művészi kifejezés ismert és szokásos látványához. Mégis, ez a partikularitás alkalmas arra, hogy velük emberi viszonyokat, érzelmeket, vágyakat, örömöket, reményt és reménytelenséget fejezzünk ki. Vagyis használatukkal egyetemesek legyünk…”

15 éve, 1996-ban, amikor harmadmagammal, Thury Leventével és Turán Róberttel ugyanitt Diaszpóra (és) művészet című kiállításunkkal a „helyet” kinyitottuk a jelen vizuális kultúrája felé, kurátori látleletünk így szólt: „kortárs művészet diaszpórába szorult”. Végre valaki in situ reflektált erre, szabatosan közzétett képeivel, fotóival igazolja: „a partikulárisnak helye van a képzőművészet és kultúra egyetemes tartományában, anélkül, hogy az »egyetemest« bármi sérelem érné.”

Szegő György