FELVÉTELEK NAGY FORMÁTUMRA

Projektek

Megtiszteltetés számomra, hogy időről időre beszámolhatok azokról a szakmai témákról, amelyeken olykor hosszú hónapokig tevékenykedek. Könnyű a helyzetem, hiszen olyan dolgokról írok, amelyekkel foglalkozom. A kézzelfogható és értékelhető eredmények elérését viszont a lapzártához kell igazítani. Sajnos nem minden – a végeredményre ható – összetevő kialakulása múlik rajtam.

Az érdeklődésem és a munkálkodás intenzitása az első, látható produktumig nagy, és arra törekszem, hogy ez így maradjon a közzétehető kép, leírás vagy dokumentum elkészültéig vagy beszerzéséig. Ez után viszont az ügy egyre kevéssé foglalkoztat, ami kellemetlen; hiszen ez majdnem megkérdőjelezi a dolog érdekességét, és felveti az egész ráfordítás (idő, anyag, munka, anyagiak) szükségtelenségét is. Olykor a téma élete a megjelenés után folytatódik; egyes esetekben azonnali visszajelzéseket kapok, máskor ez akár éveket is késhet.

A „Polaroid” például 2010 nyarán indult. 2011-es hír, hogy Peter Coeln, a bécsi WestLicht tulajdonosa, a Polaroid Collectionnek a lausanne-i Musée d’Elysée-ben letétbe helyezett részét megvásárolta. (4476 képért 755 000 dollárt fizetett.) Szándéka szerint az egykori műtermében berendezett múzeumában viszi tovább a gyűjteményt, s az első ezzel kapcsolatos kiállítást 2011. július 16-án már meg is nyitja.

A rögtönkép ma kapható változatainak közös hátránya a viszonylag kis képméret. A méret megítélése viszont egyénenként (és alkalmanként) eltérő lehet… A fényképezésnél maradva az Egyesült Államokban a 4x5 inchet még nem tartják igazán nagy formátumnak, ez a fogalom ott a 8x10-nél (20x25 cm) kezdődik.

A felvételi méret változásával nem csak a fényképezőgép külső nagysága növekszik, hanem az alkalmazható objektívek gyújtótávolsága (és természetesen az ára) is. További gondokat eredményezhet az, hogy a felvételi anyagból kevesebb fogy, mint az amatőrök által milliószámra használt méretűekből, ezért az ár aránytalanul magasnak tűnhet. Az is gyakori, hogy éppen az általunk keresett méret (függetlenül attól, hogy inches vagy metrikus) éppen nem kapható.

Egy barátomnak még az 1990-es évek végén elpanaszoltam, hogy egy bizonyos korai, XIX. századi objektív-típus szinte teljesen ismeretlen Magyarországon. Siránkozásom hatásosnak bizonyult, mert tíz évvel ezelőtt egy családi látogatáskor ajándékba kaptam tőle az általam említett objektívtípusból egy példányt. Évtizednyi idő telt el ugyan a próbafelvétel időpontjáig, de az végül is megtörtént, és az eredményt jelen írásban mutatom be Olvasóinknak.

Petzval Orthoskopja

Petzval József professzortársa, Andreas R. von Ettingshausen kérésére kezdett el objektívtervezéssel foglalkozni. Először arra gondolt, hogy a matematikai számításai alapján elkészített háromtagú lencserendszert kétféleképpen lehet majd összeállítani. Az egyik változatot szánta a kis képmezőt élesen kirajzoló, nagy fényerejű portréobjektívnek, míg a másikat egy nagyobb képméretet élesen „hozó”, rövidebb gyújtótávolságú tájképobjektívnek.

Petzval ötvözte a zsenialitást a józan realitások mérlegelésével és időben történő felismerésével. Rájött: senki nem kényszeríti olyan tervező munkára, aminek eredménye egy lencsetag-készletből két teljesen különböző célra felhasználható és ezért egymástól jelentősen eltérő kialakítású objektív. Számításai alapján ez után készítették el Voigtländerrel és Anton Martinnal közösen a nagy fényerejű portréobjektív mintapéldányát, valamint az első kísérleti kamerát. Carsten Grabenhorst Voigtländerről szóló könyvében közli Petzval kéziratának reprodukcióját. Ennek felső felén az objektív – azóta jól ismertté lett – lencsetagjainak metszeti rajza látható, alatta hat sornyi (!) leírás, valamint négy, különböző módon csoportosított számegyüttes áll.

1840-ben Petzval az említetten kívül talán más számításokat és rajzokat is átadott Voigtländernek; mindenesetre az előre nem egyeztetett anyagiak rendezésekor kissé öszszekülönböztek, majd útjaik elváltak. Petzval több bécsi optikussal is társult (Waibl, Dietzler, Weingartshofer), későbbi munkáit – mintapéldányok alapján – ők sokszorosították.

Petzval táj-, és városfényképezésre szánt objektívje kisebb fényerejű volt, mint a csak a képmező közepét élesen kirajzoló portré-objektív, így dagerrotip felvételhez kevéssé lehetett használni. A nedves eljárás magasabb érzékenysége viszont újra ráirányította a figyelmet az objektívtervezés alapvető felvetésére: arra, hogy minden téma más felszerelést igényel. Petzval 1856-ban újra elővette korábbi számításait, és azokat Carl Dietzlernek adta át. Az Orthoskopnak elnevezett tájképobjektívet Bécsben 10570-es számon, 1857. október 6-án szabadalmaztatták is.

Eközben Voigtländer – a korábbi megállapodásukra hivatkozva – szintén megjelent a tájképobjektívvel. A két termék csak külső megjelenését tekintve tért el egymástól, Dietzler megmaradt a portréobjektívhez is használt foglalatnál, Voigtländeré viszont rövid és viszonylag széles rézcsőből készült.

A Dietzler Orthoskoppal a továbbiakban nem foglalkozom – ezek létező példányai mára múzeumi műtárggyá váltak – a továbbiakban Voigtländer objektívjéről lesz szó; melynek foglalatán az Orthoskop megnevezés nem, csak a gyártó cégének neve, székhelye és a gyártási szám olvasható.

Sajnos a fényképezés eme kezdeti szakaszában a manapság elterjedten alkalmazott gyújtótávolság és fényerő megjelölést még nem tüntették fel az objektíveken. A mai szakirodalom sem képvisel egységes álláspontot sok tekintetben. Udo Afalter a Voigtländer gyártmányokat ismertető könyvében az „egyszerű tájképobjektív” tízféle változatát említi 144 mm és 711 mm gyújtótávolság között, 9x12-től 40x50 centiméteres képméretig. Szerinte a fényerő 1:15,5. A WestLicht árverési katalógusaiban 9,65-ös fényerőt olvashatunk, Matthew Wilkinson minden objektívet ismertető, vaskos kötetében 8,7-es szám áll.

A WestLicht árverésein többször előfordult a tájképobjektív; a 7-es „nagyságú” háromszor is, a 2-es pedig kétszer. Szerintük előbbi 650x832 milliméteres, utóbbi 260x384 mm-es nagyságú képmezőt rajzol ki. A 15992-es gyártási számú objektív előállítási idejét ők 1864-re teszik.

Cikkem témafelvetésének aktualitását jelzi az is, hogy hetekkel az anyag leadása után, 2011. május 30-án, Bécsben, a Dorotheum árverésén is felbukkant egy Voigtländer–Petzval Orthoskop objektív. Európa egyik legrégebbi, több, mint 300 éves árverési házának szakértője, Simon Weber-Unger a fényerő/gyújtótávolság adatot a százhúsz oldalas nyomtatott katalógusban 1:7,7/250 mm-ben adta meg. Szerinte a nagyon korai, 7215-ös gyártási számú objektív 1857-ben készült.

A technikatörténeti vonatkozásain túl miért érdekes mindez? Szintén a Westlicht árverésén két különböző évben is szerepelt az Egyesült Államok egyik legnagyobb magángyűjteményéből, a Spira-kollekcióból egy Steinheil Periscop objektív, melynek felépítését 1865-ben szabadalmaztatták. Az aukcionált objektívet a felirata szerint (a megvásárolt licenc alapján) Voigtländerék gyártották 1866-tól. Lényegében így indult el a már Petzvaltól függetlenedett objektívtervezés és -készítés hosszú, máig tartó története. Wilkinson egy 1866-os cikkre (!) hivatkozik, ami szerint a Periscop csak erősen leblendézve adott teljesen éles rajzot, továbbá a mattüvegen beállított élességet a gyújtótávolság 1/40-ed részével korrigálni kellett, azaz: az objektív nem volt akromatizált. (Máshová esett a fizikai és a kémiai fókuszpont.) A Periscop és más gyártók hasonló terméke, például a Rodenstock Bistigmat azonban a kedvező árral és a könnyű hozzáféréssel hódított, egészen a XIX. század végéig!

Az előzőekben vázolt bizonytalanságok miatt úgy láttam: a helyzetet csak próbafelvétel elkészítésével tudom tisztázni. Ezt az akciót azért is nevezhetem fontosnak, mert Voigtländer tájképobjektívjét a már említett, olcsóbb árfekvésű követők (és más, hasonló termékek) gyorsan és sikeresen kiszorították a piacról. Kis túlzással azt is állíthatnám: ilyen objektívvel százötven éve nem fényképez senki.

A drezdai (1827–1916) Hermann Krone a XIX. század mindent kipróbáló technikai mindentudója volt. Kísérleteit dokumentáló albumát 1998-ban fotótörténeti szimpóziumon ismertették, majd egy 366 oldalas, igényesen kivitelezett kötetben tették közzé. Ennek 6. oldalán láthatjuk a szemüveges Mester sokszor publikált képét, amin három, hatalmasnak mondható fagép között ül egy széken, 30 objektív társaságában. A könyv 28. ábrája két Elba-hidat ábrázoló tájkép, amely Krone saját kezű feljegyzése szerint Voigtländer–Petzval Orthoskoppal készült. A 26. ábra két fotója mellett szereplő évszám 1857, az objektív gyártási száma pedig 6808.

Érthető izgalommal készültem tehát a próbafelvételre. Témaként azt a lakásommal szemben lévő, XIX. századi házegyüttest választottam, amelyről éppen ötven évvel ezelőtt (1961-ben, akkor még Pajtással!) készítettem az első fotóimat.

A nagy fényerejű, közepes gyújtótávolságú Petzval portréobjektívet könnyű egy harmonikás kihuzattal hozzákapcsolni valamilyen mai, középformátumú masinához. Több ilyen felvételt láthattunk az 1980-as évek végén. A cikkhez mellékelt képemen bemutatott „nagy” és „kis Petzvallal” én 13x18 centiméteres síkfilmre fényképeztem. Azt viszont, hogy a tájképobjektív hogyan rajzolja ki a nagy képméretet, nem lehet egy olyan – kisfilmes vagy 6x6-os fényképezőgéppel készült – fotósorozattal dokumentálni, ami a kirajzolt képmezőnek csak egy nagyon kis részét mutatja.

A szóródási kör vagy folt egy tárgypont olyan képe, amelyet filmsíkon kívül egyesülő fénysugarak a film síkjában alkotnak. Élesnek a tárgypont megközelítőleg kör alakú, kb. 25 cm távolságból szemlélt képét akkor nevezzük, ha a szóródási kör (folt) átmérője 1/6 mm vagy annál kisebb. A felvételi képméret változtatásával a szóródási kör növekszik. Egy, a Kodak által 1988-ban, a nagy formátumú fényképezésről megjelentetett brosúra táblázata szerint a szóródási kör átmérője megegyezik az adott képmérethez használt normál objektív gyújtótávolságának ezred részével. Ez kisfilm esetében 0,05 mm, 6x6-nál 0,08 mm; 8x10 inchnél 0,013 inch, azaz 0,33 milliméter. A Schneider objektív-gyártó cég 1958-ban kiadott mélységélességi táblázatán a 9x12 centiméteres negatívméretre a 30 évvel későbbi Kodak-táblázattal azonos adatot, azaz 0,15 millimétert közöl gyári mérték-számként.

Thornton és Pickard

John E. Thornton 1865-ben született Manchesterben. Metodista édesapja nagy figyelmet fordított fia neveltetésére. (Ez általában jellemező volt a XVIII. századi Angliában keletkezett, szigorú erkölcsöket követő protestáns szekta tagjaira.) Amatőr festőként tájképeket készített. John – hasznosítva a nyári szünidők alatt a Deansgate Press nevű fotókidolgozó cégnél tanultakat – megpróbált apjának festészeti segédeszközt készíteni. Közösen vásároltak egy használt fényképezőgépet is, amit John a saját elképzelései szerint átalakított. 1886-ban tervezett egy redőnyzáras kamerát, amit még ugyanabban az évben saját kis üzemében megpróbált gyártani is. Az általa kimunkált műszaki megoldásokra, a fényképezőgépre, a zárszerkezetre és az objektív csatlakoztatására négy szabadalmat jelentett be. The Jubilee nevű gépét először Joshua Billcliff segítségével készítette és forgalmazta, később tőkéstársat talált a kvéker Pickard család tagjaiban, elsősorban az 1862-ben született Edgarban. (A kvékerek szektája a metodistákénál száz évvel idősebb, és Angliából indulva jelentős mértékben elterjedt az Egyesült Államokban is. Laikus keresztényeknek mondják őket, mert hitvallás, liturgia és szentségek nélkül a felebaráti szeretetet hirdetik.)

1890-ben Thornton és Pickard már közösen jegyeztek egy zárszerkezetre és fényképezőgépre vonatkozó szabadalmat. A további hasonlók felsorolása (1929-ig bezárólag) Douglas Rendell könyvében 5 A/4-es oldalt tölt meg! Thornton és Pickard a legnagyobb zárszerkezet-előállító és exportőr céget hozta létre Altrinchamben. Angol rendszerű, favázas fényképezőgépeik és az állvány összekapcsolódását nem egy 10-es csavar, hanem a kamera alaplapját átfogó rézgyűrűn elhelyezkedő bajonett biztosította. A nemes fából, például mahagóniból készült harmonika-kihuzatos kamerák mellett gyártottak és eredményesen forgalmaztak tükörreflexes és légifényképező gépeket is.

Próbafelvételeim egy részét egy 24x30 cm képméretű Thornton–Pickard Imperial Perfectával készítettem Budapesten, 2011. márciusában, áprilisában. Az összehasonlítás kedvéért az egyik témát a sokak által jobban ismert 9x12 cm képméretű Linhof Super Technikával is lefotóztam, 90-es, 150-es, 210-es és 270 mm-es objektívekkel.

Gratlék

A tekintélyes méretű favázas fényképezőgép a múltból és két Birodalomból közvetít üzenetet. A British Empire-ban, azaz a Brit Birodalomban készült, abban az erkölcsös polgári jólétet (is) teremtő államban, amely a XVIII. második felében kibontakozó ipari forradalom következtében megtette az első lépéseket a szabad versenyes kapitalizmus felé, és a XIX. században létrehozta a világ legnagyobb gyarmatbirodalmát.

A kamerát talán nem véletlenül nevezték el Perfectának, azaz tökéletesnek. A nagy képméret ellenére laposra össze lehet csukni, nyitva pedig a normál objektívnél kicsit rövidebb gyújtótávolságú objektívekhez háromszoros (!) kihuzattal rendelkezik. Nagylátószögű felvételnél a film- és objektívsíkot 14 cm-re közelíthetjük egymáshoz.

Az Imperialt pedig az eredeti latin kifejezésre visszautalva császárinak is fordíthatjuk, amivel viszont a fényképezőgép korábbi tulajdonosaira is utalhatunk. Kis címkéjük az objektív felett a fényképezőgép homloklapján található. A Monarchiában, azon belül Tirol „fővárosában”, Innsbruckban működött a XIX. század végén, XX. század elején Anton Gratl, majd fia, Fritz Gratl cége. Fényképezéssel, fotók sokszorosításával, a későbbiekben nyomdai reprodukálásával foglalkoztak. Szinte megszámlálhatatlan felvételt készítettek Innsbruck épületeiről, azok részleteiről, emlékművekről és a város tágabb környezetéről. Fényképészeti úton többszörözött fotóik és képes levelezőlapjaik manapság is nagy mennyiségben megtalálhatók nem csak a bécsi, hanem a hazai antikváriumokban is. Én Andreas Hofer tiroli szabadságharcos emlékművéről készített, vizitkártya méretű fotójukat és egy színezett albumin-vizitképet közlök tőlük; utóbbi tiroli népviseletet ábrázol. (A hátoldalon az 1890-es évek végére datált felvétel naiv bája engem Glatz Tivadar három évtizeddel korábbi erdélyi népviselet-képeire emlékeztet.)

Érdekes módon ugyanahhoz a korhoz és helyszínekhez érkeztünk el, mint a Fotóművészet tavalyi évfolyamában közölt kétrészes Kühn-tanulmányban; az angol alsó középosztály XIX. század-végi klub-foglalatosságához és a Monarchia békés, vidéki életéhez. Régi szép idők! Akkor még a Császárváros kockakövein széttaposott – a fiákerek miatt nagy mennyiségben fellelhető –, úgynevezett „városi lószarnak” is más volt az illata, mint manapság; hát még a falusinak…!

Nyersanyagok

A Linhoffal készített próbafelvétel-sorozatot Fomapan 100 típusú fekete-fehér síkfilmre fényképeztem és JOBO 2000-es tankban, A–49-es negatívhívóban hívtam elő.

Nehezebb viszont az igazi nagy formátumra felvételezők helyzete. Üveglemezhez, pankromatikus és lágy karakterű síkfilmhez nem jutottam hozzá 24x30 centiméteres méretben, ezért Foma gyártmányú fekete-fehér, brómezüst-zselatinos, baritált alapú fotópapírra fényképeztem. Előtte még körülbelül egyhavi munkát adott műszerészemnek a mahagóni objektívtartó lapok és az objektíveket ezekhez rögzítő, csavarmenetes rézgyűrűk elkészítése, a gépváz kitisztítása.

A papírra fényképezés kapcsán kötelező megemlékezni a hagyományos értelemben vett fényképezés feltalálójáról, az angol úriemberről, W. H. Fox Talbotról. Érdekes azonosság, hogy ő is a dagerrotip kameránál kisebb képméretre fényképezett, tehát kiindulása azonos volt Petzval Józsefével, aki a fényerő növelésének egyik útját a képméret csökkentésében találta meg. Talán egyszer valaki megpróbálja felbecsülni, hogy Talbot másik felvetését: a papíron keletkezett negatív kép azonos elveken működő fényérzékeny anyagra történő átmásolását (pozitívba fordítását) a szakmában hány milliárdszor valósították meg a későbbiekben.

Furcsa módon a francia Hippolyte Bayard (1801–1887) kisebb hullámokat vert a fényképezésben, mint azt az ember a történet megismerése után elvárná. Bayard a svájci M. Auer életrajzi lexikona szerint 1837-ben kezdte képrögzítési kísérleteit. 1838-ban már Francois Aragóhoz is eljutott, akinek bemutatta eljárását: közvetlen pozitív kép készítését papírra. Szilágyi Gábor remek Daguerre-monográfiája szerint Bayard Arago kifejezett kérésére csak 1840. február 24-én ismertette találmányát a Francia Akadémiával. Szilágyi röviden és tömören intézi el a „miért?” feltoluló kérdését: „Egy felfedezéshez [= a fényképezés] egy feltaláló (Daguerre) szükségesnek, kettő (Niépce) elégségesnek, három (Talbot) feleslegesnek, négy (Bayard) nevetségesnek hatott volna.” Tegyük hozzá a mindenki által ismert tényt, amit az idézett mondatba Szilágyi csak a lakonizmus miatt nem írt bele: Niépce 1839-ben már nem élt, így az őt csak helyettesítő rokon miatt a kettő csak másfél volt…

Bayard felvetése, a közvetlen pozitív napjainkban is létező eljárás. Az 1963-as Fotolexikon szerint alkalmazásakor a megvilágítás és egyszerű előhívás után rögtön pozitív képhez jutunk! (A gyártáskor már megvilágítják a fényérzékeny réteget, ami az expozíció és előhívás után pozitív képet ad.) Az egyetlen hátrány, ami miatt már Bayard sem tudott áttörést elérni: az alacsony érzékenység.

2010-ben olvastam Annegret Kohlmayer cikkét, aki alkotótársával, Susanna Kraus-szal rábeszélte az Ilford vezetőit, hogy projektjükhöz, az 1:1 méretben fényképező kamerához állítsanak elő direkt pozitív papírt. Kohlmayernek a Photonews 2010. májusi számában közzétett írásából egyértelműen kiderült: a nyersanyagot gyártják, már kapható is. Úgy láttam: ez lehet az ideális nyersanyag a 24x30 centiméteres Thortonnal készítendő próbafelvételekhez. Két hónap alatt sikerült importáltatnom az anyagot, de a bevezető sorokban említett „bizonyítási kényszer” hatása alatt sajnos nem tudtam olyan minőségű képet készíteni, ami a Fotóművészetben közölhető lenne. A csak körülbelüli értékben megadott érzékenység, a magas kontraszt és az alkalmazott objektív bizonytalan fényereje miatt nem tudtam pontosan exponálni, ami pedig az egy példányban készülő, pozitív anyagnál (gondoljunk a korábbi évtizedekben egy-egy munkánál százszámra „ellőtt” színes diákra!) elengedhetetlen követelmény.

Eredmény

Egypéldányos „mű” és negatív kép formájában láthat tehát a kedves Olvasó a Thortonnal fényképezett témák közül kettőt. A lakóházunk hátsó udvaránál magasodó épületet lefényképeztem a tájképobjektívvel (ez egy részletfotót eredményezett a homlokzatról), a fagép eredeti angol normál objektívjével (TP Beck Symmetrical Lens f/8) és egy 1891-ban gyártott német nagylátószögű objektívvel (Goerz–Berlin Weitwinkel Lynkeioskop Serie F). A 105 fokos látószögű objektív a pozitív papír 11x14 inches képméretét is kirajzolná. A jóval kisebb, 24x30 cm-es – negatív – papírfelvételen az udvar egy részét és a teljes homlokzatot mutató beállításnál ugyanis még tudtam emelni az objektívet.

Az indákkal befutott falú, régi házat ábrázoló felvételsorozat, mint említettem, 9x12-es méretben is elkészült. Fontos a 210-es Xenarral készített kép, mert ennek képkivágása egyezik meg a Voigtländer tájképobjektívével. Mit jelent ez? Számításom szerint az 1866-ban gyártott objektív gyújtótávolsága 525 milliméter, ami körülbelül 11-es fényerőt jelent. (V. ö. a szakirodalom eltérő, 8,7 és 15,5 közötti adataival!) Az objektívbe nem építettek íriszt, ennek használata szélesebb körben csak később terjedt el. A lencsetagok közé csúsztatható, kifúrt rézlapos blendét az objektív foglalata miatt kellett a gyártónak mellőznie. Eredetileg egy rézből készült és furattal ellátott, a 42-es hátsó objektívsapkákra emlékeztető rekeszt mellékeltek az objektívhez, ez azonban a ritkán felbukkanó példányok túlnyomó többségén és az én ajándékba kapottomon is hiányzik.

A Voigtländer tájképobjektívvel, teljes nyílással készített mai kép széle a 24x30 cm-es képen egy kissé lágy, ezért életlennek tűnik. A kb. 22-re lerekeszelő, a hátsó lencsetag mögé illesztett blendével készített felvételeim viszont kifogástalanul élesnek mondhatók, ami egyben azt is jelenti: az objektív akromatizált. Az 1840-es években tervezett, 1857-ben szabadalmaztatott és az 1865-ben gyártott (ki tudja, milyen viszontagságokon átesett!) objektív tehát korát – többféle értelemben is – meghaladóan kifogástalan. A tervezési és gyártási minőségromlás ezek szerint már az 1860-as évek végén elkezdődött a szándékosan kedvező árura készített, silányabb anyagokból egyszerűen előállítható termékek megjelenésével.