BESZÉLGETÉS GÁRDI BALÁZS FOTÓRIPORTERREL

– Markovics Ferenc Fotóművészet-beli interjújában olvastam, hogy annak idején a nagymamád javaslatára jelentkeztél a Práter utcai szakmunkásiskolába.

– Ez így történt. Az érettségi előtt elhatároztam, hogy nem akarok továbbtanulni, inkább fizikai munkából akarok megélni. Egyáltalán nem szerettem iskolapadban tanulni, és ez hol kevésbé, hol jobban meg is látszott a tanulmányi eredményeimen. Majd’ két évtized elteltével úgy gondolom, jó döntés volt nem erőltetni az iskolai keretekben való tanulást és más utat választani a tapasztalatok megszerzéséhez. Nagyon nagy szerencsém, hogy találtam olyan szakmát, ami fölkínálta ezt a lehetőséget.

– Szerintem az iskolában a hangadók közé tartozhattál, aki visszabeszél a tanárnak. Voltak gondjaid?

– Az első tanév végeztével gimnáziumot váltottam. Szerencsére ott már sokkal jobban tolerálták a viselkedésemet, így nem nekem kellett változnom, a tanárok kezeltek másképpen.

– Honnan tudhatott a nagymamád a Práter utcáról?

– A legfiatalabb testvére a Magyar Filmlabor jogtanácsosa volt. Ahhoz, hogy valaki fényképész szakra kerülhessen, vinnie kellett egy igazolást attól a műteremtől vagy vállalattól, ahol a következő évi szakmai gyakorlatot tervezte tölteni. A rokoni kapcsolat révén a Magyar Filmlabor Vállalat megadta a szükséges igazolást, és ennek köszönhetően fölvettek az iskolába.

– A Práterből már nem akartál kitörni?

– Korábban sem kitörni vagy menekülni akartam, mindössze a saját elképzelésem szerint létezni. Ehhez az iskolai rendszer nem volt elég rugalmas. A Práter utcában bennünket, érettségi utáni fiatalokat, már máshogyan kezeltek. Hefelle József oktatói módszere felkeltette az érdeklődésemet a tanulás és ezáltal a fotográfia iránt. Az elkövetkező két évben nagy kedvvel csináltam szinte mindent, ami a Práter utcában megtanulható, a labormunkától a retusáláson át a műtermi, nagyfilmes felvételekig. Mint perspektíva, a műtermi fényképezés abszolút nem állt hozzám közel, ennek ellenére szerettem vele foglalkozni, azt hiszem, nem is ment rosszul. Ennél azonban jobban érdekeltek az emberek, és vonzott az, hogy megismerjem a világot, és a világ megismeréséből épülni tudjak.

A szakmunkásképző után a MÚOSZ Bálint György Újságíró iskolájába jelentkeztem. Pontosan tudtam, mit várok el az évi százhúszezer forintos tandíjért cserében. Sajtófotóssá szerettem volna válni, és ehhez az iskola által biztosított, egy hónapos szakmai gyakorlat logikus kezdeti lépésnek tűnt. Hallottam, hogy a Népszabadság Magyarországon egyedülálló fotórovatához szinte lehetetlen bekerülni gyakornoknak, ezért a Népszavát választottam. Az egy hónapos gyakorlatból három-négy hónap lett. Fizetés helyett filmet és apró megbízásokat kaptam, képeim jelentek meg a lapban. Nyár végén, mikor a laphoz felvettek státusba egy Népszabadságtól átjött fotóst, megköszönték az addigi munkámat, és két külsős kollégámmal együtt leépítettek.

A szakmában futótűzként terjedt a hír, hogy a Népszabadság keres valakit a megüresedett helyre. Jelentkeztem, de a pozíciót a nálam sokkal tapasztaltabb, addig is napilapos fotóriporterként dolgozó Hetényi Zoltán kapta. Próbamunkáim láttán azonban nekem is felajánlották, hogy maradhatok a lapnál, és a különböző munkákon készített és megjelent képek után honoráriumot kínáltak. A többi laphoz és főleg a rengeteg feladathoz képest nem voltunk nagy létszámú csapat, odakerülésemkor a Rédei Ferenc által vezetett rovatban Bánhalmi János, Szabó Barnabás, Teknős Miklós, Velledits Éva dolgozott fotósként, a képeiket Fejér Gábor szerkesztette. Az első egy-két évben minden egyes nap dolgoztam. Sok olyan munkát vállaltam magamra, ami másoknak nyűg volt. Bizonyos területeket megpróbáltam „kisajátítani” magamnak. Ugrottam a hirtelen beesett munkákra, tűzeseteket, baleseteket fényképeztem, hétvégén sporteseményre jártam. A hierarchiában a politikai fotó, a Parlamentbe járás, a külföldi riportutak jelentették a csúcsot, ezeket értelemszerűen a rangidős munkatársak kapták. Érthető okok miatt illett ezt a rendszert tiszteletben tartani, de általában a fiatalok dolga az, hogy az előjogokra épülő viszonyokat megbolygassak. Úgy gondoltam, csak akkor tudok megváltoztatni bármit, ha a munkámmal bizonyítok. Hosszú évekig dolgoztam elhivatottan, így idővel kezdtem új lehetőségeket kapni, a Parlamentbe és külföldi utakra járni. Azonban a rendszeresen ismétlődő eseményeket nem lehet nem megunni. Amikor ezek a munkák is kezdtek unalmas rutinná válni, tudtam, hogy váltanom kell.

– Fényképez-e egy riporter a munkaidőn túl?

– Minden munkaidőnek számított.

– Akkor: fotóztál-e magadnak?

– Mindent magamnak fotóztam. Hogy értsd: 0–24 óráig voltam fotóriporter, napi négy-öt helyszínen dolgoztam. Reggeltől késő estig semmi mást nem csináltam, mint fényképeztem vagy helyszínek között autóztam; ha Ibike, a rovat laboránsa aznap már nem dolgozott, a laborban filmeket hívtam elő, vagy az idővel felgyülemlett rengeteg filmemet archiváltam. A napilapos munka óriási tapasztalatszerzési lehetőség volt, rengeteget tanultam a szakmáról, emberi kapcsolatokról. Azonban ez a fajta életvitel sok önként vállalt nélkülözéssel is jár, én szinte teljesen feladtam a magánéletemet. Annak, aki a biztonságot, kényelmet szereti, ez a pálya nem való. Az ott eltöltött hét év után kezdtem értelmetlennek, céltalannak látni ezt a fajta munkát, és attól kezdve nem az volt a kérdés, változtatnom kell-e, hanem az, hogy mikor és hogyan.

– Hogyan fogadtad a díjakat, elismeréseket?

– Díjakat, elismeréseket kapni mindig jóleső érzés, ám az idő múltával az értékük és szerepük átértelmeződött bennem. A pályázatokon díjat nyerni sokkal egyszerűbb, mint jó képeket készíteni. Sok múlik a válogatáson, a képek sorrendjén. Ebből persze az is következik, hogy sokan a pályázatokra beadott anyagok válogatásánál nem arra figyelnek, hogy melyek a legerősebb képek, és azokat hogyan lehet a legjobb anyaggá összerakni, hanem megpróbálják megjósolni a zsűri tagjainak ízlését.

Ez egy nyakatekert, skizofrén állapot. Persze végül majdnem teljesen mindegy, hogy az ember nyer-e vagy sem. Régebben én is úgy néztem a World Press Photo pályázatra, mint a fotós igazi mércéjére. Az, hogy valaki ezen vagy hasonlóan nagy presztízsű pályázatokon díjat kap, ugyan lökést adhat a fotósnak, de akár vissza is vetheti a fejlődését. Manapság egyre kevesebb pályázaton veszek reszt. A fő motiváció már nem a díj elnyerése, sokkal inkább cél a beküldött anyagok publikálása. A World Press Photo kiállítást például évente több, mint ötven országban mutatják be, így országonként pár tízezer emberhez jutnak el a képeim és velük a számomra fontos információk, üzenetek is.

– A nevedet is megjegyezhetik.

– Szerintem az ismertség kérdése kicsit túl van misztifikálva. A legtöbb nézőt egyáltalán nem érdekli, hogy ki készítette a felvételt, és ez rendben is van így. A nevénél ezerszer fontosabb, hogy a képi élmény elindítson a nézőben egy folyamatot. Persze csakúgy, mint majdnem minden fiatal pályakezdő, én is vágytam arra, hogy ismert fotós legyek, de idővel sok minden mellett ez is átértékelődött bennem. Ugyan bizonyos dolgokat, amiket szerettem volna, elértem, de ettől még nem változott meg a világ. Naivan azt hittem, hogy a pályázatok, díjak elnyerése és az ismertség automatikusan több publikálási lehetőséghez juttat. A valóság az, hogy nem kaptam több felkérést, nem nyílt meg előttem több kapu, nem kaptam a munkámban szabad kezet pusztán attól, hogy díjakat nyertem. Azt persze nehéz lenne megmondani, itt tartanék-e, ha nem napilapos riporterként kezdtem volna, vagy ha a szakmában nem honorálták volna a munkáimat különböző díjakkal.

– Ugye, jó ideje nem dolgozol lapoknak?

– Bár vezető magazinok rendszeresen közlik a képeimet, a válasz mégis egyértelmű nem. A legtöbb, így publikalt anyagot a már elkészült és a szerkesztők által ismert, nagyobb lélegzetvételű riportjaimból válogatják.

A szakma csúcsának majdnem mindenki a neves napilapokban, magazinokban való publikálást tekinti, annak ellenére, hogy jól látható ezen sajtóorgánumok és a különböző politikai vagy gazdasági csoportok érdekkapcsolata. Sajnos a sajtó egyre kevésbé akar és tud megfelelni az eredeti feladatának. Hangsúlyozom, nem csak a magyarországi viszonyokról, hanem elsősorban a világsajtóról beszélek. Világunkkal együtt ez a szakma is elüzletiesedett. A „sajtótermék” kifejezés jól mutatja a probléma forrását. A legtöbb publikáció eladandó termékké silányult, értéke nem a tartalmából, hanem az eladott darabszámból következik. Nem csoda, hogy a lapok arculatát és tartalmát is az eladhatóság határozza meg. Ez addig nem is lenne baj, amíg a fordított logika szerint szerkesztett hasábokról elkezdenek eltűnni a fontos, ám kellemetlen vagy elborzasztó témájuk miatt a vásárlókat potenciálisan elriasztó cikkek, fényképek. Élénken emlékszem egy vezető hírmagazin szerkesztőjenek a szavaira, aki kifejezetten kért, hogy ne küldjek az afganisztáni hadszíntérről szörnyűségeket bemutató képeket, mert a lap szemléletváltása miatt azokat nem fogják tudni közölni.

Érdemes figyelnünk a rohamosan terjedő személyes vagy – egy-egy specifikus szakterületet megcélzó – csoportos blogokra, alternatív publikációkra. Sokszor a mögöttes érdekektől mentes szerzők elhivatottsága méltó vetélytársa az úgynevezett profi kiadványoknak.

– Nyugat-Európában is úgy gondolják a megrendelők, hogy a fotósnak fizetett pénzükért megmondhatják neki, mit, hogyan tegyen?

– Lényegében igen. Még a legnyitottabb megbízónak is vannak elképzelései, jogos elvárásai. Aránylag korán ráébredtem, hogy szabadon és függetlenül szeretek létezni, és nehezen viselem, ha akár a legkisebb mértékben is befolyásolnak. Van, hogy a készítendő képek stílusát, rosszabb esetben mondanivalóját, tartalmát sugallják. A legtöbb esetben azonban egyszerűen a kép tartalmával ellentétes szövegkörnyezet okozza a legnagyobb kárt.

– Nem is nevezed magad fotóriporternek?

– Fotográfus vagyok, fényképeket készítek. Nem bújok ki a saját bőrömből akkor sem, ha vállalatok megbízásából készítek felvételeket, munkámat nem végzem kevesebb elhivatottsággal csak azért, mert nem érzem őket a személyes ügyemnek. Bár nem hordoznak számomra fontos mondanivalót, a lehető legnagyobb odaadással, kreativitással, a legjobb tudásom szerint teljesítem a feladatot; valószínűleg ezért is lehetek – a megbízó szemszögéből nézve – sikeres. Szeretik, amit csinálok, folyamatosan kapom az újabb felkéréseket.

Természetesen máshogy gondolkodom azokról a riportokról, amiket személyes okok miatt fontosnak tartok. Sok fotóriporter túlságosan is függ az őket megbízó lapoktól, és ez sokszor az elveik feladására kényszeríti őket. Ezzel a tudattal én képtelen lennék bárkivel is együttműködni. Talán ezért is dolgoztam ki egy számomra ideális, alternatív létezési formát: azoktól a megrendelőktől vállalok el megbízást, akik semmilyen formában nem akarnak befolyásolni, és természetesen csak olyan munkát vállalok el, ami nem ellentétes az elveimmel: nem propagálok a gondolkodásommal ellentétes mondanivalókat.

– Ezek a képeid is a te neveddel jelennek meg?

– Természetesen igen. Semmi szégyellni való nincs abban, hogy megbízásra, fizetség ellenében dolgozom. Inkább büszke vagyok arra, hogy nem kell megalkudnom, mint nagyon sok fényképésznek, akiknek a megbízóktól való anyagi függés állandó, napi problémát jelent.

– Hogyan kaptad az első munkáidat: megkerestek vagy te ajánlkoztál?

– Mint mindenhol az életben, itt is sok múlt a szerencsén, a véletleneken. Kezdetben személyes ismeretség révén kaptam lehetőséget egy megrendelésre, később az ott nyújtott munkám ismereteben kértek fel újabbakra. Egy energiaital-gyártó cégtől nem lehetetlen eljutni egy svájci óragyárhoz, japán elektronikai céghez vagy német autógyárhoz, az élet olykor a legváratlanabb helyzeteket hozza. Sokat utazom, rengeteg emberrel találkozom, úgyhogy nem tartom meglepőnek, hogy bizonyos felkérésekkel engem találnak meg. Ritkán és kevés sikerrel történt az, hogy munka reményében én kerestem meg cégeket.

– Itthon romákat és hajléktalanokat is fényképeztél. Általában érzékeny voltál a problémáikra?

– Egyáltalán nem, de a munkám során egyre több problémával találkoztam, fokozatosan, egyre jobban értettem a világunkat mozgató összefüggéseket, és természetesen magamat is kezdtem jobban megismerni. Egyre fontosabb lett, hogy konkrét céllal fordítsam jó irányba a kamerát. Egyre több időt tudtam egy-egy bizonyos témának szentelni, és ahogy egyre mélyebbre ástam, ahogy egyre jobban értettem meg és éreztem át bizonyos élethelyzeteket, úgy kezdtek a riportjaim főszereplői is egyre inkább megnyílni előttem.

Miután a jelenlétem megszokott és elfogadott, az emberek természetesebben viselkednek, többet engednek láttatni magukból, és kialakul egy újfajta kapcsolat, ami szinte elképzelhetetlen volt annak előtte, a napilapos munka stresszes és határidőkkel teli világában. Ez az újonnan felfedezett munkamódszer kétséget kizáróan marad velem életem során, világosan látom, hogy soha többé nem szeretnék érdeklődésem ellen, mások megbízásából dolgozni. Jelenleg egy-egy nagyobb témán évekig, ha nem évtizedekig dolgozom.

– Mint például Salgado a Munkások című anyagán.

– Salgado jó példa arra, hogyan lehet rendszerektől függetlenül azt tenni, amiben hiszünk. Ő nemcsak elhivatott fotográfus, hanem egyben tanult közgazdász is. Valószínűleg többek közt ez teszi lehetővé számára azt, hogy például a Genesis című, legújabb projektjén közel egy évtizede dolgozik szakadatlanul. Ha valaki beleássa magát egy nagyobb témába, az idő múlásával a pusztán vizuális, illusztrátori szerep mellett a téma szakértőjévé és az esetek többségében annak képviselőjévé, szószólójává is válik.

– A te esetedben ez a Facing Water Crisis?

– Igen. Nagyjából öt éve keresek és fotografálok vízhez kapcsolódó történeteket. Hasonlóképpen a globális felmelegedés problémaköréhez, amivel a sajtó egy évtizede még szinte alig foglalkozott, a víz témája a közelmúltban alig érdekelte a fotósokat, azonban mára a szakma már amolyan divatos területként kezeli. A legtöbb felvételt, amit a sajtó közöl ebben a témában, a végletekig egyszerűsített képi megfogalmazás jellemzi: indiai kisgyerek a csap alá tartott kezéből szürcsölve bámul a kamerába. A kiszáradt tómeder repedezett felszínét vagy a fejükön korsót egyensúlyozó afrikai nőket ábrázoló fénykép egyenes leképezése a fejünkben élő prekoncepcióknak. Sajnos a legtöbb fotós megélhetése az őket megbízó sajtóorgánumokon múlik, és ez a függőségi viszony azt eredményezi, hogy a legtöbb esetben csak a megbízók által kitalált és kiadott munkákat illusztrálják. Manapság csak egy eléggé szűk körnek van elég elhivatottsága, ideje és anyagi forrása ahhoz, hogy a választott területtel elég időt töltsenek, és annak nem csak szakértőjévé, de szószólójává is váljanak.

A látványos csúcspontokba – fegyveres összecsapásba, éhínségbe, menekültáradatba – torkolló konfliktusok mind egy-egy hosszabb és sokszor észrevétlen folyamat eredményei. Nagy részük azért érhetett olyan konfliktussá, amiről már a sajtó is szívesen tudósít, mert az alapjaival a közvetlenül érintetteken kívül senki sem foglalkozott. Ennek ékes példája a Pakisztánban és Afganisztánban kialakult, kilátástalan helyzet, de többek közt hasonló okok miatt nem változik jobbra a kelet-európai cigányság helyzete sem.

Korrekt és megbízható információk hiányában eléggé nehéz objektív véleményt formálni, és megtalálni a problémák megoldását. Sajnos, amíg az újságírók, fotósok fő célja a szakmai elismerések begyűjtése, munkaadóiké pedig a hírek árusításából szerzett profit növelése, addig a sajtó munkája nemcsak, hogy nem tesz eleget alapfunkciójának, de félrevezető és kártékony is.

– Mi mondatja azt, hogy egy témát befejezel, és más terület felé fordulsz? Hogy már nem tudsz róla többet elmondani?

– Munkám témái egyedül a saját érdeklődésemtől függnek. Mióta a napilapos és a hírügynökségi munkát tudatosan magam mögött hagytam, a számomra fontos témákban nem dolgozom megbízásra, csakis belső indíttatás, személyes kíváncsiság vezérel. Az évekkel ezelőtt elkezdett, romákat bemutató munkám sem fejeződött be, csak épp jó ideje nem fotózom aktívan ezt a világot. A figyelmemet megosztotta az Afganisztánban és Pakisztánban zajló konfliktus immár egy évtizede zajló szakasza csakúgy, mint a vízhez kötődő történetek bemutatása. Másrészt viszont egy-két magazin publikációtól eltekintve a nyolc kelet-európai országban készített, sok száz roma témájú felvételemnek egyelőre nem találtam ideális publikálási felületet.

A kelet-európai cigányság megismerésére tett kísérlet volt az első nagyobb lélegzetvételű munkám, amit szabadúszóként, magam választottam. A romák élete alapvetően sokszínű és rendkívül érdekes még egyetlen országon belül is, én pedig egy messze nem egységes régiót utaztam be.

Beszéltünk már a konfliktusok előjeleinek a figyelmen kívül hagyásáról és annak következményeiről. Azt gondolom, hogy az említett példa sajnos ebben az esetben is megállja a helyét. Mióta az eszemet tudom, a sajtóban a cigányokról szinte kizárólag egy bizonyos szemszögből hallok híreket. Az extrém szegénységből fakadó bűnözés kizárólag a jéghegy csúcsa. A sok évtizedes, folyamatos társadalmi kirekesztettség és az ezzel járó gondok, például a tiszta ivóvíz hiánya, az elviselhetetlen higiéniás körülmények, közvetlen hatással vannak a roma gyerekek tanulmányi eredményeire, de az iskolákban sokáig gyakorolt szegregáció sem segítette őket a felzárkózásban. Persze ezek az aspektusok rejtve maradnak, ha a célunk csak a meglévő problémák illusztrálása.

Az eredeti motivációm a témaválasztással az volt, hogy én magam megismerjem őket. Magyarországon, más környező országokhoz hasonlóan, borzasztó erősen van jelen a romákkal szembeni előítélet, amitől sajnos én sem voltam mentes. Mint a munkám során általában, most sem csak a téma, hanem legalább annyira a saját magam megismerése, az érzéseim dinamikájának megértése volt a cél. Ha valamit nem ismerünk, leginkább megérzésekre, feltételezésekre alapozva hozunk következtetéseket, és ezek legtöbbször a félelmeinkből táplálkozó tévhitek. Én a helyszínen kerestem a választ, és első kézből szerzett tapasztalatok alapján értékeltem újra az erről a társadalmi csoportról kialakított képet.

– Kinek van erre ideje?!

– Az embereknek rengeteg idejük van arra, hogy a munkahelyükön a Facebookon kialakított kapcsolataikat ápolgassák, vagy onnan hazatérve a televízió előtt bambulva múlassák az időt.

Én azt próbálom kitalálni, hogyan lehetne a figyelmüket felkelteni az általam fontosnak tartott témák iránt. Manapság már mindenki számára világos, hogy az egyetlen hatásos közvetítő csatorna az internet. Jó ideje már, hogy a legtöbb ember a világháló segítségével hallgat zenét, kísér nyomon rádió- és tévéprogramokat, vagy épp telefonál, ingyen. Nehéz ma megindokolni, hogy miért kell erdőket irtani és környezetszenynyező módszerekkel előállított papírra már a lapzárta pillanatában elavult híreket nyomtatni, ráadásul azt költséges logisztikával terjeszteni, ha a világ ezen részén a technológia lehetővé teszi a tiszta és szinte élő kapcsolatot. Miután megteremtem a saját, szinte ingyen működtethető virtuális közvetítő csatornát, az igazi kérdés már csak az lesz, hogy a tartalmat hogyan juttatom el a megfelelő emberekhez.

– Fontos-e, hogy hány embert tudsz megszólítani?

– Természetesen. Viszont a nagy számok törvénye nem minden esetben működik. Fontos a mennyiség, de legalább ugyanilyen fontos, ha nem fontosabb a „minőség”, az, hogy kiket tudok ténylegesen megszólítani. Amikor egy magazint kézbe veszek vagy annak online kiadását olvasom, a cikkeknek csak a töredéke érdekel, a többi részt átlapozom. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Az elmúlt évtizedben a „hírfogyasztás”, a kommunikáció radikálisan megváltozott. A közösségi média lehetővé tette számomra, hogy olyan emberekkel vegyem magam körül, akiket kedvelek, adok a véleményükre, és akikben maximálisan megbízom. A híreket, amik eljutnak hozzánk, manapság egyre inkább a személyes ismerősök ajánlják figyelmünkbe, akik ismerik érdeklődési körünket, akiknek adunk a véleményére, és akikkel így szívesen vitatjuk meg a friss információt.

Ez azt is jelenti, hogy az általam fontosnak tartott témában készített riportjaim, képeim az új csatornákon keresztül sokkal könnyebben juthatnak el azokhoz, akik nemcsak érdeklődnek a téma iránt, de hajlandóak tenni is azért, hogy a dolgok változzanak.

– Szólóban vagy egy csapat tagjaként tervezed ezt az új publikációs formát?

– A elmúlt évtizedben majd’ mindig egyedül dolgoztam, de természetesen látom ennek a hátrányait, illetve a másokkal együtt dolgozás előnyeit is.

A már említett közösségi média egyik legnagyobb előnye a közvetlen, élő kapcsolat a szerző és közönsége között. A sok előnye mellett, ez a fajta kapcsolattartás rendkívül időigényes. Természetesen a legtöbb esetben egy-egy jól megválasztott szerzőtárs különböző szemlélete, munkája és véleménye felbecsülhetetlen érték egy öszszetett témát bemutató anyag eseteben.

– Ma a Facing Water Crisis a legfontosabb témád?

– Az egyik legfontosabb. Jelenleg éppen egypár barátommal teszteljük a módszert, amiről idáig beszéltünk, egy Afganisztánban zajló médiakísérlet keretein belül. Ha minden jól megy, az itt szerzett tapasztalatok és a közösen kiépített rendszer modellként szolgál majd a Facing Water Crisis és más, hasonlóan hosszú távú projektnek is.

– Mi mondja meg, hogy éppen Dubajban fényképezel vagy Brazíliában?

– A témaválasztás, mint már említettem, csak és kizárólag rajtam múlik. Egy évben körülbelül két hónapot dolgozom a szó szoros értelmében, így rengeteg időm marad a személyes indíttatású projektekre. Szerencsére a munka nem helyhez kötött, rengeteg utazással jár. A világon szinte mindenütt akad vízhez kapcsolódó történet, így csak azt kell kiválasztanom, hogy mi érdekel jobban ott, ahol éppen vagyok.

– A vízzel a legtöbb helyen gond van, vagy kevés van belőle, vagy túl sok.

– Ez a két dolog csak a felszín, de ha mélyebbre ásol, sokkal érdekesebb a kép. Más, hasonlóan fontos témákat is lehetne találni; a víz problémakörét többek között a tét teszi elsődlegesen fontossá, ami nem kevesebb, mint a puszta létezésünk. Földünk elérhető vízkészleteit folyamatosan pazaroljuk és szennyezzük. Át nem gondolt döntéseink a termőföld eróziójához, elsivatagosodáshoz és hirtelen áradásokhoz vezetnek, aminek egyenes következménye sok esetben az éhínség, a népvándorlás és nem ritkán az ezeket követő fegyveres konfliktus.

Vannak persze sokkal ritkábban publikált vonatkozásai is ennek a témának. Kevesebbet hallunk a palackozott víz előállítására szakosodott iparról, ami sokszor ezerszeres profitot termel néhány nemzetközi óriáscégnek, miközben a végtermék szállítása, illetve az irdatlan mennyiségű műanyag hulladék elképesztő mértékben szennyezi a környezetünket. Könnyen elfelejtjük, hogy palackozott víz, egy-két ritka kivételtől eltekintve, szinte nem létezett egy évtizede. Azt sem mindenki veszi észre, hogy a korábban mindenütt jelenlévő ivókútjaink eltűnnek, a jól karbantartott vízhálózatok minősége pedig sok esetben egyre több kívánnivalót hagy maga után. Persze, ha látjuk a gazdasági érdekeket és ismerjük a szereplőket, akkor kevésbé lepődünk meg azon, hogy ezek az érdekcsoportok akár politikai döntéshozókat is képesek kényük-kedvük szerint irányítani.

– Erre a projekt közben figyeltél föl?

– A romák fotózása során azt tapasztaltam, hogy szinte majd’ minden országban, a kirekesztettségük miatt kialakult, rendkívül rossz életkörülményeik gátat szabnak a további fejlődésüknek. Azon, hogy a cigány gyerekek nem járnak iskolába, vagy ha igen, akkor az órán figyelmetlenek, deviánsak, sokan szörnyülködnek. Valószínűleg a szörnyülködők közül nem sokan raktak fagyos reggeleken rőzséből tüzet az utcai kutak köré, hogy a jégdugó felengedjen, és meg lehessen mosdani iskolába indulás előtt.

Egy indiai nyomortelepen felnőtt ismerősöm a mai napig szégyenkezve meséli a gyermekkori történetet, hogy a tanára megszégyenítette az osztály előtt amiatt, mert a vonatból látta, hogy a fiú a sínek mellett végzi a dolgát. Aki még sosem járt a környéken, valószínűleg nem sejti, hogy a legtöbb házban, a kelet-európai szegénytelepekhez hasonlóan, a szennyvízelvezetés egyáltalán nem megoldott, így az emberek kénytelenek a települések szélén könnyíteni magukon.

Körülbelül hét éve Afganisztán keleti frontvonalán amerikai tengerészgyalogosokat követtem, amint Osama bin Laden után kutatnak. A hegyekben helikopterekkel szállítottak minket csakúgy, mint az étel és ivóvíz utánpótlást. Logisztikai problémák miatt a több száz liter palackozott víz csak pár órával a csapatok kivonása előtt érkezett meg. A parancsnok először arra gondolt, jó hasznát vehetik a víznek a falubeliek, de miután rájött, hogy az így nagy valószínűség szerint az ellenség kezére jutna, arra utasította a katonáit, hogy aknázzák alá és robbantsák föl a szállítmányt. Ez egy hosszú és igen költséges út végét jelentette. A palackok darabja egyes becslesek szerint ötven amerikai dollárba kerül, mire a nem éppen közeli sivatagi országból, az Egyesült Arab Emirátusokból Afganisztánba érkezik. Ott a vizet sólepárlással nyerik az öböl vizéből, az ehhez szükséges energiát pedig olaj és földgáz égetéséből nyerik. Nem kevésbé szennyező a palackokat szállító repülőgép üzemeltetése sem, nem beszélve a negyven perces helikopterútról, ami a vizet közvetlenül a hegy tetejére juttatta, pár órával a megsemmisítése előtt.

– Nem lehet, hogy a helyi vizet mérgezik, ezért kell messziről szállítani?

– Minden elképzelhető. Ennél persze valószínűbb, hogy az Emirátusok nem járulna hozzá a repülőterei használathoz, ha a NATO-csapatok nem tőlük vinnék a vizet, más termékek mellett. A háború, csakúgy, mint a palackozott víz, óriási profittal járó üzlet egyeseknek. Ez sajnos az ettől szenvedők életét egyáltalán nem könnyíti meg.

Ahogy egyre többfelé utaztam, a munkám során tapasztalt hasonló történetek kezdtek lassan értelmet nyerni. Ha valaki veszi a fáradtságot, hogy egy nagyobb témában alaposan elmélyüljön, könnyen észrevehet rejtett összefüggéseket, melyek ismerete, illetve az ebből fakadó esetleges megoldások szerencsés esetben sokak életét tehetik jobba. Sejthető az is, hogy bizonyos trendek, amik ma még csak a téma értőinek jelzik egyértelműen a majdani konfliktusok csíráit, az átlagemberek számára akár még hosszú évekig is rejtve maradhatnak, a sajtó érdeklődésének hiánya miatt.

Csak egy példa. Egyes gazdasági csoportok már ma azon gondolkodnak, hogyan birtokolhatnák a nagyvárosok által létrehozott temérdek szennyvizet. Persze most még szinte mindenki legyint fintorogva, hiszen ki szeretne egy ilyen problémát önként a nyakába venni. Arra a legtöbben már nem gondolnak, hogy a ma még a folyókba ömlő szennyvíz idővel fontos ivóvízforrás lesz, sok helyen talán az egyetlen, és ezeknek a készleteknek a birtoklása felbecsülhetetlen értékké válhat. Akik erre szkeptikusan legyintenek, mondván, hogy ez a tudományos fantasztikum világa, azoknak érdemes tudniuk, hogy az ausztráliai Queenslandben már évek óta újrahasznosított szennyvíz teszi ki a csapból folyó ivóvíz egyharmadát.

Nem mindenkinek adatik meg az a szerencse, hogy testközelből figyelheti a történelem alakulását, és első kézből szerzett információk alapján ítélheti meg a vizsgált problémákat. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a lehető leghatékonyabb módon adjam át az életem során megszerzett tudást, tapasztalatokat. Remélem, hogy a képeim és riportjaim segítségével nemcsak új problémákra hívom fel a közönség figyelmét, de ez az élmény egy folyamatot indít el bennük, ami magában hordozza a pozitív változás lehetőségét.

Bacskai Sándor

Teljes képaláírások:

1. kép: Helmand tartomány, Dél-Afganisztán, 2010. november 5. Amerikai tengerészgyalogosok hallgatják parancsnokuk eligazítását egy többnapos, összehangolt katonai hadművelet megkezdése előtt

2. kép: Helmand tartomány, Dél-Afganisztán, 2010. október 28. Az Afgán Nemzeti Hadsereg egyik katonája nejlonzacskóval védi arcát az előretolt helyőrségen végigsöprő homokvihar elől

3. kép: Dubaj, Egyesült Arab Emirátusok, 2008. április 16. Fürdőzők szórakoznak a sivatagi városállam tengerpartján felépített víziparkban

4. kép: Kunar tartomány, Kelet-Afganisztán, 2007. október 25. Kimerült amerikai katona pihen a frontvonalon, miután egysége az egyhetes katonai akció során intenzív harcot folytatott a tálib lázadók csapataival

5. kép: Kunar tartomány, Kelet-Afganisztán, 2007. október 15. Amerikai katonák ivóvízellátását biztosító palackozott víz hever a pakisztáni határhoz közeli, előretolt helyőrségen

6. kép: Bihar tartomány, India, 2008. október 1. India történetének egyik legpusztítóbb árvíze elől menekülők állnak sorban egy helyi segélyelosztó központ előtt

7. kép: Kunar tartomány, Kelet-Afganisztán, 2007. október 25. Afgán falubeliek nézik, amint amerikai katonák kutatjak át házaikat egy katonai hadművelet során

8. kép: Madhya Pradesh tartomány, India, 2009. október 24. Nincstelen napszámos áll háza udvarán az ország aszály sújtotta Bundelkhand régiójában, ahol az időjárás radikális változása miatt elmaradó esőzések évek óta éhínséget okoznak

9. kép: Mardan, Pakisztán, 2009. május 21. Tálib lázadók és a pakisztáni hadsereg közt kitört harcok elől elmenekült férfiak küzdenek egy darab jégtömbért a Sheik Yasin menekülttáborban

10. kép: Karacsi, Pakisztán, 2009. november 1. Fiatal lány sétál kezében egy zacskó ivóvízzel egy nyílt szennyvízcsatorna mellett a Pakisztán legnépesebb városának szélén fekvő nyomortelepen

11. kép: Kunar tartomány, Kelet-Afganisztán, 2007. október 20. Egy afgán férfi az amerikai hadsereg által végrehajtott rakétatámadás során megsebesült fiút tart a kezében

12. kép: Kunar tartomány, Kelet-Afganisztán, 2007. október 23. Amerikai katona cipeli harcokban elesett társát a sebesülteket evakuáló helikopterhez a pakisztáni határhoz közeli hadszíntéren

13. kép: Kolontár, Magyarország, 2010. október 7. Egy fiatal fiú próbálja háza kertjét megtisztítani az ország legnagyobb ipari katasztrófája során azt elárasztó, erősen mérgező vörösiszaptól