A ROMÁNIAI FOTÓMŰVÉSZET NAPJA

Egy újabb, ünnepi pillanathoz érkeztünk, amely kiváló alkalmat ad arra, hogy a kolozsvári születésű és Bukarestben, 1887. június 3-án elhunyt művészről beszéljünk. Az elmúlt évtizedekben sokan kutattuk nyomát, írtunk róla azért, hogy a fényképezés hőskorában élt mestert az érdeklődés középpontjába állítsuk, hogy egész Európában ismertté váljon. Román és magyar kutatók mellett egyes képeiről német, sőt amerikai fotótörténészek is megemlékeztek. Tanulmányíróknak és muzeológusoknak, múzeumoknak és magángyűjtőknek egyaránt szerepe van abban, hogy elérkeztünk ide: az ő születésnapja a mának szóló üzenet lett. Ünnepeljük őt és emlékezzünk rá ebből az alkalomból!

A művész nevének sokféle írásmódja az internet korában már köztudott, ezért találunk rá nehezen a világhálón. A román kultúrában a fia, Alexandru Satmary által használt névalakban szerepel: Carol Popp de Szathmary.2 Így hivatkoznak rá egyes neves fotótörténészek, de például a londoni The Royal Collection a Carol Szathmari nevet fogadta el. Fényképeinek hátoldalán Carol Szathmári román, illetve Charles Szathmári francia feliratokat is láthatunk. (1. sz. kép)

1855-ben a párizsi világkiállításon élete fő művét, a krími háború fényképeit bemutató festőt így méltatta a Le Matin: „Szathmáry Pap Károly festővé lett, mert szerette a művészetet s fényképésszé, mivel igazi festő volt.”3 Ez a bonmot ízű megállapítás jelmondata lehet valamennyi festő-fényképésznek. Szathmári mintaértékű életműve kiemelkedően érdekes, sokrétű és izgalmas. Szerteágazó munkássága híven tükrözi a kísérletező kedvű, dinamikus személyiséget s rendkívül összetett készségeit.

Az általam preferált festő-fényképészek témához legjobban illeszkedő művész kiváló festő, grafikus és fotóművész volt, aki együtt és egymás mellett gyakorolta mindhárom művészeti ágat. A román fejedelmi udvarban betöltött szerepe kimagasló pozícióba emelte. Újabban Magyarországon is előtérbe került munkássága, fényképészeti tevékenységéről magyar nyelvű monográfia jelent meg A magyar fotográfia történetéből sorozat 24. köteteként, kiváló biográfiával. Később, 2005-ben, a Festő-fényképészek 1840–

1880 című kötetben én is újra alaposan ismertettem életét. E kötetből kiderül, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belül és a szomszédos területeken a művészek helyzetének vizsgálata azonos folyamatokat tárt fel, de az elmúlt fél évszázadban ezeket a tanulságokat az önállóvá váló nemzeti kultúrtörténet részeként kezelték. A kolozsvári születésű művész, a román fejedelem kegyeltjeként, beépült a román történelembe.

Szathmári hagyatéka a román művészet része. A kolozsvári Művészeti Múzeum számos olajfestményét és rajzát őrzi; a bukaresti királyi palotában berendezett Művészeti Múzeum pedig különteremben mutatja be munkásságát. A román szakirodalom is bőven foglalkozik a Szathmári-életművel, G. Oprescu 1937-ben írta meg A XIX. századi román festészet című munkáját, majd 1943-ban A Szathmáry-család festői című összegzését, ami az azóta megsemmisült családi iratok alapján mutatja be pályáját, életútját. 1927-ben és 1935-ben önálló kiállítást rendeztek tiszteletére. Ma 600 akvarelljét, rajzát, olajfestményét őrzik bukaresti közgyűjtemények, s más romániai múzeumokban is találhatók Szathmári-képek. A Román Akadémia öszszegyűjtött fényképeit mutatta be, utóbb a bukaresti Hadtörténeti Múzeum is hozzájárult megismeréséhez. Magyar múzeumokban kevés műve található, főleg litográfiák s néhány akvarell.

Idézzük fel életútját, mely egyesek számára már ismert, míg mások érdekesnek vélhetik, hiszen a Fotóművészetben még nem olvashatták részletesen. A művész születése idején Magyarország és Erdély a Habsburg Birodalom része volt, míg Havasalföld és Moldva az Oszmán Birodalomé. Szathmári osztrák állampolgárként született, s csak idős korában, halála előtt vette fel a román állampolgárságot, hogy fia örökösödési jogát elősegítse. A nemzetiség kérdése: a hontalanság és honosulás – mint tudjuk, még ma is – érzékeny pontja ezeknek a területeknek.

Szathmári 1819-től a kolozsvári református kollégium diákja volt, s közben a nagyszebeni Neuhauser Gottfriedtól tanult festeni. Apja halála után a család elszegényedett. 1829–1830 között a kolozsvári református kollégium jogi tagozatát látogatta, majd 1831-ben szolgálatba lépett, és 1835-ig tisztviselőként dolgozott Kolozsvárott, Nagyszebenben, illetve Bécsben. Nagyszebenben tanulmányozhatta a Bruckenthal-képtárat, s tanulhatott Neuhauser Ferenc festőtől (1763–1836). Rövid ideig a müncheni akadémián képezte magát. Vázlatkönyvei megőrizték tanulmányi célokat szolgáló utazásait. Egyik rajztömbje, 1835. szeptember 27-től keltezve, egy Duna-menti út emlékeit örökítette meg. 1836-ban Svájcból érkezett Itáliába, bejárta Lombardiát, tanulmányozta a képtárakat, múzeumokat, templomokat, sok másolatot készített remekművekről. Négy évig barangolt, gyűjtött, tanult. 1837 tavaszán viszszatért Borszékre, majd Nagyszebenbe ment, ahol az erdélyi országgyűlés tagjairól rajzolt arckép-sorozatot, amelyeket Kolozsvárott litografáltatott. Őszszel visszatért Itáliába, ott barátságot kötött Liszt Ferenccel, akit később moldvai és havasalföldi koncertkörútjain kísért.4 Újabb három éves tanulmányút után, 1840-ben hazatért Kolozsvárra, s megtapasztalhatta, hogy a „kincses” város tartósan nem tudja eltartani művészeit.

1841-ben hirdette meg Italia című, 80 kőmetszetet tartalmazó albumát, amelynek ma nem található nyoma, a nagyszabású terv valószínűleg nem valósult meg. 1841-ben kőre rajzolta az országgyűlés termét a kinyitás napján, amikor a királyi biztos a nyitó beszédet mondta. Ez lett a Képtára az Erdélyi Nagy Fejedelemség 1842-ben Egybe Gyűlt Rendeinek portré-sorozat címlapja. A Nagyszebenben ülésező erdélyi diéta nemes urainak 90 metszet-arcmását foglalta albumba. A kor szokása szerint előfizetők toborzásával akarta terjeszteni művét, 120 aláírást sikerült begyűjtenie.5 (Ma már a kötet faximile kiadása is piacra került.6) Érdekes párhuzam, hogy Marastoni Jakab festőművész is ugyanekkor dolgozott dagerrotip gépével Kolozsvárott.

1842–1843-ban külföldi tájképalbumok mintájára készítette Erdély képekben című sorozatát. A kőrajzokat eleinte Kolozsvárott sokszorosította, majd Bécsbe küldte litografáltatni. Saját költségén adta ki, 1843 júniusára tíz füzet készült el, egyenként négy-öt képpel. A magyar sajtó lelkesen ajánlotta a közönség pártfogásába, a Honderű szerkesztőségében lehetett megvásárolni a példányokat.7 Némely vázlatát olajképben is kidolgozta, megfestette például Küküllő várát.

A művész 1840-ben a divatos fürdőhelyen, Borszéken találkozott először Gheorghe Bibescu (1804–1873) havasalföldi herceggel, a későbbi fejedelemmel, aki Bukarestbe invitálta. Szathmári elfogadta a meghívást, s a csakhamar elnyert udvari festő, majd udvari fényképész rangját haláláig – öt uralkodó alatt – megtartotta.

Valószínűleg 1843-ban nyitotta első műtermét Bukarestben, a Zöld Fogadó egyik földszinti helyiségében. Alig egy év elteltével a festészeti és fényképészeti műhely több megrendelést kapott. „Bukarest tetszett neki. Akkoriban az volt ez a város, ami ma Istambul: Kelet küszöbe. A román előkelőségek törökösen öltöztek, törökös szokásoknak hódoltak s e szokásokat szívesen vette át a keletért rajongó művész. Műtermét törökösen rendezte be, keleti tárgyakat gyűjtött”.8 Ő maga is arról írt egy 1844. február 28-án kelt levelében, hogy Kelet érzelmei „menedéket” kínálnak számára.9

Fényképészeti működése indulásáról viták folynak, némely vélemények szerint már 1840-ben készített dagerrotípiákat, mások ezt legendának, sőt egész dagerrotipizáló korszakát kétségesnek ítélik.10 Az 1840-es évek közepén mindenesetre már annyi munkája volt, hogy segítségül szerződtette Duschek Ferencet, későbbi rokonát. A román fővárosban ekkor három fényképészeti műterem működött. A román leírások szerint Szathmári műterme egy sajátságos, négyszög alakú, fémből, üvegből épített kioszk volt. 1847 húsvétján óriási tűzvész pusztította el a fából épült Bukarestet, Szathmári háza és műterme is leégett.

A művész már 1848-ban kísérletezett papírképek készítésével, első fennmaradt kalotípiája egy kis gyermekszobrot ábrázol. A torzó cupido fényképének hátoldalára maga Szathmári írta németül: „A legelső fotográfia, amelyet készítettem 1848 novemberében.”11 Állítólag Pesten tanulta meg a papírképek készítését, de ő maga is állandóan kísérletezett: „új, fényérzékeny anyagot sikerült előállítani, egy különleges emulziót. Ezzel vastag papírlapot vont be, amely ezáltal olyan lett, mint a szurkosvászon, de sokkal kevesebbe került, mint a külföldi áru, és remek, tiszta negatívokat lehetett készíteni rajta, hozzá még sokkal rövidebb megvilágítási idő alatt. Hetek szorgos munkájával ehhez megfelelő összetételű és rögzítő oldatot talált fel. Most már saját szükségleteivel ő gyártott lemezt, előhívót s mindent olcsón.”

1850-ben készült kalotípiája a bukaresti Procopoaiei tér vásári hangulatát örökítette meg. A kép bizonyítja, hogy ekkor már szabadtéri munkára is vállalkozott.12 Komoly tervei voltak a fotografálással, ezért 1851-ben, a londoni világkiállításról korszerű készüléket hozott magával. A fényképészeti kísérletek mellett folyamatos volt rajzolói karrierje is. Miklós orosz cárnak például albumot állított össze a török katonai viseletről, jutalma egy 2000 forintos gyémántgyűrű és jelentős pénzösszeg lett.

Szathmári tevékenységének csúcspontja a krími háború történetének dokumentálása; albumainak Európában történő bemutatása mintaértékű művészi önreprezentáció. A háború kitörésekor (1853. október) uralkodója megbízásából a frontra indult, 1854 márciusában már a Duna menti fronton találjuk. Roger Fenton (1819–1869) és James Robertson (1813–1888) előtt fényképezett a Krímben. Közel egy évig dolgozott folyamatosan, egy csukott hintóban rendezte be laboratóriumát. A technikai lehetőségek – a negatívok alacsony érzékenysége, a hosszú expozíciós idő – korlátozottsága miatt csak statikus képeket rögzíthetett, a pillanatképekre, a valódi riportképre még várni kellett. Általában a hadszíntért dokumentálta, a tájat és a hadsereg táborait, a harcban résztvevőket fényképezte. (2–3. sz. kép) Nagy veszteség, hogy hosszú, fáradságos munkája eredménye, a képeit tartalmazó albumok legtöbbje megsemmisült. A hírlapi tudósításokból tudjuk, hogy az első két albumot III. Napóleonnak, illetve Viktória királynőnek küldte el. A III. Napóleonnak adományozott kötet 1871-ben, a párizsi kommün alatt elpusztult, Viktória királynő példányát pedig a halála után fia égette el a windsori kastélyban.

Szathmári európai körútra indult, számos nyugat-európai udvarhoz vitte el a háborús albumokat, közben akvarelleket is eladott. Propagandaútján Liszt Ferenc segítette, az ő révén jutott el például a szász nagyherceghez. Münchenben pedig az udvari festők ajánlották be I. Lajos bajor királyhoz. 1855. február 20-án két albumot ajándékozott I. Ferenc József császárnak. Az egyikben az orosz tábornokok portréi, a másikban látképek voltak a krími háborúról, a Szilisztrán és Olténián állomásozó, egymással szemben álló orosz és török hadakról. A díszesen egybekötött kollekcióért aranyérmet kapott Bécsben. A kitüntetésről a magyar napilapok is megemlékeztek.13 Levéltári iratok dokumentálják a császárnak ajándékozott két albumot és az érte rendelt aranyérmet is – egyedül az albumok fellelhetetlenek Bécs közintézményeiben és múzeumaiban, sőt mára valószínűvé vált, hogy megsemmisültek. „A Bukarestből érkezett festő, Szathmáry két nagy, 95 lapos, eredeti fotográfiákat tartalmazó albumot nyújt át, hogy felséged elfogadni kegyeskedjék. Melyek a legkiválóbb orosz és török tábornokok portréit s a jelenleg a Keleten állomásozó hadseregek hadi és tábori jeleneteit tartalmazzák. Mivel az erdélyi születésű Szathmáry a beszerzett információk szerint nagyon tiszteletre méltó, derék gondolkodású ember, sem tiszteletdíjat nem vár el, sem ajándékra nem számít, a legtiszteletteljesebben javaslom, tekintettel az ajándék költségességére, a legmagasabb méretű, 100 dukát értékű »Művészetért« érem legkegyelmesebb adományozását” – írta a Kincstári Hivatal vezetője a császárnak.14

Szathmári az év májusában Württembergben is a művészet és tudomány nagy aranyérmét kapta. Ezeket az elismeréseket az koronázta meg, hogy a krími háború felvételeit bemutatta az 1855-ös párizsi világkiállításon. Furcsa politikai környezetben zajlott: bár osztrák alattvalónak számított, mégis a török birodalom pavilonjában kellett kiállítani munkáit, mert a francia fővárosban román festőként szerepelt, és Havasalföld akkor még az Oszmán Birodalom része volt.15 Egy igen szemléletes francia tudósítás (Ernst Lacan: Fotográfiai vázlatok a keleti háborúról a világkiállítás alkalmából) őrizte meg a képeket, néhánynak a hátterét is megvilágítva. Az író feltehetően közvetlenül Szathmáritól hallotta a történteket.16 Az album első két képe a fővezérek, Omar pasa és Gorcsakov herceg portréja, majd a két vezérkar tisztjeinek arcképei következtek. A török táborban a szövetséges csapatok megfigyelőjeként néhány angol és francia tiszt is feltűnt. A török főtisztek arcképei után az Omar pasát vezérkarával és alárendelt tisztjeivel ábrázoló felvételek sorakoztak. Lacan a hadmozgásokat megörökítő képek kapcsán hosszan és érzékletesen írt a hadszínterekről. „Szathmári megértette, hogy a fotográfia ismerete reá kötelező feladatot ró: őrizze meg az utókor számára azon férfiak arcvonásit, kik bátorságuk és hazafiságuk révén hősökké lettek, s azon eseményeket, melyekben jeleskedtek, állítsa emlékül. Így azután sikerült neki egyazon albumban, több mint kétszáz felvételen egybegyűjteni oroszt és törököt, velük felvázolva a keleten zajló félelmetes dráma első felvonásának fénnyel írott képeit… A veszély most is ott leselkedik Szathmári nyomában, mint 1854 áprilisának első napjaiban, az oroszok ostromgyűrűjébe vont Oltenyec mellett. Társzekerével, mely laboratóriumát is hordozza, túl közel merészkedett a városhoz, s kezdte Párizsból, Bécsből drága pénzért hozatott sötétkamráival, műveletét. Hirtelen heves megrendülést érzett, majd robbanás zaját hallotta. Tudván, hogy rossz helyet választott, odébb állt, hogy kikerüljön a török őrsereg lőtávolából, de bátran állva a veszélyt. Egy pillanattal később újabb robbanás reszketé meg a levegőt, de már sokkal erősebben. Művészünk ekkor eszmélt, hogy reá lőnek, még pedig mily nyugtalanító pontossággal. A jelenet, melyet megörökíteni kíván, azonban vonzza. Néhány pillanat, s a kép elkészült. Ideje, mert egy harmadik, az előbbieknél jobban irányzott lövés csak néhány lépésre tőle szántja fel a homokot.”

Szathmári megpróbálta érzékeltetni a katonák visszavonulását, képén a hadoszlop egy domboldali úton vonul. „Szathmárit igaztalanul szidták, amiért ecsetjével kiigazította fényképeit, holott belőlük összeállított albuma oly művészi munka, melyből festő, költő és történetíró egyaránt meríthet. Sőt, ez a fotográfia egyik legfigyelemreméltóbb eredménye, különösen, ha számításba vesszük a készítés nehézségét.”

Tudjuk, hogy a képek átrajzolása önmagában nem minősíti a felvételeket, hiszen az csak hangsúlyozza a formákat, illetve korrigálja a fényképek életlen, elmosódott helyeit. Bár ezek a grafikákhoz hasonuló képek nem tanulmányozhatók eredetiben, a leírás tanúsága alapján is joggal gondolhatjuk, hogy Szathmári háborús albuma életpályájának csúcsa.

Újabban Adrian Silvan Ionescu (Nicolae Iorga Történelmi Intézet, Bukarest) írt a háborús képekről, áttanulmányozva a Román Akadémia Könyvtárában (Biblioteca Academiei Romane) található üveg negatívokat és sópapír képeket.17 Ezek egy részét a Bukarestben állomásozó katonai vezetők arcképei képezik, melyeket Szathmári utóbb átfestett akvarellel. A háborút ábrázoló képek közül kettő a török tábort ábrázolja, egy a vesztegzárat Oltenicánál, egy pedig a katonai utánpótlás bázist. A legtöbbet publikált fotón egy öreg basibozukot18 látni.19 A krími háború fényképei közül egyes darabok magángyűjteményekben is léteznek, s időnként felbukkannak a világban. Ilyen például a Sotheby’s aukción 1999. október 27-én előkerült 35 lap André és Marie-Thére`se Jammes tulajdonából: portrék, katonai jelenetek és egy zárt, 11 képes albumban hagyományos kosztümben karakter tanulmányok (román parasztok, művészek, kereskedők). A jól olvasható felirat: „Etablissement Photographique de Charles Szathmari á Bucarest”.20

Ionescu fotótörténész is követte a hét-nyolc uralkodónak ajándékozott krími album sorsát; szerinte jelenleg már csak arra van esély, hogy a szultáni kincstárból vagy az orosz cári gyűjteményekből kerüljön elő a teljes, 200 képes példány.21

Az utóbbi időben három helyen is megrendezték a krími háború fényképeinek nemzetközi kiállítását, de azokon Szathmárinak egy művét sem szerepeltették. 1994-ben a Francia Hadtörténeti Múzeumban csak francia és brit riporterek műveit állították ki; 1997-ben az Orosz Állami Történeti Múzeum által rendezett, Szevasztopol heroikus védelme alcímű moszkvai kiállításon, sőt a Krími háború 150. évfordulójára rendezett, 2006-os isztambuli tárlaton sem állítottak ki egyetlen Szathmári-képet sem. A román történészek nehezményezik a mellőzöttséget, pedig bizonyos, hogy még a kutatók sem ismerik eredeti színeikben a meglévő képeket. Nem beszélve a hátoldalakról, feliratokról. Célszerű lenne egy nagy, jelentős, színes monográfiával kirukkolni, hogy arra a nyugat-európai kutatók is tudjanak hivatkozni.

Visszatérve Szathmári Pap Károly pályájának ismertetésére, tudjuk, hogy folyamatosan bővítette keleti témájú képei sorát. A krími háború idején alkotott rajzai és vázlatai után, 1859-es és 1866-os törökországi útján is dolgozott, így majdnem ezer, keleti tárgyú művét tartja számon a román művészettörténet. Az arab, török, perzsa népéletből vett jelenetek önálló egységet alkotnak az életműben.

1857. október 11-én a havasalföldi udvari tanács tagjait fényképezte le, és az ötvenhét arcképből – a maga idejében újdonságnak számító – összemontírozott tablót készített. Az albumba rendezett sorozatra előfizetést nyitott tíz pengő forintjával, s 120 aláírást sikerült összegyűjtenie.22

Festőként 1857-ben még egyszer megpróbálkozott a visszatéréssel Kolozsvárra, amikor megpályázta az Erdélyi Múzeum igazgatói állását, cserébe felajánlva híres, 140 képből álló műgyűjteményét, amelyről azt állította, hogy a Pyrker-gyűjteményhez mérhető. A hat nagyszobát megtöltő műtárgy között Tiziano-, Correggio-, Perugino-, Dolci-képek voltak, melyekről ma már gyanítható, hogy csak másolatok, de nem hamisítványok voltak.23 Kiváló tudása ellenére nem ő kapta meg az állást, az Erdélyi Múzeum első igazgatójának Brassai Sámuelt nevezték ki. Szathmári ekkor végleg elszakadt Kolozsvártól, és bukaresti festészeti és fényképészeti műtermében alkotott tovább. Ebben az időszakból láthatjuk a mestert műtermében (4. sz. kép), munkái közül pedig szegény embereket ábrázoló sorozatának eddig ismeretlen darabjait. A magyar monográfia közölte a Medvetáncoltató románok, Szegkovács cigányok, Román édességárusok, Piaci árusok, Román favágók, Mutatványosok majommal címűeket – ez utóbbi képből a zenész alakját közöljük, és egy újabbat ismerhetünk meg: Oláh pásztorok (5–6. sz. kép). Az igen érdekes sorozatot 1866–1867-re datáljuk.

A teljesség kedvéért lássuk az életpálya második szakaszát a tények tükrében: 1860-ban albumot állított össze a román főváros épületeiről. Ekkor készülhetett a Turnul Col?ei tornyot ábrázoló kép is (7. sz. kép). Wallenstein Károllyal nyomdát üzemeltetett, ahol litográfiákat nyomtatott, itt készült két rövid életű lapja is. 1866-ban a nevezetes Románia-albumának hatvan fényképe egy körút állomásait örökítette meg. 1867-ben házat vásárolt, itt rendezte be műtermét is. 1868-ban a Monarchia első szakfolyóirata, a bécsi Photographische Correspondenz munkatársa volt, melyben tudósításai is megjelentek.

1873-ban részt vett a bécsi világkiállításon, képeiért érmet kapott. Egy évre rá Kolozsvárott rendezett kiállítást akvarelljeiből, a hatvan műből álló anyagot több más erdélyi városban is a közönség elé tárta. 1877–78-ban haditudósítóként vett részt az orosz–török háborúban, művei számos európai lapban megjelentek grafikai átiratban. A legjobb képekből újabb két album született, unokahúga férje, Duschek Ferenc fényképész segítségével. Műtermi munkái közül portrékat közlünk, a polgári középréteg két típusa mutatkozhat most be. (8–9. sz. kép)

1881 tavaszán román művészeti és iparkiállítást rendeztek Bukarestben (600 tárgyat állítottak ki), ám azon meghonosult idegenek, például magyarok nem vehettek részt, így a híres udvari akvarellfestő sem.24 Talán ennek köszönhető, hogy 1881 tavaszán a pesti közönség is megismerhette munkásságát: a Műcsarnokban 98 akvarelljét mutatta be. 1883-ban saját házában rendezett be 300 litográfiai kővel felszerelt nyomdát, maga adta ki két albumát, amely román tájképeket és viseleteket tartalmazott.

Mint látható, a művész élete és életműve több szempontból is jelentős. Ő az, aki festő-fényképészként hosszan volt sikeres úgy, hogy nem adta fel egyik szakmáját a másikért. Nem érezte úgy, mint kortársai közül számosan, hogy az egyik kizárja a másikat. Szathmári sikeressége Munkácsy Mihály pályájával mutat hasonlóságot. Az idegen földön elért siker és gazdagság csak akkor válik a művészettörténeti kutatás számára érdekessé, ha komoly képességen és művészi teljesítményen alapul. Ezt ma Magyarországon Szathmári esetében még csak a róla írt elragadtatott írásokon keresztül tudjuk felmérni. Művészettörténészek, történészek és sajnos a nagyközönség számára is, a művész még mindig inkább minta, mint valóság. Mindezek miatt minden munkáját fontosnak véljük, örömmel nézzük, tanulmányozzuk, hiszen általuk rálátunk a körülöttünk élő és a távolabbi, keleti, vagy a történelmi helyzet miatt keletinek vélt nemzetek és helyek milyenségére.

Szathmári Pap Károly életművének összegzésére készülődve rájövünk, mennyire fontos a fotótörténeti kuriózumok, a meglévő anyagok áttekintése. Murádin Jenő kis monográfiájában főleg a Kolozsvárott megmaradt képzőművészeti anyagot mutatta be. Az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület fantasztikus gyűjtemény birtokosa, hiszen 35 Szathmári-fényképet tud magáénak, viszonyításként a Magyar Fotográfiai Múzeumnak is körülbelül ennyi képe van. Kecskeméten és Csíkszeredán is egy-egy krími felvétel található. Molnár Attila, az erdélyi egyesület elnöke rengeteg Szathmárira vonatkozó adattal is rendelkezik, az ő szívességéből ismerjük a Román Akadémia Könyvtárának 226 darabos képegységét, (a fent említett négy krími képen kívül), mely az interneten keresztül megtekinthető. A kölni Agfa Photo-Historama 12 darabos kollekciója krími képet nem tartalmaz. Említést érdemel a londoni The Royal Collection újabban közzétett 13 felvétele, amelyből arra következtethetünk, hogy a Viktória királynőnek ajándékozott album egyes lapjai mégis megmaradtak. Ezek megtekinthetők az interneten keresztül (http://www.royalcollection.org.uk/egallery). Közöttük van a török haderőt távolról megörökítő felvétel, továbbá török gyalogosok és lovasok, sőt muzsikusok közeli képei is. Egy felvételen orosz harcosok, egy másikon doni kozákok is feltűnnek.

A művész 1864–1866 között sztereo-felvételeket is készített, amelyek foglalkozásokat mutatnak be: a Román vándor vízárus, Román paraszt, Román vándor édességárus (10. sz. kép) képeket ismerjük. Remélhetően még ebben a műformában is felbukkannak újabb darabok, és a sorozat kiteljesedik.

Szathmári Pap Károly kiváló művész, mester, propagátor volt, akit az idő a homályba süllyesztett. A helyek, ahol élt és a kapcsolatok, amelyeket kialakított, annyi titkot tartogatnak számunkra. Megannyi kutatásra és megválaszolásra váró kérdés. Például 1872-től a Talifu kínai herceg udvari festője és fényképésze címet viselhette – vajon miként, miért kaphatta ezt az elismerést?

A fentiek bizonyságul szolgálnak arra, hogy az ő szemével látni a világot olajban, akvarellben és fényképekben is nagy szerencse, mert a látás tehetségével rendelkezett. „Ha van szellemünk, úgy teremtményünknek is van, ha pedig nincs szellemünk, úgy eredetink is elveszti a magáét – irgalom nélkül s korlátozottságunkban kénytelen osztozni. Ez mindenesetre rosszul van, de megváltoztatni nem lehet” vélte egy magyar kritikus 1843-ban, és ezt ma is így gondoljuk.25

Farkas Zsuzsa

(Hálás köszönettel tartozunk a képek közlésért és az információkért Molnár Attilának, a csíkszeredai Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület elnökének.)

Jegyzetek

1 A tanulmány a (Szerk.): Kolta Magdolna: Szathmári Pap Károly Uralkodók festője, fényképésze. (h. n.) 2001 (A magyar fotográfia történetéből 24.) összes cikkének, illetve Farkas Zsuzsa: Festő-fényképészek 1840–1880 (h. n.) 2005 (A magyar fotográfia történetéből 38.) vonatkozó részeinek (142–149. oldal) újabb adatokkal való kiegészítése.

2 További variációk: Carol Pop de Szathmari, Carol Pop de Szathmary, Carol Popp de Szathmari, Karl Baptist de Szathmari.

3 Dani János: Adatok Szathmári Pap Károly gyermekkoráról és diákéveiről. In: Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Bukarest, 1957. 198–206., Árvay Árpád: Szélsodorta falevél. Bukarest, 1973. 208.

4 Újabban a Liszt Ferenccel való szoros barátságát megkérdőjelezik: László Ferenc: Klavír és Koboz. Bukarest, 1989. 35.

5 Múlt és Jelen 1841. 95. november 26. 747., Hon és Külföld 1841. 14. február 19.

6 Szathmári Pap Károly erdélyi országgyűlési csarnoka. Közzéteszi Murádin Jenő. Bp., 2008. 192. p. ill.

7 Honderű 1843. II. félév 16. október 21., Honderű 1844. I. félév 4. január 28.

8 Bíró Béla: Régi erdélyi művészek. Erdélyi Helikon 1943. 12. 699–706.

9 A forrást adatok nélkül idézi: Bíró Béla i. m. 705., C. Savulescu: Cronoliga ilustrata a fotografiei din Romania. Priodada 1834-1916. Bukarest 1985., Muradin Jenő: A Függetlenségi Háború krónikása. Utunk 1977. 11. 4–5.

10 A román monográfiák, tanulmányok a létező dokumentumokat nem tárták fel teljes részletességgel, ezért a másodlagos ismertetésekre kell hagyatkoznunk.

11“Die aller erste Photographie die ich gemacht habe im Jahre 1848 November” Kincses Károly: A fotográfus. In: Szathmári 2001. i. m. 29–93. Ez a kalotípia 1860-ban grafikai átiratban is megjelent. R: Illustratiunnea–Journal Universal 1860. szeptember 18. címlap.

12 M. Kiss Pál: Magyar festők Bukarestben a 19. században. In: Erdélyi magyar művészek a XVII–XIX.században. Kóny, 1990. 181–183., Árvay i. m. 202.

13 Ismertetése: T. Enescu: Un album de fotografii al lui Carol Pop de Szathmáry cu vederi din Bucuresti. In: Studii si Ceretetari de Bibliografie. I. 1955. 191–199., Pesti Napló 1855. 62. március 17., Divatcsarnok 1855. 17. március 25.

14 Tőry Klára: Szathmáry Pap Károly, az első haditudósító. Fotóművészet 1984. 3. 36.

15 Tőry i. m. 38.

16 A remek leírásra Tőry Klára akadt rá és ő ismertette először Lacan, Ernest: Esquisses photographiques á propos de l’exposition universelle et de la guerre d’Orient. Paris, 1856. 156–157. Hölgyfutár 1855. 58 március 19., Budapesti Hírlap 1855. 667. március 12. 3679.

17 Adrian Silvan Ionescu: Carol Szathmari (1812–1887): Pioneer War Photographer During the Danubian Campaign. Centropa 2009. január 9. Volume 9. Number 1. 5–15.

18 A török seregbe alkalmilag toborzott harcos, aki nem kapott zsoldot.

19 Első megjelenése: Le Monde illustré. 1857. 16. október 29–31. A későbbiekben ennek fametszetes változatát is közölték francia lapok, ,,Palicar et tzigane” címmel.

20 210. sz. tétel: ,,Souvenir historique et pittoresque de la guerre d orient en 1853-1854.” Kikiáltási ár: 30 000 GBP, leütési ár: 139 000 GBP.

211. számú tétel: ,,Types et costumes populaires de roumanie, album of eleven photographs, circa 1855.” kikiáltási ár: 60 000 GBP, leütési ár 441 500 GBP.

21Vagy mint a császárnak adományozott album esetében két album 95–95 képpel.

22 Wagner István: Szathmáry Papp (!) Károly – az európéer. Művészet 1985. 8. 44–47., Bíró i. m. 705., 706.

23 Bíró i. m. 705., 706.

24 Vasárnapi Ujság 1881. 3. január 16. 42–43.