A 20. FOTÓHÓNAP – POZSONY, 2010. NOVEMBER (2. RÉSZ)

A Witkacy felvett név. Az európai avantgárd színházat előkészítő (dráma)író, festő, filozófus, fotográfus (és narrációkkal dolgozó privátfotós) – nem mellesleg, talán az első performer – különböztette meg így magát apjától, Stanisław Witkiewicztől. Az apa a „Zakopanei nemzeti stílus” romantikus mozgalmának alapító festője volt, aki litvániai lengyelként települt Zakopanéba, ahol ő és iskolája, a szerintük már csak ott élő góral néphagyományra támaszkodva álmodták újra a több száz éve függetlenségét elvesztett Polónia új festészetét. A fiú, Stanisław Ignacy Witkiewicz (1885–1939) a vezetéknév és az Ignacy összevonásával kreálta a Witkacy művésznevet. Alább látni fogjuk, helyén van a tárlat a színházi hallban – a fotós saját, 20. századdal keretezett belső drámai teátrumát adja.

Witkacynak a művészetről saját, a romantikával szemben álló, összművészeti elképzelése volt, annak ellenére, hogy az akkor az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Krakkóban festőnek tanult. Előzően, 1901-ben Szentpétervárra utazott az Ermitázs képeiért. Bécs–müncheni kerülővel 1905-ben iratkozott be a Krakkói Akadémiára, ahol amúgy már 25 évesen megírta első önéletrajzi regényét is. Pedig a sors fordulatai még előtte álltak. Menyasszonya öngyilkossága után, az I. világháború kitörésekor barátjával, Bronisław Malinowskival, a későbbi neves angol szociálantropológussal Ausztráliába utaztak. Malinowski etnográfiai módszerét, a „résztvevő megfigyelést” azóta is a terepmunka vezérmotívumaként használja a tudomány. És valószínűleg Witkacy írói-fotográfusi ars poeticája is öszszefügg az egzotikus utazás „résztvevő-megfigyelő” tapasztalataival. Witkacy nem is választotta el teljesen a tudományt és a művészetet: hol elméletet írt (Új formák a festészetben, 1911), hol kvázi-szerzetesi szabályokat fogalmazott (A Portré-céh regulája, 1928), hol meg az alternatív életvezetés gurujaként propagált életreformot (Nikotin, alkohol, kokain, 1932), valahol a Csáth Géza és Wilhelm Reich közti időkben; végül az Egyetlen kiút című, soha be nem fejezett újabb önéletrajzi regényen dolgozott.

Mielőtt az újonnan kikiáltott Lengyelországban sokoldalú művészpályája 34 évesen elindult volna, lengyel tiszt volt az orosz Pawlowski-gárdaezrednél. A szovjet elől hazatérve, 1920-ban egy év alatt húsz színdarabot írt, ezek közül több a 60-as évektől világszerte újra repertoárra került. A Młoda Polska („Fiatal Lengyelország”) művészgeneráció vezéralakjaként mindenféle festészeti izmust kipróbált. Grafikusként és színpadi szerzőként is megbecsült lett. Képeire gyakran kémiai formulákat is festett, hangsúlyozva, ha azok drogok hatása alatt készültek. Egyre többet és folyamatosan fényképezte a Zakopanéban megforduló lengyel szellemi elit privát életét, és számtalan önarcképet is készített. A társaság üdvöskéjeként állvánnyal, önkioldóval dokumentálta az üdülőhely személyiségeit. Ezek alkotják a Fotóhónap reprezentatív tárlatán bemutatott több, mint száz darab, 110x76 cm-es nagyítás felét.

Képtémák a kiállításról: Dunajec-parti jelenet, ahol a sörösüvegek között heverő fotós felett a kirándulás nőtagja fohászkodik, tán, hogy Witkacy ne igyék többet. A színlelt verekedések, Csehov színpadát idéző, unatkozó családi asztaltársaságok szereplői: Jan Kochanowski, Roman Jasinski, Tadeusz Zwolinski, Josef Głogowski (ő is szenvedélyes fotós), Tadeusz Nalepinski, Stefan Jaworski, Tadeusz Langier, a már említett Malinowski, a néprajztudós vagy éppen Artur Rubinstein. Több kép alkotja a Narkotikus injekciók sorozatot, amelynél Janina Bykovjakovna volt a partnere. Janina Turowskával az akkor Európa idegrendszerét borzoló „Düsseldorfi rém” által elkövetett kéjgyilkosságot játszották el. Több képen húgának szeplői, másutt apja szigorú tekintete a főtémák. Nem gondolom, hogy ezek valami freudi helyzetből következnének, inkább azt, hogy a fényképész tisztelte, sőt belefeledkezve csodálta modelljei personájának maszkjait. Az induló évszázad levegőjében benne volt a perszonalizmus, az a hit, hogy a valóságos világról a személyiség öntőformáján – a tudatosságon, az önazonosságon, az emlékezésen és a párbeszéd képességén – keresztül lehet fogalmunk. A perszóna szó eredetileg a színész által viselt maszkot jelentette, majd a szerep, végül a személyes méltóság jelentést is lefedte. A Leibniztől, Bergyájeven át, Martin Buberig ívelő fogalomértelmezés utóbbinál a „dialogicitás elvéhez”, az én–te viszony elemzéséhez vezetett. C. G. Jung pedig a személyiség a világhoz való eltérő viszonyulások típustanát az extrovertált–introvertált pólusokra alapozta a „maszkra”.

A pánpszichizmus hite adhatta azt a fotóin erősen kifejeződő méltóságot, amellyel Witkacy a fotográfus és a fotográfia tárgya közt húzódó szakadékot az önmagával folytatott képi dialógussal át tudta hidalni. Saját exhibicionizmusát és egocentrizmusát több műfajban is minőségi kreativitássá tudta szublimálni. Közben egyszerre meg tudott felelni a professzionális és a privátfotós ismérveinek, de egyszerre volt extrovertált és introvertált személyiség is. Valószínűleg a pánpszichizmus bűvkörében konstruálta a mostani kiállításának címet adó psychoholizmus kifejezést is.

A kiállítás másik, számomra komorabbik felén vagy 60 önarcképeket láthatunk, amelyek egy része csak politikai/történeti kommentárokkal értelmezhető, más részük ösztönös lelkiállapotokat ábrázol. Rejtélyesen, misztikusan, tépelődő nyugalommal. Az előbbire példa az a hisztérikus állapotot, elszabadult gesztikulációt rögzítő, dülledő szemű önarckép, melynek A mensevikek kivégzése láttán címet adta. Az utóbbiak pedig szinte annak a 38 világhírű arckifejezés-szoborportrénak a szinonimái, amelyet a Pozsonyban született zseniális bécsi szobrász, Franz Xaver Messerschmidt alkotott a 18. században (s amelyből hármat éppen a Pozsonyi Képtárban őriznek). Mind a szobrok, mind a fotók mögött érezni a gonddal tervezett, megfigyelésen és elemzéseken alapuló kutatómunkát. A pszichofizikai fotográfiákkal Witkacy nem csak Messerschmidtet idézi, de valami hasonlóba fogott, mint akkortájt Aby Warburg a nevezetes Mnemoszüné kutatásában. De Warburg az ókori szobrok műtárgyfotóinak gyűjtése alapján meg is nevezte a civilizációt fenyegető diagnózist – később gyűjteményét Hamburgból Londonba kellett menekíteni a nácik elől (v. ö. Sanderrel).

A most látható Witkacy-fotófríz szorosan, szinte filmkockákat idéző módon egymáshoz tapadó, feketekeretes portrék sora (kurátorok: Anna Maria Potocka, Stefan Okołowicz). Egy részük kosztümös, kb. 3:1 arányra felnagyított közelkép portré (például a Kaliforniai nagybácsi, 1931, a Hegyivadász, 1935, a Witkacy zsebórácskával, 1930 k.), de van egy – viszonyítási pontként – szerep nélküli önmagát mutató fotó, a Sziámi cicával. És Csodálkozó, Rettegő, Fohászkodó, Vádoló, Gyanakvó, Bosszúszomjas, Cselszövő, Undorodó primer arckifejezések, megannyi alteregó a 30-as évekből. A beállítás, a játék és a nagy méret eszközei együtt hatnak (utóbbi, a 75x110 cm-es poszterméretű, annak ellenére szuggesztív erejű, hogy a tárlatra a bevásárlóutcáról lépünk be, ami teli giga-poszterrel, ám az azokon látható portrék nem léteznek). És vannak a direkt pszichotikus kontextust feltételező fotók, például a napóleonos Esőkabátos portré, felhajtott gallérral vagy a Migrénes stb. – egész sorozatnyi hasonló képkivágású, beállítású, megvilágítású, szinte tudományos, de rendszerezetlenül maradt dokumentáció (a képek jelentős része odaveszett a háborúban).

Freud francia mestere, Charcot a párizsi elmegyógyintézetben vezette be a fotográfiával támogatott diagnózis módszerét a 19. század utolsó harmadában. Freud egyik tanítványa, Szondi Lipót pedig a 30-as évek végén „talált fotók” segítségével alakította ki Budapesten világhírű ösztöndinamikai-pszichoanalitikus tesztjét – s hozzá kidolgozott egy genetikai-matematikai hátterű filozófiát/terápiát, amit „sorsanalízisnek” nevezett el.

Witkacy saját magán, saját sorsán kísérletezett – beleértve a farmakológiának a módosított tudatállapotokra vonatkozó in vivo laboratóriumi kísérleteit is, amelynek nyomán A létezésfogalomban benne foglalt fogalmak és állítások című filozófiai munkáját (1935) kutatói főműveként tartják számon, noha a művész filozófiai tanulmányokat pályafutása során soha nem folytatott.

A Kielégíthetetlenség című regényben (1933, megjelenés 1966) szó van a Murti-Bing-pirulák szedésével elért pszichedelikus látásmódról. Czesław Miłosz az ott megfogalmazottakat elemezve „a 20. századi metafora új típusát” mutatta fel. Ennél is erősebb, direkt hatása volt Witkacy műveinek és sorsának a II. világháború traumáját feldolgozó lengyel avantgárd színházra, elsősorban Tadeusz Kantor „halálszínházára”, különösen a Halott osztályra, illetve magának Witkacy figurájának a Kantor meg formálta rendező-démon habitusára. És erre a váteszi szerepre, színművein és a fotóiról az utókorra tekintő átható tekintetén túl, a Witkacy életpálya tragikus fordulata ad – legalább részleges – magyarázatot.

Amikor Hitler 1939. szeptember 1-én megtámadta Lengyelországot, a mozgósításkor Witkacy katonai szolgálatra jelentkezett. Kora és egészségi állapota miatt alkalmatlannak minősítették. Ekkor élettársával, Cesława Okninskával Kelet-Lengyelországba (ma Ukrajna) menekült. Egy jóval korábbi, tükörtrükkel megkomponált fotón – Önarckép orosz gyalogsági egyenruhában, 1917 – hátát mutatta az objektívnek, azonban a tükrök két profilját és két félprofilját is megmutatják, a lehetséges sorsok felé néző, az „útelágazásnál” álló fiatalembert látjuk. A sors beteljesedett, amikor két hét múlva, 1939. szeptember 17-én átadták a Szovjetuniónak a már elbukott Lengyelország maradék részét, s Witkacy szerelmével együtt Jezioryban öngyilkos lett. Barátnője túlélte az öngyilkossági kísérletet. Witkacy hamvait 1988-ban exhumálták és újratemették Zakopanéban. Később nyilvánosságra került, hogy az áttemetett holttest egy ismeretlen ukrán asszonyé volt…

Egy másik lengyel, Stanslaw Lem mondta: „Ne várj túl sokat a világvégétől”. A nagy hatású, de tájékozódást kínáló szövegekkel fukarkodó pozsonyi kiállítás az eltűnés esztétikájának par exellence illusztrációja. Meseíró se találhatna ki enigmatikusabb sorsot, életművet, 20. századi képi mítoszt.

Szegő György

Felhasznált irodalom

20. Month of Photography Bratislava, Central European House of Fotography, Bratislava, 2010.

Stanisław Ignacy Witkiewicz, Wikipedia, der freien Enzyklopädie.de.