ZSEBÓRA-FÉNYKÉPEZŐGÉPEK

Előzmények

Az 1880-as évek végén az egyre szaporodó üzemek a korábbiaknál jóval érzékenyebb fényképészeti szárazlemezeket gyártottak, s ez a zárszerkezetek fejlesztésén túl a felvételi képméret csökkenését is eredményezte.

Az objektívek elé vagy a lencsetagok közé illesztett központi zárakon kívül 1890-ben megjelent Ottomar Anschütz a filmsíkkal párhuzamosan lefutó redőnyzára, valamint az erre az újdonságra konstruált kézikamerája. Anschütz C. P. Goerznek adta el a gyártási jogot, aki ekkor már távcsővel egybeépített, 4,5x5 cm képméretű mini-fényképezőgépet is forgalmazott. Ekkoriban, azaz a XIX. század végén Európában még a 13x18 centiméteres, illetve a 18x24-es fényképezési képméretet használták elterjedten a hivatásosok, az Egyesült Államokban pedig a 8x10 incheset. A 9x12 cm-es és 4x5 inchesnél kisebb negatívméretű kamerákat sokan még komolytalan játékszernek tekintették. A nagyítás körülményes műveletnek számított a jóval egyszerűbb, előhívást sem igénylő napfénymásoláshoz képest.

Spencer, Melhuis, Morand és Relandin a fényérzékeny réteget papírcsíkra öntötték. George Eastman olajjal átitatott és ezért áttetszőbb negatív papírját pedig 1884-től forgalmazta. Eastman magáévá tette Warnerke lehúzható, strip-filmjének ötletét, és American Film megnevezéssel árusította. Hannibal Goodwin feltalálta az átlátszó, celluloid alapú filmet; Stebbing (és Edwards) nem tekercskazettába, hanem a gépbe helyezték el a filmet – az utóbbit már napfényen. Turner 1885-ben eladta a védőpapíros tekercsfilm szabadalmát Eastmannek és ezzel a kör bezárult: minden feltétel létrejött a tömeges méretű műkedvelő fényképezéshez. 1888-ban meg is jelent az első Eastman dobozgép…

Herman Casler 1896-ban 70 mm széles filmcsíkot használó vetítőkészüléket készített. Az angol Birt Acres a készülék méretét túl nagynak találta; a 70 milliméteres szélességben kapható filmet négy csíkra vágta fel, s az így kapott nyersanyagra 1898-ban már amatőr célokra is használható, kisebb méretű filmfelvevő és vetítőgépet készített.

1991 decemberében Londonban Michael Pritchard fotótörténész, a Christie’s árverési ház szakértője összeállított egy 254 tételt tartalmazó aukciós anyagot a miniatűr vagy másik, gyakran használt kifejezéssel élve: kém-fényképezőgépeket gyűjtve csokorba.

Az árverés világra szóló sikere (négy rekordleütés) ráirányította a figyelmet a gyűjtés növekvő szerepére a fotótechnika-történetben. Természetesen a Nagy-Britanniában és az angolszász országokban készítettek aratták a legnagyobb sikert.

2010 nyarán és őszén lehetőségem adódott egy angol és egy amerikai gyártmányú, zsebóra formájú fényképezőgép kipróbálására. Az ehhez kapcsolódó, korábban már birtokomba jutott adatokat csoportosítottam, majd kiegészítettem. Tekintettel arra, hogy ezeknek az adatoknak, illetve az azokból leszűrhető következtetéseknek túlnyomó többsége magyar nyelven még nem került közzétételre, megkezdtem azok publikálását.

Lancaster

Pritchardnek az 1991-es katalógusban megjelent ismertetése szerint a birminghami James Lancaster & Sons cég 1886. október 4-én, 12 571-es számon szabadalmaztatott egy zsebóra formájú, kisméretű fényképezőgépet. Vagy a szövegben vagy a számokban valamilyen félreértést okozó hiba lehet, mert a budapesti Szabadalmi Tárban ezt a patentet nem találtuk meg. Pritchard szerint Lancasterék 1886-ban kétféle kivitelben készítették el a gépet, és a következő évtől forgalmazták. A hölgyeknek szánták a 1x1,5 inches; az uraknak a nagyobb, 1,5x2 inches képméretűt.

2010 decemberében Bécsben, a WestLicht árverésén szerepelt egy Lancaster Watch Camera, ezt lefényképeztem és a képeket mellékelem. A fotóimon is látszik: a gép csak összecsukott állapotában hasonlít az időmérő eszközre, különben inkább a turisták által használt útipohárra emlékeztet. A hat egymásba csúszó, egyre kisebbedő méretű korong adja a kihuzatot. A negatívtartó téglalap alakú, ezért lelóg a zsebóra korong formájú törzséről. Az órafelhúzó csak dekoráció. A kétféle kivitel kissé különbözik a felhúzó kialakításában és a zárszerkezetben is. A gyűjtői szakkönyvek adatai szerint a forgalmazás az 1890-es évek közepére már be is fejeződött.

Hegelein

A Lancaster Watch Camerához szorosan kapcsolódik a New York-i John C. Hegelein által 1895-ben készített zsebóra-kamera története. A kihuzatot a tervező itt hét szektorból állította össze. A készüléket Anthony Watch Camera néven forgalmazták. A gyűjtői szakirodalom sokáig csak egy hiányos példányt tartott számon, ezt 1992-ben egy árverésen nem sikerült értékesíteni. Egy évvel később egy komplett – fából készült kazettát is tartalmazó – példány a legdrágább amerikai fényképezőgépként kelt el a Christie’s árverésén. Egy harmadik darab, eredeti dobozzal, 2 kazettával és filmmel (!) ugyan 1994-ben nem kelt el, de 2009. decemberben Bécsben, a WestLichtben már gazdára talált. Ennek fotóját az érdeklődők a WestLicht honlapján megtalálhatják. (16. árverés, 481. tétel.)

Az ezek után ismertetett eszközök a Lancasternél és a Hegelein-Anthonynál sokkal nagyobb példányszámban készültek, emiatt jóval gyakrabban bukkannak fel.

Magic Photoret

A New York állam-beli Syracuse városában élő Herman Casler neve – mint az előzőekben már utaltam rá – a mozgókép történetében is felbukkan. Casler 1893. július 25-én, 22 649-es számon adott be formatervezési szabadalmat egy zsebóra-fényképezőgépre. A belső, műszaki megoldásokat 465 816-os számon 1893. március 13-án szabadalmaztatta az Egyesült Államokban (beadás időpontja?), 21 727-es számon pedig 1893. december 16-án Nagy-Britanniában. Érdekesség, hogy utóbbit egy megbízott szabadalmi ügyvivő, Oliver Imray jegyzi a gyártó, a New York-i Magic Introduction Company megbízásából. Casler ötletét ez a cég valósította meg és forgalmazta Magic Photoret néven. A zsebóra formájú fényképezőgép objektívje az óratest kör alakú nyílása mögött foglal helyet. A felhúzó itt is csak dekorációs szerepet játszik.

Jason Schneider amerikai szakíró a Modern Photography hasábjain éveken keresztül közzétett cikksorozatát 3 vaskos kötetben publikálta a Wallace-Homestead Book Company. Az 1985-ben megjelent 3. kötet 33. oldalán Schneider meglepő módon a Magic Photoretet William Kennedy Laurie Dicksonnak (1860–1935), Edison munkatársának tulajdonítja! Szerintem hagyjuk meg a Photoretet Caslernek, Dickson pedig elégedjen meg azzal, hogy övé a fényképezés történetének egyik legnagyobb hatású ötlete: a 70 mm-es filmszalag kettévágása és perfolásása… A már említett, 1991-es árverés ezek szerint például Schneider gyűjtői publikációit „írta felül” pontosabb adataival.

A Magic Photoretet fadobozban forgalmazták, mely a gépen kívül a szintén korong formájú pléhdobozba helyezett, kör alakúra vágott síkfilmeket is tartalmazta. Casler kamerájában az objektív a gépvázzal párhuzamosan elhelyezett 2 inch átmérőjű filmkorongra vetítette a 12 mm átmérőjű képet, melyekből 6 db készült egy Discre. A Magic Photoretből többféle feliratú változat készült, az egyiken az „egész világon szabadalmaztatva” felirat (angolul), a másikon két pontos dátum szerepel. Az 1893. július 25. a Design Patentre utal, a másik, az 1893. november 28. az amerikai szabadalom elfogadásának, megadásának időpontja lehet. (Mint említettem, a Szabadalmi Tárban mi az angol bejegyzést találtuk meg.)

1896-ban Casler tervei alapján készült egy 28x28 mm-es képméretű, Presto nevű tekercsfilmes mini-fényképezőgép is, de azt, talán kevéssé karakteres formája miatt, a gyűjtők körében szinte ismeretlennek mondhatjuk. Annál jobban emlékeztek Casler megoldásaira a Kodak tervezői, akik évtizedekkel később a 28 mm széles Bantam-filmet (1935), illetve a Discet (1982) elfogadtatták a vezetéssel.

A Magic Photoret rendszeresen felbukkan árveréseken, én a WestLicht múzeumi tárlójában látható példányról készített felvételemet mellékelem.

Expo

A következőkben egy európai–amerikai együttműködés két figyelemre méltó gyümölcsét mutatom be, az Expo, illetve Ticka néven forgalmazott zsebóra-kamerákat.

Magnus Niéll mérnök Svédországban született, de az 1900-as években New Yorkban, a Nyugati 23. utca 153.-ban lakott. Michael Pritchard az általa összeállított The British Camera 1840–1960 árverés katalógusában (2002. december 11., London) azt írja Niéllről, hogy a Houghton angol fényképezőgépgyárnak tervezte többek között a Midget-et és az Ensignette-et.

A nemzetközi szaktekintélynek mondható svéd mérnök 769 319-es számon 1904. szeptember 6-án kapott amerikai szabadalmat egy zsebóra formájú fényképezőgépre. A New York-i Expo Camera Co. által forgalmazott gép korai példányainak belsejében szerepel is ez a dátum. Az angol szabadalmon feltüntettek egy amerikai vonatkozású időpontot (1903. október 14.) is. A 21 295-ös angol szabadalom beadási ideje 1904. október 4. A feltaláló meglehetősen gyorsan, már november 10-én megkapta az angol szabadalmat. A Szabadalmi Tárban mindkét irat másolatát megkaptam. Érdekesség az, hogy az angol iraton az ábrák optikailag torzítottak (ferde reprodukció?), ezért Niéll készülékének – ettől kissé eltérő – rajzát az amerikai beadványból közöljük.

Az 1905-től harminc éven keresztül (!), Expo néven forgalmazott miniatűr fényképezőgép kb. 1–1,5 centiméterrel nagyobb, és kb. 6–8 milliméterrel vastagabb, mint a Lancaster-Hegelein. A különbség a Magic Photoretnél feltűnőbb. Az Expót vastagsága és a váz kevéssé lekerekített kivitele miatt az úgynevezett vasutas-zsebórához szokták hasonlítani. Niéll a felhúzó tengelyének, valamint a korona-tetőnek nem dekorációs, hanem döntő fontosságú műszaki szerepet szánt. A tervező az objektívet a felhúzó tengelyébe helyezte. Az összegyűjtött fénysugarak az óratok belsejének felső részén akadálytalanul áthaladnak, és a tok belsejének közepén arra merőlegesen keletkeznek a képkapuban. A tervező a fixen élesre állított, 16-os fényerejű, 30 mm-es objektív mögé helyezte az egyszerű, nyitva felhúzódó rendszerű zárat. Ennek rugóját a tok oldalán lévő kis gomb eltolásával lehet megfeszíteni, majd egy másik apró gomb benyomásával exponálni a kb. 1/30-os pillanatfelvételt vagy „T” időt. A zárfelhúzáskor az objektívet egy kis lánccal az órához erősített és levehető kupakkal el kell takarni. A tok belsejének alsó részét foglalja el a filmkazetta-filmtekercstartó orsópár. A váz külső részére szerelt retesz elforgatáskor továbbítja a filmet és működteti a beépített képszámlálót is. Az Expo 17,5 mm-es filmre 25 felvételt készített 16x22 mm-es képméretben. A bevezetőben olvashattuk, hogy Birt Acres révén a 17,5 mm-es film amatőrmozi-méret volt; ennek utódját, a 16 mm-es nyersanyagot pedig még a televíziózás hőskorában is használták.

A Lancaster-Hegelein képbeállítása mattüveges, a Magic Photoreté némileg esetleges. (Csak rá kell irányítani a témára…) Az Expo „felhúzótengelyéhez” hozzá lehet illeszteni egy 90 fokos szögben elfordítható, felülről történő betekintést biztosító, brillant keresőt. Ez álló képformátumnál párhuzamosan áll az óratesttel, viszont fekvő képformátumnál arra merőleges. Ezeknek a kisméretű fényképezőgépeknek a rejtve, kémkameraként történő használata erősen kérdéses. Egy ilyen alkalmazást mind a kereső feltűnő megjelenése, mind a zárfelhúzás objektív takarással történő elvégzése kérdésessé tesz. Az Expo először fényesre nikkelezett kivitelben, majd 1915-től némileg változtatott feliratokkal, az 1930-as évek elejétől pedig kékre, feketére vagy vörösre festett változatban is készült. 1920-ban jelentek meg az utánzók a Snap, majd a japán Moment nevű replikával.

Ticka

Az angoloktól elvárható korrektséggel a legnagyobb szigetországi fényképezőgépgyártó, az Ensign márkájú gépeket és filmeket is forgalmazó londoni Houghton–Butcher cég megvásárolta a licencet, és Niéll kameráját 1905-ben Ticka néven kezdte gyártani/forgalmazni. Ezen a tájon egy négyzetyardra több úriember jut, mint az öreg kontinensen. Ráadásul ezek a konzervatív urak ragaszkodnak megszokott tárgyaikhoz és néha érthetetlen szokásaikhoz. Olykor még nadrágjaikat is órazsebbel varratták. Ha valaki a mellényzsebéből előhúzta időmérő (vagy fényképező) eszközét, azt magától értetődő mozdulatnak tartották. A képkészítő szakma (sőt, más foglalatosságok) jó néhány eszközét is zsebóra formájúra készítették. Hivatkoznék a Watkins cég fogalomszerűen híres Bee Meterére, Watch Exposure Meterére vagy a Wynne’s Infallible Exposure Meterre, mint a kémiai fénymérők, aktinométerek alaptípusára. Ezeknek a XIX. századi eszközöknek gyűjthető példányait néha még látni. A Steinhauser-féle, korong alakú fényirányjelzőt, az aktinosemantort azonban már ritkának kell mondanunk.

Houghtonék mindenesetre komolyan vették a zsebóra alakú mini-fényképezőgépet mint terméket. Kétféle kivitelű brillantkeresőt készítettek, és gondoltak az igényesebb vevőkre is: ők 1910-től a Ticka ezüstből készített változatát is megvásárolhatták. (A Christie’s 1991-es aukcióján Queen Alexandra által egykor használt példány szerepelt.) A fényképezőgéphez Ensign márkájú kazettázott filmet, előhívótankot, másológépet, paszpartukat, albumokat forgalmaztak.

Niéll három szabadalmat is bejelentett a továbbfejlesztett változatokra, a rajzok alapján – belső felépítését tekintve – az 1908-ra kimunkált verzió lett volna a legjobb kialakítású. A gyártó azonban inkább a redőnyzáras (!) megoldást favorizálta, mely 1910-ben jelent meg. Ebben az alkatrészeinek túlnyomó többsége kívülre (!) került, tovább nehezítve a használatot. A megnövelt fényerejű objektíven már lehetett élességet állítani.

A redőnyzáras változattal egy időben kezdték el forgalmazni a Tickának a gyűjtők által manapság legtöbbet emlegetett változatát. A gyártó ennél kiküszöbölte a zsebóra-fényképezőgépek közös hibáját, és a kamerát óraszámlappal látta el. Természetesen időmérő szerkezet a képet kialakító és rögzítő belső miatt sem és anyagi okok miatt sem „fért bele” a minikamerába. Ezen Houghtonék szellemes megoldással léptek túl: a 10 óra 7 percet fixen jelző mutatók a felhasználó számára a kép két szélét is jelezték. Egy korabeli német újsághirdetésben az órára jobban emlékeztető Ticka (mit Zifferblatt) nem került többe, mint az egyszerűbb kivitelű. Ennek ellenére a (fonetikus átírással, angol megnevezéssel) vacsfészidből kevesebb készülhetett, és mára a gyűjtők a megmaradt példányoknak jól felverték az árát.

Gyakorlati tapasztalatok és késői követők

A gyűjtői, szakirodalmi adatok szerint az Expo és a Ticka azonos kialakítású. Ötvös barátom több hónapi munkával készített egy filmkazettát a Tickához. Ez belehelyezhető az Expóba is, de a filmsík ekkor távolabbra kerül a képkaputól. A két gép tehát belső méretezésében néhány milliméteres különbséget mutat, ami a filmet hordozó kazetta/orsópár kivitelében is megnyilvánul. Sajnos ezeket nem könnyű egymás mellé helyezni és megvizsgálni. A WestLicht 2010-es árverésén szerepelt ugyan egy Expo, eredeti fémvázas, faorsós filmtartóval; a múzeumi anyagban Ticka filmkazetta viszont csak bontatlan csomagolásban látható.

A Ticka nyitására egy kis fémretesz szolgál, az Expo későbbi változatain ezt már nem találjuk meg. Nem egyezik a két eszközön az objektívre helyezendő kupak mérete, formája és kialakítási módja sem.

A mai kipróbálást, használatot jelentősen nehezíti az, hogy az Expo és a Ticka belsejében a filmet emulzióval kifelé fordítva (!) kell mozgatni, a filmkapuhoz vezetni és feltekercselni. Megpróbáltam volna többféle, 16 mm-es, kissé lejárt filmmel megtölteni a rendelkezésemre álló gépeket, de a kiszáradt, hosszú ideig emulzióval befelé felcsavart filmszalagok megmakacsolták magukat. Végül perforált 35 mm-es filmet vágtam le sötétben a szükséges méretűre, és így készítettem négy alkalommal próbafelvételeket.

Az eszközök nehézkes kezelése csak napjainkra érvényes, az előző évtizedekben tevékenykedett konstruktőrökre nem. Ők jól működő, műszakilag és kereskedelmi szempontból is bevált példaképeket láttak/láthattak a zsebóra formájú minigépekben és más kivitelű társaikban. Mihályi József, Chester Crumrine és Walter Dorwin Teague a rochesteri Kodaknál megtervezték a kis méretű, Bantam nevű fényképezőgépet, amelynek később továbbfejlesztett változata az Instamatic kazettás filmjében jelent meg. Már említettem, hogy a 28x40 mm képméretű Bantam Herman Casler kamerájából is merít, a Ticka kazettája pedig Pritchard szerint egyértelműen az Instamatic elődje.

A legigényesebb kivitelű, cserélhető előtétes-objektíves 16-mm-es fényképezőgépeket Heinz Waaske tervezte a Rolleinek. A munkát még a wiesbadeni Wirgin testvéreknél kezdte az 1950-es évek végén (Edixa 16), majd Braunschweigben folytatta tovább (Rollei 16, 1963).

Japánban az 1950-es évek végétől a Yashicánál, illetve a Minoltát gyártó Chiyoda Kogakunál készült egy sorozat 16 mm-es mozifilmmel működő fényképezőgép. Az 1960-as években gyártott Minolta 16-nak mi a Kiev–Vega nevű szovjet utánzatával találkozhattunk. A 16 mm-es filmre 20 db 10x14 mm-es képet készítő, kis méretű fényképezőgépekből hatféle változatot forgalmaztak. A francia szakíró, Jean-Loup Princelle szerint a 13x17 mm-es képméretű, perforálatlan 16-osra dolgozó Kiev 30-ból 1974 és 1983 között egymillió darabot gyártottak!

McKeown visszafogottan ismerteti a Kodak Instamatic fényképezőgépek történetét. Mindössze 11 különféle, 1972 és 1976 között forgalmazott Pocketet sorol fel, melyek a 110-es jelzésű, 16 mm-es filmre 13x17 mm-es méretű negatívot fényképeztek.

Csak becslésekbe bocsátkozhatunk, hogy a Pocketekből különböző gyártók hány száz milliót állítottak elő, forgalmaztak, illetve az amatőrök ezekkel milyen mennyiségű filmet knipszeltek el. A sokat emlegetett „képhegyek” egy részét a kisebb vagy nagyobb laboratóriumok Pocket filmről nagyították világszerte.

Struccpolitika lenne a 35 mm-esnél kisebb képméretű fényképezőgépek ügyét azzal elintézni: „Ugyan kérem, mink profik vagyunk, nagy méretre dolgozunk!” Érdekes: az ilyen kijelentések elhangzásakor a középformátum nem kerül szóba. Az viszont tény, hogy a gyártók, forgalmazók, kidolgozók az amatőrképek milliárdjain szerzett profitból finanszírozták a magasabb igényeket kielégítő, de kisebb mennyiségben előállított anyagok, eszközök készítését és az új technológiák kifejlesztését. Ideértve természetesen az elektronikus képkészítést is.