SZÁSZ LILLA FÉNYKÉPEIRŐL

Észrevették már, hogy bevonzzuk azt, amire épp szükségünk van? Nagy kérdés persze, hogy mit jelent, milyen dimenzióban értelmezhető a szükség szó. Az éhhalál ellen kell vagy a jóérzésünknek, a lelkünknek, személyiségünknek? Ez utóbbiak esetében pedig mit lehet kezdeni a fájdalmas tapasztalatokkal? Ki hiszi el szívesen, hogy pontosan az a tapasztalás kellett, hogy éppen az volt a válasz arra a kérdésünkre, amelyet talán észre sem vettünk, hogy feltettük az életnek?

Nagy szerencse meghallani magunk, tudni, hogy milyen kérdés gyötör, milyen félelmek szorongatnak, mire, miért nem nézünk rá éppen szívesen. Nagy szerencse ráismerni a velünk szembe jövő emberben vagy helyzetben, hogy ő/az segít majd megadni a választ.

Szász Lilla embereket fotóz, mi több, csoportokat. Olyan embereket, akiket a körülmények tettek csoporttá. Kényszerek, nehézségek. Valahová (sehová) NEM tartozás. Periférián levés – a társadalmi ranglétra vagy a társadalomtól kapott figyelem szerint. Határhelyzetek vonzzák Szász Lillát, amelyekbe mélyen alámerül, feloldódik, néhány kattintás erejéig olykor el is tűnik. Hogy amikor újra felbukkan belőlük, önnön kérdéseire is választ találva menjen tovább. Olykor megszakadt szívvel. Dühösen vagy szomorúan. Vagy vidáman, elégedetten.

Ez az alapvető vonás, a beilleszkedés, belesimulás a fényképezni kívánt helyzetbe már 1998-ból való első, Napfürdőzők című sorozata készítésekor jellemezte. Szentpétervári ösztöndíja során a „mindennap fotózz le valamit!” célkitűzést követve akadt a furcsa csoportra: napozó hajléktalanokra, akik a vár falánál szívták magukba a napfényt. Szürreális hangulatú képek készültek róluk – de csak, miután közülük való lett a fotós. Szász Lilla már az ismerkedés elején említette, hogy ő fotós, és szívesen fényképezné őket. Aztán sokáig beszélgettek, tollasoztak. S a gép csak akkor került elő, amikor a napfürdőzők vetették fel a kérdést. Amikorra a kamera és a fotográfus a helyzet természetes részévé válhatott.

A 2004-es Aranykor sorozat már több volt kalandnál, több egy izgalmas és furcsa csoport megismerésénél. A bentlakásos otthonban élő idős emberek fotózásához több tapintat, több idő, több bátorság kellett. Több szeretet. Az elmagányosodás elkerülésére tett erőfeszítések sokszor sikeresek: ünnepségek, táncolás, zene, valódi élmények. A világon kívül eső létben a saját univerzum, a saját tárgyak az egyetlen kapaszkodók és identitásképzők. A pillanatokat megörökítő kép mégis szívszorító, hiszen kívülről nézve jobban látszik a megkopottságuk. Az életképek és portrék mellett a sorozat későbbi kiegészítésében csendéletek, az embereket tükördarabokként mutató tárgyegyüttesek is nagy szerepet kapnak – mindegyikben felrajzolódik arcunk, személyiségünk valamilyen újabb aspektusa. Furcsa mód ezek még beljebb engedik a fotóst az intim szférába. A belemerülés ismét teljes.

Szász Lilla minden sorozatával újabb és újabb példáját adja a nem ítélkező tekintetnek. Annak a pillantásnak, amely lát, felfejt, kibont, a rétegek alá hatol, de nem rombol, nem boncol és nem minősít. Komolyan, gondosan, finoman regisztrálja azt a létezési módot, ahogy a megnézett láttatni kívánja önmagát. Illetve, ahogy látni lehet őt. Mintha óvatosan venné kézbe alanyait: közelről vizsgál, de közben nem nyom össze semmit. Nyomot azért hagy, hiszen a fotózás mindig csak része a közös történet kialakításának. Egy fontos fázis a talán még tovább ható beszélgetésekben, együtt töltött időkben, egymás megismerésében.

A Talált nők talán még keményebb elhagyás-történetekről szól. A lányotthon lakóit is a kényszer alkotja csoporttá. Ahol a „mim nincs”, „kim nincs” mondatok adhatnak identitástudatot, ott Szász Lilla arra kérte a lányokat, hogy állítsák be magukat úgy, ahogy szépnek látják magukat. Tehát szépek, csak mutassák meg, szerintük mikor a legszebbek. Érdekesek voltak, szépek, nőiesek, fontosak, létezők – legalább a fotózás idejére. Egy új és terheletlen kapcsolatban, a fotóssal való viszonyukban, a tőle kapott pillantásban láthatták és önmagukat. Egyedül vagy közösen pózolva, virágok között, akár a tündérek vagy az együttélés intimitásából fakadó összekapaszkodás, egymásba gabalyodás biztonságos, meleg közegében. A megszokottól kicsit eltérő, a fotós inspirálására született létállapotokban.

A lányotthonból, ha nagyon leegyszerűsítjük, szinte egyenes út vezetett a két újabb terep és munka felé. Az otthon melletti Százszorszép anyaotthon volt az első irány. Ahol már más volt a tét, komolyodott a történet. Gyermekeikkel magukra maradt, bántalmazás elől elmenekült, a semmi szélén egyensúlyozó nők. Anyák, akiknek a kopott környezetben a legfontosabb, sokszor talán egyetlen kötelékük a gyermekük maradt. Leharcolt nők, kemény életekkel a hátuk mögött. Ők a fő motívum, nem a tárgyak, nem a közeg határozza meg őket. Nem ebből áll össze képük – hanem abból, hogy melyik kezükkel fogják a gyerekeiket.

A másik irány, a lányotthon lakóinak sorsának követésekor egy még sötétebb bugyorba vezetett le: a prostitúció irányába. Abba a világba, amelyről olyan keveset tudunk, amelyről annyira sok előítéletünk van. Sejtelmünk sem lehet azokról a kényszerekről, amik egy ilyen életet irányítanak. A léthelyzettel járó kiszolgáltatottságról. El sem tudjuk képzelni, hogy nem lehet választása valakinek. Hogy csak egyetlen opcióból választhat.

A Zsolti mama a mennybe megy megrázó, nem is könnyen nézhető sorozat. Ez már nem bele-, hanem alámerülés egy valódi határhelyzetbe. Nem csak periféria, nem csak nem-figyelem, hanem kőkemény sztereotípiák is elfalazzák előlünk az ilyen életeket. A prostitúcióban élők párhuzamos történetei sosem kerülnek a többség valóságának dimenziójába. Kivéve most, egy fotós keze nyomán.

A sorozatból egy mesterséges család mindennapjaiból kapunk kockákat – ahol a később öngyilkos fiatal fiú viszi az anya szerepét, a család többi tagja egy férfi és egy nő. Bezárkózva élnek, univerzumuk a négy fal közé szorul, hiszen bármikor jöhet egy hívás. Határhelyzet volt ez a közelgő tragédia miatt is – a boldogtalan családok mind máshogy azok (Tolsztoj Anna Kareninája után szabadon). Egy ilyen helyzet nem fenntartható, túlságosan terhelt, túl szorosra kötött. Nem egészséges kapcsolatok hálójában vergődve nem lehet sokáig létezni. A budoárszerűen berendezett, vörös falú lakás, arany mintás szegéllyel, párduc mintás takaróval valakiknek az örömét szolgálja. De a kulisszáik mögött megpillantható emberek sem nem szépek, sem nem egészségesek, sem nem boldogok. Elhasználtak és ezerszer öregebbek koruknál.

A Bűvölet nagyjából a Zsolti mamával egy időben készült. Szász Lilla olyan férfiakat vizsgált, akik nemi identitásuk miatt vannak folyamatos határhelyzetben: nőnek érzik magukat, női ruhában kirándulnak egy másik szférába, onnan tekintenek vissza a valóságra. (Ki tudja, kiére?) S ebben a másfajta létben megszépülnek, vonzók, csábítók lesznek. Csak kérdés, hogy milyen vágy az, amely átsüt rajtuk. A szabadon áramló vagy a létfenntartásra bejáratott? Az ágy szélén egymást ölelő két fiúból természetes szépség árad, gyöngédség, törékenység, ahogy egymás felé fordulnak, s egyikük a kamerába néz.

A Párok széria láttán fogalmazódik meg konkrétan, hogy Szász Lilla képei abból a forrásból valók, ahonnan Nan Goldin és Diane Arbus is merített. Goldinhoz hasonlóan Szász is olyan meghitt, intim helyzetekben tudott feloldódni és „észrevétlenül” kattintani, amelyek nem fotósként talán elképzelhetetlenek lettek volna. A Párok képein látszik, hogy a lefotózottak teljesen átadták magukat egymásnak, a pillanatnak. Emellett Goldin sorozatai is nehezen nézhetők, túl valósak, túl igaziak, túl emberiek. Diane Arbus is a téma és a látásmód mentén jön be a képbe: ő is hosszan és alaposan nézte azt, ami a periférián van, ami szomorú, pokoli, furcsa vagy groteszk, és túlságosan is esendőségünket, tökéletlenségünket, mulandóságunkat juttatja eszünkbe. Amiről szívesen fordítjuk el a tekintetünket.

Az Elvtársak egy másik csapásirányt képvisel, témájában, hangulatában egyaránt. A határhelyzet sem olyan húsba vágó, amenynyiben ezek az emberek mindennap jól laknak, szépen berendezett lakásukban a maguk urai. Ám ha azt nézzük, hogy múltjuk egyúttal a jelenük is, mégis terheltnek tűnik életük. New Yorkban járunk, egy orosz közösségben. Olyan zsidó férfiakat és nőket látunk, akik katonaként hűen szolgálták hazájukat, a Szovjetuniót a második világháborúban, ám röviddel később a nem múló antiszemitizmus hatására emigrációba kényszerültek. Identitásuk alapja ma is az egyenruha, mintha a lakásaik nem is a mai New Yorkban lennének, hanem az egykori Szovjetunióban. Ők ebben a paradoxonban élik életük: az határozza meg őket, ami nem tartott rájuk igényt, sőt ellenük fordult.

A rájuk vetett fotós pillantás hasonló, mint az Aranykor esetében, bár érződik, hogyan lett „élesebb”, fókuszáltabb ez a pillantás. Összefogottabb a sorozat, sűrűbbek a képek, sok-sok humorral, gyengédséggel, beleérzéssel. Karakteresebbek a portrék, jobban kivágottak a csendéletrészletek. De ez talán a helyzeten, az identitások megrajzoltságának erősebb voltán is múlt.

Mindezek fényében kis módosításra szorul a bevezetőben fejtegetett gondolat a dolgok bevonzásáról. Mintha nem (csak) azt vonzanánk be, ami szükséges, hanem azt (is), amit lehet. Amilyen lapot osztott az élet, amit gyermekkorunkban tanítottak a világról. Amire szabad vegyértékkel rendelkezünk, és a külvilág rá tud kapcsolódni. Reménytelen körülmények közül indulva, egy perspektívátlan életben lebegni, sodródni – ezt senki nem kéri. Nagy tévedés, ha lelkünk könnyítése érdekében őket hibáztatjuk sorsukért. És fantáziátlanság, alázat nélküliség. Az élet erejével, kiszámíthatatlanságával szembeni gőg.

Ezt sem engedi szabadon csapongani Szász Lilla. Olyasmire figyel, és mindezt úgy teszi, amire és ahogyan kevesen lennének képesek. Ott van a lefényképezettekkel, igazán velük van, így figyelemből, odafordulásból is példát ad. Abból az egyetlen erőből, amely megtartani képes. Nemcsak életben tart, hanem méltóságot, jelentőséget ad. A legfontosabb táplálékainkat.