MAGYAR FOTOGRÁFUSOK KÜLFÖLDÖN

Előzmények

38 éve írok egy magyar fotós enciklopédiát, melyben mindenkinek helye van, aki valamilyen szerepet játszott a magyar fényképezés történetében 1839-től most 2011-ig, de jövőre már 2012-ig és így tovább. Jelenleg 70 ezernél valamivel több fotósról, fotóművészről, szakfényképészről, fotókereskedőről, elméleti szakemberről, műkedvelő fényképészről sorjázik több-kevesebb életrajzi adat, pályáját jellemző megállapítás, információ a számítógépemben. Ez már nagyon sok ahhoz, hogy megfelelő alkalmanként ne adjon ki egy-egy új rendezőelv nyomán kisebb, de koherens halmazokat.

•

15 évvel ezelőtt az kezdett el nagyon érdekelni, miért van, hogy olyan sok emigráns fényképészünk tudott kisebb-nagyobb világhírre vergődni külföldön, azok közül pedig, akik nem mentek el, egy sem. Ha úgy lett volna, hogy néhány ezek közül is, hát azt mondom, véletlen. De az akkor számolt 48:0 arány elgondolkodtató eredmény. Ennek nyomán született meg a Fotográfusok made in Hungary. Akik elmentek, akik maradtak címet viselő kiállítás és könyv, mely megjárta a maga útját, hiszen a tárlat 1999 és 2005 között 13 országban, 19 városban volt látható, s a könyvet kiadták franciául, olaszul, angolul, spanyolul, törökül, lengyelül, csehül, oroszul és hollandul. Talán ez is valamicskét hozzájárult ahhoz, hogy egyre több születési helyre utaló kérdőjelet vált fel idegen nyelvű fotóalbumokban a was born in Hungary fordulat.

•

Tavaly pedig az NKA fotós kuratóriuma megítélt egy ösztöndíjat arra a szinopszisomra, mely a Hungarian Out. Magyar fotográfusok külföldön munkacímet viseli, s több mint félezer, a határainkon kívül fotográfusi pályán dolgozó, alkotó személy életét, kicsit vagy semennyire sem ismert pályáját dolgozza fel. Azt vállaltam, hogy egy év múlva a kutatásom eredményeit közzéteszem a Foto-klikk.hu honlap egy elkülönített részében, hogy mindenki hozzáférjen, s 4 részletben megjelentetem a Fotóművészetben. Több mint félezer emberi sors, akik – meggyőződésem, hogy lényegesen többen kényszerűségből, mint kalandvágyból – nekiindultak a határoknak, itt hagyták életük egy darabját, s a befogadó országban fotográfozással keresték kenyerüket, valósították meg álmaikat, vagy lettek ismertek és híresek. Fontos számomra, hogy minél többen találkozzanak ezekkel az emberekkel, ne fedje el őket a feledés. Egyfajta speciális, viszonylag szűk területre fókuszáló wikipédiaként működtetve a honlapot, mindenki tegye, tehesse hozzá saját tudását. Ilyen dolgot az ember már régen nem magáért, a saját dicsőségéért ír, hanem kötelességérzetből. A még élők felelősek a már meghaltakért, bármilyen formában, akár csak ilyen módon is.

És végül, ha van rá pénz és egyéb hajlandóság, akkor egy nagy kiállítást és egy albumot is összerakok majd belőle.

Felvezetés

Gyakran kerül elő hivatalos és magánbeszélgetések során a magyar fotográfia világhíres volta, dicső múltja, meghatározó szerepe. Elhangzanak nagy lózungok, frázisok pufognak, de sem az, aki mondja, sem, aki hallja, nem tud igazán sokat a Brassai, Capa, Kertész, Moholy-Nagy, Munkácsi körön kívüli magyarokról. Nagyothallók párbeszéde zajlik. Pedig az 1848–49-es forradalomtól és szabadságharctól kezdve, a huszadik század eleji népvándorláson át, folytatva a Trianon utáni nagy emigrációs hullámmal, a második világháborút, majd 1956-ot követő kivándorlásokkal félezret meghaladó számú magyar fotográfus került külföldre, dolgozott ott, szerzett több-kevesebb dicsőséget magának, a magyar fényképezésnek. Fontos lenne, ha az ő nevük, életútjuk, munkásságuk és képeik is hozzáférhetők lennének mind a szakmai, mind a szélesebb közönség számára, hogy az ilyen témájú beszélgetések mögött is legyen valamiféle megalapozott tudás, hiteles információ. Hogy végre egyben lehessen látni mindazokat, akik a fotográfiának mint szakmának és mint művészetnek ezt a szegmensét alkotják. Jelenleg van egy névsorom, mely 572 nevet tartalmaz. Olyanokét, akiket ez a kutatásom célszemélynek tekint. Köztük vannak valódi emigránsok, akiket néha disszidenseknek is mondtak és keményen büntettek. Miért? – ki tudja? Vannak hoszszabb-rövidebb időt külföldön töltő, majd hazatért fotográfusok, akik jelentősnek mondható életművet hagytak az őket befogadó országokban. Vannak másod- és harmadgenerációs magyar származásúak, továbbá néhányan olyanok is, akik beházasodás útján kerültek velünk valamilyen nexusba. A lista – értelemszerűen – nem tartalmazza a trianoni döntés következtében lakhelyük elhagyása nélkül idegen állampolgárokká lett fényképészek, fotográfusok, fotóügynökség-vezetők, elméleti fotószakemberek nevét. (Velük majd külön szeretnék foglalkozni a későbbiekben.) És az sem biztos, hogy most sort lehet keríteni azokra, akik az Osztrák–Magyar Monarchia országaiban dolgoztak 1867 és 1918 között, hiszen nekik nem kellett egy új országba menniük, ha Bécsben, Prágában vagy Zágrábban nyitottak műtermet, bár ők is kettő vagy inkább több ország fotótörténetét gazdagítják.

A kutatás ennek az 572 embernek az életútjára, fotográfiai munkásságára, képeire és a Magyarországhoz kötődő szálaira terjed ki. Ha menet közben még előkerülnek új, általam nem ismert nevek, akkor természetesen az övékkel folyamatosan kiegészül majd.

A magyar emigrációk kezdete és a fényképezés feltalálása korántsem esett egybe. Ám az utóbbi 1839-es évszáma mégis kezdőpontja ennek a munkának. Miután természetes korszakhatárokkal dolgozom, korábban nem kezdhetem, mint Aragónak a Francia Tudományos Akadémián tett, nevezetes bejelentésével, s be kell fejezzem a határok szabad átjárhatóságát jelentő 1989-es dátumnál. E két évszám között eltelt másfél száz év alatt jól megfigyelhetően – miután a tömeges emigráció mindig hullámtermészetű – egy-egy nagyobb társadalmi, politikai esemény, gazdasági válság, aranylelőhely felfedezése vagy bármi az amúgy szórványos, folyamatos, de nem számottevő hazaelhagyást tömegessé teszi. A magyar történelem a jelzett időben legalább hat, de inkább hét ilyen nagy hullámot produkált.

Az első periódus 1849, a vesztes szabadságharc után távozókkal. Elsősorban létükben, egzisztenciájukban fenyegetett tisztek, értelmiségiek, tanult ifjak, arisztokraták menekültek el a kivégzés, a börtön, a kényszersorozás és a diktatúra elől. Szinte egyiküknek sem volt hivatásszerű szakmája a fényképezés, de a viszonylag könnyen megtanulható, papíron igazolható végzéshez nem kötött, ebben az időben nagyon divatos foglalkozás, melyet a fogadó országok nyelvét gyakran nem beszélő emigránsok is elsajátíthattak, sokuknak adott hosszabb-rövidebb ideig megélhetést. Került közülük fényképész a török szultán udvarába, Edinburghba, Brazíliába, Amerikába és Ausztráliába is.

A második szakasz a XIX–XX. század fordulója, ami elsősorban gazdasági okokkal magyarázható. Azok a százezrek, akik ekkoriban szálltak hajóra, még nem mindannyian szándékoztak véglegesen letelepedni az Újvilágban. Egyetlen céljuk volt, ideiglenes vendégmunkásként vállalni akár a legnehezebb munkákat, hogy aztán hazatérve, a kint megtakarított pénz segítségével emberibb életet kezdjenek.

„Sok urunk nem volt rest, se kába, / birtokát óvni ellenünk / s kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk.” (József Attila: Hazám) Főként a mezőgazdaságban, iparban dolgozó tömegek mozdultak ekkor. Akadt közülük néhány, akinek sikerült. Néhányan hazajöttek, mint Stretawszky János nagybátyám, és nagyon sokan ott ragadtak, bármilyen szándékkal is indultak neki a világnak.

A harmadik hullám az I. világháborút, a Tanácsköztársaságot és a trianoni békekötést követő évek nagy népvándorlása, mely főképp Németországba, Franciaországba, Amerikába, és kisebb részben Kanadába irányult. Az ekkor kikerült magyarok többnyire feladták a hazatelepülés reményét, zömük a befogadó országban való végleges letelepedés mellett döntött. Részben az 1918–19-es forradalmak baloldali, kommunista értelmiségiiből, munkásvezéreiből, a fehérterror elől menekülőkből, részben a trianoni döntés hatása nyomán felkerekedő szakmunkásokból, hivatalnokokból, diplomásokból, művészekből álltak az útra kelők.

A negyedik a zsidótörvények életbelépésétől a második világháborút megelőző időszak, amikor mások mellett tudósok, írók, művészek is tömegesen kényszerültek elmenni elsősorban származásuk, világnézetük miatt. A harmincas évek elején, Hitler hatalomra jutását követően aztán a korábban Németországba, Franciaországba, Hollandiába emigráltak egy második hullámban tovább húzódtak biztonságosabb vidékekre, miáltal nemzetközi hírű tudósok, írók, művészek, köztük fotográfusok is nagy számban jelentek meg a tengerentúli magyar emigrációban.

Az ötödik a második világháború végéhez és az 1948-as kommunista hatalomátvételhez köthető kivándorlás, mely több százezer embert lökött ki a háború sokkjából akkor ocsúdó világba. A lövöldözések befejezésének pillanatától Közép-Európa országútjai új népvándorlás tanúi lettek. Emberkaravánok népesítették be északról-délre, délről-északra, keletről-nyugatra, nyugatról-keletre vonulva. 1945. május 8-án, abban a pillanatban, amikor Európában befejeződött a második világháború, több mint egymillió kitelepített, elhurcolt vagy a maga akaratából távozott magyar tartózkodott Ausztriában és Németországban. Ez az ország lakosságának körülbelül egytizedét kitevő embertömeg nagyon heterogén volt, katonák, rendőrök, csendőrök, leventék, köztisztviselők, kitelepített intézmények alkalmazottai, diákok, a szovjet megszállás elől menekülő férfiak és asszonyok, politikusok, újságírók, művészek, a nemzetiszocialista hatóságok által elhurcolt emberek és koncentrációs táborokban fogva tartott zsidók, cigányok, politikailag megbízhatatlannak ítélt személyek alkották. 1945–46 amúgy is átmeneti időszaknak bizonyult, hiszen hullámzott az egész kinti magyarság. Volt, aki hazament, mások országot változtattak, és akadtak, akik sokadszor cseréltek lakhelyet.

A hatodik etapot az 1956-os forradalom bukását követő újabb kétszázezer ember menekülése jelentette. Statisztikák szerint 1956–57-ben mintegy 181 000 magyar érkezett Ausztriába. A legtöbben novemberben lépték át a magyar–osztrák határt: szám szerint 113 800 fő. Decemberben további 50 000-rel nőtt a számuk. Túlnyomó többségük hamarosan elhagyta a szomszédos országot, mivel az képtelen volt befogadni ilyen hatalmas embertömeget, 1959-ig 162 000 magyar utazott más országba.

Végül a hetedik (még nem vagyok biztos, hogy ezt külön kell-e kezelnem) az 1963-as úgynevezett konszolidációtól 1989-ig terjedő disszidálások sorozata, ahol a szocializmus viszonyai között élni nem tudók választottak más lakhelyet és más életet.

Mind a hét hullám fényképészek, fotósok sokaságát sodorta át az akkori államhatárokon. Most az elsőt vegyük sorra.

Első menet: A szabadságharc bukása után

Az elbukott szabadságharc után – részben a megtorlástól való félelmükben – sokan döntöttek az emigráció mellett. Legtöbbjük tovább harcolt Garibaldi seregében, a krími háborúban, az amerikai polgárháborúban. Az Újvilágba legtöbben Törökországon vagy Hamburgon, majd Anglián keresztül jutottak. Ujházy László ekkoriban alapította Új-Budát (New Buda, ma Davis City, Iowa), ahol a legtöbb magyar emigráns megfordult az 1850-es években. A mi történetünkben viszont csak az a félszáz fényképészember szerepel, akikről most tudható, hogy 1849-ben vagy az azt követő néhány évben hagyta el az országot. Nagyobbik részük kenyérkeresetül választotta ezt a foglalkozást. Hozzájuk képest elenyészően kevesen voltak az úgynevezett műkedvelő fényképészek, akik nem pénzt kerestek a fényképezőgépükkel, ellenben pénzt költöttek rá. Ők néhányan utazásaik emlékeit, vadásztrófeáikat, néprajzi, régészeti kutatásaik eredményeit kívánták megörökíteni. Az 1849-es emigránsok pályája is nagyon sokféleképpen alakult. Volt, aki hazatért, s itthon folytatta mesterségét, mások viszont hazájuktól távol szereztek hírnevet nemzetünknek. Volt, akinek kalandos lét jutott, volt, aki szürke, hétköznapi életet élt új helyén is. Kinek mi jutott, ki mire volt képes. Nincs hely, nincs lehetőség, hogy valamennyiük élettörténetét közreadjuk itt, de akiket kiválasztottam közülük, azok érdemesek a megkülönböztetett figyelmünkre.

Ideiglenesen három csoportba osztottam őket. Természetesen soha, semmikor nem voltak együtt, nem alkottak csoportot, ki-ki a maga életét próbálta élni a maga módján, de így, több mint 150 évvel később, már meglehetősen távolról, jól láthatóan körvonalazódnak a tendenciák. Elsőként azokat nevezem néven, akik a szabadságharc katonájaként kényszerültek hazájukat elhagyni. Útjuk többnyire Románián át vezetett Törökországba, majd onnan Angliába, Ausztráliába, Amerikába.

•

A Nyitra megyei Butkován 1801-ben született Prihoda János, Komárom egyik hőse, akit az augusztus 3-i kitörésben tanúsított bátorságáért Klapka alezredessé léptetett elő. Az erőd feladásakor szabadon elvonulhatott, majd emigrált, és 1850-ben már Londonban próbált a fényképezésből megélni. Nem sok sikerrel. Hamarosan, néhány társával együtt, az ausztráliai aranymezőkön próbált szerencsét. Liverpool kikötőjéből Dél-Afrika, illetőleg a Jóreménység foka megkerülésével, öthónapos út során jutottak el Ausztráliába, ahol kevéssel korábban tört ki a victoriai aranyláz. Az életüket nehezen tengető magyar emigránsok közül 1851-től számosan felkerekedtek szerencsét próbálni. Hazánkfiai főleg a ballarati aranymezőkön próbáltak szerencsét. Prihoda mellett aranyásóként tűnt fel Rochlitz Béla, aki letéve a kardot, maga is fényképezéssel foglalkozott, olyannyira, hogy ott is maradt Ausztráliában, 1855-ben dagerrotípia műtermet nyitott, s még tizenegy évvel később is felbukkant a neve ausztrál fényképészként. A Család Könyve szerkesztőségének ausztráliai bennszülöttek fényrajzi képeit küldte el, amelyek népismertető, földirati és természetrajzi jegyzetek kíséretében, fametszetként jelentek meg (Pesti Napló, 1855. március 22). Egyik úti levelében ezt írja: „Ballaratban nagy daguerotype-establishementem van, s nemsokára nagy tourt teszek az egész ismert Ausztráliában és Van-Diemen földén. Valószínű, hogy egy év lefolyta előtt látogatóba megyek India, Captown, Brazília- s azután Angliába.” (Hölgyfutár 1858. 112. sz., május 18. 447. o.). Rochlitz 1863-ban néhány hétre Pestre látogatott, és a pesti Műegyletben kiállításon mutatta be melbourne-i fotográfiáit. Sztereósorozatokat is hozott magával ausztrál vidékekről. Szándéka az volt, hogy ezekre az illusztrációkra alapozva megjelenteti Ausztrália „szép- és táj-földrajzi leírását”. A könyvből nem lett semmi, és az sem derült ki, hogy mi lett a sorsa a Magyar Tudományos Akadémiának 1864-ben küldött harmincegy ausztráliai fényképének.

A magyar aranyásóknak nem kedvezett a szerencse, éppen csak annyi aranyat találtak, hogy szerényen megélhettek belőle. Egyedül Szumák Ernő volt honvéd hadnagy gazdagodott meg, akinek 4 kg aranyat sikerült összegyűjtenie. 1852 végén érkezett az ígéret földjére, másfél évvel később pedig nem éppen földönfutóként hajózott vissza Európába. Nem is lett belőle fényképész. A magyar fotótörténet néhány szerzője váltig állítja, hogy Prihoda egy kaliforniai kitérő után, az 1860as évek legvégén Pesten, a Beleznaykertben „bemenet a Kerepesi út és 5 pacsirta utcából” műtermet nyitott Christ Annával, Prihoda és Christ néven. Ugyanez a Prihoda festőként is ismert, egyik képe, az Almát hámozó lány, Prihoda Jánosnak Glatz Oszkár után készített színezett rézkarca. Rájöttem, hogy ezt a képet majd’ ötven éven keresztül néztem, ma is a húgom ágya felett lóg, de csak most kötöttem össze a nagybajuszú, nyalka huszár ezredes személyével, aki persze nem is annyira biztosan ugyanazon személy. Ha jól számolom, Komárom hőse ekkoriban már igencsak hetven éve felett járhatott. Kicsi a valószínűsége ennek a még egy évtizedig tartó nagy aktivitásnak. És így talán értelmezhetővé válik az a dátum, mely más szerzőket olvasva, Prihoda János halála helyét és idejét Cincinnatibe teszi, az 1850es évekre.

Semsey Károly (Karácsonmező, 1830 – New York, 1911) őrnagyként kényszerült a világosi fegyverletétel után menekülésre. Előbb Törökországban élt, részt vett a krími háborúban, majd 1859ben New Yorkba hajózott, és őrnagyi rangban az amerikai polgárháborúban is fegyvert fogott. (Pivány Jenő adatai szerint kb. 800 magyar harcolt a polgárháborúban, közülük 7 volt tábornok, 15 ezredes, 2 alezredes, 13 őrnagy, 12 százados és több alacsonyabb rangú tiszt.) Semsey 1865től a New Yorki Magyar Egylet vezetője lett, majd a helyi vámhivatalban, 1899től pedig a Bevándorlási Hivatalban dolgozott. Publikációi jelentek meg az Amerikai Nemzetőrben. Fényképész múltjáról csak ennyit tudunk: „A New Yorki emigránsok egyik legérdekesebb és legnépszerűbb alakja Beniczky Cornél komáromi kapituláns volt. Azért szerették olyan nagyon az emigránsok, mert munkához, keresethez juttatta őket. Beniczky ugyanis fényképészeti műtermet nyitott New Yorkban, és mert akkor is – csakúgy mint ma – divatban volt, hogy a bevándorlók az első amerikai ruha felöltése után lefényképeztették magukat, ezért meglehetősen jól ment az üzlete a magyar fotográfusnak és úgy megszaporodott a munkája, hogy emigráns társai közül egynéhánynak munkát is tudott adni. Nála dolgozott és tanulta meg a fényképész mesterséget Semsey Károly őrnagy, a későbbi bevándorlási főhivatalnok, Csermelyi József, aki New Yorkban 1878ban halt meg tüdővészben és mások. Beniczky Cornél, aki 1874ben halt meg, Amerikában megnősült és két gyermeket hagyott maga után, egy fiút és egy lányt. Csaknem az összes emigránst lefényképezte…” (Kende Géza: Magyarok Amerikában. Cleveland, 1927. i. kötet. 265. o.) A Pozsonyban született beniczei és micsinyei Beniczky Kornél alig 45 éves volt, amikor elhunyt.

•

Még kurtábbra szabott élet jutott Szabó Ivánnak (Marosvásárhely, 1822 – Edinburgh, 1858). Róla már több cikk, tanulmány jelent meg az angol és a magyar szakirodalomban, jelenleg is folynak kutatások megmaradt életműve feltárására, ezért helyhiány okából csak megemlítem, hogy más országokban, ahol jobban becsülik a tehetséges „hazájukfiait”, bizony tananyag lenne akár fotótörténetből, akár művészettörténetből Szabó, aki Görgey hadseregében, Guyon Richárd parancsnoksága alatt szolgált kapitányi rangban (Journal of the Photographic Society, 1959. nov. 22. 73. o.). A szabadságharc bukása után Skóciába emigrált. St. Andrews-ban telepedett le. Itt van a leghíresebb skót egyetem, ahová az angol királyi család gyerekei hagyományosan járnak, valamint ez a skót fotográfia bölcsője is, itt született John és Robert Adamson, itt lakott Sir David Brewster. Szabót 1856 augusztusában a skót Photographic Society tagjának jelölték. Még ugyanebben az évben Edinburghba költözött, s ott nyitott kalotípia stúdiót a Salisbury Place 4.-ben. Szabó fényképezte Fox Talbotot és családját, Robert Adamsonnal együtt állított ki, David Octavius Hill, a talbotípia talán legnagyobb mestere kérte meg egy fénykép elkészítésére. Nem volt tehetségtelen, erről ki-ki meggyőződhet, ha elzarándokol az edinburghi Skót Nemzeti Múzeumba vagy a pesti Múzeum körútra, a mi Nemzeti Múzeumunk történeti fotógyűjteményébe.

Az edinburghi temetőben (The Grange Cemetery) az egyik neogót obeliszken a következő feliratokat olvashatja az arra vetődő érdeklődő: Artem photographicam per cursum nimium brevem summa coluit laude (A fotóművészetért, amit rövid élete alatt tett, dicséret illesse), továbbá: Arma pro patria honeste cessit MDCCCXLIX. Exsul venit ignotus desideratus abiit civis. (A hazájáért fogott fegyvert 1849-ben méltósággal tette le. Jött mint ismeretlen menekült, elment mint tiszteletreméltó polgár.) In memory of Ivan Szabo born at Marosvasarhely in Transylvania 1822, died at Edinburgh July 15 1858.

•

Országh Antal vagy Antoine Orzach, D’Orsague, Antoine d’Orszagh (Máramaros, 1828 – Budapest, 1878). Osztrák ezredétől 1848-ban átszökött a velencei forradalmi légióba.

A szabadságharc bukása után emigrációba kényszerült, először Konstantinápolyban élt mint fényképész és nyelvmester, majd Párizsba került, ahol 1853-tól foglalkozott festéssel és fényképészettel, műterme a Rue L’Odeonon volt. Feltalálta a papír-porcelán fényképeket, melyet 1856-ban szabadalmaztatott, majd hazatérte után Magyarországon is bevezette, s oly sikerrel valósította meg, hogy rögvest tönkre is ment bele. Később néhányan megtanulták tőle a technikát. Élete egy regény, melyet nem ő írt, viszont élte és önkezével véget is vetett neki egy ponton, ha meg nem regény, akkor komoly tudományos monográfia, mely életének, munkálkodásának irodalmi, képzőművészeti, fényképészeti, műfordítói, hivatalnoki és minden egyéb területét feldolgozza.

Kornis Károly (Arad, 1822 – Pest, 1862), eredeti szakmája szerint jogász. 1848-ban a Március Tizenötödike körének radikálisai közé tartozott. A felelős magyar kormány az év áprilisában megbízta a büntetőjog előadásával a pesti egyetemen. A kormánnyal együtt elhagyta Pestet, és kormánybiztos volt a Délvidéken. 1849 júliusában a vésztörvényszéknél lett vádló. Érthető, hogy nem volt maradása, a fegyverletétel után emigrált. Jól tette, mert 1850-ben, távollétében halálra ítélték és jelképesen felakasztották. Kornis előbb Franciaországba, onnan New Yorkba ment, ahol 1852-ben rövid ideig a Magyar Menekültek Lapját szerkesztette, majd gyári munkás, fényképész, kereskedő lett. 1854-ben Brazíliába, Rio de Janeiróba költözött, ügyvédi gyakorlatot folytatott és irodalommal is foglalkozott. Egyetemi tanárnak is meghívták, de nem fogadta el. Maradt inkább fényképész. Az a hír járja, hogy II. Pedro brazil császárnak (teljes nevén: Pedro de Alcântara Jo?o Carlos Leopoldo Salvador Bibiano Francisco Xavier de Paula Leoc?dio Miguel Rafael Gabriel Gonzaga de Bragança e Habsburgo) két udvari fényképésze is volt, két egykori magyar emigráns személyében. Könnyen elképzelhető, időben is stimmel, hogy Birányi és Kornis voltak e titulusok gazdái. Meggyötört egészsége, elhatalmasodott tüdőbaja miatt amnesztia nélkül is hazajött meghalni. Éppen 40 éves lett volna, ha megéri.

•

Már csak kutyafuttában említem meg Várady Ádámot, aki kapitányként harcolt a magyar szabadságharcban, majd a bukaresti magyar újság szerkesztője lett. 1859-től két éven át Bad Homburgban, 1861 és 1863 között Turinban (mint Várady és Társa), végül Zürichben lett fényképész. Menyhárt János (Vadász, 1828 – Brooklyn, 1904) honvéd hadnagyként emigrált és vált fényképésszé Amerikában. RAIF efendi, akinek eredeti magyar nevét nem tudjuk, de ez az emigrációs hullám vitte magával. 1854-től lett fényképész Törökországban, Çemberlita? városában. Ugyancsak törökországi, pontosabban izmiri műterem tulajdonosként tartjuk nyilván néhányan Szvoboda Sándort (Alexander Szvoboda), aki festőként Barabás Miklós tanítványa volt. Ahogy mestere, úgy ő is kiválóan megtanult fényképezni, s 1855–1880 között készített felvételeket Törökországban, Szíriában, Indiában. Orientalista festőként képei jelentős áron cserélnek gazdát nyugati művészeti árveréseken. És akkor itt abbahagyom. A többiek nevét márciustól az internetes honlapon olvashatják, sőt, mint az elején említettük, terveink szerint szabadon hozzáírhatnak, letölthetik, szabadon használhatják, hogy valamivel pontosabb képünk legyen a magyar fotográfia e szegmenséről is.

•

A szövegben kicsit korábban említettem, hogy három csoportba (is) oszthatók az ekkortájt hazájukat elhagyó fotográfusok. Már csak említés szintjén írok azokról, akik érdekes módon szintén Kelet felé indultak, de nem jutottak el a Török Birodalomba, hanem a krími háború után a török fennhatóság alól felszabadult Havasalföld és Moldva (1862-től Románia) földjén maradtak. Legismertebb közülük Szathmári Pap Károly (Carol Szathmari) (Kolozsvár, 1812 – Bukarest, 1887) udvari festő és fényképész, festő, litográfus, lapkiadó, műgyűjtő, aki élete nagy részét Bukarestben élte le. Munkássága mind a román, mind a magyar fotótörténetnek rendkívül értékes része. Rajta kívül még egy korai dagerrotípistát, Heck Jánost (Haeck János, Hack János) említek, aki 1846-ban ment Moldvába. Reiser András Brailában és Bukarestben dolgozott 1876–1882 között, Mándy Ferenc szintén a román főváros neves fényképésze volt 1890 körül, hasonlóan Joseph Törökhöz.

•

A harmadik csoport tagjai közé azokat soroltam, akik bár emigráltak, de a fotográfiát nem megélhetési forrásként használták, hanem útjaikon fényképeztek, kutatásaikat dokumentálták. Legnevesebb közülük Rosti Pál kapitány (Pest, 1830 – Dunapentele, 1874), aki a forradalom idején a Károlyi huszárezredben szolgált. A világosi fegyverletétel után sógora, Trefort Ágoston segítségével külföldre menekült. Párizsban, Gustav Le Gray-től fényképezni tanult, hogy tervezett nagy utazásának emlékeit megörökíthesse. 1857-től két évig tartó latin-amerikai körutazást tett. Mexikóban, Venezuelában és Kubában járva földrajzi felfedezéseit fényképekben és írásban egyaránt megörökítette. 1859. február végén tért haza, munkáját sajtó alá rendezte, amely 1861-ben Fényképi gyűjtemény és úti emlékezetek Amerikából címmel jelent meg. Páratlan értékű néprajzi, földrajzi, kultúrtörténeti vállalkozását a Magyar Tudományos Akadémia is méltányolta: könyvének megjelenése évében Rosti Pált levelező tagjává választotta, ő pedig a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta felvételeit. Hasonlóan regényes utat járt be Orbán Balázs (Lengyelfalva, 1829 – Budapest, 1890), a legnagyobb székely névvel illetett báró, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, néprajzi gyűjtő. Ő is az 1849-es emigráció tagja, aki mindezek mellett a magyar tájfényképezés egyik legnagyobb vállalkozását hajtotta végre, amikor végigfényképezte a Székelyföldet 1862-től, az igen nehézkes kollódiumos nedves eljárással. Követte a magyar emigrációt Konstantinápolyba, Londonba, Jersey, majd Guernsey szigetére. Ott tanult meg fényképezni Victor Hugótól és fiaitól, majd visszatérve szülőföldjére, megvalósította élete legfontosabb tettét, összegyűjtötte, leírta, lefényképezte és hat+1 kötetben kiadta 1868–1873 között A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból című munkáját. Vállas Antal (Pest, 1809 – New Orleans, 1869) matematikus, az első magyar amatőr fényképészek egyike, aki a Tudós Társaság ülésén dagerrotípiát készített a Budai Várról és a pesti Duna-partról, s a hatóságok vegzálását megunva, 1851-ben vándorolt ki az USA-ba. Gruby Dávid, dr. (Kiskér, Bács-Bodrog vármegye, 1810 – Párizs, 1898) orvos, mikrobiológus, műkedvelő fényképész, a mikroszkopikus fényképezés egyik úttörője, szakíró, bakteriológus, 1839-től Bécsben, 1840-től Párizsban élt és dolgozott.

Már semmi másra nincs hely, de engedjék meg, hogy megkérdezzem, tud-e valaki valamit az ausztrál gyarmatok első főrabbijáról, a pesti Lyonel Baume József fényképészről, aki 1851 táján vándorolt ki Magyarországról?