KÖNYVESPOLC

Gőbölyös Luca

148 oldal 107 képpel, 23,5x28,9 cm

Soupergroup Kft. ISBN 978 963 08 0469 1

Jó művésznek lenni, és már az alkotás idején sikeresnek is lenni, az nem ugyanazt jelenti. Az el nem ismert művész esete alapeset, és az ok csak néha kereshető abban, hogy a művész – látnoki mivoltában – tényleg annyira előreszaladt, hogy a közönség még valóban képtelen a befogadásra.

Némiképpen (vagyis nagyon) idealizálva a helyzetet, azt kell szem előtt tartani, hogy a jó művek létrehozása a sikeres művészlétnek csak szükséges, de nem elégséges feltétele. A művek mellett a karriert is fel kell építeni, és ez Magyarországon neuralgikus kérdés. A ma induló művészeknél már talán hajszállal kevésbé, mint a jó negyvenesektől felfelé, mindenesetre Gőbölyös Lucától e téren is van mit tanulni. Eddigi életútját tekintve látható, hogy amennyire sorsa engedte, mintaszerűen rakta egymásra a megszerezhető tudást, tapasztalatot, alakította a kapcsolatrendszert és adagolta a jelenlétet, gazdálkodott az ismertséggel. Ebben az országban ezek a mondatok pikírt megjegyzéseknek is tűnhetnek, ami egyben a bajok forrása is: nálunk az önmenedzselés gyanús dolog. Pedig egyszerűen csak a szakma nélkülözhetetlen része, és ameddig erre nem jön rá az, akinek ehhez fel kellene nőnie, addig tele leszünk kallódó, sebeit nyalogató, sértett zsenivel. Persze az arányok is fontosak, de Gőbölyös Lucánál ezzel sincsen gond, a munkák megadják a siker aranyfedezetét.

Szakmai körökben ismert az a mélyen igaz megállapítás, hogy az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek magyar fotóművészetének egyik legmeghatározóbb jellemzője, hogy ritka kivételektől eltekintve nem volt mód a művészeti tevékenység publikálására. Ez a publikálás, az életmű egy-egy szakaszának albumba rendezése egyben ennek a szakmai életszakasznak a lezárását is lehetővé tette volna, de a magyar fotográfusok zömének ez nem adatott meg. (Nem tudom, kinek a hibájából, részben talán a sajátjukból is.) A fotográfusok ballasztként cipelték meg nem született gyerekeiket, ami nemcsak így leírva bizarr, de a művészeti tevékenységre gyakorolt hatása sem szerencsés. Más okok mellett azért is olyan öröm a fiatal és tehetséges alkotónő eddigi életművének albumát kézbe venni, mert éppen ezeknek az albumoknak a hiánya (volt?) az, ami oly sok művész tevékenységét megnyomorította. Nem az élet egyetlen albuma (ha az összejön egyáltalán), amibe mindent bele kell pakolni, hanem jó értelemben vett időszaki leltár, komplett képanyag „vintázs” tanulmányokkal, ami nélkül lehetetlen az alkotó művészeti tevékenységét annak fejlődésében, organikus voltában megismerni, és ami nélkül lehetetlen a hiteles fotótörténet megírása is, sajnos…

Féner

375 oldal 328 képpel, 21,7x30 cm

Magyar Fotográfiai Múzeum, ISBN 978 963 8383 81 5

Féner Tamás, aki – huszonöt-harminc évvel azután, hogy már bőven kiérdemelte – még a Kossuth-díjat is megkapta, és a korra egyébként jellemzőkkel ellentétben kiállításokkal, publikációkkal viszonylagos bőségben (vagyis tehetségéhez és szorgalmához szinte méltóan) élhetett, mégis a magyar fotográfia nagy ismeretlene. Nem képeiben persze, és szűkebb körében egyébként sem, de hogy mégis mennyire, az sok jelből látható. Nincsen az sehol leírva, a szóbeszédek pedig sokszor hamisak, hogy kicsoda Féner Tamás, pedig ha a kortárs magyar fotográfia nullánál nagyobb értékkel bír, abból nem elhanyagolható rész az ő érdeme, ezúttal képei értékén túl is értve, természetesen. Pedig 2009-es Potpourri kiállítása kapcsán azt láttam, hogy még képei és a kiállítás „fénersége” is megakadt nem egy, magát mértékadónak és nyitottnak gondoló fiatal alkotó és ítélkező torkán. A többi pedig? Férfiember lévén, Féner Tamás is inkább bebújt a páncélja, látszólagos cinizmusa mögé. Mintha örömét lelte volna abban, hogy bal kezével felborítja, amit a jobbal felépített. Elhittem, hiszen mondta is, hogy szinte már élvezi, amikor szétverik egy-egy sokéves küzdelme eredményeit. Micsoda marhaság, dehogy élvezte. Ledönteni is csak azt döntötte, ami menthetetlenül borult már egyébként is, férfias gőgből, tűnjön úgy, mintha maga is azt akarta volna. És honnan tudom mára, hogy mindez csak védekezés volt? Onnan például, hogy amikor nemrég ő az én dolgaimra rákérdezett, és én bizonygatni kezdtem, mennyire nem érdekel már, hogy egy amorális majom a több évtizedes munkám emlékét és eredményét tapossa, csak legyintett: az ilyesmin nem teszi túl magát az ember…

Mindezt azért hozom szóba ennek a nagyon alapos, szép, képanyagában és az életművet illető adatokban is példamutatóan gazdag albumnak a kapcsán, mert valahol, valamiképpen kellene még egy kiegészítés. Egy nagy, megbékélt elbeszélés arról, ami a fotózás mellett (néha nyilván helyette is) történt, felsorolva a terveket, álmokat és a történéseket, amik során ezek az álmok megvalósultak, olykor pedig nem, vagy nem úgy, de hatásukban bizonyára mégis. At least I tried, mondta McMurphy, vagyis Ken Kesey, na.

Lengyel Lajos

300 oldal 180 művel, 19,8x23,3 cm

Magyar Fotográfiai Múzeum, ISBN 978 963 8383 83 9

Ebben a Mostantól minden másképpen volt állapotban jó érzés Lengyel Lajos könyvét lapozgatni. Egyébként is jó érzés lenne, de a művek élvezetén túl most felerősödik annak a kötődésnek, tartásnak a jelentősége, ami Lengyel Lajos életét jellemezte. Kulcsszavai – Makó, iparos család, nyomdászat, szakszervezet, baloldal, kultúra, szociofotó, Munka-kör és így tovább – az idő múlásával mindig mást és mást jelentettek, mára a szándék szerint pedig talán már semmit. A finoman cizellált történelem a szemünk előtt veszti el maradék tagozódását, elveszti a legfontosabbat, az apró részletek egymáshoz kötődő, szövevényes rendjét. Lengyel Lajos élete és munkássága pedig – számomra – elsősorban arról szól, hogy ezek a részletek mennyire fontosak, és hogy nincsen tisztességes élet és eredményes munkásság anélkül, hogy ezek a részletek rendben ne volnának. Ebben az értelemben szimbolikus is Lengyel Lajos fotográfia melletti másik tevékenysége, a grafikai tervezés, a tipográfia. Ennek a szakmának-művészetnek legmerészebb változtatásait is a hagyománytisztelet kell, hogy áthassa, a fejlődést mindig ellenpontozza az állandóság, az öntudatot az alázat, a tipográfia maga a polgári – már ha ezt a szót egyáltalán lehet még használni – a polgári tisztesség. Nem is volt véletlen Rákosi Mátyás utálata a nyomdászok, a „munkásarisztokrácia” iránt.

Aki ezt a könyvet lapozza, egy izgalmas, mostanáig ható és sajnos: tragikus kor művészeti lenyomatai révén és messze azon túl is ízelítőt kap abból, ami abban a korban haladó és máig vállalható azzal az avíttal szemben, amit mostanában oly nagy igyekezettel próbálnak ledugni a torkunkon. Aktuális tehát így is, úgy is.

Andrea Garuti: Views

119 oldal 50 képpel, 34x24,5 cm

Damiani Editore, ISBN 88 89431 69 5

Az 1965-ben, Milánóban született Andrea Garuti – építészeti fotós apja révén – hamar fényképezőgép mögött találta magát. A Firenzei Egyetem építészeti fakultásának elvégzése után Milánóba költözik, és megkezdi önálló fotográfusi működését, ami igen sokrétű: a reklámfotók, portrék és divatfotók, enteriőrök, a nagy cégek megrendelései mellett jutott tehetségéből arra is, hogy ebben az itt bemutatott kötetben felsorakoztatott egyéni hangvételű, építészeti eredete dacára inkább képzőművészeti, és bizonyos tekintetben filozofikus hangvételű képeit megalkossa. Barcelonában, Havannában, Hong Kongban, Moszkvában, Sanghajban, Tokióban, Dallasban és Párizsban készültek a felvételek, döntően nagyobb utcarészletekről, terekről, de akár egy-egy ház részletéről, Havannában egy, a városra annyira jellemző öreg amerikai autóról – de szó sincsen bármiféle turisztikai, idegenforgalmi szándékról. Az egyes képek valójában egy-egy csomó majdnem ugyanonnan, majdnem ugyanúgy készült kép egymásra lapátolásával készültek. A „lapátolást” nem pejoratív meghatározásnak szánom, hanem a gesztus jellemzésére: Garuti ugyanis a legkevésbé sem akarja eltüntetni az egymásra halmozódásnak a jeleit, korrigálni a kettős-hármas éleket, elcsúszásokat – ellenkezőleg, és ebben van a filozófia, ezeket a szálkás-laza képhalmazokat az idő múlásának és a látvány, vagyis az igazság viszonylagosságának érzékelésére használja. Mindezzel alaposan felforgatja a fotóval kapcsolatban megkövesült felfogást a „pillanatról”, ami alatt a kép elkészül (még egy hosszan exponált felvétel is). A képek nála úgy épülnek fel, mint a ceruzarajz: minden vonal, ami az előzőre ráépül, egy-egy újabb elhatározás, a kép egy-egy újabb szuverén alkotó eleme, ami legkevésbé sem következik automatikusan az előzőből. Ez a téglákból való építkezés, ha nem is példa nélkül álló, egyáltalán nem a fotográfia megszokott sajátja, és csodás lehetőségeket biztosít. A magas művészet mellett a fotográfia oktatásában is, amit jobb időkben módomban állt kipróbálni.

Még egy dolgot feltétlenül hangsúlyozni kell, éspedig a Garuti által használt technikát: a képek, képhalmazok 4x5 inches Linhoffal, síkfilmre készültek. Mostani szemmel nézve van ebben némi anakronizmus, különösen ebben a kinyomtatott méretben, ahol a nagy felbontás, hatalmas információtömeg nyilván nem érvényesülhet. Inkább gesztus ez, mint célszerűség, de mert a képzőművészetet a gesztusok, és nem a célszerűség élteti, a végeredmény megítélése szempontjából felbecsülhetetlen jelentősége van.

Dahmane: Addicted to Nudes

128 oldal 108 képpel, 24,6x30,5 cm

Edition Skylight, ISBN 978 3 03766 591 6

Dahmane valóban az akt(fotográfia) rabja immár negyed százada, azóta, hogy egyáltalán fotografálni kezdett. Legelőször a francia Photoban találkoztam a képeivel, akkor, amikor az a lap még – egy éles váltás előtt – elsősorban kemény riportokat közölt. Oda beférni csak valami ütőssel lehetett, Dahmane pedig a nyílt utcán, járókelők között fényképezte abból a nézetből pucér modelljeit, elsősorban akkori barátnőjét, akit bevallottan izgatott ez a szituáció. Ez az egész semmiben nem hasonlított az azóta Flash in Public néven ismertté vált divathoz. Dahmane akkori képei még szemérmesek voltak: látható volt, hogy a járókelők semmit sem sejtenek, a „villantások” kizárólag a fotósnak szólnak. Olyan volt az egész, mint egy intim összekacsintás vagy szerelmesek gyors menete a liftben, két emelet között.

Technikailag Dahmane azóta nem lett rosszabb, sőt nyilván fejlődött is. A dolog sármja viszont sajnos időközben elveszett. Ezek már csak becsülettel megcsinált képek, némelyik akár még jó is, de már nem a kamasz-fantázia szülte célirányos tiszta játék, hanem kimódolt, „megkomponált” iparkodás.

Irving Penn: Small Trades

269 oldal 259 képpel, 24,8x31,2 cm

J. Paul Getty Museum, ISBN 978 0 89236 996 6

Pennről én még életemben soha semmi rosszat nem mondtam. Valamennyi képét, amit albumokban, kiállításokon láttam, csodáltam hangulatukért, gyönyörű tónusaiért, még elnyomott cigarettacsikkjeiről készített platinotípiái is nagy hatást gyakoroltak rám. Ez az album pedig igazi csemegének ígérkezett: nyomdatechnikájában, papírjában tökéletes, rengeteg Penn-kép. És mégis, ahogy lapoztam, lassan megtört a varázs. Részben talán a mennyiség miatt. Rizikós dolog az effajta koncepció: minél nagyobb számban és „egységes felfogásban” fotografálni egy halmaz egyedeit. Sandernek sikerült, de nem is nagyon tudok mondani hozzá hasonlíthatót. A dolog ugyanis általában gyártásba torkollik. Vannak egyszerűnek látszó, mégis sorsdöntő kérdések, amiket előre tisztázni kell – hogy a koncepcióban mi legyen állandó, és mi változhat képről képre – itt csak a modellek változnak; a háttér, a világítás jellege, a képkivágások, gyakorlatilag minden változatlan, vagy ha eltérés van is, az nem karakteres. Bármi elsülhet jól és roszszul, és azt hiszem, itt ez rosszul sült el. Nem azt mondom, hogy unalomba fullad a képnézegetés, más, és talán rosszabb történik. Penn képei ugyanis látványra igen karakteresek, de a gyakori ismétlődésben ez a karakteresség irritálóvá válik, mert az egyes képekben nincsen meg az a muníció, ami a felszínről elterelné a figyelmünket. A muníció pedig nem lenne más, mint hogy minden kép a saját jogán, egyedi alkotásként, nem pedig automatizmusból született. Ha ez egy kritikai kiadás, egy kötet a Penn-összesből, akkor persze minden rendben, sőt. De ha csak egy „egyszerű” albummal állunk szemben, akkor megérte volna némi szerkesztői leleménnyel kissé háttérbe tolni azokat a képeket, amik a kötet nagyszámú remekművét az ő érvényesülésükben zavarják.

Tímár Péter