HORVÁTH PÉTER: A KÉP NÉGYSZÖGESÍTÉSE CÍMŰ FOTÓKIÁLLÍTÁSA KAPCSÁN

Gondolkodóba ejtett, amikor olvastam új kiállítása bevezető soraiban, hogy Horváth Péter sajtófotósnak tekinti magát. Fotóriporternek tudtam a régi időkből. De csakugyan, tekinthető-e riporternek az, aki nem a történések és emberi viszonyok sűrített pillanatait örökíti meg, sőt, még a történések lehetséges értelméről és következményeiről sem kíván a maga eszközeivel aktuális gondolatcserékbe keveredni?

Hol a valós helye Horváth Péternek a szakmai palettán?

„Két szék között a pad alatt – mondja sajátos helyzetével valamelyest megbékélve. – Az MTI-nél meg a Magyar Ifjúságnál riporter voltam, persze, de már amatőr koromban is egyfajta szociografikus képriport-féleség érdekelt. Olyan riporter hírében álltam, aki rendre összeexponál, összenagyít felvételeket. Duplán vagy akár sorozatban vakuztam egy kockára. Ritkán hagytam úgy a látványt, ahogy eredetileg volt, talán, mert zavart, hogy a dolgok valósága olyan, amilyen.

Aztán találkoztam a számítógéppel. Nekem ez a nappali fotólabor. Mindent lehet, amit a laborban hajdan lehetett, de annál többet is, és ha elcsesztem valamit, megismételhetem akár ötvenkétszer is. Én már a kilencvenes évek elején lubickoltam ebben az új lehetőségben. Készítettem egy kiállításra való színes montázst. Újra feldolgoztam régi felvételeimet, sőt, régi témáimat újra fotóztam, friss ötleteim is támadtak, persze. Színes volt, nagyon montázs, nagyon számítógép, talán az első ilyen nálunk. A Mai Manó házban Kincses mutatta be 2000-ben. A fotóriporterek azt mondták: Horváth mindenféle ügyes dolgokat csinál, de nem riporter. A szakma »művészeti« része meg: Horváth nem eléggé művész, hogy ide tartozzon.

Így maradt az egyetlen lehetőség, hogy saját magam legyek.”

•

Horváth Péter számára, aki most saját maga, az igazi kihívást már nem az aktuális felszíni zajt moderálni képes megszólalás jelenti, hanem a képfelületek esztétikai megszólaltatása. Nem nyúl bele tehát semmiféle darázsfészekbe, nem bukkan fel ideológiai természetű valóság-igazság perpatvarok közepében. Horváth mind inkább a tónusok uralásával hangsúlyozza ki azt, amit gondol.

„Most is ugyanazok a dolgok mozgatnak, mint kezdő fotóriporter koromban.”

Akkor hát autonóm riportok lennének ezek a késői Horváth-kompozíciók? Gondolni sem merném.

„Mit jelent az, hogy autonóm riport? Kiállítások falán bekeretezve lenni, csak látszatmegoldás. Örömömre szolgáló játékot játszottam egy éven át, amit a megvalósult kiállítással lezártnak tekintek. Ha akarom, ezek az új munkáim kalitkába zárt minieszszék.”

Horváth képi mondanivalójának befogadásához nem szükséges divatok és trendi stílusok naprakész ismerete. Horváth az eseményekről ritkán vélekedik, viszont annál több közvetett véleménybe botlunk nála globálisnak csúfolt környezetünk karakterisztikus jegyeit, felszíneink romlását, hajdani értékeink sorsát, környezetünk talányos állapotát és a személyes világkép keresését illetően.

Ha eladja szakmai tudását, egyfajta montázsolt-animált illusztratív fotográfiát művel, még divatfotográfiát is, ám legtöbb erejét annak az alkotó játéknak szenteli, aminek utolsó évi termése, mintegy húsz négyzetes mátrixba rendezett kompozíció, a Tripont Galériában került közönség elé ez év januárjában.

Sok vonatkozásban szenvtelen ez a játék, nem szárnyal, nem robbant, nem provokál, nem ítélkezik, érzelmileg nem magasztal fel, de nem is veszejt itt el semmi semmit.

„Abban már nem hiszek, hogy pusztán valaminek a felmutatása önmagában képes lenne befolyásolni az életet. Nem hiszek abban, hogy ha valamit lefényképezek, bárhogyan is, azzal a világot jobbá tehetném, hogy megbüntethetném a rossz embereket. Pedig kezdő fotóriporterként ebben hittem. Amit ma figyelemre érdemesnek tartok a világból, azt megmutatom, de nem úgy, mint valami fontos értéket, igazságot, hogy ezt tedd el magadnak, még kellhet, hanem csupán az én pillantásomként, és ha ebből kiindulva valaki kicsit másképp fogja látni a világot, az nekem öröm – feltéve, ha tudok róla. Kidobok az ablakon egy kis papírrepülőt, amit nagy gonddal meghajtogattam. Repül, éli a maga életét, feltehetően a sárban fogja vé gezni.”

Horváth kollázsainak legsajátosabb stílusjegyét poézisnek mondanám: képi alakzatok, hasonlatok, ismétlődések versi összjátéka. Rímek is, persze, de legtöbbször szabad vers. Számtalan próbálkozó mozdulat, képelemek vázlatértékű találkoztatása, és csaknem annyi „mégsem”, továbbá pixelre menő birkózás sejthető e játékok hátterében.

Horváth Pétert ez nem fárasztja, egy árnyék körvonaláért képes átrendezni a képet, nem tűr laposságot, tucatnyi karakterisztikájú, lokális érvényű kontrasztviszonyt társít és olvaszt össze egyetlen képfelületen. Aki nem tudja, azaz nem próbálta maga is, hogyan megy, mivel jár ez, a paraméterek hány istrángját kell egyszerre kézben és észben tartani, annak esetleg nem több egy ilyen mátrix, mint 9 vagy 16 kép egymás mellé pakolva.

Horváth Péternek láthatóan szenvedélyévé lett a látható dolgok vizuális szövetneműségét felülbíráló esztétikai beavatkozás. Ám míg másoknál a tónusokkal való babrálás leginkább széptevés, itt sok irányba ható összhangzattani törekvésekre lehetünk figyelmesek.

Itt van például Örkény egypercesének parafrázisa, a Sokszor csak úgy magunk elé nézünk című kilences. Az itt látható dolgok felszíne eredetileg egyáltalán nem ilyen, még technikailag korrekt módon fotografálva sem. Horváth kényszerítette ki ezt a szürkékben oly beszédes összhangot.

A legjobb eszközökkel vette körül magát. Hazai viszonyok közt legendának ható hír, de igaz, hogy Amerikában kiszereltette egyik digitális gépéből azt a filtert, ami a detektor érzékenységi spektrumát a látható fények tartományára szűkíti. E filter nélkül az infra és ultra hullámok is belejátszanak a képbe, az ortokromatikus és infraérzékeny filmek kísérteties képhatását keltve. Egyik, már csak mélyen érték alatt eladható öreg gépét turbózták fel így. Különös lehetőségekhez jutott ez által. Digitális eszköztárával fotódömpinges képkorszakunkban is tud még meglepő dolgokat mutatni.

Otthonában kialakított stúdiója kicsinyke, karosszéknyi tér a monitor előtt, még csak szeglet sem. Itt játssza véget nem érő míves játékait egy technikailag napra kész gyakorlattal bíró, morális felfogásában enyhén archaikus figura, akit munkája értelme és szakmai minősége iránt maximális felelősségérzet tölt el.

Miközben odakünn a kulturális hangadók új paradigmákkal tesztelik éberségünket, diktátumok nyomulnak felénk, és az érvényesülési ambíciók felsőfokú művészítése zajlik, miközben olyan figurák válnak hangadóvá a fotográfiában, akik folyton civilizációnkat átfogó teátrális szcénákben gondolkodnak (ám világítani esetleg nem is tanultak meg), aközben Horváth a fotográfiai tudás klasszikus erényeivel remél elbűvölni minket.

E mostani bonyodalmas játék alighanem meghiúsulna a tónusok, a kontrasztviszonyok és a látványelemek szerkezeti redukciójának rég kiérlelt rutinja nélkül.

Horváth Péter montázsaira régebben jellemző volt a valóságban fellelt motívumok egyszerre aggasztó és merengésre késztető párhuzamba állítása. A nyugtalanító előbukkanások. Legtöbb, labor-játék által szült montázsa mindig is valamilyen kimondott, bonyolult vizuális felvetés volt szociális környezetünkről. Létminőségek, értékek, sorsok szembesítése vagy párhuzamba állítása. Olyan, gyakran szelíd humorban lecsengő vizuális mondat, ami, éppúgy, miképpen szervesült, szavakra szedhető volt, és újabb, más ízű, kicsengésű, másra fókuszáló mondatok lehetőségét kínálta. Ezt az attitűdöt most félretolja (szándéka szerint csupán kiruccanás erejéig) egyfajta kevésbé felhős játékosság.

„Miután elhatároztam, hogy mátrix formába terelem legújabb játékomat, összegyűjtöttem a kapu, a fal, a hidak, a kirakat, az utazás, a mosogató, a maszk és más témakörben található, már meglévő képeimet és felvételeimet, de újakat is készítettem vázlatos elképzeléseim alapján, már képzeletben töltögetve a még üres kereteket. Először sokkal több rekesszel próbálkoztam, de azt láttam, hogy széthullik. A háromszor három tűnt jól uralhatónak.”

Horváth új kollekciója és kiállítása paradoxonra célzó címének megválasztásában (A kép négyszögesítése) következetes maradt magához. Játéka nem kíván túlterjedni a győzedelmek nélkül játszható játékok határain. A poézis néha szelíd muzikalitásként tetszik ki kompozícióiból. Csend című mátrixán igen nagy gonddal találkoztatja, tereli kazettából kazettába a hangszer testében kígyózó, csillogásukban profi mód megszelídített rézcsöveket.

Persze ahogy rutinos játékoshoz illik, alig látni ebben a húsz egynéhány darabból álló sorozatban két hasonló kimenetelű társítási kísérletet.

Horváth játékának fődarabja a Hordalékok, a kazettákba rendezett tárgyak gyűjteménye. Dekadensnek tetsző, ám szeretettel és békével teli világ, formarendi nüánszok, tónusbeli koherencia szemet örvendeztető harmóniája. A figyelem látszólag a tárgyak fogalmi mivoltára irányul, ám valójában nem oda, célja egészen más, mint mondjuk a metaforákkal való harsány tóthjózsefi játék. Horváth poénjai, ha vannak, megmaradnak az érzelmek, már-már a nosztalgia síkján. Ahogyan a pénzérmés kazettában ránk kukucskálnak a szocialista múlt potenciális címleteinek levitézlett „fémjelzői”, ez már a lecsengett múlt megbékélt szemlélete. A Hordalékok minden kazettája e kiállítás számára született. Talán ezért is ez az egyik leginkább magától értetődő mátrix.

A másik, ráérős, szinte gyermekien boldogító tiszta játék az Aluljáró. A vizuális kombinatorika ártatlan feladványának nevezném (ha tudnám biztosan, mi a fene is az a kombinatorika :–), de mondjuk inkább téridő sűrítménynek.

Amikor archívumában talált képekből dolgozik az ember, az összhatást nehéz előre látni. Talán Horváth Péter sem látja. Ő azt tudja, hogy az egyes felvételek, az eredetik legtöbbször szerteszét beszélnek, nem nagyon vágynak vizuális kórusba vegyülni. Ám a vérbeli virtuális játékos számára épp ebben van a kihívás: új rendet alkotni, de úgy, hogy az egyensúlyba került kompozíciónak legyen valamilyen feszülése, mozdulása is, anélkül, hogy a kazetták felrúgnák egymást.

Az archívumban kínálkozó fotók fölött jócskán lehet agyalni, mire megcsillan ennek reménye. És a játéknak, lám, gyakran az az ára, hogy résszé „alantasul” valamelyik korábbi – akár már a köztudatot is bejárt – becses kép. Erre példa az Édeske Harasz ty¨ István és felesége, Éva című összeállítás. Tulajdonképpen kihátrálunk egy korábbról már jól ismert kollázsból, és miközben e hátra zoomban új képek bukkannak fel köröskörül, félig-meddig elveszítjük az önmagában is sok-sok figyelemre méltó részletet hordozó képet.

A Tripont Galériában 30x30 centiméteres méretben bemutatott mátrixok eredetileg 60x60 centiméteresre vannak tervezve, hogy a bennük kiérlelt nüánszokat jól szemügyre lehessen venni. A gesztus, a hátrálás akkor is kétségtelen, hiszen olyan finomságok, mint a mobil mester, Haraszty¨ Édeske homlokán látható digitális intarzia vagy jobb kezének lecsavarozott kisujja, a kissé zsúfolt – bár Haraszty¨ra nagyon is jellemzően zsúfolt – mátrixi egészért fel kell, hogy áldozzák domináns jelentőségüket.

Horváth szerint az, hogy megállapítható lenne bármilyen fotóra egyetlen autentikus méret, pusztán fikció. Az ő módszere az, hogy mindent a technikailag elérhető legnagyobb felbontásban készít el. A bemutatás optimális mérete ő szerinte helyzet dolga, hiszen a helyzettől függően a néző más-más méretet találhat úgy, hogy az számára kellemes.

Talán a fent említett sajtófotográfusi státusz velejárójaként az eleven életre reflektáló, de attól kicsit mégis elszakadt áttételesség csendül ki a leginkább miniesszének tűnő, Afterparty című mátrixból, amiben egy virulens dekoráló vandalizmusnak áldozatul esett helyszín nyolc fotója zúdul a felső testével divatpózosan meztelenkedő (mi a fenét keres itt, és mit is gondoljunk róla?) lánykára.

Számomra miniesszének már kevésbé tekinthető, inkább hangszerelt tematikának nevezném a Kirakatok címet viselő kollázst, ahol a kül- és belvilágoknak, látszatok látszatainak mesterien vezényelt vizuális kamarajátéka szólal meg – lényegében világunk formális jelenségeiről.

Ha nem érjük be a békességes játékkal, e képsorozat legérdemibb darabjaként A mosoly újrahasznosítása című mátrixot kell kitüntetni figyelmünkkel. Önmagában is érdekes, hogy a kompozíció alapjául szolgáló képhalmaz 2005-ben készült a Csepeli Papírgyár bálázott hulladékai között, s bár képszerkezetileg meg a tónusok kiegyensúlyozottsága dolgában minden felvétel korrekt volt, mégsem vált értelmes szekvenciává. Fiókba került azzal a sejtéssel, hogy „tán soha az életben nem tudok vele mit kezdeni.”

Ebből a képsorból állt most össze egy új esztétikai – katartikusnak is nevezhető – minőség. A dolog titka alighanem az arc szerepében keresendő, méghozzá az arc olyan konfrontációjában, amire magasan érzékenyítettek vagyunk. Az egyik legfontosabb, beleélésemet magas hőfokon kiváltó szimbólum kétségtelenül az arc. A másik pedig a média, ami felkap és aztán el is hullajt bennünket, épp annyira könyörtelenül, amenynyire a maga értékvesztő múlékonyságával szemben is tehetetlen. Kilenc különböző és mégis ugyanazon egyetlen arc ez itt, mely ördögi fondorlatossággal bukkan felszínre itt-ott, újra és újra, belénk akaszkodik tekintetével, próbál túlélni, nem elveszni a médiaszemétben.

E lehetséges olvasat jogos voltát épp az egyetlen egésszé szervesült mátrix mező erősíti meg.

Mátrixokról lévén szó, nagyon sok látnivaló, vonal, folt, tárgyi körvonal áll szemünk előtt. Sok szuverén képszerkezet adja fel autoritását, válik nagyobb, eklektikus egész részévé. Mint láttuk, ez a vállalkozás a viszonylagosság jegyében feláldoz korábban már szentesített egészeket. Ám akkor mi vár bármelyik alkotás korábban már szentesített identitására Horváth Péter digitális olvasztó kemencéjében? Efféle sejtelmes kérdésektől a néző elszabadul. Felhatalmazva érzi magát, hogy a maga késztetései szerint pillantson és bogarásszon. És nem jogos-e ez? Végül is játékról van szó, a katarzis kardjával suhintó angyalok elvétve repkednek itt. Kérdés az is: e bonyodalmas felszínek érdemi vizsgálatához elegendő-e a beavatottságunk?

Mátrixainak rendje szerint Horváth a jobb alsó sarokban helyezi el azt az építő elemet, amit ő kulcsképnek nevez. Csakugyan, felismerhető ez a Sínekben vagy az Afterpartyban, a Sakkban is (ha nem is teljes értékű felbontásban, Horváth Péter honlapján valamennyi megtekinthető), legtöbbször azonban úgy érzi az ember, hogy a sokféle, rafinált szerzői olvasat nem kötelező, hogy nincs is fontossági hierarchia, hogy nem nyit, nem zár semmit az a jobb alsó „kulcs”. A húszas fogatba átmentett 4x4-es mátrixok pedig a maximális műgond és megfontolás ellenére is váltig kuszának tűnnek, ha nem is rúgják fel, de taszigálják egymást, mintha az építkezési koncepció összezavarodott, „túlbábelesedett” volna, vagy legalábbis nem bírna a befogadásra is kiterjedő relevanciával.

Horváthnál nincsenek olyan, látásunk függönye mögötti egyéb vizuális világok, mint amilyeneket másik nagy játékosunk, Drégely Imre szólongat, mondhatnám akár: szellemidéz munkáiban. Míg Drégely hátrálás, redukciók által csal szemünk elé különös interferenciákat, oszt meg velünk a látás rejtett lehetőségeiről meglepő, új felfedezéseket, Horváth inkább közelítőn a szemünk elé tolja hol szelíd érzelemmel (Hordalékok, Aluljáró), hol bölcs ítélettel megdolgozott (Sínek, Digitalizáció), hol enyhe malíciára hangolt (Utószezon) képi felszíneit, esetlegességektől digitálisan megtisztított (seprűt, lapátot, mosószert ragadni sem szégyell) valóság-leleteit (Sokszor csak úgy magunk elé nézünk).

Mátrixai azt sugallják, hogy Horváth nagyjából kétféle irányú játékot játszik: egyrészt az emberi lét szociális felszínének igaz és hamis jegyeit kutatja. Őt alighanem az izgatja, hogy a láthatónak felszínén gyarlóságok, ellentmondások, a dolgok rendeltetését és rendjét érintő kételyek nyüzsögnek. „Sínek, utak, a valahová tartás szimbólumai. Egy idő után azt érzi az ember, hogy semmi nem vezet sehová, és fura mód véget ér az út, a sín, amiről azt hitted, folytatódik, vagy éppen fordítva: ismétlődik, ami befejezettnek, elveszettnek látszott.”

Másrészt pusztán formai játszadozás ez a játék (Projekció, Sakk, Anett, Mosogató, Moll hangnemben) enyhén mesterkélt helyzetek, fejlemények és alakzatok építése.

Talán az összegzés szükségét érezve, motoszkál még valami a néző – talán csak a magam fajta independent és izgága kívülálló – elméjében a négyzetre emelés következményeiről, a konstruktív halmozás és a hatványozás közötti különbségről is. Néhány mátrixot leszámítva (A mosoly újrahasznosítása, Afterparty, Kirakat, Digitalizáció, Sínek) mintha elmaradnának a valóságelemek és formák ütköztetésétől várható, érzékeinket meglepő, identitástudatunkat magasabb szintre emelő felismerések.

De kellenek-e nekünk ilyenek, amikor már csak/még csak/éppen csak játszunk?

Dozvald János