BESZÉLGETÉS DOBOS TAMÁS FOTOGRÁFUSSAL

Lapunk nem először mutat be olyan filmművészt, aki a fényképezést is komolyan műveli. Példaként Gothár Pétert, Sára Sándort, Gaál Istvánt kell megemlítenünk. Dobos Tamás kicsit más, ő hivatásos, „valódi” fotós volt, mielőtt a filmezés felé fordult volna. Szerintünk fotográfus volt akkor is, amikor a Nibelung-lakóparkot vagy az Apaföldet fényképezte (Filmkritikusok Díja, Aranyszem Operatőr Fesztivál díja). És persze az ma is, magától értetődően, semmi kétség.

Mindenféle szempontból szerencsésnek érzem magam. Hálás vagyok a sorsomnak, a helyeknek, ahol éltem, az embereknek, akikkel találkoztam. Csernelyben, egy Szilvásváradtól hét kilométerre fekvő faluban nőttem fel. Anyu szakácsnő az általános iskola konyháján, apu pedig az állami gazdaság sütödéjét vezette. Apu zenélt, tangóharmonikázott, mindig jó volt hallgatni. Van egy testvérem, akivel nagyon szoros a kapcsolatom. Szerettem a környezetet, a falut, ahol mindenki ismert mindenkit, emiatt szoros közösségek alakultak ki. Fontosak voltak az emberi kapcsolatok, a barátságok, a segítőkészség, mások elfogadása.

– Mi történt a kortársaiddal, azaz mik történhettek volna veled, ha ott maradsz?

– Hát, azért oda mindenki beragad egy kicsit, és Északkelet-Magyarország eleve rossz helyzetben lévő térség. A barátaim többsége családot alapított, vagy alkoholista lett, olyan is van, aki már meghalt, valószínűleg szintén az alkohol, a kilátástalanság vagy a céltalanság miatt. A csernelyi ismerőseim közül mindössze ketten tudtak kimozdulni, az egyik srác Antal Balázs író, a másikuk, Jónás Tamás, ismert költő lett.

Folyton kint voltunk a szabadban, kiskoromban sokat rajzoltam, persze ott senki nem tudta, hogy ebből hogyan lehetne továbblépni. Engem mégis hajtott előre valami, és az volt a szerencsém, hogy gimnazistaként bekerültem Egerbe. Ott szintén szoros és mély barátságok kötődtek, jellemző, hogy még mindig, húsz év után is tartjuk a kapcsolatot. A körülbelül nyolcfős társaságból többen is művészi pályára kerültünk.

– Hogyhogy nem Ózdra mentél gimnáziumba? Sokkal közelebb van Csernelyhez, mint Eger.

– Az egri gimnáziumba volt „egyszerűbb” a felvételim.

– Miért, rosszul tanultál?

– Rosszul, és nem voltam szorgalmas sem, nem érdekeltek a tantárgyak, nagyon le voltam maradva. Pedig apu állandóan ösztökélt, hogy tanuljak, de valahogy nem éreztem a szükségét, hogy többet tegyek az éppen elegendőnél. Csak a rajz, az irodalom, a zene és a testnevelés érdekelt. A gimnáziumban viszont nem volt kecmec, meg kellett tanulnom tanulni. Erős hármasoknál ott sem kaptam jobb jegyeket, de sok egyéb jó dolog történt az egri évek alatt. Azt nem nagyon tudtam, hogy mihez akarok majd kezdeni az érettségi után, de ez nem zavart, szerettem, hogy teljesen szabad vagyok. Énekeltem és basszusgitároztam a nagyjából csernelyi fiúkból álló egri zenekarunkban, és zenéket is, szöveget is írtam.

Tudtam, hogy annyira nagyon tehetségesen azért nem rajzolok és zenélek. A kishitűség rendesen belém volt égetve; a falusi létben benne van a komplexusok, az önbizalomhiány kialakulásának veszélye. Kellett vagy húsz év, hogy mindezt úgy-ahogy levessem magamról, teljesen még most sem sikerült. Ehhez, amikor külföldön vagyok, hozzájön az idegen nyelveknek a nem tökéletes ismeretéből eredő komplexus. Egyébként nekünk, magyaroknak nagyon mély, nagyon szép a nyelvünk, olyan dolgokat is kifejezhetünk vele, amiket más nyelven nem vagy csak nehézkesen. Magyar dalokat énekelni is más, mint angol szövegűeket, a magyar sokkal intuitívabb. Amikor angolul kell beszélnem, le kell butítanom, amit el akarok mondani, ez pedig levesz valamit a teljesítményből. A vizualitás terén nem lehet szó hasonló elfojtásról, ezért is akarok nyitni, kipróbálni magam külföldön, egyúttal a nyelveket is gyakorolni, túllépni a korlátaimon, bár úgy érzem, nem tudnék huzamosabb ideig másutt élni. Egyelőre ingázom Budapest és London között, hazarepülök egy-egy meló miatt, utána visszamegyek, és az, hogy időnként hazajöhetek, biztonságot ad. „Fiam, itt mindig otthon vagy”. Ugyanakkor szeretnék egy kis bizonytalanságot is az életemben, meg akarok erősödni önmagamban. Hajlamos voltam a felelősség, a döntési helyzetek elől kibújni. Nekem ebben is tudatosabbá kell válnom, keresnem kell a szituációkat, hogy megtanulhassam ezeket a döntési helyzeteket kezelni.

Egy ideje csak olyan munkákra vállalok megbízásokat, amik érdekelnek.

– Sok olyan munkád volt, ami nem érdekelt?

– Rengeteg. A Színház- és Filmművészeti Egyetem operatőr szakára is azért felvételiztem, mert elegem lett, úgy éreztem, hogy nem tudok tovább fényképezni. Több munkánál is éreztem, hogy erőszakot kell magamon tennem, annyira nem volt hozzájuk kedvem. Én a feladatok közben nem tudom kikapcsolni az agyam, nem tudom őket félvállról venni, hatással vannak rám. Zavartak a kompromisszumok, amikor engednem kellett a minőségből. És néhány dilettáns megrendelő viselkedése, hozzá nem értése is egyre inkább zavart.

– Ők adják a pénzt.

– Igen, de ezt nem kellene ennyire éreztetni. Ebből elegem lett, jelentkeztem a Filmművészetire, de eldöntöttem, ha nem vesznek fel, akkor is mással akarok foglalkozni.

– Ugye azt mondtad, az érettségi idején még nem tudtad, mihez akarsz kezdeni?

– Annyira nem tudtam, hogy nem is jelentkeztem sehová továbbtanulni. Fafa ragást, meg kerámiázást tanultam egy szilvásváradi barátom apjánál, Gál Árpádnál, aki mellesleg természetfotós is volt, és engem is biztatott, hogy próbáljam meg. Ideadta a gépét, hogy fotózzam le a faluban, ami tetszik. Végigmentem a falun, de nem a tájat, a házakat akartam megörökíteni, hanem az embereket. Megmutattam neki a képeket, és mondta, szerinte ne töprengjek tovább, nekem a fényképezéssel kell foglalkoznom. Ekkoriban Egerben éltem, a kollégium fotólaborját használhattam. Akkor már felvételizni akartam az Iparművészeti Főiskolára. A szüleim nem értették, mit akarok ezzel az egésszel, egyáltalán, hogyan lehet fotografálásból megélni.

– Persze, hiszen mindez azt jelenthette a számukra, hogy örökre elkerülsz otthonról.

– Igen, lehetséges. De eleve nem nagyon találkozhattak addig olyan helyzettel, hogy valakinek a fényképei biztosítják a megélhetését. Amikor már javában Budapesten éltem, és mutattam nekik a magazinokat a megjelent képeimmel, kezdtek el hinni bennem.

Meg kellett élnem valamiből: egy évig szemetet szedtem a Szalajka-völgyben. A Bükki Nemzeti Park leszerződött velem mint egyéni vállalkozóval, egy Barkassal jártuk a kirándulóhelyeket egy roma barátommal, összeszedtük, ami a kirándulók után maradt, és a vadak gyakran felborogatták a kukákat az ételmaradékok miatt, azokat is rendben kellett tartani. Imádtam ezt a munkát, szabad voltam.

Közben elkezdtem készülni az Iparra, hetente kétszer-háromszor bejártam Egerbe rajzolni. A rajztanárommal annyira jó viszonyban voltam, hogy elkísért a felvételire. Átadta a nyaklánca medálját, megölelt, és azt mondta, úgy lesz a legjobb, ahogyan történni fog. Buddhista volt. Abban a szituációban a legjobb, ami történhet, az lett volna, hogy felvesznek; de nem vettek fel. Nem értettem, miért, már kezdtem hinni abban, hogy nekem az Iparművészetin van a helyem, erre elromlik, szétcsúszik minden. Idővel rájöttem, milyen jó, hogy így történt, nekem még időre volt szükségem.

Behívtak katonának, Adyligeten voltam határőr. Egészen biztosan az őrszázadba kerültem volna, de óriási szerencsémre kiderült, hogy egy volt osztálytársnőm az ezredfotós, és elintézte, hogy ott lehessek mellette. Tényleg sok munkája volt, egyedül nem győzte. Dekoratőr lettem meg stúdiós, volt egy zenekarunk is, a katonaság vége felé aranyéletem volt. A leszerelés után már nem akartam Egerben maradni, felköltöztem Pestre. Az volt a vágyam, hogy megélhessek abból a munkából, amihez a legnagyobb kedvet éreztem. Bátor lehettem, mert teljesen bizonytalan volt, mihez tudok majd kezdeni. Az ehhez hasonló elhatározásokat ma is keresem magamban, bizonyos helyzetekben muszáj a körülmények ellenére, bátran dönteni. Korábban mindig fontos volt a biztonság, a munkában, a párkapcsolatban is. Ez viszont lustává tesz, kényelmessé. Most még érzek magamban erőt ahhoz, hogy mozduljak. Ma nem vállalok el mondjuk, csak tíz munkából kettőt, abban a kettőben viszont teljes mértékben benne vagyok. Muszáj olyan feladatokkal foglalkozni, amik tartást adnak, és olyan produktumokat kiadni a kezemből, amik nem rontják a hitelességemet.

A Pestre költözésemkor mindössze anynyit tudtam, hogy embereket akarok fotózni. Összeállítottam egy portfóliót az egri képeimből. Próbálkoztam néhány riporteri feladattal, de az nagyon nem ment, sem a gyorsaság, sem a könyöklés. De én a buszmegállóban sem vagyok képes tolakodni vagy sorba állni, inkább megvárom, amíg mindenki felszáll. Egyáltalán nem biztos, hogy ez jó, de ilyen vagyok, nekem a szüleim nem tanították meg, hogy a másikat le kell győznöm, különben nem jutok előbbre.

– Milyen riporteri megbízásokat kaptál?

– Például egy divatbemutatóról kellett fotósorozatot készítenem. De előtte a megbízómmal meg kellett innom néhány unicumot, így a képeim nem nagyon sikerültek, a lényeg, hogy a végén nem lettem kifizetve. Az ilyen tapasztalatokból csak tanulni lehetett. A portfóliómmal bekopogtam Féner Tamáshoz és Kaiser Ottóhoz, a Népszabadság Magazin képszerkesztőihez, akiket nagyon tisztelek a mai napig. Tetszettek nekik a képeim, Ottó mondta, jó, holnap délután csináljak meg neki egy divatanyagot. És a kezembe nyomott egy Hasselbladot. Azelőtt mindössze kétszer volt a kezemben ilyen kamera. Az anyag mai szemmel nézve borzasztó lett, de szerencsére akkor is láttam a hibáimat, leginkább azt, hogy felkészületlen vagyok. Aztán több feladatot is kaptam tőlük. Nemsokára indult a jó minőségű, német Max magazin itthoni változata, oda is elkezdtem portrézgatni. Ismert emberekkel kerültem kapcsolatba, például Faludy Györggyel, Szilágyi Jánossal, Binder Károllyal, Terebessy L. Föld Lászlóval; a rám addig is jellemző kishitűséget még hatványozottabban éreztem, de amikor a keresőbe néztem, mindig megnyugodtam, a kishitűség elszállt. Most egy kicsit összefolyik, hogy mi történt előbb, megszűne a Max itthoni kiadása, vagy nem fizették ki valamelyik munkámat, mindenesetre az ottani pályafutásom hirtelen véget ért. Emlékszem egy Select nevű, kísérleti jellegű lapra, ahol szabadon dolgozhattam, mindent kezdeményezést elfogadtak. Jött a Vox magazin, jöttek a divatlapok, a Madame Figaro, az Elle, ekkorra már ismertté vált a nevem, már engem hívtak egy-egy feladatra. A Népszabadság Magazint leszámítva egyetlen szerkesztőségnél sem kellett ajánlkoznom. A divatfotóim is portré alapúak voltak, ez újdonságnak számított, és egyedivé tette a stílusomat. Legalább ennyire a saját stílusomnak érzem, hogy mindig őszintén álltam a gép mögé. Nem csak a modelltől vártam el, hogy kinyíljon, hanem én is megnyitottam magam.

– Ezekből a kereseteidből már meg tudtál élni?

– Igen. Nem voltak nagy igényeim. Nagy segítséget jelentett, hogy Barbay Csabánál, egy barátomnál lakhattam, aki zseniális tárgyfotós. Én is próbálkoztam tárgyfotózással, de nem nagyon ment, nekem az túlságosan pepecselő munka, nem érdekelnek anynyira a tárgyak, hogy órákon keresztül rendezgessem, világítsam őket. De ezekre a feladatokra is szükségem volt ahhoz, hogy megállhassak a lábamon. Ajánlkozhattam volna asszisztensnek valamelyik fényképésznél, de inkább a magam erejéből akartam előrébb jutni. A gyakorlással, a világítások próbálgatásával mester nélkül is sokat lehet tanulni. Ennek ellenére megismertem azokat az embereket, akiktől sokat tanulhattam, például Záray Pétert a Zoom Fotóstúdiónál, oda gyakran bejártam, segítettem pakolgatni, fényt mérni, vagy Boldizsár Zoltánt, akitől emberileg is nagyon sokat kaptam.

– Milyen hatással volt rád, hogy két éve te nyerted a Fashion Awards Hungary fotós kategóriáját?

– Nem volt rám nagy hatással. Eltölthettem négy napot egy ötcsillagos wellness szállodában – ez volt a díj. Jó volt.

– Nem teltél el magadtól?

– Nem, dehogy! Szerintem nem én vagyok a legjobb fashion fotós. A díjat a szakmai szavazatok alapján adják, már többször is bekerültem az első háromba. Kár tagadni, hogy ez jólesik. De engem ez nem változtatott meg. Inkább megijedtem egy picit, mintsem az előnyeit élveztem volna.

– Miért jelentkeztél 2002-ben a Fimművészeti Főiskolára, tavaly pedig a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre?

– Úgy éreztem, nem tudok azzal foglalkozni, amivel szeretnék. Talán túl érzékeny voltam a naponta ismétlődő helyzetek elviseléséhez, beteltem, elegem lett. Az évek során, még ha megpróbálod kirekeszteni, akkor is rád rakódik a piszok, ami megszilárdul ott legbelül, olyan keményen, hogy szét kell robbantanod magadban, önmagadtól. De arra is nagyon vágytam, hogy tanulhassak. Ahogyan korábban az Iparművészetire, ugyanúgy a Filmművészetire és a MOME-ra való bejutásnak sem adtam, csak egyetlen esélyt. Ha nem vesznek fel, többé nem próbálkozom. Egyáltalán nem biztos, hogy ez jó, lehet, hogy kitartóbbnak kellene lenni. Mindenesetre mindkét helyre elsőre felvettek. A Filmművészetin Szász János és Bíró Miklós osztályába kerültem, bár felvenni még Fehér György vett fel minket. Az utolsó, mindent eldöntő rostán mindenki erőlködik, hogy minél látványosabb filmtervet vigyen magával. Fehér György azt mondta nekem, gondolkozzam inkább egy abszolút egyszerű történetben. Egy nő, aki a macskáival él. Egy kukázó ember. Bármilyen egyszerű témából lehet izgalmas film, ha meglátom benne a lényeget, az embert, és pontosak, életszerűek a megfigyeléseim. Ezért a tanácsáért örökké hálás leszek. Egy falusi asszonyról szólt a filmem, akinek az az élete, hogy várja a fiát, akit már évek óta nem látott. Fehér azt is mondta, gondoljam végig, hogy kell-e a képek alá zene. „Persze, hogy kell, tanár úr!” És a vetítés előtt, ott volt az egész tanári kar, akkor dőlt el, hogy felvesznek-e vagy sem, odamentem hozzá, hogy „Tanár úr, inkább ne legyen zene.” Mire ő: „Nyugodj meg, már rég levetettem.”

Fehér György nem sokkal később, a nyáron meghalt. Ez elég döbbenetes hír volt. Már régóta szerette volna Szászt maga mellé venni tanársegédnek, akinek így fel is ajánlották az osztályunk vezetését. Nagyon jó tanárokat kaptunk, Zsámbéki Gábor, Hetényi Zsuzsa, Schulze Éva , Máthé Tibor, Novák Eszter, Kárpáti Péter, Sellő Hajnal tanított.

– A fényképezésnek nagy szerepe van az ottani oktatásban, ugye?

– Igen, a felvételire is képeket kellett vinni, és az első két évben is kaptunk fotográfiai feladatokat, például fotósorozatok készíttetésével próbálták elérni, hogy az állóképek megmozduljanak. Eleinte gondjaim voltak emiatt, nem éreztem a mozgást jellemző ellenirányokat. Választanunk kellett egy festményt – én egy Caravaggiót választottam –, amiből jelenetet kellett forgatnunk, elmesélve mindazt, ami nem látható a képen. Semmi probléma nem volt addig, amíg be kellett világítanom a jelenetet, de az ellenirányok felépítése nem sikerült. A pont, az állókép létrehozása még ment, de mihelyst meg kellett mozdítani a kamerát, leállt minden. Meg kellett ismételnem a feladatot, az egész osztályból egyedüliként. Kaptam rendesen a pofonokat, hogy döntsem már el végre, film vagy fotó, a fotósok azt mondták, túl filmszerűen gondolkozom, a filmesek meg, hogy nagyon állóképszerűen. A kudarc görcsössé tett, az egész első évem stresszes volt, nem nagyon találtam a helyem, az osztályban szinte mindenki fiatalabb volt, mint én. Jó volt megnyílnom a tanárok előtt, szükségem volt arra, hogy meghallgassanak, de az osztálytársaim nem értették, miért jó ez nekem. Miért tárulkozom ki, miért teszem magam védtelenné, és ezzel mintha késeket szúrtak volna belém. Ettől megint bezáródtam, de aztán megértettem, hogy a számonkérésük nem is anynyira nekem szól. Tovább kell lépni. Tovább is léptem, a kudarc miatti görcsből dac lett, „csakazértis”, és a feladat megismétlésekor a kamera is megmozdult. Egy Mednyánszky-képet választottam, egy kocsmajelenetet, és ott már jól tudtam kezelni a teret. A filmben a világításon és ennek dramaturgiáján múlik sok minden, és hirtelen rájöttem, hogy amiket tennem kell, azok viszonylag egyszerű világítási fogások. Bíró Miklós nagyon jó tanár, határozott karakter, pont annyira tartott bizonytalanságban, hogy a jól megoldott feladatok után se bízhassam el magam, és megmaradjon az érzékenységem. Hálás vagyok a sorsomnak, hogy a tanítványa lehettem.

Most megint a fotóval szeretnék többet foglalkozni. A filmezés és a fényképezés szerintem nem gyengíti, hanem erősíti egymást, nem is nagyon tudom a kettőt szétválasztani magamban.

– Miért döntöttél a fekete-fehér és az üvegnegatív használata mellett?

– A technika választása ennek emocionális hatásában keresendő. A századforduló és a XX. század első felében készített portrék olyan elemeltséget hordoznak magukban, ami kicsit hiányzik a mai életünkből. Képeimben ezt az elmúlt és letűnt időt próbálom újrateremteni, de nem a múlt újjáépítésével. A portréimban elhajlítom a jelent, mely által a ma emberét valamilyen időtlen fészekbe helyezve építek egy új időrendszert.

A Főiskola első két évében kizárólag fekete-fehér képeket kellett komponálnunk. Egészen más hozzáállást és világítást követel, mint a színes, a kontrasztok, a színérzékenység és a színek kompozíciója. A Masked című hagyományos és üvegnegatív-sorozatomban portréfotográfusként képeim alapvető témája az emberi személyiség, amely az alkotói világomban szorosan összekapcsolódik a személyes történetépítés aktusával. Az általam lefotózott alanyok magukban hordoznak egy-egy történetet saját vagy közvetlen környezetük élettörténetéből, és ezt a történetdarabkát – melyet saját arcukon és tekintetükben viselnek – építem tovább, egy külön karakterré. Ez egy fúzió.

– Ők filmgyári statiszták vagy ismerősök?

– Sokan statiszták. De a baráti körből is hívtam embereket fotózni, másokat az utcán szólítottam meg, akik persze vagy eljöttek vagy nem. Megtörtént, hogy egy lányt az apja is elkísért a műterembe, és annyira különleges karakter volt, hogy megkértem, ő is üljön be a kamera elé. A sorozat első darabjainak talán túlságosan erős volt a divatfotós jellege. Szeretnék inkább az utcán megtalálni karaktereket.

A divatfotóban megpróbáljuk a külföldi trendeket, hatásokat követni, gyakran maga a megrendelő tesz elénk egy-egy újságot, hogy ő is hasonló hangulatot szeretne. Úgy tapasztalom, hogy itthon általában egy-két év késéssel jelennek meg a kinti képi megoldások. Pár magazinon kívül nem nagyon látni friss, naprakész dolgokat. El kellett döntenem, hogy mivel akarok foglalkozni – rengeteg tehetséges srác van a világon, akik naprakészek, frissek, nem csak azt tudják, hogy most mi a trend, hanem azt is, hogy holnap mi lesz. Én a saját képeimet csinálom, a saját stílusomban, és ebből már nem is akarok kimozdulni.

– Milyen munkáid vannak Londonban?

– Volt portrésorozatom, lemezborítóm, divatanyagom. Látták a munkáimat az interneten, és megkerestek, hogy nekik olyan képekre van szükségük, mint amilyeneket én tudok. Itthon egy skizofrén szituáció a jellemző, vagy azért hívnak fel, mert éppen szabad vagyok, vagy mert már régóta nem dolgoztam nekik – nem pedig azért, mert szerintük az ötletükhöz az én stílusomban fotografált kép felel meg.

– Ehhez az kellene, hogy tudják, ki, miben jó.

– Ezt elvileg tudniuk kellene. Talán tudják is, hiszen azt kérik, „Csak most ne legyen annyira sötét.” Oké, tudom, jellemző bizonyos képeimre, hogy sötét a világuk, depresszívek, de talán nem ez a legjellemzőbb tulajdonságuk. Nem is értem, hogy ha vidámabb feelinget akarnak, akkor miért engem hívnak.

– Én nem annyira depressziót mondanék, hanem melankóliát, ami nem ugyanaz.

– A kép, ha a létrehozásakor el tud benne mélyülni, az alkotót mutatja meg. Nem kérdés, van bennem melankóliára, szomorúságra való hajlam. Nem is tudnám eltitkolni, hogy milyen vagyok, talán egy néhány fényképből álló divatanyagban még igen, de egy saját elhatározásból született sorozatban, mint amilyen a Masked, már nincs miért letagadni magam. Annál is inkább, mert ezeket a képeket ki akartam állítani, meg akartam mutatni másoknak. Szerettem volna, ha megmondják, ez itt miért tetszik, az ott miért nem. Ezt meg is kaptam, csak jó lenne a véleményeket, a bírálatot olyan szintre emelni, hogy ne lehessen kétségem, biztos lehessek abban, hogy a dicséret vagy a kritika tényleg őszinte és segítő szándékú. Mi értelme képmutatásból elhallgatni az igazságot?

– Tagja vagy az Art Mafia csoportnak, amelyik videoklipeket is forgat. Neked például mindegyik zene tetszik, amiről klipet csináltok?

– Nem. És én sem mondom meg a zenészeknek.

– Persze ez más, hiszen alkalmazott műfaj, függsz a megrendelőktől.

– Mielőtt elvállaltunk egy-egy munkát, elég sokat szelektáltunk, sok felkérést utasítottunk el amiatt, mert rossznak tartottuk a zenekart vagy a számot. Egyébként az Art Mafia ügynökséget a Londonból akkoriban hazatért Vigh Dávid grafikussal-rendezővel és Tombor Zoltán fotóssal-operatőrrel közösen hoztuk létre. Inkább baráti csoportosulásnak nevezném.

– A Zagar- és a Balkan Fanatik-klip a tiéd?

– A Balkan Fanatik Elment az én rózsám-ja volt az első ottani filmem. Mostanában dokumentumfilmeket forgatok, legutóbb Szász Jánossal dolgozhattam Amerikában.

Csak mellékesen mondom, hogy az internet teljesen átvette a zenei csatornák funkcióját és hatalmát. A tévénézőnek nincs ideje arra, hogy végigüljön egy neki nem tetsző számot, amikor a kedvencére vár. Maga a klipstílus is megváltozott, már az első másodperctől olyan vizuális élményt kell nyújtania, ami három percig a képernyő előtt tart. Érdekes, a legtöbben azt hiszik, ez azt jelenti, hogy mindent még jobban fel kell gyorsítani, pedig az egyszerű történetek, a lassú kameramozgás is megfoghatja a nézőt. Tehát a zene, a képiség és a hangulat adja azt a három percet, ami odaragaszt, vagy pont a klikkelésre ösztönöz.

A YouTube arra is alkalmas, hogy bármit megmutathass. Ma egy viszonylag olcsó digitális fényképezőgéppel is szinte bármilyen filmet le tudsz forgatni, ami az eszedbe jut. Mindez óriási szabadságot, lehetőséget ad, másfelől ez a mételye is, feldolgozhatatlan mennyiségű kép és film jön létre, amik között nehéz megtalálni az értékeseket.

Én egy kicsit ellene vagyok a digitális technikának, egy hideg képérzékelő felfogja a jeleket, és azokat másfajta jelekké alakítja. A fotográfia sokkal összetettebb ennél, a nap fénye, energiája átalakítja egy anyag szerkezetét, és ez csodálatos, ahogyan a film is, a nyersanyag, amin megjelenik a kép. Milyen szép dolog, hogy fénymérővel megmérheted a Nap fényét! (Nem tudom, nem vagyok-e túl szentimentális.) Persze az alkalmazott fotográfusok mind digitálisra álltak át, a megrendelő számára teljesen evidens, hogy ma már mindenkinek van egy pár milliót érő kamerája. Ebből élünk. Kompromisszum helyzetben, skizofrén állapotban vagyunk, mert szükségünk van pénzre. Álmomban pénzt loptam egy gengsztertől. Úgy mentem az utcán, hogy most bármit megvehetek. Még azt is beleálmodtam, hogy most megint meg tudom venni a régi Rolleiflexemet.