AZ OPUS MIRABLE-DÍJ 2011-BEN

A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Bizottságának nevében Marosi Ernő professzor Opus Mirabile-díjat adományozott kiállítás kategóriában a 2009-ben a Magyar Nemzeti Galériában bemutatott Borsos József kiállítás négy kurátorának, ugyanakkor kritikusi díjat adott ennek elemzésére is. Annak idején e lapok hasábjain is bemutattuk a kiállítás fényképészeti részlegét és az egyidejűleg Kecskeméten zajló fényképészeti bemutatót, sőt a Magyar fotográfia történetéből sorozat 48. köteteként megjelent, Embermásoló című monográfiámat is, mely csak a fényképész élettörténetével foglalkozik. Az akadémiai bizottság kitüntető figyelmét megköszönjük, és reméljük, hogy mindez egy szép új világ kezdetét jelenti.

Az egész tudományos közösség modernizálja és újraírja magát. A művészettörténet tudománya is átalakul, és ennek fontos mozzanata, hogy kénytelen integrálni a fényképet, sőt e műfaj eredményein keresztül újraértelmezni azt. (Jobb erre gondolni, mint a művészettörténet Belting által megjósolt halálára.) A változások folyamán egyes időszakok negligálni képesek a fényképkiállításokat, meg tudják akadályozni akár azt is, hogy vetített képek, installációk kerüljenek a gyűjteményekbe.

2008-ban a Borsos-kiállítás előkészületekor a Magyar Nemzeti Galériában megegyezés született, mely szerint egy olyan művész mutatkozik be, aki fele életét festőként, felét pedig fényképészként élte le. Jávor Anna főigazgató-helyettes tudós meglátása, mely szerint a művészt csak az akadémiai hierarchia szabályainak megfelelően lehet bemutatni, a kiállítás koncepciójának átalakítására ösztönzött bennünket. Az, hogy elsősorban festményei jogán kellett bemutatni a művészt, korlátozta a fényképkiállítás terjedelmét. A katalógus koncepciója is az volt, hogy minél kevesebb jelenjen meg a fényképészről, ezért néha ismétlődve közöltük a festményeket, mert valójában nagyon kevés van belőlük. E félrebillent koncepció miatt nem jutott igazán lehetőség a két anyag: a festmények és fényképek együttes vizsgálatára sem, Tomsics Emőke remek írását kivéve.

A kiállítás szervezése és rendezése közben felmerült, Borsos fényképészi munkásságának elfogadtatásával kapcsolatos nehézségeket a Magyar Fotográfiai Múzeum által rendezett kiállítással és monográfiával igyekeztem ellensúlyozni. A kötettel, melynek megjelenését külön köszönöm Baki Péternek és az NKA Fotókollégium minden tagjának, különösen Cs. Plank Ibolyának és Albertini Bélának, számomra az aránytalanságok szerencsésen kiegyensúlyozódtak.

A Magyar Tudományos Akadémia által adományozott díj azt is jelenti, hogy a művészettörténész szakma felfigyelt a fényképrészleg ékességére: Gadányi György kiváló műtárgyaira. Lehetséges, hogy a kiállításon a fényképek bemutatásának módja unalmas volt, de mégis egy olyan kísérletet takar, mely a fénykép kanonizálásáért folyt. A megkövült értékek megingásának, transzformálódásának, a fényképnek a dokumentum szerepéből való sajátos kiemelkedésének lehettünk tanúi. Ez az elismerés egy áttörési pontként értékelhető, melynek hatására, akár külső kurátorok vezetésével, néhány kijelölt teremben a Magyar Nemzeti Galériában is megteremtődhet a fényképek folyamatos bemutatásának, egy újabb diskurzus kialakításának lehetősége. Így keletkeznek majd vitatkozó, vitatható, de érdekesen strukturált újabb tárlatok. Reményeink szerint látni fogjuk Barabás Miklós vagy Szatmári-Pap Károly képeit, és talán a Nemzeti Galéria ad otthont a Magyar fotótörténet kiállításának is 2013-ban.

Ma a PHOTOGRAPHIA egy óriás tarantula pókhoz hasonlítható, amely, kieresztve vékony fonalait, mindent behálóz. Az általa szőtt hálónak feltárható szabályai léteznek a művészettörténészek számára is.