TINA MODOTTI – KUNSTHAUS WIEN

A viccesen heroikus mozgalmi nóta szerint (picit átköltve): forradalmárnak egy baja, miért nincs három élete, egyiket a pártnak adja, másikat a párja kapja, a harmadikkal egy a fegyvere. Tina Modottinak a KunstHaus tárlata szerint háromnál is több élet adatott. De a baj is utolérte. Mindvégig hű volt a baloldalhoz, párja és műfaja (fegyverneme) több is adatott. Igazi fegyvere a fényképezőgépe lett, miközben űzte a divat- és fotómodell, a báb- és filmszínész, az etnográfuskutató, a titkos ügynök, a női múzsa és a humanitárius katasztrófa-mentőangyal mesterségeket. Csak éppen nem külön élte meg életeit, hanem a lázadó önazonosságának harcából eredő autentikus létben, mindet egyben-egyszerre.

Bécsi retrospektív kiállításán a kísérleti- és riportfotó, a lírai és a dokumentatív képalkotás összegabalyodik a mesterek, modellek és művészbarátnők, szerelmek és harcostársak, nemzetközi ügynökök és forradalmárok drámai kalandjaival. Mindezt szűkre szabott (1896–1942), de teljes életben, amellyel a 20. század gender-fordulatát elhozó új nőideál egyik első lehetséges/sikeres példájával szolgál. Legalábbis Reinhard Schultz, a Galerie Bilderwelt Berlin vendégkurátorának koncepciója és a KunstHaus ars poeticája szerint.

Másodlagos marad, bár osztrák érdeklődést is vonzhatna, hogy olasz családjával a múlt századelőn Karinthiában is élt. Apja, Giuseppe Modotti Klagenfurt mellett volt mechanikai szerelő munkás. Az sem áll a tárlat előterében, hogy Tinát 1933-ban a Nemzetközi Vörös Segély Bécsbe küldte, ahol Vittorio Vidalival együtt segítettek előkészíteni a paramilitáris, szocialista Schutzbund Februári felkelését. Ezeknek szinte csak pár mondatot szentelnek, hiszen a Friedensreich Hundertwasser alapította múzeum kurátorai – mint az elmúlt években e hasábokon általam is recenzált fotókiállításaik is mutatták – kitartanak a másság, az évtizedek óta reflexszerűen progresszívnak minősített, „forradalmi” vezérmotívum mellett. Mapplethorpe vagy Cindy Sherman képeit például Modotti életműve tükrében szemlélve, azt mondanám, hogy mára a „modern” is hagyománnyá válhat.

Tina Modotti életének mítosza olyan, mint egy marokkó vagy dominódöntögető játék. Egyetlen elemet megmozdítva: a 20. század társadalmi és művészi forradalmai nekilendülnek, ívet írnak le, s hőseik sokszor – mint ebben az esetben is – tragikus módon végzik. De a Modotti alkotó környezetében megesett, sokszor máig homályos forradalmi terror történések, politikai gyilkosságok negatív konnotációi ellenére az alkotóművész kereső-lényeglátó fotóival a tárlat képes a néző tartózkodó érzelmeit megfordítani.

Modotti csak 1929-ben kezdett önállóan fotózni; mestere, hosszú távú élettársa a legendás fotográfus, Edward Weston volt, aki a nő halála után kiadta annak első, 50 oldalas katalógusát is. Egy későbbi élettárs, az Olasz Kommunista Pártot alapító Vittorio Vidali 1947-ben Moszkvából kihozta néhai szerelme negatívjait, papírképeit és kiállítást szervezett azokból. Majd évtizedekre elfelejtették Modottit. 1989-ben, Berlinben rendezték meg első retrospektív tárlatát. New York vezető aukcióin 1991-től lett a fotóinak ára. A csúcsot (822 000 dollárt) azonban Weston egyik 1923-as aktjáért fizették, amelyen Tina Modotti valóban modell-szépségű női teste a téma.

1992-ben Mick Jagger alapított egy filmvállalkozást, elsőnek Tina Modotti sztoriját filmesítenék meg. Egy másik olasz amazon, az Evita címszerepéért Oscar-díjat kapott Madonna játszaná a fotográfus-forradalmárnő figuráját. Ha ez a gender-film nem is készült el soha, de a sajtó sokat foglalkozott vele. A kissé bulváros „kamerás Jeanne d’Arc” újságcímet is akkoriban találta ki a Neue Zürcher Zeitung. Ezek a médiaesemények is azt mutatják, hogy Tina Modotti figurája, sorsa, teljesítménye egyre (sőt egyre inkább) aktuális. Amint a mostani tárlat szerint a fotográfusi életműve is igen jelentős, Zeitgeist karakterű.

A műveket, éppen, mert életétől elválaszthatatlan epizódokban érlelődtek-születtek, nem is lehet a biográfia nélkül számba venni: Assuntina Modotti Udinében születik, harmadikként a szülők hat gyerekéből. Apja Ausztriában, majd az USA-ban keres munkát, a családanya 1905-től egyedül neveli öt kisebb gyerekét. Tina 12 évesen már egy olasz selyemgyárban dolgozik, majd 1913-ban apja és nővére után megy, akik egy San Franciscó-i varrodában dolgoznak. Tina hamarosan itt lesz modell. Edward Weston is a városban van, a Panama-Pacific Expón állítják ki fotóit, de hogy megismerkednek-e, fényképez-e Tina divatcégénél, nem tudjuk. Tina közben egy amatőrszínházban is fellép, amit Roubaix de L’Abrie Richey (Robo) vezet, és egymásba szeretnek. 1919-ben Los Angelesbe költöznek, és immár bizonyosan megismerkednek az akkor már befutott fotográfusnak számító Edward Westonnal. Talán az ő kapcsolatai mentén történik, hogy 1920-ban az akkor 23 éves Tina egy Roy Clemente által rendezett némafilm, a The Tiger’s Coat főszerepét alakíthatja. A három filmfőszerepből ez maradt fenn, vetítik is a kiállításon. Keleti jelmezben, frivol démonként csavarja ujjára a férfi főhőst. Tina 1921-ben már Weston élettársa és fotómodellje. Ebben az évben Robo, a színész-ex Mexikóba költözik, Tináék éppen utána mennének, amikor Robo megbetegszik és meghal. A lány elutazik a temetésére, utána még hazamegy, de már Mexikó bűvkörébe került. Mexikó ekkoriban izgalmas hely, a világ egyik leggyorsabban fejlődő ipari, de erős paraszti hagyományokat is őrző országa. Tina elkezd dolgozni Weston laborjában, a fotóba is beleszeret. 1922-ben, Los Angelesben nagy mexikói képzőművészeti kiállítást rendeznek, amelynek vezető tervezője, a nagy murális festők egyike, Xavier Guerrero, később fontos kapcsolat lesz.

Tinát annyira elvarázsolja a hagyományőrző mexikói modern művészet, hogy Westonnal fotózni indulnak Tacubayába, ahol összeismerkednek Diego Riverával, a kor legismertebb monumentális festőjével. 1924-ben Westonnak két „Azték-föld” című fotókiállítása is nyílik az országban. Ezután – talán Tina és Rivera rövid párkapcsolatától nem függetlenül – Weston egy időre viszszatér az USA-ba.

Guadalajarában, az akkoriban a francia szürrealisták által felkapott álomvárosban mutatják be Weston Modottiról készített képeit is (1925), köztük a fent említett aukciós csúcs aktfotóját. Rivera felkéri, hogy a Termékeny Földasszony és a Germination című falképeihez álljon modellt. Az 1925-ös év végén Tina még egyszer visszamegy San Franciscóba, ahol találkozik Consuelo Kanaga, Imogen Cunningham és Dorothea Lange fotográfusnőkkel. Feltehetően ekkor erősödik meg benne lehetséges kifejezés- és életformaként egy női fotós pálya.

Modotti korábbi témái között szerepeltek egy Chicagóból Mexikóba települt marionett-művész, Louis Bunin modernista tervezésű, Tihanyi Lajos nyújtott alakjait idéző bábokkal játszott előadásai. Köztük O’Neill Hairy Ape (Hajas majom) című drámája a nagyvárosban csetlő-botló anti-hősről. A bábos kezeiről készült képei később a fotótörténet kult darabjai lesznek. A bábjátékos kifejezően pszeudó-nyugodt kezeit elkapó fotó sikere nyomán ez a képkivágás majd a fényképész munkáskezeket ábrázoló nagy témájává lesz. Hasonlóan, de tudományosan emblematikus Modotti-képek lesznek az akkor Mexikóban még élő húsvéti passiójátékot átfogalmazó Bunin-előadásról készített felvételek. Az „áruló Júdás” groteszk bábját az előadás végén rituális tűzijátékként robbantják fel, a népi hagyomány képeit a Mexican Folkways 1926/4-es, 5-ös száma mutatja be, Frances Toor ír hozzá antropológiai szellemű ismertetést. A fotós és a folyóirat érdeklődése szinkronban van a párizsi Annales és más európai progreszszív folyóiratok témáival, látásmódjával. Tina 1924-ben, a vidék tradícióit kutatva fényképezi Tepotzotlán kolostor, a keresztény-indián népi építészet remekéből megmaradt rom architektúráját, és éveken át egy Concha Michel nevű, Kodályhoz és Bartókhoz hasonlítható népzenegyűjtőt és gitárművésznőt. A nagy tiszteletnek örvendő dokumentarista és aktivista 1936-ban egy 250 főt befogadó női centrumot nyit a korábbi elnök, Elias Calles birtokán. Az előadó már korábban amolyan Repülj páva-mozgalmat generált, ahol a megjelent, tradicionális népviseletbe öltözött asszonyok – köztük Frida Kahlo – markáns portréit néprajzi érdeklődésű és szimbólumkereső hevülettel megfotózhatja Tina Modotti is. A fotós erőssége ez a fajta közeli, amely majd viszszatér az olyan kísérleti mozgalmi szimbólumalkotó képeknél, amelyeken például egy sarló és egy kalapács (v. ö. Pincehelyi Sándor ironizáló kortárs fotóhasználatú képeivel), illetve egy sombrero karimáján várakozó sarló és kalapács „közeli tárgyfotói” propagandisztikus tárgyiasságok lesznek.

Ugyanakkor a 20-as években az európai Neue Sachlichkeit száraz témáit Modotti is kipróbálja: cirkuszi sátor áttetsző ponyvájának varrásait, nyitott ajtó üresen dinamikus mozdulatlanságát, bizarr, de jelentésmentes lépcsőkorlátot vagy az egészen elvont Kísérlet hasonló formákkal (1925) üvegpoharainak áttűnését fotózza. Utóbbiak konstruktív transzparenciája láttán Moholy-Nagy László egykorú, nem mellesleg igen hasonló fotóira asszociálunk. Tina virágokat és kaktuszokat is fényképez, amelyek egyszerre emlékeztetnek Blossfeldt korábbi, illetve Mapplethorpe majdani növényi-erotikus tanulmányfotóira. A felvételekből több megjelenik a Mexikói Kommunista Párt El Machete című lapjában (1924–25). Tina a „Kálla-képek”-ből Alexandra Kolontaj asszonynak, a mexikói szovjet nagykövetnek is küld. Ugyanebben az évben már egy másik szovjet diplomata (egy évvel vagyunk Lenin halála után!), a fiatal Sztaniszlav Pecskovszkíj nagykövet portréját is elkészítheti. Ha van valami valósága Szondi Lipót portréfotókból összerakott szimpátia–antipátia alapú sorsanalízisének, akkor a követ szinte Ilf és Petrov regényalakjait megelevenítő portréja láttán a tudatalattimban szubjektív érzés támad. Azt vélem sejteni, hogy Tina (és sok más hívő forradalmár) sorsa már ekkor megpecsételődött.

A következő évben Alfonso Pruneda, a Nemzeti Egyetem rektora és Anita Brenner, egy 18 évesen lettországi zsidó menekültként az USA-n át Mexikóba érkezett tudósjelölt, éveken át tartó kultúrtörténeti-etnográfiai expedíciót szerveznek, amelyben Weston és Tina készíti a fényképeket. A kutatás eredményeit leíró, Idols Behind Altars című kötet 1929-ben jelenik meg New Yorkban.

Weston végleg háttérbe vonul, és Tina új életbe is belekezdhet: a Mexikói Kommunista Párt központi irodájában kezd el dolgozni. Ezzel a 29 éves nő egy új, kalandos-tragikus második pálya ívét indítja el, amiben az egyáltalán nem passzív, erős női öntudatot sugárzó modellkedés és a cselekvő fotográfia mint kortárs kifejező lehetőség is megmarad, de emberi érdeklődése középpontjába a világforradalom mint a világjobbítás eszköze kerül. Előbbire példa, amikor egy Kelet-Poroszországból Münchenen át – ahol az ottani 1919-es Tanácsköztársaságot előkészítő anarchista sajtóban (Ziegelbrenner) Ret Marut néven nevet szerzett – menekült író, B. Traven (eredeti neve: Otto Feige; egykor világsikerű mexikói regényei a Holtak hajója és a Sierra Madre kincse) felkéri Modottit, hogy a párt megbízásából közösen alkossanak filmet Diego Rivera freskóiról. A filmhez Tina Modotti készíti a rendkívül kifejező, a képfolyamot jól részekre tagoló reprodukciókat, miközben a falképekhez modellt áll a festőnek. 1928-ban, Frida Kahlo modell-társsal együtt jelenítik meg a Fegyverek szétosztása című forradalmi kép szimbolikus nőalakjait. Azokban a mexikói forradalmak elszánt nőfiguráinak olyan szerepet biztosítanak, mint amit Delacroix adott Marianne-nak az ikonként számon tartott A Szabadság vezeti a népet (1830) képén. Tina és Diego futó románca után Rivera feleségül veszi másik modelljét, a festészetét gyerekkora óta csodáló Fridát. Az ő apja Guillermo Kahlo, a részben magyar származású, jelentős mexikói fényképész. A mostani bécsi kiállítás és katalógusa ismét kétségbe vonja a Kahlo család egyik ágának aradi származását (lásd: Szegő Gy.: Guillermo Kahlo, Mexikó fotográfusa, Fotóművészet 2007/4 136. oldal, a müncheni kiállítás recenzióját).

A következő szerelem Tinát ismét egy murális festőhöz, Xavier Guerreróhoz köti – egyetlen nyárra, mert a festőt a Nemzetközi Vörös Segély hamarosan három évre a Moszkvai Lenin Egyetemre küldi. A nyár amúgy is mozgalmas, ekkor tetőznek a Sacco és Vanzetti melletti nemzetközi szolidaritási akciók, és Tina ekkor barátkozik össze a Che Guevarához és Castróhoz hasonlítható kubai legendával, Antonio Mellával, valamint Vittorio Vidalival, az Olasz Kommunista Párt egyik alapítójával. Frida, Tina, Siqueiros, Mella és Vidali forradalmárok alakjait testesítik meg a Rivera által a mexikóvárosi oktatási minisztérium – egykori kolostor – kerengőjébe festett freskó-folyamban. A képeken a kereszténység és a szocializmus eszményei analogikus témák. A hamarosan kiutasított Modotti falkép-fotóit B. Traven őrzi meg az utókornak. A dologhoz illeszthető párhuzam: Luca Signorelli az orvietói dómban, az 1400-as évek végén megfestette az Antikrisztus prédikációját. A drámai eseményeket tudósok kórusa figyeli. Az ikonográfusok felfedik Dantét, Boccacciót, Petrarcát, Raffaellót, Cesare Borgiát, Bentivogliót és Columbust. Utóbbi szereplése jelzi, hogy a néhai festő tudatában volt, milyen forradalmi változás zajlik a világban. E képről újabban többen vélik úgy, hogy erősebb alkotás Michelangelo Sixtus-kápolnában festett későbbi párjánál. Signorelli képén megjelenik maga a festő és mestere, Fra Angelico is. Az említett mexikóvárosi freskón Tina mellett egyesek felismerni vélik Riverát is… A mexikói nagy muráliák párhuzamos története úgy kerek, ha idézem a neves angol művészetteoretikus és szürrealista költő, Herbert Read (1893–1968) A modern festészet (Corvina, 1965) című kötetének szerzői előszavát: „… kirekesztettem korunk mexikói iskoláját: Diego Riverát, Jozé Orozcót és Alfaro Siqueirost. Mint néhány más kortársuk, ők is elsősorban propagandista programot tettek magukévá művészetükben, és kívül esnek azon a stílusbeli evolúción, amely engem itt kizárólag foglalkoztat.” Szerencsére a fotótörténet – saját tárgyának életkorából is adottan – jóval inkább becsüli a „progressziót”, és talán így (helyesen) megengedőbb.

Tina Modotti a fenti film fotografálása mellett a Colonia de la Bolsa nyomornegyedben fényképez, az El Machete kommunista orgánum felkérésére. A szociofotót a fényképészet teoretikusai nem rekesztették ki a magasművészetből. Ebből A rezsim kontrasztjai című sorozatból a korabeli berlini baloldali sajtó (AZZ) is a címlapon publikál. Amint Modotti Tehuantepecben és Juchitanban készült asszony- és gyerekportréit is lehozzák. Ezeken az egzotikum, a történelmi levegő, a rassz szépség méltósága és a baloldali kiállás a szegények mellett, együtt hatnak elemi erővel. Talán nem túlzottan szubjektív észrevétel: egy-egy népi asszonyportréja igen nagy hasonlóságot mutat Weston Modotti-arcképeivel. Azt is mondhatnánk, hogy ez Weston mester hatása, de azt is, hogy Modotti megcsinálta akkor, amit ma Cindy Sherman (modell, rendező, fotós), csak épp nem egy fotós szcéna idejére, de életre-halálra játssza hőseit.

Ez nem szófordulat; például 1929-ben közvetlenül mellette gyilkolják meg a kubai Mellát, a politikai gyilkosságot az ügyészség féltékenységi drámának állítja be, de végül a kubai merénylő áll a bíróság elé. Azokat a képeket, amelyeket Tina Melláról, a „hősről” készített, muszáj összevetni Leni Riefenstahl (ugyancsak színésznőként kezdte) későbbi hős-fotóival. Hasonló alsó gépállás, „szebb jövő fényeit” megidéző világításválasztás, erős hitet sugárzó tekintet. Megrázó a holt Melláról ugyancsak általa készített, amúgy Mexikóban tradícióként gyakorolt ravatalfotót és a kubai idol propagandaképét együttlátni. E fényképeket egy hétre kiállítják a Nemzeti Könyvtárban, Tina pedig rendőri megfigyelés alá kerül. Amikor 1930-ban a frissen választott Ortiz Rubio elnököt is meggyilkolják, Alfaro Siqueiros festőt és Tina Modottit két hétre letartóztatják. Végül Modottinak két napot adnak, hogy elhagyja Mexikót. A Nemzetközi Vörös Segély Antwerpenen és Olaszországon át segíti Berlinbe. Ott majd Lotte Jacobi rendez a képeiből tárlatot. Vidali érte jön és Moszkvába viszi, együtt laknak a Hotel Szajúznajában. Tinának Jelena Sztaszova, Lenin egykori titkárnője, a Nemzetközi Vörös Segély vezetője ad munkát: Latin-Amerika nyomorgó gyerekeit segítheti át Európába. Azonban hamarosan Párizsba küldik, hogy a Kínában bajba került szovjet kém, Richard Sorge ügyében adatokat gyűjtsön. 1933-ban a trieszti származású Vidalival Bécsbe megy, hogy segítse a Vörös Bécs fegyveres felkelését. 1935-ben a Kommintern VII. kongresszusát készíti elő, majd Togliattival és Vidalival (Comandante Carlos) Spanyolországba vezénylik. Fényképei és kamerája Vidali moszkvai lakásán maradtak, a férfi onnan hozza ki őket 15 évvel később.

A spanyol polgárháborús részvétel külön regény, megismerkedik Robert Capával és Gerda Taróval. A kiállításon szerepel Capa képe, amin Taro egy sisakos milicistával „rövid szökellésre” készül. Gerda gyereklánynak látszik, nincs halálfélelme, a forradalom mintha csak játék lenne számára… Modotti Spanyolországban előbb nemzetközi konferenciát szervez, majd a fasiszták által elfoglalt városok gyerekeit menti külföldre, Mexikóba és a Szovjetunióba. Talán nem hanyagolható el a kontraposzt: előbb a mexikói forradalom nélkülöző gyerekeit, majd ellenirányban, a még tragikusabb spanyol polgárháború gyerekáldozatait kell mentenie. Végül Figuerasból a menekültáradattal ő is átmegy a Pireneusok francia oldalára. Párizsból New Yorkon át Mexikóba segítik, épp akkor érkezik vissza Vidali is.

1940. augusztus 20-án Mexikóvárosban (feltehetően) Ramon Mercader megölte a Sztálin ellenfeleként „nemkívánatossá lett” Lev Trockijt. A „jégcsákányos gyilkosságot” máig titok övezi. Az biztos, hogy az idős szovjet politikus szűkebb környezetéből került ki a tettes. Vidali és Tina szovjet ügynökökként keverednek gyanúba. Lazaro Cardenas elnök visszavonja a nő tartózkodási engedélyét, Vidalit átmenetileg fogolytáborba zárják. Végül illegális lakásba költöznek. 1942. január 5-én, az illegalitásban élő pár Hannes Meyer Bauhaus-építésznél tett látogatásuk után, Tina előbb, egyedül indul haza. Az úton a taxiban meghal. A kórház szívinfarktust állapít meg, a sajtó mérgezést sejtet, a GPU, a szovjet titkosrendőrség akcióját rebesgeti.

Modotti sírjára egy barátja által készített halotti fotó és a szintén barát Pablo Neruda költeménye kerül. (Neruda 1941–43 között Chile mexikói konzulja volt, aki nem mellesleg vízumot adott a festő Siqueirosnak, a Trockij elleni merénylet egyik gyanúsítottjának. A költő 1943-tól a Kommunista párt delegáltja volt a santiagói Szenátusban, s mentelmi jogával élve, házában bújtatta a mexikói festőt. Neruda 1948-ban Argentínába, majd Európába emigrált, Allende alatt Chile párizsi nagykövete volt. 1971-ben Nobel-díjat kapott, 1973 szeptemberében, a puccs napjaiban halt meg.)

A latin-amerikai forradalmak történetének végére ugrottunk. Akkor a „haladó világ” összefogott az amerikaiak által támogatott Pinochet diktátor ellen. Kevesen hitték, hogy a nagy morális előnyt szerző szocialista blokk 25 év múlva összeomlik. A művészettörténet mindenesetre azóta tartó dermedt bénultságában – aktuális érdekei mentén – negligálta a 20. század politikus művészetét. De kimondható: a Tina baráti köréhez tartozó nagy mexikói muráliák festői komoly hatással voltak az építészeti modernizmusra, amelynek II. világháború utáni, „gazdag” amerikai korszakában a szociális tartalmak másodlagossá váltak. Amikor az 1990-es években felfedezett Modotti nyomában az amerikai és német kutatás felfejti a 20. század egy darabka, eddig ismeretlen fotótörténetének marokkó-játékát, érzékelni lehet: sem az ő, sem a mexikói festők forradalmi művészete nem esztétikai, inkább morális mozgalom volt, amelyre Moszkva bekapcsolódása gyászos hatást gyakorolt. Tina Modotti (sorsától elválaszthatatlan) fotói ebben a képzeletbeli bűnperben érzékletes képnyelven megszólaló koronatanúk.

Szegő György