TASNÁDI LÁSZLÓ FOTÓSOROZATÁRÓL

Az r²·? vagy a 2·r·? mindenki számára ismerős képletek: a kör területének, illetve kerületének képletei. Ha azt mondjuk, hogy „egy adott ponttól egyenlő távolságra lévő pontok halmaza”, talán még ez is felidézi az iskolában tanult definíciót, a kör (pontosabban a körvonal) meghatározását. Mégis, ha egy művészeti alkotáson találkozunk a körrel, soha nem képletek és definíciók jutnak róla eszünkbe. Fogalmi megközelítésünk szerint elsősorban a teljesség, a végtelenül önmagába záródó tökéletes forma társul hozzá. Ezen kívül a kör alakzat az asszociációk szinte végtelen sorát nyitja meg – lehet a Hold, a Nap, a föld szimbóluma, de utalhat a természet körforgására, az újjászületésre vagy az örvénylésre is.

A görögöknél az ie. VI. század táján vetődött fel a három nevezetes ókori szerkesztési probléma között a kör négyszögesítése (kvadratúrája). Ennek lényege, hogy lehet-e szerkeszteni körzővel és vonalzóval adott körhöz vele egyenlő területű négyzetet?

A körkvadratúra egyike volt a matematika egyszerűen megfogalmazható, de rendkívül nehéz feladványainak, amely a történelem során népszerű problémának bizonyult. Nagyon sokan, és nemcsak matematikusok, hanem műkedvelők is próbálták megoldani. Számos téves „megoldás” született, olykor intellektuálisan igencsak nagyra becsült emberektől. A feladatot valóságos kultusz lengte körül. Igazi megdöbbenést keltett, amikor kiderült, hogy a feladat az euklideszi geometriában megoldhatatlan. De mire ez nyilvánvalóvá vált, addigra a megoldást keresők a matematika sok ismeretlen területét nyitották meg a kutatás számára.

A kör négyszögesítése kifejezés tágabb értelemben a reménytelen(nek) tűnő vállalkozás, illetve az ellentétek kiegyenlítésére való törekvés, a szüntelen keresés és felfedezés szinonimája. Tasnádi László sorozata mind formai, mind tartalmi szempontból kapcsolható a kör kvadratúrájához.

A képsor darabjai négyzet alakúak, és valamennyinek meghatározó eleme a kör, amely a négyzetes fotókon belül, befoglaló formaként, keretként jelenik meg, kép a képben helyzetet teremtve.

A kis keretekben megjelenő szubjektív képkivágatok: önportrék (Ez vagyok én; Szakállas önkép), ipari tárgyak (Ipari fejlődés, avagy a 19. századi vaskor), organikus elemek (Árnyékliliom; Pókháló vízcsobbanással), emléktöredékek (Kőoroszlán mint az emlékezet őrzője), szimbolikusan értelmezhető csendéleti beállítások (Angyali vigasztalás), portrék (Ágnes szomszéd és én, avagy emberi arcok a 21. században) és természeti jelenségekről készült felvételek (Amikor az égi és földi erők találkoznak). A világ egy-egy részlete, hol groteszk tükrök (A Hold és a kobold), hol mementók (Metszetes útikönyv a képrögzítés technikájának bejelentése előtti évből), hol kompozíciós kísérletek illetve formai játékok (Fehér orgona [Syringa] idén tavasszal), és csaknem minden esetben jelképmezők (például Örvények és hurkok…; Kontaktus és konfliktus…).

A sorozat indító darabján (Majdnem semmi) csupán ez a kör alakú keret jelenik meg – a sötét háttér előtt az önmagába viszszatérő kör forma mint keret lehatárol, kimetsz egy darabot a végtelenből vagy a fekete ürességből. Azt szimbolizálja, hogy a végtelent és a semmit tulajdonképpen csak egy igen keskeny határvonal választja el egymástól. Ahogy egykoron, az ősi időkben minden ellentétesnek tűnő fogalom egy tőről fakadt. Közös gyökérből ágaztak el, s váltak hosszú folyamat révén egymás pandanjaivá, ellentéteivé, de egymás nélkül nem értelmezhető, létezni képtelen, szervesen öszszefüggő párokká. Akár a fény és a sötétség, a kint és a bent, a lent és a fent, a pusztulás és keletkezés, a természeti vagy ember alkotta formák, a végtelen és a semmi, a káosz és a rend. Ezek az ellentétes, egymást kiegészítő és feltételező fogalompárok megjelennek Tasnádi korábbi képein és jelenlegi sorozatában is.

Például a BlackLight, azaz Fekete fény című sorozata a sötétben előhívott fényképek, a negatív és a pozitív képek ellentétére, de tágabb értelemben a világosság és a sötétség kapcsolatára is utal. A másik, a Fotórelief című széria darabjain viszont különböző növények részletei ismerhetők fel, amelyek kidomborodnak a kép síkjából. A Formák és formulák képsor kisebb méretű elemein csigaszerű, organikus tárgyak láthatók, mintegy a szerves és a geometrikus világ összefüggéseire utalva. Ez a kettősség a jelenlegi sorozatban is benne rejlik, hiszen a rámaként választott kör az alap, de valamely növényi szárból hajlított formára emlékeztet. Illetve a kör alakú rámában is gyakran jelennek meg organikus anyagok (Tollpihék) vagy természeti jelenségek (H2O). Egyes képeivel utal a természetes organizmusokban fellelhető szabályszerűségekre (Természetes operációs rendszer), illetve a már említett, a káosz és a rend, a véletlen és a determinált dualitásában rejlő összefüggésekre (Véletlenszerű káoszhalmazok [por és szőr] a lineáris valóságban).

A másik kettősség, ami Tasnádi László művészetében megfigyelhető, az a fotónak mint alapvetően objektív médiumnak a realitásoktól való eltávolítása, a látvány és a kifejezés szubjektivizálása. Ahogy Paul Strand (1890–1975) a Fényképészet című, 1917-es munkájában írta: „A fényképezés lényege az objektivitás. Ez szabja meg kifejezőeszközünk lehetőségeit és korlátait egyaránt. […] Megvalósítása aligha képzelhető el más módon, mint éles, tiszta fényképészeti eljárással.”

Ahogy ez az idézet is jelzi, amióta a fotó a művészeti műfajok között megjelent, az igazi fénykép legfőbb kritériumának az objektivitást tartják, annak alapjául pedig a magas szintű technikai tudást. A fotóhoz elsősorban a realitás és az objektivitás fogalma kapcsolódik. Bár Tasnádi László a valóság szegmenseit jeleníti meg, de képszerkesztése, elemeinek társítása révén alapvetően absztrakt műveket hoz létre. Mindez ahhoz a jelenséghez kapcsolódik, amely során a fotóművészetben a festészettől kölcsönzött műfajai (portré-, csendélet-, aktábrázolás stb.) mellett megjelentek annak stilisztikai elemei, kompozíciós módszerei is a „fényművészet” alkotásai között. Míg a fotó valóságot leképező megjelenítésmódja a realista festészeti irányzatra hatott, addig a képzőművészeti elvonatkoztatás, a szabad képzettársítások gazdag lehetőségei, a konstruktív képszerkesztés visszahatottak a fotóművészetre. S bár ez a kölcsönhatás magában rejti azt is, hogy a két művészeti ág, a festészet és a fotó egymáshoz közelítve, egymásra „megtévesztésig hasonlító” műveket eredményez, de valójában a műfajok technikai feltételei, a Strand által is említett mesterségbeli fogások minél magasabb szintű ismerete és alkalmazása biztosítja identitásukat, s egyszersmind alapvetően elkülöníti egymástól őket.

Tasnádi használja ugyan a festészet kompozíciós eszközeit, absztrakciós módszereit, de művei par excellence fényképek. Senki nem gondol rájuk festményként, sőt, a rajtuk megjelenő valóságdarabkák miatt absztrakt képek asszociációját sem keltik. Mindezek a hatások nem külsőségekben, sokkal inkább belső szerkezeti és tartalmi megközelítésben vannak jelen alkotásaiban. A színek mellőzése helyett a gazdag szürkés árnyalatokat, a fekete-fehér tónusokat és a fény-árnyék hatásokat alkalmazza, ezek szintén absztrakciós eszközök a képein.

Természetesen már a tárgyválasztás is, egy-egy motívum kiemelése és jelen sorozatban keretbe foglalása is a valóságtól való eltávolítás, illetve a szubjektivizálás eszköze, de ez önmagában még nem lenne elég a többlettartalmak kifejtéséhez. A képtárgyak valósághű megjelenítésén túllépve, azokat asszociatív módon használja, sokszor szimbolikus jelentésrétegeiket, gazdag jelképiségüket hívja életre. Így válik a primer természeti fotó allegorikus művé, az emberiség saját pusztításának mementójává, a globális felmelegedés ökológiai problémájának egyetemes emblémájává (Idén, a klímaváltozás miatt korábban virágzik az árnyékliliom), illetve a pusztulás, a rombolás, az enyészet esztétikai értékeinek hordozójává (Fehér tűztenger, avagy a megégettetés esztétikája).

Egyes képeken szokatlanul társít egymás mellé bizonyos tárgyakat vagy jelenségeket, illetve meglepő relációba helyez dolgokat. Olykor a címadással ér el ironikus vagy groteszk hatást, ilyen például az Anna násza: ananásza, ahol a növény első ránézésre alig felismerhető, alulnézetben jelenik meg. A címben szereplő szójátékkal azonban nem csak a képtárgyat teszi egyértelművé, de egyszersmind el is távolít annak elsődleges jelentésétől.

Máskor képkivágataival vagy a már említett képszerkesztési eljárásával manipulálja a valóságot, azaz nem pusztán leképezi, de ábrázol is mozzanatai által. Az objektivitás igényének fölébe rendeli saját szubjektív szemléletmódjának, a sorozata által kibontani kívánt tartalmaknak a kifejezését, sajátos világot teremtve. Ebben a világban a groteszk kapcsolódások éppúgy megférnek, mint a kissé már negédes kompozíciók – mert Tasnádit nem a vonzó vagy taszító, az ironikus vagy drámai beállítások motiválják, sokkal inkább a beavatkozása és eszközhasználata révén átváltoztatott képek történetté fogalmazása. Azonban nem ragad meg a narratíva szintjén – képaláírásaival, beszédes címeivel ugyan segíti az értelmezést, de maguk az egyes fotók emblematikusan fogalmaznak, inkább a belőlük öszszeálló sorozat egységes világa eredményez egyfajta vizuális eseménysort. Tasnádi László jelenlegi képeinek egyik alapvető témája és metaforája az idő. Az idő felfoghatatlan, lényegében elvont fogalma, ugyanakkor az idő múlásának egészen konkrét nyomai, amelyeket mindenki a saját bőrén tapasztalhat. Az idő kettős jellege; határtalan és állandó volta, valamint véges és rejtőzködő, öröktől létező folyamata szüntelen kétséget kelt bennünk, elbizonytalanít, sőt sokszor létezésünk értelmét is megkérdőjelezzük (Anatómia kontra genetika; Tanulás tapasztalás által; Revans, avagy az önelemzés határai). Az idő végességének legfőbb bizonyítéka saját világunk, fizikai valónk (A nemes és szépséges fiatalság Julcsi képében), a körülöttünk lévő évszázados, évezredes vagy milliós kulturális illetve földtörténeti emlékek folyamatos pusztulása (Kultúra, hatalom és emlékezés; Földtörténeti nyomok).

Képeivel emléket állít az időnek, ugyanakkor lépést is tart a korral. Nem pusztán a hagyományos fényképészeti eljárásokat ismeri és alkalmazza magas fokon, de maga is mindig kipróbál más és más megoldásokat. Jelenlegi sorozatának felvételei nem tradicionális fényképészeti eljárással készültek, hanem vegyes technikával. Találhatók közöttük digitalizált analóg képek, digitális felvételek, szkennerrel készített digitális kontaktok (portrék, testrészek, tárgyak stb.), kétdimenziós képként megjelenő háromdimenziós számítógépes grafikák, komputerrajzok. Mindezt a Photoshop képfeldolgozó programban, rétegtechnológiával formálja egy képpé. A végeredmény egy digitális képfájl, ami kompozit képként jelenik meg a digitális nyomaton. Így műveivel folyamatosan kísérletet tesz a fotóművészet műfajának megújítására, az idő folyamatának megragadására. A fotó mint dokumentum archivál, Tasnádi művein az időre utaló jelek révén archaizál is. Emlékezik és emlékeztet létünk végességére, ugyanakkor a lehetőségeink határtalan voltára. Ahogyan kiderült, hogy a kör négyszögesítése nem lehetséges az euklideszi geometria eszközeivel, de az ennek érdekében tett próbálkozások új és újabb területek felé nyitottak utat. Tasnádi László jelenlegi sorozata is azt bizonyítja, hogy nem a kizárólagos megoldás megtalálása, hanem a keresés, a szüntelen kísérletezés a fontos. Nem a cél elérése, hanem az odavezető út. Útközben pedig, ha jól figyelünk, és nem ragaszkodunk mereven az előzetes elképzeléseinkhez, sok más lényeges kérdésre is megtalálhatjuk a választ.

A kör négyszögesítése reménytelennek tűnik ugyan, de mint Tasnádi képei is jelzik, nem hiábavaló.