SOPHIE CALLE, A HASSELBLAD ALAPÍTVÁNY IDEI DÍJAZOTTJA

„… művész, még akkor is, ha munkájának nincs köze tárgyak létrehozásához, amelyeket szokás műalkotásoknak nevezni. Vannak, akik fotográfusnak tartják, mások a konceptuális művészet képviselőjét látják benne, megint mások írónak tekintik (…). Művei túl őrültek, különcek, személyesek, semhogy egyetlen médiumhoz vagy egyetlen irányzathoz köthetnénk őket. (…) különféle projekteken dolgozik, voltak kézzelfogható eredmények, amelyeket ki is lehetett állítani a galériákban, de az ilyen tevékenységek kevésbé abból a késztetésből fakadtak, hogy műalkotásokat hozzon létre, mint sokkal inkább abból az igényből, hogy saját megszállottságának hódoljon” – írja Paul Auster Leviatán című regényében (ford. Szász Imre, Európa, 2000) története főszereplőjéről, akinek alakját Sophie Calle-ról mintázta. Földényi F. László Sophie Calle-monográfiájának (Légy az árnyékom! Enciklopédia Kiadó, 2002.) ajánlószövegében olvasható, hogy a különleges alkotót „fotóművésznek nevezhetnénk, némi megszorítással, hiszen akcióit képpel és szövegekkel egyaránt dokumentálja”.

Most mégis az egyik legjelentősebb fotográfiai életműdíjjal tüntette ki őt a Hasselblad Alapítvány által felkért zsűri. A Claude W. Sui, Ariella Azoulay, Vladimir Birgus, Sergio Mah és Mette Sandbye által alkotott döntőbizottság indoklásában, Austerhez és Földényihez hasonlóan, elsősorban konceptuális megközelítésmódját, azon belül pedig a szöveg és fénykép, privát és közösségi személyiség, igazság és fikció egyedi és teljességgel eredeti módon való megragadását és vizsgálatát emelte ki a döntést indokolva.

Az idézetekből is jól kitűnik, hogy Calle eddigi alkotói tevékenységét a konceptuális művészettel hozzák összefüggésbe, azt tartják a kiindulópontnak, ahonnan Calle munkái megközelíthetők, megérthetők. Nem a végső mű a lehetséges jelentések hordozója, nem abban keresendő a lényegi mozzanat, nem a tárgy, amely az alkotói folyamatban létrejön, ami leköti a befogadó figyelmét, hanem a gondolat, a koncepció, amely néha előre eltervezett séma szerint bontakozik ki, esetenként pedig a véletlenen múlik, miként alakul.

Földényi mélyreható és alapos elemzésében világossá teszi, hogy az egyes projektek (művészi akciók) esetében az eredeti ötlet, annak kibontása, cselekvéssé formálása, a terv végrehajtása, a módosítások beillesztése áll a középpontban. Vizsgálódásai is folyamatosan ezekre az aspektusokra irányulnak, ezeken keresztül igyekszik felfejteni a jelentést, szétszálazni a gombolyaggá bonyolódott esemény fonalát, és párhuzamba állítani más műalkotásokkal, illetve szembeállítani irodalmi és művészeti példákkal. Jacques Lacan írásai, a mindennapok szimbolikájában tetten érhető tudattalannal foglalkozó elmélete által gyakorolt hatás mellett hangsúlyosan jelennek meg a Calle-lal és műveivel foglalkozó szövegekben más meghatározó kérdéskörök, mint például az én és az identitás problémája, illetve a narráció szerepe az identitás megalkotásában, annak lehetetlensége vagy bizonytalansága. De ugyanígy fontos mozzanat a másik jelentősége az én önmegtapasztalásának folyamatában. „A Másikat figyelve Önmagára tekint vissza, amely hasonlít ugyan arra az Énre, amelynek perspektívájából nézi a Másikat, de közben mégis különbözik (…) tőle” – írja Földényi a könyv utolsó fejezetének legvégén, mintegy összegzésként.

Calle esetében, műveinek értelmezése során tehát ezek a gondolati kapcsolódások kapják a főszerepet. A szöveg, a látvány, a látás és a láthatóság ugyan Földényi könyvének egyes fejezeteiben középpontba kerül, de a fénykép, ami a láthatóságot biztosítja, csupán mellékszereplőként jelenik meg. Földényi természetesen hangsúlyozza a művek részét képező fényképekkel kapcsolatban a látható és láthatatlan problémáját, ellentétét, ugyanakkor szükségszerű kapcsolatát is, maga a fotografikus kép mégis háttérbe szorul. Különféle funkciói alól felmentve, pusztán képként nyeri el jelentőségét, amely megmutat, esetenként felmutat, néha esetleg dokumentál. Ami tehát a recepcióban kevésbé kap figyelmet, és csak esetenként mutatnak rá, az egyrészt a fényképkészítés gesztusa, másrészt pedig a fénykép, amely létrejön, amely valamiféle jelentést hordoz. Ez a jelentés fakadhat a formai megoldásokból, de a megjelenítettből, annak látványából is. Mindemellett pedig Calle egész életművében (egy-egy akciót leszámítva) a fénykép lényegi eleme a mű végső megjelenésének (legyen szó akár kiállítási helyzetről, akár a publikált könyvekről).

Christopher Bedford a Los Angeles County Museum of Art (LACMA) védnöksége alatt elindított Words Without Pictures előadássorozat, vitafórum és tanulmányok megjelentetését biztosító internetes platform egyik korai esszéjében (Qualifying Photography as Art, or, Is Photography All It Can Be?) a fényképről mint művészi alkotásról beszélő kritika módszertanának és rendelkezésre álló fogalmi apparátusának hiányosságai kapcsán jegyzi meg, hogy amenynyiben a fényképezést olyan médiumként fogjuk fel, amely mindig és szándékosan jelentést hoz létre abban az értelemben, ahogyan a festészet is, akkor ez megkívánja, hogy törekedjünk a fotografikus kép létrejöttét megelőző számtalan döntés alapos megértésére, legyen szó a fogalmiságról vagy az érthetőség szándékos megzavarásáról, ostoba látszatról vagy nyilvánvaló konkrétumokról. Amit itt Bedford számon kér, az az, hogy a legtöbb esetben a médium mint technika háttérbe szorul, teljesen transzparenssé és ezáltal szinte lényegtelenné válik (Belting hasonlóképpen írja le a médium mint „picture” és a kép mint „image” szembenállását). Amiről ellenben szó esik, az a képen láthatóból következő jelentések sokféleségének, a legkülönfélébb kortárs elméletekhez való sokrétű kapcsolatainak szövedéke. Pedig akár Jeff Wall, Cindy Sherman vagy épp Hirosi Szugimoto (korábban mindhárman elnyerték már a Hasselblad alapítvány életműdíját) műveit tekintjük, mindegyikük esetében lényeges eleme a képnek a technikai megvalósításból szükségszerűen következő képi minőség, a formai megoldások és természetesen azok az utalások a médium használatára és a mé diumra vonatkozó kritikai megközelítésre, amelyek az előbbiekből fakadnak. Wall korai korszakában és Szugimoto eddigi életművében a látvány nem elválasztható azoktól a kérdésektől, amelyek magából a médium használatából és azokból a kép elkészítését megelőző bizonyos döntésekből fakadnak.

Ezért talán nem teljesen megalapozatlan feltenni a kérdést, hogy miért nevezik Sophie Calle-t fotográfusnak, és mennyiben találta indokoltnak az alapítvány által felkért döntőbizottság eddigi művészi tevékenysége alapján a díj odaítélését. Föltehetnénk ezt a kérdést olyanformán is, hogy milyen funkciója van a fényképnek Calle művészetében, igaz-e tehát, hogy jobbára vagy csak a szöveggel szembeállítva nyeri el kitüntetett szerepét és jelentését.

A kérdésre választ keresve, mindenképpen lényeges az a korai időszak, amikor Calle hét év után Párizsba visszatérve elkezdte saját helyét (és persze a rég nem látott helyeket is) keresni a városban. Nem tudván mit kezdeni ezzel a helyzettel, ismeretlen emberek nyomába eredt, fényképezőgéppel és jegyzetfüzettel felszerelkezve. Mint egy magándetektív (ez a személy később tényleg megjelenik életében, amikor anyját megkéri, béreljen fel egy nyomozót, aki figyelemmel kíséri Calle minden lépését), jár a megfigyeltek nyomában, hogy jegyzeteket készítsen. A fényképek olyan helyeket mutatnak, ahol ezek a személyek jelen voltak. Ugyanezt a funkciót kapja a fénykép a híres velencei megfigyelés idején is, míg az ágyában alvókról készült felvételek sokkal inkább távollétének (jelen nem létének) sajátos bizonyítékaként értelmezhetők, amint erre Földényi is felhívja a figyelmet. A Pigalle-on működő vándor sztriptízbárban vetkőző Calle esetében azonban már inkább saját ottlétének, egyáltalán létezésének felmutatására használja a fényképet, amiként Velencében is, amikor lefényképezteti magát a Szent Márk téren, igaz, parókában, és csaknem felismerhetetlenül. A távollét ellenpontjaként szolgál a fotografikus kép, amely megjelenít, látszólag jelenvalóvá tesz, reprezentál, odaállít a néző elé, rámutatva arra, aki egykor az objektívvel is szemben állt.

Ezzel egy időben azonban másra is használni kezdi a felvételeket. Kiindulópontként szolgálnak különféle valós vagy kitalált történetek, nem létező élettörténetek elbeszéléséhez nem létező kapcsolatokról, viszonyokról. Megjelenít, előállít, folyamatosan lebegtetve a valóság és a fikció közötti, igencsak képlékennyé és bizonytalanná váló határvonalat.

Calle egyúttal azzal is tisztában van, hogy a fotografikus kép önmagában nem bizonyíték, nem igazol semmit, ezért nem is törekszik erre, bármennyire is ez a látszat. Épp ellenkezőleg, talán éppen ennek képtelenségével (is) szembesíteni igyekszik a nézőt, miközben tettestársává avatja annak akarata ellenére. Képeinek szemlélői maguk is leskelődnek, ők is ugyanúgy voyeurré válnak, mint Calle, aki a kamera keresőjén keresztül kukkolva figyeli meg kiszemelt „áldozatait”. Alapvető kérdése azonban, hogy mi az, amit ő lát, mi az, amit a másik (a kiszemelt) lát, miként látja, láthatja őt, és mindkettőjüket a néző. Lényegi kérdések arra vonatkozóan, hogy mit, miként jelenít meg egy fotó, miként reprezentálja a „valóságot”.

Ezt a helyzetet fordítja meg a Vakok sorozatban, amikor a látás képessége nélkül született embereknek teszi fel a kérdést, mit tartanak szépnek. Calle azt igyekszik megmutatni, amit ők csak mások elbeszélései alapján tudnak elképzelni. De vajon amit ők szépnek gondolnak, azonos-e azzal, amit Calle annak vél, amikor felvételeit elkészíti; és vajon a néző ugyanúgy látja-e a fényképeken a szépséget, amiként Calle azt az elmondottak alapján megjeleníti?

Sophie Calle munkái tehát sokkal komplexebbek, semmint egyszerű fotográfiai problémákra lehetne őket redukálni. De valójában ezek nélkül a fotográfiai problémák, illetve a problémákból logikusan következő elméleti megfontolások nélkül a műveket nem járná át a bizonytalanság, amely így folyamatosan igénybe veszi a nézőt, leköti figyelmét, kikényszerítve belőle azokat a kérdéseket, amik elvezetnek az akciók lényegi mozzanataihoz, többek között az én és a másik problémájához.

Pfisztner Gábor

Teljes képaláírások:

(1) Anatolij (Kifinomult fájdalom), J-65 (tonhalak), 1984/99

Fénykép, alumínium, keretben, 50x60 cm Sophie Calle © Adagp, Paris 2010 Courtesy Galerie Emmanuel Perrotin, Paris & Miami

(2) Suite Vénitienne (részlet),1980

55 fekete-fehér fénykép (17,1x23,6 cm), 23 szöveg (30,2 x 21,7 cm), 3 térkép Sophie Calle © Adagp, Paris 2010 Courtesy Galerie Emmanuel Perrotin, Paris & Miami

1981 január végén követni kezdtem egy férfit Párizs utcáin, akit nem sokkal később szem elől vesztettem a tömegben. Még aznap este bemutattak minket egymásnak egy kiállításmegnyitón, tiszta véletlen. A vele folytatott beszélgetés közben elmesélte, hogy rövidesen Velencébe utazik. Elhatároztam, hogy követni fogom.

(3) Szoba kilátással,

két fekete-fehér nagyítás, keretben, 170x130 cm, illetve 50x50 cm, 2003 Sophie Calle © Adagp, Paris 2010 Courtesy Galerie Emmanuel Perrotin, Paris & Miami

Vannak éjszakák, amelyeket nem lehet szavakba önteni. 2002 október 5-ét az Eiffel-torony tetején számomra kialakított szobában töltöttem. Ágyban. Fehér lepedők között hallgattam az idegeneket, akik egymást váltották mellettem az ágyban. Mesélj nekem, hogy ne aludjak el. A leghosszabb 5 perc. Hosszabb, ha rémisztő. Történet nélkül nem volt látogatás sem. Ha elalszom a történetedtől, kérlek, csendben távozz, és kérd meg az őrt, hogy ébresszen föl... Sok százan jelentek meg. Vannak leírhatatlan éjszakák. Kora reggel másztam csak le. Minden oszlopon egy üzenet villogott: Sophie Calle, az álmatlan éjszaka vége reggel 7 óra. Mintegy megerősítésként, hogy nem csak álmodtam az egészet. A holdat akartam és megkaptam: AZ EIFFEL-TORONY TETEJÉN ALUDTAM. Azóta fél szemmel állandóan figyelem, és ha megpillantom valamelyik utcából, üdvözlöm. Szeretetteljes pillantást vetek rá. Odafönt 1014 láb magasságban egy kicsit olyan, mintha otthon lenne.

(4) Az eltávolítás (Souvenirs de Berlin-Est), (részlet), 12 könyvből és 12 bekeretezett színes nyomatból álló sorozat: 12 fénykép, mindegyik 35x 44 cm illetve 132x102 cm között, 1996 Sophie Calle © Adagp, Paris 2010 Courtesy Galerie Emmanuel Perrotin, Paris & Miami

Olyan helyeket kerestem fel, ahonnan eltávolították az NDK történelmének jelképeit. Megkértem a járókelőket és a környéken élőket, hogy írják le a tárgyakat, amelyek a mostani üres helyek helyén álltak. Lefényképeztem a hiányukat, a hiányzó emlékműveket pedig a rájuk való emlékezésekkel helyettesítettem. (Földényi F. László fordítása)

(5) 28-as számú szoba (1981. február 16.), Színes és fekete-fehér fényképek, keretek, két fénykép, egyenként 100x140 cm Sophie Calle © Adagp, Paris 2010 Courtesy Galerie Emmanuel Perrotin, Paris & Miami

1981. február 16-án, hétfőn ideiglenes szobalányként három hétre munkába álltam egy velencei szállodában. Tizenkét hálószobát bíztak a felügyeletemre a negyedik emeleten. Miközben elvégeztem a takarítást, szemügyre vettem a szállóvendégek személyes holmijait, és a töredékeken keresztül megfigyeltem életeket, amelyek egyébként ismeretlenek maradtak számomra. Március 6-án, pénteken a munka véget ért. (Földényi F. László fordítása)

(6) „Vigyázz magadra! Louise a francia titkosszolgálat tisztje”, színes fénykép, szöveg, keretek

Két fénykép: 123x99 cm, szöveg: 123x99 cm, 2007 Sophie Calle © Adagp, Paris 2010 Courtesy Galerie Emmanuel Perrotin, Paris & Miami

Kaptam egy emailt, amelyben közölték, vége.

Nem tudtam, miképp válaszoljak.

Olyan volt, mintha nem is nekem szánták volna.

Vigyázz magadra, ezekkel a szavakkal ért véget.

Szó szerint vettem a tanácsot.

Megkértem 107 nőt (valamint két kesztyűbábot és egy papagájt), akiket szakmájuk vagy képességeik alapján választottam ki,

hogy értelmezzék a levelet.

Analizálják, kommentálják, táncolják el, énekeljék el. Boncolják fel. Írjanak róla részletesen.

Értsék meg helyettem. Válaszoljanak nekem.

Ez lehetőséget adott, hogy időt hagyjak a szakításra.

Lehetőséget arra, hogy vigyázzak magamra.

(7) „Vigyázz magadra! Sylvie Roch könyvelő”,

Színes fénykép, szöveg, keretek, három fénykép: 83x103 cm, két szöveg: 18x103 cm, 2007 Sophie Calle © Adagp, Paris 2010 Courtesy Galerie Emmanuel Perrotin, Paris & Miami

Kaptam egy emailt, amelyben közölték, vége.

Nem tudtam, miképp válaszoljak.

Olyan volt, mintha nem is nekem szánták volna.

Vigyázz magadra, ezekkel a szavakkal ért véget.

Szó szerint vettem a tanácsot.

Megkértem 107 nőt (valamint két kesztyűbábot és egy papagájt), akiket szakmájuk vagy képességeik alapján választottam ki,

hogy értelmezzék a levelet.

Analizálják, kommentálják, táncolják el, énekeljék el. Boncolják fel. Írjanak róla részletesen.

Értsék meg helyettem. Válaszoljanak nekem.

Ez lehetőséget adott, hogy időt hagyjak a szakításra.

Lehetőséget arra, hogy vigyázzak magamra.

(8) ,,Mikor és hol? Lourdes” (részlet)

Nyomat, szöveg, keret, videó, neon, márvány 141 cmx15 m vagy 141x11 m installációtól függően. Köszönet JB. Mondinónak, 2005/2008 Sophie Calle © Adagp, Paris 2010 Courtesy Galerie Emmanuel Perrotin, Paris & Miami

2004. május 17. hétfő: 8 óra 55 perckor elhagytam Malakoffot. Elmentem a Gare du Nord-ra néhány perccel azelőtt, hogy a vonat indult volna Rang du Fliers-be. Csak azt tudtam, hogy el kell jutnom Berck-be, és amint megérkeztem, kapcsolatba kell lépnem a jósnőmmel, hogy további utasításokat adjon, mit tegyek ezután. Az utazás előtt megkértem Maud Kristent, hogy jósolja meg a jövőmet, hogy utolérhessem és leelőzhessem. Hol? Mikor? Mit? Visszautasította. Alább adtam a vágyaimat: Hol és mikor? Belegyezett, hogy tesz egy próbát, mielőtt komolyan elkötelezi magát. Kártyát vetett: az első vonat, következő hétfőn, Berck-be. Nem tudom, miért akarják, hogy odamenj. Majd megtudjuk. Hívj fel, ha odaértél az állomásra, és majd meglátjuk… Berck és egy újabb megbeszélés után Maud Kristen elküldte Sophie Calle-t Lourdes-ba. A jelek ismét beszéltek…

(9) ,,Vigyázz magadra. Catherine Carone keresztrejtvény-szerző,” 2007

Színes nagyítás, szöveg filcen, keret (x2) 53x65,5 cm (fénykép) + 156,5x167,5 cm (szöveg) Sophie Calle © Adagp, Paris 2010 Courtesy Galerie Emmanuel Perrotin, Paris & Miami

Kaptam egy emailt, amelyben közölték, vége. Nem tudtam, miképp válaszoljak. Olyan volt, mintha nem is nekem szánták volna. Vigyázz magadra, ezekkel a szavakkal ért véget. Szó szerint vettem a tanácsot

Megkértem 107 nőt (valamint két kesztyűbábot és egy papagájt), akiket szakmájuk vagy képességeik alapján választottam ki, hogy értelmezzék a levelet. Analizálják, kommentálják, táncolják el, énekeljék el. Boncolják fel. Írjanak róla részletesen.

Értsék meg helyettem. Válaszoljanak nekem.

Ez lehetőséget adott, hogy időt hagyjak a szakításra

Lehetőséget arra, hogy vigyázzak magamra.

(10) Installációs nézet. Kromatikus diéta

Fényképek, szövegek, keretek, étlapok, polc, hat fénykép: 30x30 cm, egy színes fénykép, 49x73,5 cm, 1997 Sophie Calle © Adagp, Paris 2010 Courtesy Galerie Emmanuel Perrotin, Paris & Miami