POLAROID – ÚJPOLAROID

Pro domo

Az 1950-es évek végén, egy farsangi estén a szüleim elmentek egy vigasságba – talán az Újságíróbálba –, Nagymamám két bátyjával és a feleségeikkel. (Az egyik fiútestvér a Magyar Rádióban, a másik a Magyar Távirati Irodában dolgozott.) Természetesen másnap érdeklődéssel hallgattam az élménybeszámolót, melyben Édesanyám elmesélte: a banketten valaki úgy fényképezett, hogy a képeket rögtön előhívta. Mai napig emlékszem a kis méretű, viszonylag vékony papírra készült, matt fekete hátoldalú képre. A Polaroiddal történt első találkozásom emléke azonban a cikkre történő előkészületek alatt nem került elő a családi képek közül.

1967-ben cseregyerekként Norvégiában nyaraltam, és természetesen minden fotósbolt kirakatát gondosan megnéztem. A visszaúton fél napra megálltam Hamburgban, és egy még ma is ugyanott működő szaküzletben az éppen aktuális újdonságokról érdeklődtem. Az eladó a Hasselblad, a Leicaflex, a Minolta SRT 101 fényképezőgépek és a Braun F 80-as vaku mellett boldogan mutatta a Polaroid „beszélő” Swinglerét. Az akkor szokatlan, fehér színű kamera fénymérőjével egybekapcsolt beállítógombjának állásától függően a keresőben Yes vagy No felirat jelent meg. Sokáig emlegettem a német nyelvű prospektus fő reklám-argumentumát: „Alles ist scharf bis zum Horizont!” (A magas érzékenységű nyersanyag miatt a Swingler külső felvételnél olyan szűk rekesznyílással dolgozott, hogy ameddig a szem ellát, minden élesen jelent meg a képen.)

A Főfotónál a hagyományos negatív–pozitív technikát részesítették előnyben. Ennek végletesen leegyszerűsített változatát módomban állt 1968-ban egy hónapon át a Vidám Park-béli gyorsfotóban a gyakorlatban kipróbálni, majd 1971-ben az Állatkertben egy egész szezonon át művelni.

1979-ben vagy 1980-ban (sajnos a nyomtatott meghívón nem szerepel évszám) a Főfotó vezetése a Kodak-Pathé párizsi irodájával közösen szimpóziumot rendezett, melynek záró díszvacsorájára Ráckevén került sor. A franciák sűrűn kattogtatták rögtönképet adó, akkor még sikertörténetnek látszó Instant kamerájukat.

Kilenc évig tartó pereskedés végén, 1985 októberében a rochesteri cég végül leállt a gyártással és az értékesítéssel. A 16,5 millió tulajdonoshoz felhívást intéztek: új gép vásárlása esetén ötven dollárt beszámítanak, ha a vevő lead egy Champ, Colorburst, EK Handle, Happy Times, Kodamatic, Partyflash, Party Star, Partytime, Pleaser vagy Timprint márkájú Kodak Instant fényképezőgépet…

A Fujifilm Instax tervezésébe nyilván ez a tapasztalat is beépült; mindenesetre kellőképpen meglepődtem, amikor 1998-ban Kölnben, a photokinán a Fuji standján két Instax rögtön-képet is készítettek rólam. A kisebb gépből 54,8x86-os, a tekintélyesebb méretűből 85x103 mm-es színes fotó ugrott ki.

A Mamiya RB 67-hez és a Hasselbladhoz még az 1980-as évek elején használtam Polaroid magazint. Egy alkalommal három – reprodukciós – felvétellel kapcsolatban gyors válaszra volt szükségem. (Az eset még a kompakt kidolgozó laboratóriumok 1984-ben történt megjelenése előtt történt!) A Mamiyával Polaroidra készített képeket légipostával adtam fel. Mivel akkoriban Londonban még szombaton délelőtt is kézbesítettek levelet, a szerdán délelőtt készített fotókkal kapcsolatos választ szombat déli telefonhívásomkor már meg is kaptam. Ez az akkori szocialista viszonyokhoz képest rekord gyorsaság a mai elektronikus képkészítési és Internet-világban már csigalassúságúnak tűnik.

Nagy élménynek bizonyult az 1985-ös Fribourgi Fotótriennálé Polaroid kiállítása, a Selection 2, melynek igényes katalógusát a svájci házigazdák magától értetődő természetességgel nyújtották át – sajtóanyagként.

Természetesen figyelemmel kísértem a cég hazai megjelenéseit; jártam az 50x60 centiméteres gép bemutatóján a Néprajzi Múzeumban, illetve a nyersanyag-ismertető fotós délelőttön a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

A Fotóművészet 1991-ben (véletlenül éppen a Polaroid feltalálója, Dr. E. H. Land elhunytának évében), a Selection 5 kiállítás kapcsán 64+4 oldalas különszámot jelentetett meg. A lap olvasóit arra biztatom, keressék elő e korábbi lappéldányt könyvespolcukról én csak néhány kommentár nélküli idézettel utalnék e kordokumentumra.

„A polaroid egypéldányos, eredeti művet hoz létre” (Peternák Miklós művészettörténész). „Az igazi varázslat számomra az volt, s maradt, ahogyan a kép azonnal megszületik” (Stalter György fotóművész). „Némelyek valamiféle fotográfiai Béres-cseppnek hiszik, amely arra is képes, hogy a tehetségtelenség, középszerűség ellen hasson. A polaroid azonban nem erre született” (Gera Mihály újságíró). „1984-ben például a Duna Galériában rendezhettem e támogatás segítségével tárlatot megdolgozott, modifikált hátterű polaroidjaimból” (Tasnádi László fotóművész). „Az embereket elbűvöli, hogy a látvány reprodukciója azonnal elébük kerül” (György Péter esztéta). „A dolgoztam igét mostanában valóban múlt időben kell használnom, mert most már egy éve nem tudok polaroidot csinálni: két gépem van, mindkettő elromlott, s itthon nem igazán jók a lehetőségek a megjavításukra” (Kulcsár György fotóművész). „Jómagam akkor csináltam az első polaroid képeket, amikor meguntam a sötétkamrát” (Swierkiewicz Róbert képzőművész). „Magyarországon néhányan rendszeresen dolgoznak e technikával, de magyar polaroidról, magyar polaroid fotóművészetről, azt hiszem, nehéz lenne beszélni (Beke László művészettörténész).

Gép-történet

Günther Kadlubek német szakíró 22 ezer fényképezőgépet felsoroló, gyűjtőknek szánt árjegyzéke 4. kiadásának zseb-változata 353 Polaroid gépet sorol fel. Az A/4-es méretű kiadvány majdnem kilenc oldalon ismerteti a Polaroid kamerákat.

Az amerikai Jim McKeown nem élt a hazai pálya előnyével, 40 ezer kamerát részletesen leíró alapműve mindössze négy és fél oldalon intézi el az 1948-ban indult történetet. Ezen szakmunkák tartalmának kivonatolását a jelen történéseinek megértéséhez feltétlenül fontosnak tartom.

Polaroid 95; 1948–1953 között készült a tekintélyes méretű klappkamera, az első – 11-es fényerejű, 135 mm-es objektívvel felszerelt – rögtönkép-gép. A 95A (1954–1957) objektívjének 8-ra növelték a fényerejét; a 95B-t 1961-ig bonyolultabban működő, fényértékskálás zárszerkezettel gyártották.

1954-ben került piacra a kisebb képméretű 80 Highlander, melynek változatai 1959-ig (80A) és 1961-ig (80B) készültek. Az előzőekhez hasonlatosak a szintén klapp-rendszerű, 1952–1965 között forgalmazott 110 Pathfinder, 150, 160, 700, 800, 850 és 900-as jelzésű modellek. Ebből a legutolsóba építették be az első teljesen automatikus, fénymérő vezérelte elektronikus zárszerkezetet.

1963-ban került a boltokba az Automatic 100, a tranzisztorok által vezérelt elektronikus zárszerkezettel. Ehhez a laposra összecsukható, feszítőkaros géptípushoz a gyártó egy teljesen új, már nem a gépben előhívódó (100-as jelzésű) filmtípust alakított ki. Az, hogy a kép kifejlődése a gépen kívül történt, gyorsabb felvétel-ismétlési lehetőséget jelentett. Ez után a távmérős, Newton-keresős kamerák egész sorát dobták piacra, némelyik típust sok műanyag felhasználásával egészen könnyűvé tették. A 430-as típus az 1970-es évek végéig készült.

A 8x8 centiméteres képet adó, 600-as jelzésű anyagra dolgozó gépek gyártása Kadlubek szerint 1981-ben indult a fixfókuszos, 14,6-os fényerejű, 109 mm-es gyújtótávolságú objektívvel felszerelt 650-nel. A legtöbb új 600-as modell (öt!) 1997-ben jelent meg.

1986-tól 1997-ig gyártották a 8x8 cm képméretű képet adó, 10-es fényerejű, 125 mm-es objektíves Image kamerákat, az 1200-as jelzésű anyaghoz.

Külön életet él az 1975–1992 között fejlesztett SX modell, amelyet már forgalmazásának idején is legendák öveztek. Egy 1988-ban kiadott német fotótechnika-történeti könyv a 95-ös, 8,5x11,5 cm-es képméretű gép leírásánál megemlíti Land kiindulásait is, így Rott Andornak a Gevaertnél és Dr. Edith Weydének az Agfánál elvégzett, 1941-es kísérleteit. Az ismertetés végén a szerzők szinte dicsérően írták le, hogy a Polacolor színes eljárás 1963-ban jelent meg, az SX 70-be pedig 144 szabadalom (!) épült be.

A laposra összecsukható, tükörreflexes, 1978-tól már ultrahangos automatikus élességállítású SX 70-be 8-as fényerejű 116 mm-es objektívet szereltek. 1992-ig legkevesebb 28 féle változatban készültek ezek a gépek, de a 8x8 cm-es méretű nyersanyag más típusjelzésű modellekben, így például az 1000-esben is használható.

A jelen

Az SX 70 hasznos képmérete valójában 77x79 milliméter. Ezt egy fehér képszél keretezi. Ennek mérete (egy, a cikk megírásakor kezembe került, exponálatlan csomagban): balra és felül 5,5-6 milliméter, jobbra 4,5-5 milliméter, alul 22 milliméter. A hátoldalon, alul lévő vegyszer-tartó rész mérete 17 mm.

Ez a paszpartuszerű, egyértelmű és karakteres képlehatárolás magától értetődő szignálási lehetőséget ad a készítőnek. A japán Araki Nobuyoshi SX 70-es alkotásait először az 1990-es évek végén, a párizsi Centre National de Photographie-ban láttam, ahol egy terem egész falát beborították a szignált képek. 2010. május 29-én Bécsben, a WestLicht árverésén már egyesével került új vevőkhöz a szám szerint hét darab mű, 300, 400, 500 eurós kikiáltási árról indítva. A leütési árak eltérőek voltak, 300 és 850 euró között szóródtak.

Érdekes dolog, de az SX 70-es képek jellegzetes megjelenési módja talán jobban megragadta a reklámgrafikusokat, mint a fotósokat. Úgy látom: a fentiekben milliméterekben is kifejezett oldalarányok és a paszpartuszerű forma szinte „a kép” szinonimájává vált az elmúlt harmincöt évben. Egyes utazási prospektusok, hirdetések alátámasztani látszanak ezt; sőt, a cikk megírásának idején, 2010 októberében is „fut” egy kereskedelmi plakát, amelyen egy család képe ilyen kialakítású képmezőben látható.

Fazekas Lajos mezőtúri gyűjtő Polaroid klubot szervezett és márkatörténeti tárlatot is rendezett. Kecskeméten, a Magyar Fotográfiai Múzeumban pedig a klubvezető Polaroid képeiből láthattunk kiállítást.

Az amerikai céggel és termékeivel természetesen gyakran találkoztam a photokinán, ahol 1990 óta minden alkalommal megcsodáltam olykor csökkenő alapterületű és változó tartalmat közvetítő pavilonjukat, standjaikat. Néhány éve például az Amszterdamban élő ismert magángyűjtőt, Manfred Heitin-get kérték fel, hogy az 50x60 centiméteres képet készítő gép köré szervezzen programot.

Sajnos, a 2008-as kölni utazásom családi szempontból rendkívül rossz időpontra esett, így nem figyeltem fel arra, hogy a Massachusetts állambeli Cambridge városában lévő Polaroid cég beszüntette működését.

A legellentmondásosabb, ez évi hírnek azt mondanám, ami szerint a Polaroid Collectiont, azaz a cég művészi fotókból álló gyűjteményét a New York-i Sotheby június 21–22-ei árverésén értékesítették, 485 tétel formájában. A gyári raktárkészlet egy részét egyébként állítólag egykori designerük, Paul Giambarla vette meg, így a „régi” nyersanyagok közül kettőt, ha jól tudom, 2009-es lejárattal ugyan, de átcsomagolva jelenleg is lehet kapni.

A hollandiai gyár pedig nem állt le, stílszerűen Im ossible Project néven szinte lehetetlen vállalkozást indítottak el. A licencek és egyéb jogok betartásával, új néven kétféle anyagot saját (Im ossible) márkanevükön gyártanak. Ezek közül először az SX 70-eshez előállított, fekete-fehér anyag jelent meg. Ennek neve PX 100 Silver Shade. Módomban állt 2010 szeptemberében ezt az anyagot egy SX 70-es fényképezőgépben kipróbálni, három felvételt az illusztrációkban mellékelten közlünk. Érdekesség, hogy a képek hátoldalának jobb oldali alsó részéről – az előzőekben írtakból következően – már lemaradt a Polaroid felirat, továbbá a kép és a fehér szél méretezése pontosabb. Az Im ossible kép belső mérete ugyan szintén 77x79 mm-es, de a keret felül 6,5 mm, mindkét oldalon egyaránt 6–6 mm, alul pedig 22 mm. Hátul a vegyszeres részt én 18 mm-esnek látom. Az új anyagból a pakkfilm-kazetta csak 8 felvételnyit fogad be. A fényérzékeny alap egy részét az Ilford készíti, erre egyértelmű jelzés utal a csomagoláson. 2010 nyarán megjelent az új, már Im ossible márkájú színes anyag is az SX 70-es gépekhez.

Az SX 70-es és 600-as gépek bár elektromos energiával működnek, de az elemet nem a gépvázba kell helyezni, hanem az a pakkfilmkazettában található, a nyersanyag alatt. A szeptemberi híradás szerint kifogytak a raktárról a régi elemek, így az új gyártónak ezt is saját termékkel kell pótolnia. Az Impossible Project eddig három helyen nyitott üzletet: New Yorkban, Berlinben és Bécsben. Bár az Interneten keresztül is lehet vásárolni, én a bécsi üzletbe látogattam el. Nagyon jó, hogy már kiürült pakk-kazettákat is tartanak a boltban kéznél, így a vevő ki tudja próbálni vásárlás előtt, hogy a gépe egyáltalán működik-e. Utalnék a 19 évvel ezelőtti Fotóművészet-cikkre, azzal a csendes megjegyzéssel, hogy a mai használtcikk-vásárló lehet, hogy éppen olyan gépet vesz meg egy pesti üzletben, mint amire a fotóművész is hivatkozott (lásd: két kamerája, sajnos, elromlott…). Az érdeklődőnek bemutatják az eszközök használatát is. Ez azért fontos, mert az Im ossible PX 100 Silver Shade nyersanyag az SX 70-es gépből való kigördülése után még tíz másodpercig eléggé fényérzékeny, és ezért le kell takarni valamiféle sötét anyaggal. Tűző napsütésben történő külső felvételnél hasznát látjuk egy zabos tarisznyának is nevezhető, a gép elejére illesztett zsákszerű tartónak, amiben az előhívás/fixálás megtörténik.

Érdekes, de számomra ismerős helyzet állt most elő; jómagam 1970 óta fényképezek szisztematikusan régi gépekkel, és barátaimmal öt fotókiállítást rendeztem Régi gépek – mai képek címen. Ebbe beleillik a mostani polaroidos, újpolaroidos szituáció, hiszen a jelenleg kapható anyagot különböző korú, de „régi” és használt gépekbe kell, lehet betölteni.

A cikk képanyagában ezúttal a gyűjtői-felhasználói hozzáállás szerint azokat a gépeket mutatom be, amelyekhez a szöveg megírásakor hozzáfértem, és amelyekbe jelenleg nyersanyagot lehet kapni. Ezek a következők: SX 70-esek, 600-asok (ezekbe vásárolhatunk új anyagot). 100-as típusú anyagot használó kamerák, illetve az 1200-as anyaggal működő Image gépek (ezekbe átcsomagolt, de eredeti Polaroid filmet vehetünk). A képeken szereplő eszközöket a múltkori számban látható Nikonokat is rendelkezésemre bocsátó, vidéken élő barátom kölcsönözte, illetve részben a saját tulajdonomban találhatóak.

Happy end (?)

Jó lett volna a cikket egy jó hírrel befejezni: de hát szakíró tervez, kereskedők végeznek… Felbátorítottam ugyanis egy pesti fotókereskedőt: próbálkozzon az Impossible anyagok hazai értékesítésével. Ő járt a photokinán, beszélt az érdekeltekkel, első megrendelését el is küldte, de úgy tűnik, annak beérkezését nem a lapzártához időzítik. Fotóbolt-tulajdonos ismerősömet ráadásul költözésre késztetik, így több, mint valószínű, hogy a lap megjelenésekor már új címen, újonnan megnyitott boltjában törölgeti a pultokat. Ennek tényszerű adatait azonban csak az utolsó pillanatban kívánja közzétenni.

u

Ismét visszautalva a Fotóművészet 1991-es számában megjelentekre: jó lenne, ha így utolsó utáni pillanatban, majdhogynem post festa azért mégiscsak kialakulna valamifé le hazai rögtönkép-művészet.

Fejér Zoltán

Fejér Zoltán felvételeinek teljes képaláírásai:

„Önarcképárnyékkép” Fejér Zoltán felvétele Polaroid SX 70es

fényképezőgéppel, PX 100 Silver Shade típusú, Im ossible márkájú nyersanyagra (Budapest, 2010 október)

„Paprikák” Fejér Zoltán felvétele Polaroid SX70es fényképező

géppel, PX 100 Silver Shade típusú, Im ossible márkájú nyersanyagra

(Budapest, 2010 szeptember)