KOVÁCS MELINDA MESÉJE

(Bevezető)

A tárlaton egy mese képei láthatók.

A tiszta forma jelenik meg előttünk, amelynek múltja, jelene és jövője van. A tiszta formát láthatjuk, amelyik úgy él, mint bárki közülünk; a tiszta formát, amelynek hétköznapjai és ünnepei vannak, viszonyrendszerei, társas kapcsolatai; amelyik nem csupán létezik, de él is; a tiszta formát, amelyik még reprodukcióra is képes, hiszen a képeken megjelennek utódai.

Természetükre környezetükből, eszközeikből, tárgyaikból következtethetünk, a miliő segít a tiszta forma életének megismerésében. A tiszta forma élete a képeken megjelenő létével azonos, ennek értelmét segít megérteni a látvány. Megérteni a lét(ük) értelmét.

A mesesorozathoz maketteket készítettem, a terek bemutatásához valóságos tárgyak kicsinyített változatait. Az enteriőrökhöz asztalt, széket és más különböző tárgyakat, amilyenek egy élettér kellékei.

Két formát gyúrtam gipszből és más anyagokból össze. Kidolgozatlanságuk tudatos; különböző terekbe helyezve, különféle tárgyakkal körülvéve őket alakul ki a történet, és ismerhetjük meg jellemüket.

A makettekkel megépített terek fényképezéséhez analóg technikát használtam, fekete-fehér filmet és papírt, melyeket utólag kézi színezéssel megfestettem.

Fotózás közben munkaképeket is készítettem, így átfogóbban láthatjuk a munka folyamatát.

A csönd vagy annak hiánya minden hangzó művészetnek része, de nagyon bonyolultan, nehezen kielemezhető módon van jelen a vizuális alkotásokban. A kép és a szobor ugyanis első megközelítésben – a ritka, távoli mitológiai és legújabb kori technológiai ellenpéldákat leszámítva – néma. A vándormotívum ugyan több nagy szobrász életébe is beleszőtte az alkotásvégi őrült pillanat eksztázisát, amikor a mester az eleven létbe hívogatja az általa faragott „teremtményt”, vagyis az élő és élettelen közötti határ átlépését követeli tökéletes(nek vélt) művétől; ez azonban nem sikerülhet.

Tudjuk, Pygmalion halálos – vagy inkább „életes” – szerelme Afrodité közbenjárására meglágyítja, sőt meg is eleveníti a ciprusi szobrászkirály elefántcsontból faragott kedvesét. Mi több, a teremtés a biológiai létrendben is folytatódik Páfosz születésével. De azt is tudjuk, ahogyan az ókorban is tudták, hogy a szobor valamennyiünk mitológián kívüli életében legföljebb a Gadamer által feltárt módon élhet: a tárgy öregedése nem a biológiai struktúrák létállapotából, hanem az erózió pusztításából következik. Ráadásul Ovidius magyarázata szerint Pygmalion saját alkotása iránt felgerjedő szerelme merő tagadás következménye: a király az élő aszszonyok hűtlensége miatt lett nőtelen s szeretett bele az élettelen anyagba, hogy utána paradox módon életet kérjen számára. És eredményezhet-e létállapot-ugrást egy tagadás, teremthet-e bármit is a gyűlölet?

Ezért Michelangelo hiába kéri és várja Mózesétől a megszólalást: csupán a művészet termékeny és mindenki számára könynyen értelmezhető önbecsapása az a gondolat, hogy képes átlépni a lét és nemlét határát, vagyis hogy a művész életet tud teremteni. Érdekes, hogy mindez a képesség destruktív módon föl sem merül: senki, még a gyilkos sem gondolja magát alkalmasnak arra, hogy a létezésből a teljes nemlétezésbe legyen képes taszítani áldozatát. Valószínűleg azért, mert az alkotás mibenlétét a teremtés analógiájaként próbáljuk megragadni, és sem a halál, sem az örök kárhozat nem eredményezi az emberi lényeg – teológiai műszóval kifejezve, a személy – megsemmisülését. A nemlét ugyanis nem a létezés tagadása, hiszen a létezés nem tagadható, a nemlétezés nem állítható. Ebből nyilvánvaló, hogy a káosz és a rend vagy a csönd és a hang létrendje egyforma. Ellentétek, de egyformán részesülnek a létezésből. Vannak.

A szobor és a kép mindig néma marad, szerencsére. Ugyanakkor némaságuk fedhet zsivajt, kiabálást, suttogást, hallgatagságot vagy éppen csöndet. Az alkotással folytatott dialógus voltaképpen értelmezés, és az elrejtettségben található hasonlóság ellenére is alapvetően különbözik az imádságtól. Persze az imádság is válhat képzelgéssé, és egy fontos alkotás megfejtésével eltöltött gyötrelmes éjszaka után is gondolhatja bárki, hogy megtört a némaság. Gondolhatja, de az őrület határán innen maradva tudnia kell az igazságot. Mózes, hiába van arcán a létezés természetes magabiztossága, néma marad.

A képek és szobrok némasága mögött tehát sokféle hang vagy zaj lehet. A csönd és a csendesség, lényegét tekintve, vagyis a dolgok létezésének legmélyén, kézen fogva jár a szegénységgel. Édestestvérek, akik sokszor tarka ruhákkal leplezik kilétüket. Máskor azonban pőrén állnak előttünk, és kérdőn néznek a szemünkbe.

Egészen biztos, hogy a Tiszta forma képeinek némasága csendességet takar, amelyhez legalább két úton is eljuthat a szemlélő. Az első út nagyon közvetlen: a tiszta formát megtestesítő lények az emberhez való minden hasonlóságuk ellenére érzékszervek nélküliek. Legalábbis szájuk, szemük, orruk nincsen. E hiányosság azonban láthatóan nem akadályozza őket a hétköznapi életből való részesedésben; hiszen ugyanúgy olvasnak, esznek, isznak, fényképezkednek, sakkoznak; ugyanúgy élik életüket, mint mi, a környezetünkkel többé-kevésbé látható módon interakcióban álló „társaik”. A hiányosság ezért furcsa fogyatékosság, amelyet számunkra ismeretlen módon győznek le.

Fogyatékosságuk azonban eltávolít minket. Kívülállóként szemléljük, mi több, méregetjük a Tiszta forma lényeinek életét. Éppen úgy, mintha embereket látnánk: a fül hiányából tényleges süketségre, a szem hiányából vakságra következtetünk, bár e hiányokat valahogyan mégis legyőzik a furcsa lények. Nem heroikusan küzdve a sorscsapással és nem is keserves többletmunka által. Így nem is kihívás számukra a fogyaték, és nem látszik úgy, hogy fogyatékos létüknek tudatában is lennének. Mi azonban igenis tudjuk, hogy „tisztaságuk” olyan hiányosság, amely vakságba és némaságba kell, hogy borítsa hétköznapjaikat. A képeket tekinthetjük egészen „dokumentarista” alkotásoknak is; megrázó riportsorozatként a látásuktól és hallásuktól (és egyéb testrészeiktől) megfosztott lények világáról. Ahol nincs szem és száj, ott szükségszerű a csönd, még ha ez csupán a fizikai zajkeltés és zajbefogadás hiányát jelenti is. A Tiszta forma lényei örök csöndességben kell, hogy éljenek.

A csendesség második szintjét a képek csendéletszerűségéből érthetjük meg. Nem minden csendélet „csendes élet”, Stilleben, de a Tiszta forma biztosan az. Egyszerre csendélet és életkép, egy konstruált, sosem volt és sosem lesz valóság része. Hasonlóan a korábbi mesékhez, motettákhoz, alpári csendéletekhez. Kovács Melinda át- meg átjárja a műfaji határokat; képein a festészet fotográfiába fordul, a fotográfia festészetbe; a kiállításokon megjelenő makettek pedig a szobrászat irányába tágítják a műértelmezési kereteket. A gondosan megkomponált életkép nála voltaképpen csendélet, sőt, még az olykor drámai vagy ijesztő tájkép is csak csendélet-mivoltában érthető. És határokat járnak át a különös, bizarr, ijesztő, szokatlan figurák is: korábbi képein az emberlábú műeper, az enyelgő baromfipár vagy a babakarral a csőrében ábrázolt, kitömött varjú. Mindez reális közegben értelmezhetetlen.

A Tiszta forma képsorozat akár a sokféle fikcióként létező konstruált valóságok karikatúrája is lehetne. És legfőképpen a saját világunké. Miféle Vénusz és miféle Mózes született meg a tagolatlan tiszta formákból? Micsoda bizarr lények prototípusai ezek? ?k a tiszták, a szabályosak, a szépek, és mi vagyunk a tisztátalanok, szabálytalan öszszevisszák, a rondák? Akarnánk-e, hogy megelevenedjen ez a valóság, szeretnénk-e a nem-létezésből a létezésbe hívni a Tiszta forma lényeit? Akarnánk-e, hogy megelevenedjenek és megszólaljanak a képek lakói?

De hiszen mindez már meg is történt. A sorozat bizonyos szempontból a hétköznapi kisszerűség maró gúnnyal megfogalmazott, fájdalmas kritikája. Ezért nem ijesztő a fej- és kéznélküliségük. A hétköznapi és ünnepi élet gondos aprólékossággal kidolgozott tereiben minden hiányosság inkább mulatságosnak, mint félelmetesnek hat. Amik félelemkeltők lehetnek a sorozatban, azok mi magunk vagyunk, a sokszor fullasztóvá váló kis életünk.

És itt érkezhetünk el a legmegrázóbb felismerésig. Hiszen ezt az életet éljük, a puszta akarat révén ezt hívta életre Valaki. Pygmalion szobra legalább tökéletes volt, Michelangelo Mózese maga a megtestesült szépség.

Törekedhetünk mi a jóra, de hová juthat a Tiszta forma lénye a törekvés által?

Vagy éppen ez a reménykeltő?

Fáy Zoltán