KÖNYVESPOLC

Korképek 1968–1979 és 1980–1989

384, 427 oldal 290, illetve 315 fotóval, 24,4 x 29,4 cm

Magyar Távirati Iroda Zrt.

ISBN 978 963 887576 7 8 és ISBN 978 963 7560 40 8

Nagyon könnyen megszoktuk, egykettő természetesnek vettük, hogy a Magyar Távirati Irodánál évekkel ezelőtt megváltozott valami. Az is egy hungarikum, hogy a mondás: Fejétől bűzlik a hal, mennyire negatív kicsengésű. Pedig ha az a gyakoribb is, de mégsem az egyetlen lehetőség, hogy a főnök tönkretesz mindent.

A Korképek sorozat utolsó két kötetének egymásra torlódása is jelzi, hogy ennek az aranykornak itt most vége van. Lehet, utána is szép napok jönnek, azt majd meglátjuk, de maradjunk még ennél: itt a világnak a legegyszerűbb dolga lett ismét kipróbálva, és megint működött. Mindennek a nyitja a dolgok rendeltetésszerű használata volt. A főnöki hatalomnak, a szellemnek, az emberi-munkatársi tehetségnek és igyekezetnek, az anyagi eszközöknek, vagy akár a munkaidőnek a rendeltetésszerű használata éppen elegendő volt az értékteremtéshez. Mindehhez nem kell más, mint egészséges lélek, éppen az, amivel legszűkebben áll az ország.

Ami értékről itt most beszélünk, az persze csak a jéghegy csúcsa. Az MTI és jogelődjei valamennyi dolgozója, a maguk idejében, tehetségük, szorgalmuk és tisztességük arányában-előjelével mind hozzátették a magukét a nemzeti emlékezet fenntartásához, ötmillió pozitív kópia mellett összesen mintegy tizenhárommillió eredeti negatívval, pontos helyszínnel, dátummal, képaláírással, ennyi jelenléttel, koncentrált figyelemmel, azonosulással. Ami ebben az aranykorban történt, az „csupán” a képvagyon felmérésének elindítása, és ennek a képiesült emléktömegnek a megcsillantása az ország közönsége előtt. Ez utóbbi is elsülhetne sokféleképpen, de az egészséges lélek itt is jól vizsgázott, a gerincek pedig egyenesek maradtak. Ellenpéldákat keresve olvasgatni kell újkeletű önéletrajzokat, visszaemlékezéseket, be kell menni a könyvesboltokba, leemelgetni a polcokról az elmúlt ötven évet „feldolgozó” könyveket, és látni lehet, miféle kísértéseknek tudnak nem-ellenállni emberek abbéli félelmükben, hogy (élet)művük majd nem ítéltetik eléggé (aktuál) pártosnak. Pedig mennyivel egyszerűbb a dolgokat megmutatni úgy, ahogyan eredetileg voltak, mint lehazudni, kiszínezni, átszerkeszteni a tényeket, hogy egyértelmű legyen a (most éppen) hova tartozás. Nem ellopni a történelmet és fabrikálni helyette újat, korszerűt, hanem segíteni az embereket felnőni ahhoz, hogy azt a régit érteni megtanulják. Nem akarom én megbántani Vince Mátyást, Féner Tamást azzal, hogy megdicsérem őket, hiszen ők ezt nyilván von Haus aus hozták magukkal, és az ember az ilyesmit természetesnek, nem pedig érdemnek tartja. Az MTI-ben – a szocialistának nevezett éra során – igen erős cenzúra-öncenzúra működött, nehogy a rendszerre nézve „dehonesztáló” képek onnan nyilvánosságra kerüljenek. A Korképek szerkesztői még azt is elkerülték, hogy ezeknek a „cikis”, akkor a páncélszekrénybe elzárt képeknek a felhasználásával kergessék a sikert, „erősítsék” a mondani valót. Jól tették. Ez az egész attól csodálatos, hogy becsületesen is működik. Sőt: csak úgy működik..

Szatmári Gergely: Conventional

122 oldal 95 fotóval és 79 szövegközi képpel, 29,6 x 25 cm

Art & Design Kft., 2008., ISBN 97896345485

Szatmári Gergely képsorozata meglehetősen rendhagyó munka: látszólag a vívókról szól, pedig nem. A legkevésbé sem kell a vívás (vívósport) iránt érdeklődni ahhoz, hogy élményt jelentsen, sőt megkockáztatom azt is, a szurkáláshoz való túlzott hozzáértés még gátja is lehet a képekkel való azonosulásnak. Az én olvasatomban a vívóruhák jelmezek, a mozdulatok, pózok, beállások pedig egy szépen koreografált tánc részei. Én egy többfelvonásos táncjátékot látok, feszes dramaturgiát, kiválóan rendezett, szépen megvalósított produkciót. A történet elemelkedik a földtől, és emiatt az elsődleges történés valósága már nem jelent kapaszkodót, hivatkozási alapot – és ballasztot sem: a költött valóságnak önmagában kell helytállnia, és ebben nincs is hiba. Ez nem mindennapi teljesítmény. A szokásos dolog (nem mintha abban könnyű lenne jól teljesíteni) az, amikor a képek valóban arról szólnak, ami első rápillantásra kézenfekvő: hajléktalanról, olajbányászról, újgazdagról, riportról, szociográfiáról. Vannak persze elrugaszkodási kísérletek, de akiben ehhez a megfelelő képességek megvannak, meseszövés, dramaturgia, kreativitás, kitartás, szervezőkészség, mifene, az nálunk inkább filmesnek áll. Ehhez a könyvhöz minden megvolt, és nyilván hatalmas ügyesség is, mert ha üzleti alapon elkezdeném beárazni a gyártás költségeit, megrendítő összeget kapnánk. Utazás, helyszín, modell, jelmez, és minden más lenyűgöző színvonalon – ezt a produkció kedvéért összehozni megfizethetetlen lenne.

Szatmári Gergelynek malaca volt, hogy születésével éppen kivárta azt az időt, ami lehetővé tette, hogy már éppen belenőhessen ebbe az itteni új, ridegebb, de az egyéni teljesítményeknek talán kedvezőbb világba. Az, hogy ezzel a szerencsével így él, felettébb tiszteletre méltó teljesítmény.

Fejér Ernő: Üzenőfüzet

192 oldal 169 képpel, 24 x 28,5 cm

Folpress Kiadó, 2010., Szerk.: Gera Mihály, ISBN 9789638816160

Nem tanulság nélkül való Fejér Ernő könyvének elején a művész önéletrajzát elolvasni. Azoknak ajánlom leginkább, akik a körülmények kedvezőtlen voltára fogják megtört ívű vagy soha ki nem bontakozott szakmai teljesítményüket. Fejér Ernő eddigi életművét látva nem is igen tudjuk elképzelni, mi lett volna belőle szerencsésebb csillagállások esetén. De ahogy a pingvin sem sokat lamentál azon, miért kell neki a jeges vízben fürdés után egy jégtáblán szárítkoznia, olyan természetességgel sorjáznak az önéletrajzi adatok, az önerőből kiérlelt, megküzdött szakmai előmenetel lépcsőfokai. Ha valakinek példa kell arra, hogy a tehetség, ha elhivatottság is társul hozzá, megtalálja a maga útját, annak itt a bizonyíték.

El lehet játszani a gondolattal, mennyire egymáshoz illettek volna például Baranyay Andrással egy söröző asztalánál, de Fejér Ernő a tanulásban és az alkotásban is magányos farkas maradt. A főiskolai felvételhez, mire oda kerülhetett volna, már túl öregnek találtatott, a tanítást pedig először Kunt Ernő (aki őt miskolci tanszékére meghívta) korai halála szakította meg, másodszor (mint Boross Györgyét is Nyíregyházán) az a magyar idiotizmus, ami nem a képességekhez, hanem csak és egyedül gagyi papírokhoz köti a gyerekekkel való foglalkozás lehetőségét. Magam ugyan harminckét év alatt egyetlen embert nem láttam, akinek esetleges tanári alkalmatlanságát valamely pedagógiai végzettség enyhíteni tudta volna, mások viszont tanításra születtek, a Világ mégis a papírokkal cicomázott kontraszelekció útján halad.

De lehet, Fejér Ernő esetében mindennek nincsen is nagy jelentősége. Vele született tehetsége is fityiszt mutat az adminisztratív rendnek, a fotó, a képzőművészeti fotó, a képzőművészet (szobrászat, festészet, grafika) átfedésében hol itt, hol ott kapott hangsúlyt és értelmet. Hány ember alatt beszakadt a jég, mikor óvatlanul a fotóról a képzőművészetek felé, vagy onnan ide kezdett csúszkálni, de itt semmi nem hibádzik, sőt innen nézve nincsenek is határok, csak a művészet mint olyan.

A szónak, hogy Üzenőfüzet – Babits óta különösen – gazdag tartalma van. Ha üzenni kell, az a kommunikáció nehézségét jelenti. Talán a mondandó iránti kíváncsiság hiányát, talán csak a kíváncsiság meglétében való kételkedést vagy a félelmet, hogy van-e elegendő ok (vagy tehetség?) a csend megtörésére, az üzenő és az üzenet címzettje közötti űr átívelésére. Fejér Ernő művészként hosszú évek alatt nyilván megnövesztette a maga csigaházát, és művei is magabiztosak a magas művészi színvonal okán – hogy a lélek belső bugyraiban milyen kétségek, vívódások vannak, azt a könyv címéből lehet finoman meghallani.

Benkő Sándor: Az idő fogságában

104 oldal 123 képpel, 24,7 x 30,4 cm

Társalgó Galéria, 2010., ISBN 9789638856845

A fotótörténetből tudjuk: kezdetben a fotográfusok jelentős része festőből vagy gyógyszerészből lett fényképésszé. Utóbbiakat vegytani ismereteik predesztinálták a sikerre, előbbieket művészettörténeti jártasságuk, kompozíciós készségük, szemléletük, tehetségük. Mindezek ellenére mai is sokszor vita tárgya, hogy szüksége van-e egyáltalán egy fotográfusnak valamiféle „képzőművészeti” képzésre – rajztanításra, például. Aki ezt konkrétumokkal alátámasztva tagadja, egyet felejt el: azt, hogy nincsen meg a példák ellenpróbája. Az, hogy ha valaki e nélkül is sokra vitte, nem jelenti azt, hogy jobb képzéssel ne vihette volna akár még sokkal többre is.

Érdekes, hogy a képzőművészet felől a fotográfiába érkező kortárs magyar művészek közül többen is messze táboroztak le – legalábbis látszólag – a képzőművészeti fotográfiától. Nagygyörgy Sándor (nekem még kortárs…) a természetfényképezésnél, Hortoványi István és Benkő Sándor az alkalmazott fotónál. Utóbbi esetben ez a könyv ad kiváló lehetőséget arra, hogy a kettős vonzás eredményét tanulmányozhassuk. Benkő Sándor oly annyira fontosnak tartja képzőművészeti gyökereit, hogy albumában jelentős teret ad rajzainak, szitanyomatainak, rézkarcainak. Fényképei ugyanakkor a szó szoros értelmében vett fotográfiák: még csak nem is érintik a határokat. A másik területen való jártasságról leginkább a képek tökéletessége árulkodik.

Gyenes Zsolt: Fotográfia mozgásban (Kortárs fotográfia Pécsről)

120 oldal 59 képpel, 21,4 x 24,2 cm

Alexandra, 2010., ISBN 978 963 297 284 8

Gyenes Zsoltnak, a Kaposvári Egyetem Fotográfiai tanszéke tanárának könyve egyszerre két célt is szolgál. Az első: kibogozni, helyére tenni a szálakat, amik a fotó technikai megújulásnak indult, de mindent alapjaiban érintő változásának során öszszekuszálódtak, elszakadtak. Felettébb bátor, de tanárnak kötelező vállalkozás: az átalakulásnak annyira a sűrűjében vagyunk, hogy biztosat senki nem tud. Bármilyen tézissel legott szembeállítható az antitézis, a szintézistől pedig még évek, és saját jelenlegi korlátaink választanak el minket. Gyenes Zsolt ebben a helyzetben a szellemi provokáció útját választotta. Felvázolt egy tiszta gondolatmenetet az azt megerősítő hivatkozásokkal alátámasztva, egy tézist úgy, mintha ahhoz kétség sem férhetne. Innentől az olvasóra bízza, veszie a fáradságot a kétkedéshez, ellentmondáshoz, saját véleménye megfogalmazásához. Aki ezt nem teszi, az olvasottakkal az sincsen becsapva, de aki igen – még ha az ő tézise esetleg nincsen is közelebb az igazsághoz a könyvben megfogalmazottnál – egy jó gondolkodással mindenképpen gazdagodni fog, mire a könyv végére jut.

A kötet második része valójában a pécsi fotográfusok munkássága előtti tisztelgés. Rászolgáltak erre a megbecsülésre, hiszen jelentős vonulatát jelentették-jelentik a kortárs magyar fotográfiának, és alkotó tevékenységükön túl puszta létük is, mint együttműködő csoporté, értéket és érdekességet képvisel.

A szerzői jog gyakorlati alkalmazása a digitális online környezetben

373 oldal, 17,3 x 24,5 cm

Komplex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft., 2010., ISBN 9789632950785

A könyvvel kapcsolatban két emlék jut eszembe: az egyik annak emléke, milyen önfeledt utálkozást láttam művésznövendékek arcán, mikor kötelező tananyagként adózási, jogi, és más alantas témákkal mert az iskola előhozakodni. A másik emlék ezen tárgyak tanárának beszámolója arról, hogy olykor telefonokkal, levelekkel halálba szekálják volt növendékei, hogy bepótolják – már a gyakorlat szorításában – azoknak az ismereteknek a megszerzését, amiket korábban olyan büszkén elblicceltek. A szerzői joggal valamennyien sűrűn találkozunk. A jogértelmezésünk valószínűleg sajátságos, bár ezt erősen befolyásolhatja az, hogy a dolog éppen a javunkat szolgálja-e, vagy minket fenyegetnek, sarcolnak. Bármi is legyen pillanatnyi pozíciónk, a tudatlanság egyik helyzetben sem hasznos, és nem is jópofa. Ennek fényében egyáltalán nem kidobott idő ennek a könyvnek az olvasgatása, és nem is lesz unalmas, sőt: mint a jó regényben, szimpátiák és ellenszenvek fognak ébredni bennünk a résztvevők iránt, és drukkolni fogunk és elszomorodni, mikor Robin Hood feje a porba hull.

Tiszavárkonytól Montrealig – Várkonyi László

179 oldal 164 képpel, 24,2 x 33,4 cm

Magyar Távirati Iroda Zrt., 2010., ISBN 9789637560392

Előző számunkban foglalkoztunk Várkonyi László munkásságával, és mostanra megjelent a róla szóló könyv is. Nem szaporítva a szót, először is annyit említenék, hogy Várkonyi László „újrafelfedezése” is egy darabja annak az MTI-hez kötődő aranykornak, amit fentebb emlegettem. Élmény volt végigülni a könyv sajtóbemutatóját, látni-hallgatni a könyv létrejöttén munkálkodó emberek lelkesedését. Mint a mesében, a munkának öröme és eredménye volt, „de” és „sajnos” nélkül; nem tudom, miben halnánk meg, ha ez a dolog országos jelenséggé válna.

A másik egy rövid ajánlás: aki szeret egy-két emberöltő távolságra visszatekinteni, ne hagyja ki ezt a könyvet. Hála Istennek az még nem celebvilág volt, kicsivel többet kellett tenni, mire ismertté lett valaki. Érdemes elidőzni ezeknek a szinte már kivétel nélkül meghalt híres embereknek a valamikori arcképe előtt. Vannak, akikre már csak így emlékszünk, de néha mint egy visszafelé vetített háborús film: a bombák pattognak fel a levegőbe, és a porból hirtelen felépülnek a házak, úgy változnak vissza az idő által szétrágott, ismerős arcok csillogó szemű, világmegváltásra induló fiatalokká. Számomra egyébként a híres színészeknél érdekesebbek a történelmi figurák. Keresi, és általában nem látja az ember az arcukon a felismerést, hogy hamarosan elfogy majd lábuk alól a futószőnyeg.

Kovács Endre: Szilágyi László – Lacko

69 oldal 53 képpel, 21 x 21 cm

,,Miklós utca 18” Művészekért Alapítvány, Veszprém, 2010., ISBN 9789630800600

Számtalanszor találkoztunk a Kisképzőben, négy éven keresztül tanítottam fotószakos osztálytársait, és ott nagy volt akkor a szellemi és fizikai közlekedés is az egyes műtermek között. Halálhírét is egy osztálytársa hozta utóbb, szomorú arccal, a Világnak pedig az Interneten át jutott tudomására:

,,SZILÁGYI LÁSZLÓ 1966–2007

Írta zoepit több éve

Szilágyi Lackó festőművész 2007. február 3-ára virradó éjjel felakasztotta magát lakása padlásán egy angol zászlóval.

Azonnal meghalt.

Nélküle semmi sem lesz a régi már..

Az ajtó bezárult...!"

Ezért hát Kovács Endre fotóeszszéje, szép könyve is, hogy segítse feloldani az élet egyébként nyilvánvalóan feloldhatatlan igazságtalanságát: a magát punk festőként meghatározó művész, Veszprém egyik ismert alakja, akinek nyilván lételeme volt a „hivatalos világtól” való erős távolságtartás, önként vállalt (az ő szemszögéből nyilván a körülmények láncolatából logikusan következő) halála után lassan a „hivatalos világ” része lesz. A róla szóló blogbejegyzések szerint híveinek-barátainak ezt nem könnyű feldolgozni, mintha a befogadással sérülne a befogadott nimbusza – pedig nem így van. Lépni már csak az élők tudnak, és dolguk is, hogy megtegyék.

Szilágyi Lackó, ahogy lassan (vagy ha életkorát nézzük, tragikus rohanással) szorult kifelé földi életéből, úgy festette egyre szűkebbé maga körül lakása falait. Nem is tudni, ez a lakás halála előtti, vagy már halál utáni életének teréül volt-e inkább szánva, de végül is az utóbbi vált belőle. Kovács Endre ezt a lakást (festményt? műtárgyat? emlékművet?) vette esszéje tárgyául. Megismerhető-e a világ, tették fel valamikor a kérdést, amire a helyes válasz az volt, hogy igen is, meg nem is: úgy sohasem, hogy azt mondhassuk, kész, vége, mindent tudunk róla. Erre az esetre ez különösen igaz. Kovács Endre képei a legkevésbé sem „festményreprodukciók”. Arról maga Szilágyi Lackó gondoskodott, hogy a megfejtés ne legyen egyszerű, de egy mélyinterjú amúgy sem az. Egy interpretációnak vagyunk részesei, az egészből nagy beleéléssel kiválogatott részletek sorba rendezésének. Ahhoz, hogy ennél sokkal többet a műről és művészéről megtudjunk, a műben magában kellene élnünk, még hozzá Szilágyi Lászlóként. Már persze ha Lackó mindent tudott saját művéről vagy akár magáról, és nem éppen azért hagyta el ezt a Világot, hogy az itt megtudhatatlan dolgokra amott leljen választ.