BESZÉLGETÉS GÁTI GYÖRGY FOTÓMŰVÉSSZEL

– 1954-ben születtél Budapesten. Melyik városrészben?

– Ott, ahol most is lakom, a Bartók Béla úton, a Gellértnél. Meghatározó gyermekkori élményem a hegy, a barlang, a természet-közeliség romantikája. A negyvenedik születésnapomon kószáltam a Kálvin tér környékén, és betértem egy régiségboltba, hogy megajándékozzam magam valamivel. Megláttam egy kis méretű festményt, egy nő sétál egy gyerekkel, háttal vannak, de semmiféle jellemző tájrészlet nem látszik, csak a két figura. Én mégis tudva tudtam, de fogalmam sincs, miből, hogy a Gellért-hegyen vannak. Megkérdeztem az eladót, aki mondta, hogy ez Guzsik Ödön Gellért-hegyi séta című képe. Természetesen a kép azóta a szobám falán lóg.

Évek óta fotografálom a házat, ahol huszonkét éve élek, közben mindketten változunk. Ha az ember huzamosan létezik egy helyen, akkor egyre inkább a részeivé válnak egymásnak. Valaha gyönyörű épület volt, a lépcsőházban vörös szőnyeggel, rézrudakkal. Romlik az állapota, ez az egyetlen ház, amit valamiért kihagytak a Bartók Béla út felújításakor.

Édesapám az Óbudai Szeszgyárban dolgozott, édesanyám az egyik legjobb étteremvezető volt. 1963-ban elváltak, én édesanyámmal maradtam, de édesapámmal is nagyon jó kapcsolatban voltunk, a meleg, biztos családi háttér fontos alapot jelentett. Egyedüli gyerek voltam. Mindkettőjüknek ez volt a második házassága, az elsőből mindkettőjüknek született gyermeke, még a háború előtt, de a háborút sem ők, sem a korábbi házastársaik nem élték túl.

– Miért, mi történt velük?

– Apám feleségét és kislányait Szabolcs megyéből deportálták, ők egyenesen Auschwitzba kerültek. Anyám első férje az esküvőjük délutánján kapta meg a SAS-behívót, valahol Sopron környékén lőtték bele egy gödörbe. Szomorú történet ez is, de elmesélem: anyám Pesten bujkált a három és fél éves kisfiával. Az ostrom alatt egy ismerősével átjött Budára élelemért, addig a gyereket egy IX. kerületi idős asszonyra bízta. Éppen átértek, a Clark Ádám térnél fölkanyarodtak a Hunyadi János útra, amikor a Lánchidat fölrobbantották. Édesanyám csak hónapokkal később, nyáron tudott visszajutni Pestre, az asszonyt megtalálta, de a kisfiú már nem élt.

Édesanyám ügyelt arra, hogy engem megfelelő kulturális impulzusok érjenek, kicsi koromtól rendszeresen vitt operába vagy szűkösebb időkben a Zrínyi utcai BM klub hangverseny-sorozatára. A nagymamám férje Kiskunhalason volt orvos, megengedhették maguknak, hogy képzőművészeti albumokat vásároljanak, mindig azokat bújtam, amikor náluk vendégeskedtünk.

– És a fotó?

– Szó szerint élesen bevillanó emlékem egy 1957-es vagy 58-as gyerekbál a Gellért Szállóban, amikor belenéztem egy vaku fényébe, erre gyakran visszaemlékeztem, ma is pontosan fel tudom idézni a vaku tányérjának a látványát, annyira lenyűgözött. És a rólam akkor készült kép ma is megvan, természetesen. Imádtam a szálloda előtt álló autókat bámulni és az autók előtt fényképezkedni, apámnak volt egy kis bakelit Baby Brownie gépe, meg egy Taxona is, ez utóbbi jól elzárva előlem, nehogy tönkretegyem, mint a nagypapa Watch zsebóráját. Apám nem foglalkozott a képek laborálásával, erre megvolt a megfelelő szakember, Szalay bácsi, akit óvodába menet mindig megbámultam a Bartók Béla úti műterme előtt. De maga a fotográfia nem izgatott. Engem a zene érdekelt, nyolcadikos koromban alakítottunk egy együttest, zongoráztam, énekeltem, dalokat szereztem. Leérettségiztem, levelezőn, mert a diákéveim zűrösen teltek, renitens gyerekként tartottak számon.

– Kicsaptak?

– Persze. Több ízben is.

– Pedig jól neveltnek és szelídnek látszol.

– Az vagyok, amíg igazságtalanság nem ér. Például elsőként adtam be egy fizikadolgozatot (fizikából akartam felvételizni), ennek ellenére egyest kaptam rá, mert a tanár szerint másoltam. Azt mondtam neki, hogy nem normális, emiatt kirúgtak az általánosból. A gimnáziumban történelemből megbuktattak a margózatlan vázlatfüzetem miatt, azt gondoltam, hogy inkább levelező tagozaton tanulok tovább. Anyám szomorú volt, mert biztonságban akart tudni (eleinte a fotográfiát is rémisztő ötletnek tartotta), de nem büntetett.

Az Érzék című kiállításom megnyitóján is elmondtam, hogy soha nem láttam annyira tanácstalan arcot, mint a pályaválasztási tanácsadóé volt, amikor nyolcadikban megkérdeztem tőle, hogy mit csináljak az iskola után. Semmilyen sablonnak nem feleltem meg. „Fiatalember, én önnek semmilyen szakmát nem tudok ajánlani – mondta. – Próbáljon meg valami különlegeset csinálni.” Elmentem londinernek a Béke Szállóba. Elsősorban aktívan használhattam az angoltudásomat, másrészt a szobaajtókon, a bőröndökön, a beszélgetéseken keresztül kis ablakok nyíltak a vasfüggönyön túli világra. Különleges figurákkal találkoztam, a Free együttes kérte, hogy én legyek mellettük, mert velem tudnak kommunikálni. És persze jól kerestem.

Huszonegy éves koromban elkezdtem hangképzést tanulni Mikó Magda tanárnőnél. Különleges asszony volt, az órák után mindig úgy éreztem, hogy sokkal több vagyok, mint előtte voltam. 1975 nyarán elhívott, hogy menjek el vele és a bátyjával Kolozsvárra, a szülővárosába, már nem tudom, miért engem hívott, talán emlékezett rá, hogy egyszer mondtam, még nem jártam külföl dön. Amikor június 16-án megjelentem a lakásán, az asztalon ott várt egy Zenit B típusú gép két tekercs Kodak filmmel: „Fiam, ezzel azt fényképezel, amit akarsz.” Megálltunk itt-ott, nézegettem, próbálgattam a kamerát, tulajdonképpen akkor volt először fényképezőgép a kezemben. És aznap délben, Nagyváradra érve már tudtam, hogy fényképész akarok lenni és semmi más. A hazaérkezésünk után föladtam a bérelszámolói állásomat, és elmentem a Práter utcai szakmunkásképzőbe tanulni. A Práter utcára még visszatérek, de előtte elmesélem, hogy megkérdeztem Magda nénit, mivel viszonozhatnám a sok jót, amit velem tett. Menjek el hozzá szombaton ablakot pucolni. Elmentem, ott volt egy nagyon tehetséges tanítványa is, egy szőke lány. Amikor már szakmunkásképzősként megkaptam életem első tekercs színes filmjét, elmentem a Felszabadulás terére kipróbálni. Egyszer csak ki nem jön szembe, mint ez a szőke lány, akit megkértem, hadd fényképezzem le. A Duna-parton csináltam róla pár képet, háttérben a Várral és a lemenő Nappal, kis vakufény az arcra. Az egyik képpel megnyertem a pécsi középiskolás pályázat Fotó különdíját. Az Érzék kiállítás megnyitójára meghívtam a szőke lányt is, ő eljött, és elénekelte a Nagy utazást, úgy hívják: Falusi Mariann.

– Honnan tudtál a Práter utcai iskoláról?

– Nem volt nehéz, mert piócaként tapadtam mindenre, aminek köze volt a fotóhoz: a MADOME-ba jártam, kerestem a fotósok társaságát. Az iskolától kaptam egy levelet, hogy helyhiány miatt nem tudnak fölvenni a fotó szakra, csak cipőfelsőrész-készítőnek. Akkor átmentem a szomszédunkba Frici nénihez, akiről tudtam, hogy a 7. sz. Intézetben dolgozik adminisztrátorként, és ő átszólt az érdekemben az 5. sz. Intézetbe; sikerült. Az igazgató rögtön az elején elmondta, hogy ez nem riporterképző és nem művészképző, itt szolgáltatóipari fényképészetet oktatnak. Persze, mondtam magamban, mert tudtam, hogy én úgyis magasabb szinten fogom művelni a fotografálást. Ennek ellenére mint a szivacs, szívtam mindent magamba. Hefelle József az első másodperctől megfogott, azzal, hogy Vermeerfestményeket mutatott, meg Sibeliusról beszélt, éreztem, hogy ez milyen jó módszer a pallérozásunkra.

– A többiek is így érezték?

– Akik alkalmasak voltak erre az intellektuális élvezetre, azok igen. Akik buliból kerültek oda, más szempontból, de talán szintén így éreztek. Óriási mázlimra, a második évben az iskola kapott egy feladatot, a magyarországi szakoktatási intézmények lefényképezését. A műszaki jellegű fotózás részt Bérczi Gábornak adták oda, az akkoriban híres naptár- és képeslapfotós Bérczi Lóránt fiának; Gábor abszolút otthonosan mozgott ezen a területen. A másik kiválasztott én voltam, így ahelyett, hogy a tanműhelyben szörnyen ráncos arcokat kellett volna órákon át retusálnom, Gáborral együtt jártuk a várost. ? Linhoffal épületeket fényképezett, én pedig riportszerű képeket készíthettem a hazai szakiskolákról, majdnem a teljes tanév alatt, és közben rengeteget fejlődtem a műszaki és a riportfotó terén egyaránt.

A második évben mindannyiunknak helyet kellett találnunk a szakmai gyakorlat idejére. Még gimnazistaként a barátaimmal gyakran elmentünk a Hungária kávéházba. Gyakran odaültünk az újságírók asztalaihoz, hallgattuk a beszélgetésüket, sőt föl lehetett menni a szerkesztőségekbe, beszívni az írógépszalag szagát. Sajtófotós akartam lenni. Míg a többiek a Fényszövhöz vagy az Ofotérthez kérték magukat gyakorlatra, én a New York palotába mentem, és bekopogtattam Siklósi Norberthez, a Lapkiadó Vállalat igazgatójához. Siklósi Barcs Magdához, a fotóosztály vezetőjéhez irányított, ő tovább a helyetteséhez, egyébként hajdanán az egyik legjobb laboránshoz, Kápolnai Imréhez, aki megkérdezte, mihez lenne kedvem. Felhívott egy számot: „Évike, akar egy jó munkaerőt? Jó, akkor mindjárt átmegy, csókolom, Évike.” Letette a telefont, és azt mondta, keressem meg az Új Tükörnél Keleti Évát. Így kerültem Magyarország vezető kulturális hetilapjához, olyanok mellé, mint Révész Tamás, Farkas Tamás, Szalay Zoltán.

A Práter utcai években én már eljárogattam különböző eseményeket fotózni, főleg rockkoncertekre, például nagyon bírtam a tabáni bulikat, természetesen nem csak a zenekarokat, hanem a közönséget is, a környezetet is, mindent. Az Új Tükörhöz is abban a hitben mentem, hogy majd nagy anyagaim fognak megjelenni. Ehhez képest az első feladatul azt kaptam, hogy menjek el a kecskeméti zománcművészeti alkotótáborba, és hozzak egy darab képet. Nagyjából a gyakorlati idő végéig a Hazai Tükör rovatnak dolgoztam. Minden témát egyetlen képben kellett megoldanom. És nem úgy történt, hogy leadom azt az egy képet, hanem Éva végignézte velem a kontaktot, végigvettük a szerkesztési szempontokat, a látószöget, mindent. Ennél jobb sajtófotós iskolát nem nagyon lehet elképzelni. Emellett, ha a saját anyagaim közül valamelyik kép tetszett neki, szintén megjelenhetett, például a Kisstadion-beli Suzi Quatro-koncertfotóm, egészen nagy méretben.

A lap jellegéből adódóan nagyon széles spektrumon mozogtunk. Ott lehettem Keleti mellett, amikor a Vajdahunyad váránál a csodálatos Hamlet-portrét készítette Huszti Péterről. Farkas Tamással elmehettem Honthy Hannát fényképezni. Ugyanakkor a szombathelyi orchidea kiállításról is kellett kép.

– Ennyi minden belefért egy szakmai gyakorlatba?

– Nem, én hosszabb ideig, egy évig voltam az Új Tükörnél, mert a szakmunkásvizsga után ott maradtam gyakornoknak. Tulajdonképpen Mönich László helyére mehettem oda, akit elvittek katonának, ezért, amikor 1980-ban leszerelt, visszakerültem a Lapkiadó fotószolgálatához. (Én egy ortopéd orvosnak köszönhetően megmenekültem a katonai szolgálattól.) Mi láttuk el képekkel azokat a lapokat, amelyek nem alkalmaztak fotóst, illetve mi végeztük el azokat a feladatokat, amiket a státuszban lévő riporterek nem akartak megcsinálni. Nagy csapat voltunk, néha tíznél is több riporterrel.

– Olyan sok feladat volt?

– Nagyon kevés feladat volt, olyannyira, hogy szinte harcoltunk egy-egy munkáért. Hamar el is kerültem a Szabadidő Magazinhoz, ahol Díner Tamással és egy egészen rövid ideig Fenyő Jánossal dolgoztam együtt. A munka az Új Tükörhöz képest sem volt kevésbé komoly, talán a kontroll volt lazább, és az ottanihoz képest sokkal nagyobb anyagokat fotografálhattam. Nem vettem félvállról a feladatokat.

– Ettől kezdve viszonylag gyakran váltottál, legalábbis ahhoz képest, hogy valaki tizen éveket lehúz egy-egy helyen.

– Egy idő után mindig más dolgokkal akartam foglalkozni. 1982-tól 84-ig az Erdőgazdaság, Faipar című ágazati szaklap fotósa voltam, és tény, hogy ennyi idő alatt az összes fűrészüzemet, erdészetet, fadöntő versenyt végig lehet látogatni, azután az ember más dolgokra lesz kíváncsi. Amikor megtudtam, hogy Máté Magda elment a Pesti Műsortól, kértem, hogy a helyére kerülhessek, mert már régóta szerettem volna művészeti témákat fotografálni.

– De három év múlva már a Karate Magazinnál dolgoztál.

– Pedig a Pesti Műsornál eredményeim voltak, elkezdtem képriportokat, közeli portrékat készíteni, amivel lapkiadós nívódíjat nyertem, De mintha keretek közé akartak volna szorítani, és lassanként olyan elvárásokat fogalmaztak meg, hogy próbáljam elérni XY tévébemondónőnél, hogy a címlapfotózáskor kicsit húzza feljebb a szoknyáját, vagy legalább csúsztassa le a vállpántját. Én ezt nem akartam, emiatt mentem a Karate Magazinhoz, ahol egy egészen másfajta fotográfiai tevékenységre, az extra gyors és kiszámíthatatlan mozgások megörökítésére nyílt lehetőségem. A válogatottal sokat utazhattam, és az nekem 1986-ban még kivételes élmény volt. A nyelvtudásom miatt a versenyekre utazó sportolóknak is tudtam segíteni, előfordult, hogy mérkőzés közben, a fényképezőgép mögül, a ring kötelei között kiabálhattam nekik az edző taktikai utasításait. Megtehettem, hogy ha egy külföldi versenyen valamelyik nap nem volt magyar érdekelt, szabadon rendelkezhettem az időmmel és nyakamba vehettem a kamerámmal együtt Londont, Thesszalonikit vagy Velencét.

A magazint, melyet a Tájékoztatási Hivatal elnökének, Lakatos Ernőnek a fia szerkesztett, vélhetően valamilyen politikai boszszú miatt szüntették meg a rendszerváltás idején.

Az Országgyűlési Tudósítások című, akkor gründolt kiadvány szerkesztői felkértek, hogy dolgozzam náluk, próbáljam az ülések hangulatát a képeken visszaadni, és ebben a munkában nagy örömömet leltem. A lap minden bizonnyal kontroll alatt állt, párás ablakú 1500-ös Ladákat lehetett látni a bejárat környékén, valószínűleg a BM megfigyelte a szerkesztőség munkáját. Volt egy címlapunk, két egybefolyó képpel, az egyiken Grósz Károly, Kemenes Ernő, az Országos Tervhivatal elnöke és Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter látható, és ehhez a grafikusunk hozzárajzolt egy másik képet, mintha a fénykép folytatódna: Kárpáti övén fakard, Grószon rövidnadrág és térdzokni stb., nem volt benne semmi sértő vagy ízléstelen. Akkoriban még lehetett a patkóban fényképezni – később kitiltották onnan a riportereket –, ott téblábolok, és egyszer csak látom, hogy Kárpáti fölkapja ezt a lapszámot, és kiabálva kérdi, hogy „Ki az a Gáti?!” Mire Horváth István belügyminiszter: „Ki lenne? Hát az Országgyűlési Tudósítások fotósa.” Nem mindenki örült a nyilvánosságnak. De én tobzódtam az alvó, orrot piszkáló, az ülésteremben uzsonnázó képviselőket fényképezve.

– Gondolom, a felvételeidnek csak a töredéke jelent meg. Egyébként sokat exponálsz?

– Nem, inkább a pillanatra koncentráltam mindig. Amikor karatét fotóztam, szereztem a Nikon kamerámhoz egy motort, és rá kellett jönnöm, hogy amíg korábban számos alkalommal elkaptam az ütést, rúgást, addig a sorozatfelvételeken gyakran az előtte és utána lévő pillanatokat sikerült megörökítenem.

Az Országgyűlési Tudósítások szerkesztősége eléggé képcentrikus volt, általában öt-hat fotóm is lejött, emellett volt egy Bős–Nagymaros mellékletünk, egy 56-os mellékletünk és volt egy Képtudósítás egy lenini útról című is, ami a budapesti Lenin-szobor eltávolításáról számolt be képekben. Sikeres időszaknak érzem azt az egy évet. De a nyomda és a terjesztés olyan feltételeket teremtett, amiknek a lap nem tudott megfelelni.

– Hogyan lettél a Sygma képügynökség tudósítója?

– Először csak arra kértek meg, hogy egy, a Tőkés László házának megrongálásáról készült anyagot juttassak ki nekik Párizsba. Ezt én meg is tettem. Utána kaptam néhány megbízást különböző események fotózására, meg portrékra, az előhívatlan negatívokat kellett kiküldenem, tehát jószerével nem is láttam a képeimet. Mindig az eladott fotók, a megjelenések alapján kaptam a honoráriumot. A legérdekesebb az volt, amikor Nadia Comaneci román tornásznő Magyarországon keresztül disszidált; a Sygma felhívott, hogy le kell mennem Szegedre, de akkorra ő már nem volt ott, szerintem már az országot is elhagyta. Mindenesetre lefényképeztem a szállodai szobát, ahol lakott, a bevetetlen ágyat, amiben aludt, Nagylakon a határőrt, akivel pingpongozott. És ezek a semmitmondó, Comaneci-et egyáltalán nem ábrázoló felvételek nagyon sok helyen megjelentek, ezt onnan tudom, hogy egymás után jöttek a csekkek, egyetlen munkámért sem kaptam annyi pénzt, mint ezekért.

– Ha egyetlen kép sem jelent volna meg, fizették volna a költségeidet?

– Nem, de én már attól is olyan boldog voltam, hogy egy ügynökségnek fotografálhatok. Ma valószínűleg pontos számításokat végeznék, alkudoznék, de akkor csuda dolognak éreztem. Egy nap jött tőlük valaki, a Lenin-szobros anyagomat kérte kölcsön egy napra, soha többé nem láttam. Próbáltam náluk érdeklődni, hogy mi van a negatívjaimmal, attól kezdve nem érkezett több felkérés.

A kilencvenes években jó pár évre kiszálltam a fotográfiából, egy gyerekkori barátommal (később nagyszerű fotográfus lett) az addig hagyományos krepp-papír egyenjegyeket felváltó, ofszet nyomású színház-, koncert- és sportbelépőket, biztonsági nyomatokat terveztünk és gyártottunk. Komoly megrendeléseink voltak, többek között a Forma–1 futamoktól a színházakon át a pápalátogatás belépőjegyeiig.

– Azért szálltál ki a fényképezésből, mert a koncertjegy-nyomtatással jobban el tudtad magad tartani?

– Igen. Volt egy nagyon homályos elképzelésem, hogy ezzel megteremtem magamnak az anyagi bázist ahhoz, hogy majd megvalósíthassak bizonyos távlati terveket.

De azt is hozzá kell tennem, hogy nem voltam éhes a fényképezésre. Nem inspirált semmilyen kihívás, akkoriban nem gondolkoztam a fotográfiai jövőmön.

Aztán 1998-ban egy gyógyszergyár felkért, hogy próbáljam a termékeiket valamilyen speciális módon megjeleníteni. Elkezdtem agyalni, és időm is volt rá, hogy kapszulákkal, meg régi farmakológiai eszközökkel szöszmötöljek. Létrehoztam egy kisméretű tárgyi világot, és észrevettem benne a képi rend lehetőségét, amit a riportfotókon nem tudtam folyamatosan megteremteni, hiszen ott mindig volt valami zavaró tényező. Élvezetemet leltem ebben az új képi világban, az ebből született anyagnak nagy sikere volt. A képi rend iránti vonzalom azóta is, folyamatosan vezérel, akárhányszor a keresőbe nézek, csak most már nem megteremtem a világát, hanem megtalálom, és a képkerettel kijelölöm. Nem szánt szándékkal figyelem, hanem észreveszem őket. A fényképezésben ez a legjobb, a felismerés, a dolgok meglelése. Az exponálás és az az utáni pillanat már az output, a megmutatás, ami szintén jó és fontos – de az eredendő öröm a kép észrevétele. A Szabadság hidas anyagom láttán többen is makrospecialistának neveztek. Ahogyan korosodom és fotográfiailag gyakorlottabbá, tapasztaltabbá válok, próbálom a képi zártság határait nyitogatni. Ugyanakkor nem akarok sokat megmutatni egy képen.

Persze bámulom azokat, például Salgadót vagy Escher Károlyt, akik ezt a fajta rendet a riportfotóban képesek megvalósítani. Lucien Hervé mondta nekem – az egyik, nála tett látogatásom idején –, hogy az egyik legfontosabb fotográfiai eszköz az olló, én megpróbálok ennek megfelelően komponálni; ha nem is olyan szigorúan, mint az általam nagyra tartott Benkő Imre, mert nálam adott esetben mozdítható a képszél.

– Nemigen jelenik meg konkrét emberi alak a képeiden. A riporteri múltad nem akar előretolakodni?

– Állandóan akar. Tavaly egy EU-s projektnek köszönhetően Finnországban dolgoztam kilenc hetet december végétől március elejéig. Mázlimra az utóbbi évek egyik legszebb tele volt, ott másfajta a sötétség, mint nálunk, nincs fönn a Nap, de a hótól mégis világos van. A bevándorlók étkezési szokásairól készítettem anyagot. A kezekre koncentráltam, miképpen érintik a matériát a különböző emigránsok, de persze, hogy nem tudtam megállni, hogy ne fényképezzek tekinteteket, gesztusokat. A finn szociális munkások el is kezdtek piszkálni, hogy a gyerekarcok megmutatásával veszélynek teszem ki a politikai menekült szülőket. Sokkal könnyebb élettelen holmit fényképezni. Nem tudom, nem elég-e csak a szememmel rögzíteni a dolgokat, az exponálógomb megnyomása nélkül. 2003-ban a Luxembourg-kertben ültem, legalább húsz méterre egy egyedül üldögélő elegáns, idős hölgytől, a háta mögött dísznádak hajladoztak, és a hölgy, mint egy szimmetriatengely, a nád hajlásával ellentétes irányban a kezével az orrnyergéhez nyúlt. Éppen exponáltam volna, amikor iszonyatos ütést éreztem az orromon, a gyönyörű, nyugodt Luxembourg-kertben egy ember rácsapott a teleobjektívre, és ordítva kérdezte, hogy miért fényképeztem le őt a barátnőjével. Mondtam neki, hogy nem őket fényképezem, hanem azt az idős hölgyet. Van-e engedélyem? Persze, a pillanat rég elszállt, az orrom is kis híján. Pedig én csak ritkán megyek bele zűrös helyzetekbe, nemigen provokálok. A párizsi rendőrséggel is voltak kalandjaim, többek között folyamatosan maceráltak az Eiffel-torony fényképezésekor, amikor látták, hogy az átlagos turistákkal ellentétben én professzionális kamerát és állványt használok; vagy amikor lefényképeztem egy utcán álló kirakati bábut, és a bolttulajdonos tiltakozott emiatt. Én ezért is fordultam a tárgyiasult világ felé. ?szintén együttérzek azokkal a kollégákkal, akiknek nyílt színen kell embert fényképezniük, egyre nehezebb a dolguk.

– Számos lemezborítót fényképeztél. Ez amiatt volt így, mert fiatalon magad is zenéltél?

– Valószínűleg igen, de kellett hozzá Hegedűs Gyuri barátom is, aki beajánlott a Hanglemezgyártó Vállalathoz. Jó néhányan voltunk, akiket felkértek munkákra, a képeket a Képzőművészeti Alap zsűrizte. Hosszú ideig fotografálhattam például az LGT-t, de nem csak én, hanem rajtam kívül mások is. Talán én nyüzsögtem körülöttük a leginkább, nagyon szerettem a zenéjüket és a társaságukat, többször is beültem éjjel a stúdióba meghallgatni, ahogy Presser feljátssza az alapokat. Lemezborítót fotóztam többek között Hobónak, Komár Lászlónak, a KFT-nek, az Eddának, Cseh Tamásnak, Révész Sándornak.

Még a nyolcvanas években egyszer egy érettségiző osztály tablóját készítettem, az elsők között volt, amit nem műteremben, hanem az osztályteremben fotóztak. Több diákkal is összebarátkoztam, sor került egy kis közös zongorázásra is. Évekkel később az egyikőjük felhívott, hogy el tudnék-e játszani egy orosz dalt. Mondtam, hogy persze. Eljátszanám-e egy filmben? Persze, miért ne. Elmentem a filmgyárba, egy műteremben nagyon sokan ültek, de nem volt zongora. Elénekeltem a Moszkva-parti esték című dalt, a levegőben mozgatva az ujjaimat. Mindenki beszélgetett, senki nem figyelt oda. Hirtelen abbahagytam az éneklést. Erre mindenki odafigyelt, én pedig megnyálaztam az ujjamat, lapoztam a nem létező kottafüzetben, és folytattam. Nagy röhögés volt, később a casting menedzser rázta a kezem, Congratulation, you got it! Kérdeztem az ismerősömtől, hogy mi ez az egész, mondta, hogy Schwarzenegger itt forgatja a Vörös zsarut, én leszek benne a bárzongorista. Pár év múlva, a szintén nálunk forgatott Sztálin című filmbe már direkt engem kerestek mint „Russian piano player”-t.

– Ugye, te standfotósként is dolgoztál?

– A Lapkiadó Fotószolgálatnál töltött időben a munkámhoz tartozott a Filmvilág című folyóirat képekkel való ellátása is. Az első feladatként Dömölky János Optimisták című filmjének a forgatásáról kellett képet vinnem, kimentem a helyszínre, a régi bőrgyárba: finom fények, remek színészek, jó hangulat, nagyon tetszett nekem. Leadtam a Filmvilágnak, amit kellett, és másnap visszamentem a forgatásra, hogy nekik is megmutassam a képeket. Kiderült, hogy a standfotósuk lelépett, kérdezték, hogy nem ugranék-e be helyette. Dehogynem! Aztán máskor is hívtak, előfordult, hogy egy egész hónapra kitelepültünk Szentendrére, ahol egyidejűleg több film is készült. Később egyre kevesebb filmet gyártottak, és a digitális technikára való átállás miatt már nincs is akkora szükség az előző napi munkát rögzítő, klasszikus standfotóra.

2003-tól volt egy időszak, amikor rendszeresen írtam a Magyar Hírlap Ahogy tetszik című kulturális mellékletébe, körülbelül egy tucat írásom jelent meg. A melléklet szerkesztőjével, Szarka Klárával való kapcsolatom amúgy is fontos; 2000-ben egy félrekezelt hasüregi fertőzés miatt kórházba kerültem, többször megoperáltak. Rettenetesen fáradt voltam, kedvetlen, nem akartam többé fényképezni, és ő kezdett el noszogatni, elég kitartóan, hogy kezdjem újra. Ugyanebben az időben egy autószalon vezetője, akivel üzleti kapcsolatban is álltam, meg össze is barátkoztunk, és látta rajtam, hogy nem vagyok jól, szintén folyamatosan macerált, hogy csináljak a sport és zenei tárgyú képeimből kiállítást. Ehelyett, ekkor készítettem el, és tettem a szalonban a falra a FIATALFA – YOUNGTREE című, olasz autókról szóló tárlatomat. Korábban én egy kicsit artisztikusan fényképező riporter voltam, és az átélt betegség ezen a téren megváltoztatott. Valahogy összeszedtem magam, és elkezdtem a korábbinál koncentráltabban és szisztematikusabban dolgozni. Klárival azóta is rengeteget beszélünk a képeimről. A nemsokára megjelenő, Érzék című albumomba Fáy Miklós és ő írják a szövegeket.

– Az előbb úgy jellemezted magad, hogy régebben artisztikus fotóriporter voltál…

– … nem, inkább a képeim voltak artisztikusak, próbáltam elszakadni a riportfotó újságírói jellegétől, attól, hogy kizárólag a téma határozza meg a kép milyenségét. Nem gondolom, hogy pontosan meghatározott szándéknak az eredménye, de mintha a betegségem után jobban tudnék figyelni, koncentrálni.

Érdekes élményeim voltak a műtéti altatások közötti időszakokban, például mindenben arcokat fedeztem föl, a linóleumpadló, a márványasztal mintázataiban stb., és tudom, hogy nem képzelődtem. Elhatároztam, hogy ha meggyógyulok, megörökítem őket, vissza is mentem, de tiszta fejjel, éber állapotban már nem találtam meg ezeket az arcrészleteket. A szenzibilitásunk valószínűleg másként működik adott helyzetekben. Azt hiszem, hogy amikor koncentráltan fotografálunk, másfajta állapotba kerülünk. Például azt vettem észre, hogy fényképezés közben nemigen tudok kommunikálni.

– Ma is sokat utazol?

– Az utazások nagyon inspirálnak. Amikor elhagyom a hajdani Osztapenko-szobor helyét az autópályán, a gondolataim is jószerivel más sebességfokozatba kapcsolódnak. A külföldi utaknak, ösztöndíjaknak – amellett, hogy különleges környezetekben, új impulzusok hatása alatt fényképezhettem Párizsban Salzburgban, Jyväskylä-ben, Reggio Emiliában – komoly hozadékai voltak. Párizsban megismerkedhettem Lucien Hervével, órákig beszélgethettem vele az életéről, a fotográfiáról, új kivágásokat javasolt a fényképeimhez. Napokat tölthettem a lakásukban, fényképezhettem az őt annyira jellemző környezetét, kirándulhattam velük Elzászba. Ne nevess ki, de az is különös élmény, hogy amikor náluk lakva reggel kinyitod a szemed, az ágyad felett Le Corbusier-festmény lóg. Hervé személye igen nagy hatással volt rám emberileg és művészetileg egyaránt. Nagyon örülök, hogy nemrég én nyithattam meg a születése 100. évfordulójára rendezett kiállítását Hódmezővásárhelyen.

Jyväskyläben, túl azon, hogy az oda érkező emigránsok étkezési szokásait fényképeztem, képet kaptam (és csináltam) az igazi télről. Kalandos kirándulásokat tehettem Karéliában, eljutottam a híres Valamói Kolostorba, a Koli természetvédelmi parkba. Ha a Jyväskylä környéki havas erdőkben meglátok egy gyémántokkal kirakott, rénszarvasok húzta hófehér szánkót, az ülésen a cárral, az sem lepett volna meg. Annyira lenyűgöző volt a szikrázóan havas, mínusz harminc fokos látvány. Az élmények sokfélesége az ilyen intenzív időszakokban páratlan. A sötét, januári finn esték egyikén, miután visszatértem egy jeges tóban való fürdőzésből, a Közép-finnországi Fotóművészeti Pályázat képeit válogattam hajnalig a Galleria Harmoniában, mert felkértek a kiállítás kurátorának. Nyugodtan mondhatom, barátokra is leltem az ottani művésztársadalomból. S ez megint csak tágítja a horizontot.

Az ott készített anyagommal vettem részt a nyári Fotografia 2010 fesztiválon Reggio Emiliában. Éppen most jelent meg erről az angol és olasz nyelvű albumunk. A projekt nyolc európai országban, nyolc fotográfus és intézmény, valamint történészek, kurátorok, muzeológus részvételével zajlott az étel és család témakörében. (Magyarországot a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára képviselte.) Az Olaszországban együtt töltött öt nap alatt rengeteget tudtam meg a többi művészről és rajtuk keresztül az őket delegáló ország fotográfiai életéről is. A projekt főkurátorától, Laurie Shorttól pedig fontos információkat kaphattam a nemzetközi fotóművészeti projektekről. Reggio Emiliában a temérdek kiállítás talán legjobbika Michael Kenna retrospektívje volt. Módom nyílt személyes beszélgetésre is vele. Nagyon szeretem a munkáit. Szintén a reggiói találkozások eredménye, hogy Lucia Benicka, a liptószentmiklósi Dom Fotografie vezetője meghívott előadónak a nyári egyetemükre, most decemberre pedig egy kiállításra is.

De az itthon betöltött szövetségi tisztség is remek élményekkel gazdagított. Néhány éve, az akkor százéves Tabák Lajos kiállításának kurátoraként többször meglátogathattam az idős mestert, fotográfiákat készíthettem róla, a kezeiről készült sorozat az életéről szóló könyvben is helyet kapott. Nádor Ilonának kiállítást rendezhettünk a Vigadóban. ?t, Ács Irénkét és Schwanner Endrét köszönthettem a Szövetség által rendezett születésnapi ünnepségeken. Megannyi maradandó és inspiráló élmény.

– Van-e véleményed a fotó piaci helyzetéről, foglalkoztat-e ez?

– Hogyne foglalkoztatna! De nem látom át a fotókereskedelmet, sem üzleti, sem pszichológiai szempontból, pedig szeretnék aktívabb részesévé válni. A minap fölhívott egy jó barátom, az egyik bank ügyvezetője. Látta a kiállításomat, nagyon szép szavakkal illette, a kollégáinak is tetszett. Amikor azt mondta, hogy tulajdonképpen üzleti célzattal hív fel, nagyon megörültem, biztosan képet akar vásárolni – de csak arról volt szó, hogy fényképeznem kellene egy vállalati rendezvényükön. Nemet mondtam. A fotóművészetnek és a fotókereskedelemnek nincs sok köze egymáshoz, legalábbis a sikeresség aspektusából. Persze, hogy azt szeretném, ha minél több helyen megjelennének a műveim, egyrészt a láthatóságuk miatt, másrészt financiális szempontból. Gyakran gondolom, hogy első ránézésre talán túl közérthetőek a képeim, az emberek többségét viszont az ismeretlen, a titokzatos, a megmagyarázhatatlan disszonancia vonzza. Ennek ellenére nem érzem, hogy emiatt változtatnom kellene a stílusomon és a képalkotási módszereimen.