VÁRKONYI LÁSZLÓ (1906-1975) ÚJRAFELFEDEZÉSE

Az MTI által idén rendezett, szép kiállítása után reprezentatív album pótolja az elmúlt évtizedek mulasztását, Várkonyi László újra felfedezését. A szerencsének, a Magyar Távirati Iroda szakmai elkötelezettségének, az emléket hűen ápoló családnak s Keleti Évának, a Várkonyi-hagyaték felélesztőjének köszönhetően a magyar fotográfia története kerekebbé válhat. A világítást mint művészi eszközt mesterien használó portréművészek, a nagy jellemábrázolók – Angelo, Rónai Dénes és Székely Aladár – mellé újabb nevet kell fölírnunk a listára, Várkonyiét. A budapesti belvárosban berendezett, elegáns műtermében 1945 előtt megfordult a politikai és művészeti elit. Ő fényképezhette Horthy István esküvőjét, majd 1945 után kamerája elé állt a kommunista párt vezérkara. Személyes sorsa fájón jellemző históriája a magyar múlt századnak: szegénység, rengeteg munka, siker és fenyegetettség, munkaszolgálat, bujkálás, folytonos újrakezdés, államosítás, disszidálás, sokadik újraindulás a tengeren túl. Életútját a felszabadulás utáni napoktól idézzük föl.

„A véres notesz nálam volt, amikor megtámadtak” – olvasható a több, mint hatvan éves feljegyzés. Az apró kockás füzet közvetlenül a második világháború utáni idők izgalmas fővárosi dokumentuma. Az Erzsébet téren kiáltottak rá a műtermébe igyekvő férfira: vetkőzz! Az ostrom alatt elcsigázott túlélőknek alig maradt valamijük, néha azt is elvették tőlük. 1945-ben a triviálisan galád rablás, a vetkőztetés mindennapos lett Budapesten. Ám Várkonyinak nagyon is sok vesztenivalója volt, amikor a tér romjai közt rárivalltak, a zsebe kivételesen nem volt üres. A jó barát, az életmentő lakásba befogadott Lehr Ferenc húsz Napóleon aranyát adta neki, hogy segítse a talpra állását, a stúdió beindítását. A rablók kőzáport zúdítottak Várkonyira, amikor megtagadta az engedelmességet, ő meg elszántan hajigálta vissza a féltéglákat. A kölcsönösen elszenvedett vérveszteség mementója a zakózsebben átvérzett noteszborító. Végül a támadók futamodtak meg, az induló tőke megmenekült. S erre nagyon is szükség volt, hiszen a lakás és a műterem romokban és gyakorlatilag üresen állt.

A notesz tanúsága szerint Várkonyi szisztematikusan nyomozott a holmijai után, s felfogadott egy nyugdíjas rendőrt is, hogy kellő karhatalmi háttérrel léphessen föl a korántsem szívélyes zabrálókkal szemben. A noteszba szépen beírta, kihez, mikor kell mennie Pál úrral. Innen az ezüst képkereteket, amonnan az objektíveket, a lámpákat hozta vissza. Persze, sok mindennek végleg nyoma veszett. Képeknek is szép számmal, sajnos. Ám ekkor már a noteszban ott sorjáznak a lakásban végzett javításokat részletező kiadási tételek. És sok más érdekesség: a napi kiadások, az ismerősök címének hevenyészett jegyzéke, sőt már az iparigazolvány megújításáról is van benne emlékeztető, meg kétoldalnyi orosz nyelvgyakorlat, ami nyilván nem ártott azokban az időkben. Szavak írása és kiejtése, melléknévragozás, a számok ötig, meg a cirill betűk gyakorlása: ?ë?, azaz július. 1945 márciusában már a fotónyersanyag beszerzésére elköltött pénzek sorjáznak egy egész oldalon. Másutt a műteremről feladott hirdetés költségét is elkönyvelte a mester: az életnek folytatódnia, a boltnak működnie kellett.

1945 februárjában, tagkönyve tanúsága szerint, Várkonyi belépett a Magyar Kommunista Pártba. Miért és milyen érzülettel? Pontosan nem tudható. Addigi életútja alapján szociáldemokrata szimpátiát inkább elképzelnénk róla. Valószínűleg a barátai között voltak kommunisták, s az akkori párt még elfogadható lehetett egy szocialista számára. A párt azután három év múlva kitaszította soraiból Várkonyit. Hibát találtak a jövedelmei bevallásában, s hiába fellebbezett, a kizárás véglegessé vált. Többet nem is próbálkozott sem párttal, sem politikával, bár mindig baloldali maradt. Viszont a szaktudására az új politikai elit is igényt tartott. Szép portrésorozatot fotografált az új köztársasági elnökről, Tildy Zoltánról, de kamerája elé állt Rákosi és Münnich is. És a kulturális életben feltűnt nagyobb és kisebb személyiségek is megfordultak a stúdiójában. Várkonyi megint járta a színházakat, a balett- és operapremiereket. Megörökíttette az 1945 utáni Magyarország szellemi újjáéledését.

Hogy meglepődött-e, amikor 1949-ben megjelentek nála az elvtársak, hogy államosítsák a cégét, nem tudjuk, de hogy nem örült neki, abban egészen biztosak lehetünk. A stúdió élete fő műve volt. Igényesen rendezte be, és igényesen működtette. Volt megtervezett logója, levélpapírja és borítékjai a levelezéshez, csomagolóanyag a képekhez, és minden, ami egy komoly cég arculatához hozzátartozott. Az ünnepekre a fotóiból készített, egyedi levelezőlapokat küldött el nevesebb klienseinek. Úgy látszik, a kisfiú saját készítésű levelezőlapja, amit még Kecskemétről, inas korában küldött az édesanyjának, elég sikeres volt ahhoz, hogy új alakot öltsön, immár egy komoly felnőtt játékaként.

A semmiből jött vidéki fiú egzisztenciát teremtett. Nem is akármilyet, s erre biztosan büszke is volt. Nyilvánvaló, hogy imádta a fényképezést. Áhította a szakmai sikert is, de a biztos egzisztenciát érezhette a legfontosabbnak. Meg azt, hogy önálló volt, a maga ura. 1949-től odalett az önállóság és a kemény munkával teremtett egzisztencia. A család elhagyta a negyedik emeleti lakrészt, s lejjebb költözött egy kisebb lakásba, Várkonyi pedig megint alkalmazott lett: belépett a Magyar Fotó Állami Vállalathoz, ahol öt évet húzott le. Néha itt is művelhette azt, amit szeretett és amihez a legjobban értett, de ha más volt a penzum, akkor mennie kellett a tsz-szervezőkkel, s megmutatni a „virágzó magyar vidéket”.

1954 őszén olyasmi történt a 48 éves fotográfussal, ami addig még egyszer sem: fölmondtak neki. Az indok: racionalizálás, vagyis mondvacsinált ürügygyel egész egyszerűen kirúgták. Csak a rákövetkező év májusában léphetett be a Magyar Állami Operaházhoz műteremvezetőnek. Félig-meddig hazament, hiszen számos előadást és remek művészt fényképezett már a patinás falak között. A fizetése sem volt rossz a kor viszonyaihoz képest: 1500 forint havonta. Ám csakis ebből nem lehetett eltartani a közben tovább szaporodó családot. Egyre több lett a keserű tapasztalat is. Fiát, Jánost először nem vették fel az orvosi egyetemre. Nem volt elég jó a káderlapja.

Várkonyi számára az egyetlen jó mozzanat ezekben az években tán csak az volt, hogy 1956-ban az alakuló Magyar Fotóművészek Szövetsége alapító tagjainak sorába hívták. Amúgy korábban is küldött képeket magyar és külföldi kiállításokra. A Magyar Fotográfiai Múzeumban őrzött fotói zömmel ilyen kollektív tárlatokról visszatért darabok. Az Országh Tivadar hegedűművészt ábrázoló arckép hátulján – az akkori szokás szerint – a pontos technikai adatokat is közli: Ilford Fortepan film, Xenár 24 cm, 4,5 objektív, Forte papír. Vagy egy másikon, Oláh Gusztáv portréján: Xenár 30 cm, 4,5 objektív, Agfa repülőfilm, Forte papír. A nagyítópapíroknak egyébként széles skáláját használta. Némelyik nézőképen szerepel az instrukció: keményebb papírra is nagyítani! Fontosnak érezte, hogy a kép a fizikai megjelenésével is alkalmazkodjon ahhoz, amit mutat. Nem mindegy, hogy fekete-fehér vagy barnított-e a kópia, matt vagy fényes papírra készül-e, milyen a nagysága, formátuma. Mindezt azért is fontos tudni, mert a könyv minden igyekezet ellenére sem tudja visszaadni azt a sokszínűséget és mívességet, amivel Vár-konyi a művei végső formáját megszabta.

A kép, amit a megrendelő a kezébe kap, vagy a néző a kiállításon szemlél, olyan fotográfusok esetében, mint amilyen Várkonyi volt, végső soron egyedi mű. Vagyis a képnek a fotográfus elképzelései szerinti egyetlen, igazi testet öltése. Még akkor is így van ez, ha a negatívról utólag is készíthetünk újabb és újabb kópiákat. De ezek az utólagos másolatok nem autentikusak, nem tudhatjuk, a mester milyennek szerette volna látni ezeket. Várkonyi művei jó részének esetében tehát tényleg van értelme a vintázs kifejezést használni. Nemcsak a műkereskedelem gerjesztette szabályok, de a szó szoros értelmében vett történeti hűség miatt is.

1956 decemberében az ötvenéves férfi feleségével és három lányával kilépett a Deák téri ház kapuján. (Éva és az 1946-ban született Mária mellé ugyanis magához vett egy holokausztot túlélt, elárvult kislányt is, Annát. „Ahol háromnak van hely, ott jut egy negyediknek is” – felkiáltással kerül János fia és a lányai mellé újabb testvér.) Jánost végre fölvették a szegedi egyetemre, nem volt Budapesten. Várkonyi üzenetet hagyott neki, menjen utánuk. Nem halogathatták az indulást, nem lehetett tudni, meddig mehetnek át a határon három gyerekkel. Mennyi vívódás előzhette meg a döntést! Az ember ötven évesen, egy nagy család terhével a vállán nagyon is meggondolja, mit csináljon. Ráadásul a „disszidálást” Sándor, Várkonyi nem éppen megbízhatóságáról híres bátyja szorgalmazta, aki ekkor már Ausztriából üzente, mindent előkészített, nyitva az út az Újvilágba, a nagy lehetőségek hazájába. S ezúttal, szerencsére, betartotta, amit ígért.

Várkonyiék tényleg eljutottak Kanadába, igaz, csak több hónapos viszontagságok és közbenső megállók után. S megint újra kezdhették az életet az óceán túloldalán, Montrealban. Néhány év, s a montreali lapokban már olvasni lehetett a Studio Varkonyról. Esküvőkön és bálokon vállaltak fényképezést, portrékat készítettek. Vár-konyi nem hazudtolta meg magát: eljárt a színházakba, balett- és opera-előadásokra. Fotózta a táncosokat és a színészeket – csak sejthetjük, milyen és mekkora életművet halmozott fel odaát. S minden neves magyart lefényképezett, aki csak megfordult arrafelé. A kötet képeinek egy kis része már Kanadában készült, bár teljes bizonyossággal nem sokról állapítható meg, pontosan mikor is. Remek tanulmányképek születtek táncosokról: például a Ludmilla Chiriaeff alapította Les Grands Ballets Canadiens életét Várkonyi a születéstől figyelemmel kísérte. Tudjuk, volt szeme a minőséghez. Vagyis sokadszorra is egzisztenciát teremtett. Bedolgozta magát a kanadai kulturális köztudatba. Idegen környezetben, korlátozott nyelvtudással, már nem túl fiatalon – nem semmi, mondanák erre Pesten.

A sok nehézséget megélt család Kanadában nem válhatott teljessé, nem egészülhetett ki az elsőszülöttel: János Magyarországon maradt. Józan és nagylelkű fiatal férfiként pontosan tudta, hogy az apjának mekkora teher van a vállán, s micsoda nehézséget jelentene odakint fizetni az ő orvosegyetemi képzését. Leveleztek, meglátogatták egymást, amikor csak tehették, de ő maradt, s orvossá lett itthon. 1975 decemberében találkoztak utoljára. A fiú kivételes gyorsasággal kapta meg az útlevelét, ami nem kis dolog volt azokban az időkben. Az apja ugyanis gyógyíthatatlan beteg volt. Még foghatta a kezét a kórházi ágyon, beszélgethettek egy keveset. Aztán a kór felülkereke- dett, s ahogy tudatni szokták: Várkonyi László 69 éves korában, rövid szenvedés után, 1975. december 14-én elhunyt Montrealban.

Szarka Klára

*Az írás a Várkonyi László munkásságát bemutató könyvben megjelent tanulmány egyik részlete. A családi, privát képek jó része nemrégen került elő szerencsés módon egy lakásfelújítás során. Ezek a képek a jogörökös, Várkonyi János tulajdonában vannak. A Várkonyi László által készített és most közölt, jórészt szintén publikálatlan fényképek a Magyar Távirati Zrt. archívumába kerültek. A fotókat a család és az MTI Zrt. szíves engedélyével közöljük.

Teljes képaláírások:

(1) Nemcsak a presztízst növelte, de a megélhetésnek is biztos forrása volt a felső tízezer esküvőinek fényképezése. Várkonyi számára ebben a témakörben Horthy István esküvőjének megörökítése volt a csúcspont. A képen Horthy Miklós és fiának, Istvánnak arája, Edelsheim Gyulai Ilona az esküvőkor

(2) Rákosi Mátyás politikus. Az ötvenes évek rettegett pártvezéréről portrét készíteni igazán nem volt egyszerű feladat. A szerző jelzi a laboránsnak, hogy a tar fejtetőt utólag egy kicsit meg kell sötétíteni