NIKON GYŰJTÉS

Tiltott vagy korlátozott körűen birtokolható tárgyak kivételével bármit lehet gyűjteni, még Nikon fényképezőgépeket is.

Elméleti kiindulás

Schwanner Endre több évtizedes felhasználói tapasztalata, valamint a rendelkezésére álló szakirodalmi adatok alapján a japán gyár alapításának 80. évfordulóján megírta a Nikon történetét, és az meg is jelent a Fotóművészet 1997/3–4. számában. A két csatlakozó cikkel kiegészített, negyven oldalas öszszeállítás magyar nyelven – mind a mai napig – a legteljesebb, legátfogóbb publikáció a Schwanner Endre által felvetett témáról. A megjelenés időpontjáig olyan mennyiségű, rendezett és szisztematikusan csoportosított információ, mint amit a szerző átadott a magyar olvasóknak, egészen egyszerűen nem volt hozzáférhető idehaza. Az ismétlések elkerülése miatt jelen írás alapja viszont csak az lehet: anynyit mindenképpen tudni kell a téma iránt érdeklődőknek, amit az 1997/3–4. dupla szám negyven oldala tartalmaz! A Fotóművészet honlapján (www.fotomuveszet.com) hamarosan hozzáférhető lesz ez a lapszám is; a türelmetlenkedőket könyvtárlátogatásra buzdítom.

A gyűjtésről

A gyűjtés lehet a teljesség birtoklására irányuló törekvés is. Egy cég minden termékét egybegyűjteni a gyári múzeum feladata. Egy-két magánszemély is törekedhet erre, a gyűjtők szélesebb tábora viszont aligha. Egy ilyen összeállításban nehéz lenne az „érdekesség” szempontja szerint rangsorolni, és a nyilvánvalóan kisebb jelentőségű, de bőséggel áradó termékek sokasága – sok lúd disznót győz – agyonnyomná az olykor nem túl feltűnő, de jelentőségteljesebb darabokat. A nagyközönség által nem ismert, vagy nem a tágabb nyilvánosságnak szánt prototípusok helyzete sem könnyen tisztázható egy teljes sorozatban.

Minden gyűjtemény tehát egyfajta szelekció eredménye. Ezt a válogatást bármennyire is objektív tényezőktől tesszük függővé, valószínűleg szubjektív elemeket is tartalmaz majd. Ez utóbbiak (például: pénzbeli-, időbeli lehatárolás, az adott tárgy gyakorlati előfordulásának esélye = ritkasági foka stb.) tehát nagy mértékben befolyásolják a kollekció összetételét.

A gyűjtői szempontok egy részét nyugodtan irracionálisnak mondhatjuk. Az egyik oldalon áll a teljességre vagy a majdnem-teljességre való törekvés, a másikon a „tetszik”, „nem tetszik”, vagy a csak ez van, ezt kell, lehet megvenni (szeretni) földhözragadtsága.

Érdekes dolog az időbeli lehatárolás, a példányszám és a gyűjtők érdeklődésének spirálja. A régebben gyártott daraboknak több idejük volt a tönkremenésre és a teljes megsemmisülésre, mint az újabbaknak. Ehhez hozzáadódhat az, hogy egy cég kezdetben kevéssé ismert terméke esetleg/valószínűleg kisebb példányszámban (is) készül, mint a későbbi, már szélesebb körben árusított újabb produktum. Ez eredményezheti azt, hogy a régebbi kevésbé gyakran fordul elő a kínálatban, mint az újabb. A jó állapotú réginél ez a hatás fokozott. A gyűjtés szubjektivizmusa alapján sokan eleve a ritkább darabokat tekintik kurrensnek és csak azokat keresik. Ez egy érdeklődési spirált eredményez, ami árfelhajtó tényező. A spirál nem végtelen, sőt nagyon is véges: a reménytelenül drágává vált példányok csak igen kevesek számára hozzáférhetőek, ami miatt a gyűjtők tekintélyes része megmarad/megreked a megfizethető valóságnál.

A gyűjtőkről

Az elmúlt évtizedekben szerzett élményeim alapján úgy látom: a gyűjtők legkevesebb két csoportba oszthatók. Az egyik jellegzetes típus empirikus alkatú: azt szokták rá mondani: a tapasztalat embere; olyan személy, aki csak az érzékszerveire hagyatkozik. A „hiszem, ha látom” sültrealizmusának talaján áll. Azt akarja birtokolni, azt veszi meg, amit kapni lehet. Lehetőleg minél olcsóbban, csekély befektetéssel. Ő az, aki mindent tud (az adott témáról), mert ismeretei saját észleléseinek, élményeinek, emlékeinek öszszegzéseiből és nem más tudásának elsajátításából áll.

A másik gyűjtőtípus teoretikus, azaz elméleti szakember. A gyakorlati élettől kissé elszakadva, ideális, vagyis eszményi-gondolati alapokon tevékenykedik. Sokszor reménykedik: egyszer majd elérhetetlen, gyönyörű vagy tökéletes dolgokat fog birtokolni. Nyugodtan mondhatjuk gyakorlatiatlan, a képzelet-világában elmerült ábrándozónak is. Ha az empirikus mindent tud, akkor a teoretikus mindent jobban tud. Neki írják a gyűjtői könyveket, amelyeket a világ minden tájáról meghozat és olyan hosszan tanulmányoz, hogy tartalmukat álmából felébresztve is fel tudja sorolni. A hozzáférhető darabok számára nem elég jók, némi megvetéssel a hangjában órákig tudja sorolni, hogy mikor és hol bukkant fel valamiből egy rossz állapotú, drága példány. A baj az, hogy ő megtanulta a sajtóhibákat is, és ha véletlenül a kezébe vesz egy szinte teljesen érdektelen darabot, akkor azon hosszan tud csodálkozni, mert X. vagy Y. szakmunka erről nem azt írja, amit a saját szemével lát.

Könnyebb egy zsebkendő négy sarkát összefogva apránként elhordani egy hegyet, mint megváltoztatni egy ember tulajdonságait. Az empírikust életveszélyes fenyegetésekkel is nehéz rávenni arra, hogy a harmincötezer forintba kerülő, ráadásul idegen nyelven megjelent szakkönyvet megvegye, megpróbálja annak tartalmát értelmezni és a szövegben foglaltakat a mindennapi gyakorlatában alkalmazni. Valószínűleg azért próbálja meg tagadni a szakirodalomnak még a létét is, mert úgy gondolja: egy könyv arról szól, hogy ő még mennyi mindent nem vagy rosszul tud. Emiatt esze ágában sincs pénzért a saját vagy ismerőseinek tudásába vetett hitét megingatnia.

Jellegzetes a hozzáállásuk a kishibás, még javítható tárgyakhoz. Az empirikus habozás nélkül hozzányúl bármilyen géphez, objektívhez vagy tartozékhoz. Bal lábát egy park padjára feltéve a térdén egyensúlyozva képes megbütykölni az eszközt. Csavarhúzót vagy más szerszámot nem hord magánál – végtére is minek –, azt is a tulajtól kéri kölcsön, aki hüledezve nézi azoknak a csavaroknak, fogaskerekeknek, kisebb rugóknak a szaporodását, amelyeket a gyártó „teljesen feleslegesen zsúfolt bele ebbe az amúgy egészen jó kis masinába”. (Ezeket azután az empirikus a javításért kért öt-számjegyű összeggel együtt a zsebébe gyűri: jó lesz az még valamire…)

A teoretikus mágikusan tiszteli a tárgyat, olykor kézbevenni sincs bátorsága. Azért kedveli az eredeti állapotú, mások által szemléletesen „hamvasnak”, kissé közönségesen „zsírújnak” mondott dolgokat, mert reménykedik: ha azok baj nélkül kibírtak X évtizedet, akkor még egy kis ideig zavartalanul működni fognak. (Érdekes dolog: az X értéke emelkedő tendenciát mutat! Az 1970-es évek elejei 3-4-5-ről mára már 8–9-re nőtt!) Emberünk egyébként egy csavart sem tud meghúzni anélkül, hogy ne szakítaná át a menetet. Több csavarhúzókészletet kapott már ajándékba, ezek bontatlan dobozokban hevernek lakásának különböző helyiségeiben. Szerencsére soha, semmit sem próbál megjavítani. (Még 1969-ben szétszedett egy keletnémet Tessar objektívet, amely megjárta az összes budapesti szervízt, de sehol sem tudták úgy összerakni, mint a gyárban.)

A teoretikus olykor értetlenül álldogál a börzéken, kótyavetyéken vagy „személyes végkiárusítások” = hagyatékok alkalmából. Idegesíti, handabandázásnak fogja fel, ha hozzá nem értő beavatatlanok ötletszerű, a valóságtól teljesen elrugaszkodott árakat mondanak be, az alkudozást rangon alulinak tartja, inkább bosszankodva odébbáll. Gyűjteményét meg sem próbálja neki nem tetsző módon gyarapítani. Bizonytalankodásának oka talán az is lehet, hogy személyes tulajdonságai miatt minden elolvasott szakkönyvből azt a következtetést vonja le: még nagyon sok mindent nem tud.

Mindkét típus közös tulajdonsága: ismerik valamennyi gyűjtői darabnak a világ minden táján érvényes naprakész árát; becsapni az ólajtót lehet, őket nem.

Gyakorlati alkalmazási lehetőségek

1970 májusában – gyűjtői szándékkal – vettem egy 9x12 centiméteres, favázas fényképezőgépet. Mivel kazettát nem kaptam hozzá, a felhasználói hozzáállás fel sem merült. Ezt a XIX. századi eszközt ma is őrzöm.

1972-ben jutottam hozzá egy Tn típusú – fénymérős prizmás – króm Nikon F-hez, 1,4/50-es normál; 2,8/135-ös Nikkor és 3,5/18 mm-es Spiratone objektívekkel. Az említett időpontok óta különböző intenzitással ugyan, de folyamatosan érdeklődöm a nem napjainkban gyártott fényképezőgépek iránt.

Az előzőekben leírt felszerelés megvásárlását több éves gyötrő vágyakozás előzte meg. Még 1968 nyarán láttam a Traffic együttes koncertjén Schwanner Bandit fekete, normál prizmás Nikon F-jével, 200 mm-es teleobjektívvel, utánozhatatlan magabiztossággal fényképezni. Rajta kívül (korábban és később is) sokszor és sokakat; így például focimeccseken Falust és Hemzőt, Illés koncerteken Csák Miklóst, az Esztergomi Felsőfokú Fotótanfolyamon Flesch Bálintot. Képeiket meggyőzőnek találtam; eredményeiket az 1972-ben megszerzett felszerelés igazolta. A Ferencvárosi Pincetárlaton és másutt bemutatott kiállításomhoz sans zsen nagyítottam 50x60-asra felvételeimet.

Hosszú ideje szakíróként is foglalkoztat a gyűjtés problémaköre. A Fotóművészet 1997/3–4. számában két oldalas cikkem látott napvilágot Nikon kamerák az aukciókon címmel. A photokináról küldött külföldi tudósításaimban pedig olyan sokszor ismertettem a Nikon gyártmányait, hogy 1999-ben meghívást kaptam a Nikon Europe által szervezett bangkoki sajtótájékoztatóra és a thaiföldi gyár meglátogatására. (Tudósításom a Fotóművészet 1999/1–2. számában látott napvilágot.)

Peter Coelnnek, a bécsi Leica-Shop és a Westlicht magánmúzeum tulajdonosának különböző tárlatairól, kiállításairól és árveréseiről 2001 óta eddig összesen huszonnégy cikket publikáltam különböző hazai folyóiratokban. Azért ez a kitüntető figyelem, mert Coeln úrnál összetalálkozik a szakértelem, a kereslet és a kínálat. Bulijain – melyekre feltűnés nélkül behajthatna egy 424-es mozdony is – a résztvevő szót válthat híres fotósokkal, gyűjtőkkel, vevőkkel, szakírókkal, hölgyekkel, urakkal és egyéb komédiásokkal egyaránt. Peter Coeln helyet adott a Nikon-gyűjtők – évente különböző világvárosokban, de rendszerint az USA-ban és Japánban megrendezésre kerülő – világtalálkozójának és magától értetődő természetességgel jelentette meg Uli Koch három kötetes Nikon F enciklopédiáját. 17 eddig megtartott árverésén olyan lélegzetelállító leütési csúcsok születtek, melyek a témával foglalkozó legjelentősebb árverési házak közé sorolták őt és csapatát.

Szintén Coeln úrnál futottam össze az egyébként az USA-ban élő Robert Rotolinivel, aki a távmérős Nikonokról publikált két kötetet. A photokinán, még az ezredforduló tájt találkoztam Peter Braczkóval – ő Nikon gyűjtői klubot működtet Németországban – röstelkedem, de számos, a témát bemutató könyvét nem tudnám fejből felsorolni.

A Nikon-gyűjtők bécsi világtalálkozója rendezvényeinek egy részén vendégként én is részt vettem és végighallgattam az előadásokat. Jellemzőnek érzem azt a számadatot, amit az egyik Las Vegas melletti kisvárosból érkezett úr említett meg egy kis szolid poharazás közben: kétszáz darab objektívtől kívánt éppen megválni.

Peter Coeln LeicaShopjának 2010. június 4-én aktualizált Nikon kínálata 474 darabos. Ebben az érdeklődő többek között 80 db tükörreflexes fényképezőgépet, 164 db azokhoz illeszthető objektívet és 150 SLR tartozékot talál.

Ez a hármas beosztás egyébként Uli Koch trilógiája köteteinek kiindulása is. A gyűjthető tárgyak véleményem szerint még kiegészülnek a nyomtatványokkal (használati utasítások, prospektusok, gyűjtői könyvek, árjegyzékek stb.).

Magyar gyűjtés (?)

A hazai – potenciális – gyűjtőt talán nem sértem meg, ha azt állítom: lehetőségei körülbelül úgy arányulnak az előzőekben vázoltakhoz, mint az euró a forinthoz. Kissé konkrétabban: a Fotóművészet 1997/3–4. számában megjelent cikkemben a 120. oldalon – már tizenhárom évvel ezelőtt! – megemlítettem a Life-külsős Yun Mikit. Az ő feketére festett Nikonja 2010. május 29-én 114 000 euróért kelt el a WestLicht 17. árverésén Bécsben. Ezt az elért árat mi csak a hazai internetes árverések és a különböző használtcikk-üzletek által nyújtott lehetőségekhez tudjuk hasonlítani.

A hazai internetes árveréseket én nem tartom adekvát (gy. k.: teljesen megfelelő) beszerzési formának – így cikkemet akár be is fejezhetném itt – azaz Magyarországon a használtcikk-üzletek választékából bajos egy Nikon gyűjteményt megalapozni.

A Kedves Olvasó joggal gondolhat arra: az eddigi tízezer betűt nem véletlenül vetettem papírra; lássuk tehát, ha nem lehet gyűjteni, akkor mégis milyen Nikon fényképezőgépek érdemesíthetők a megvételre egy majdani „gyűjtemény” reményében?

Az 1980-as évek elején a Nikon F3 megjelenésével az áramforrást nem igénylő, kézi erővel működtethető, profiknak szánt eszközök kora véget ért. Állításom nem a gyártás és az elfogulatlan műszaki szemlélet, hanem a szubjektív gyűjtés felőli kiindulású! Az F3-nak és az 1982-ben megjelent – még mechanikus, de inkább haladottabb amatőröknek kifejlesztett, azaz nem 100%-os képet mutató keresős – FM2-nek, valamint későbbi testvéreiknek csak a kis sorozatban gyártott változatait gyűjtik, a nagyobb szériák nem váltak gyűjtői darabokká! (Szabályt erősítő kivételek: FM2 félformátumú; F2 Titán; F3 Titán pezsgőszínű változat; F3AF; FA aranyozott; F90 átlátszó ,,demo”; és természetesen F3 NASA.)

Nem lopta be a gyűjtők kegyeibe magát az 1965-ben indított és 1977-ben befejezett Nikkormat-sorozat sem, ennek változatai közül a fénymérő nélküli FS-re és a fekete FT3-ra „lőnek” ímmel-ámmal. Ezeknek a gépeknek két „bűnük” van. Talán maga a cég sem vette komolyan őket, illetve a Nikon gyártói név szerepel rajtuk a logó helyett. A két vád közül az utóbbi még az F2-re is érvényes. Csökkent is irántuk az érdeklődés az elmúlt évtizedben! Pedig éppen az F3 megjelenésekor sokan azt gondolták, hogy a teljesen kézi működtetésű (magyar börziáner kifejezéssel élve fúlmehanikus) F2 nem megy ki a divatból! Ne felejtsük el: a gyűjtők ugyan sokszor használók is, azonban a két vásárlói célcsoport nem azonos!

A fotográfus, fotóriporter, fényképész, fényképező – le merjem írni? – fényképezni akar a fényképezőgéppel. A gyűjtő nem mindig. Egy azóta már elhunyt amerikás magyar az 1990-es évek végén Pesten elmesélte nekem: egy alkalommal mérgében többször a kandalló márványlapjához vágott egy Nikont, amely cselekmény után az objektívet még sértetlenül ki tudta venni a gépből… Ugyanő viszont elfogadhatatlanul rossz állapotúnak minősítette az egyik babusgatott büszkeségemet.

Gyártói jellemzők – gyűjtői szempontok

Schwanner Endre cikkében részletesen leírja a gyár nevének és emblémáinak történetét. 1946-ban, amikor a fényképezőgép tervezése, majd két évvel később a gyártása megindult, a cég neve Nippon Kogaku K.K., a helymegjelölés Tokyo volt. Kár, hogy a név tíz japán írásjele nem jelenik meg a gépen! Ehelyett egy jellegzetes, prizma és gyűjtőlencse sematikus rajzából összeállított logót látunk a termékeken. Felül a gyűjtőlencsében, két sorban a Nippon Kogaku, alatta a prizmában a Tokyo szó szerepel latin betűkkel. Ennek az emblémának a rövidített (idegen nyelvű) gyűjtői megnevezése „Tokyo logo”. A San Franciscói szerződés 1951. szeptember 8-i megkötéséig Japán amerikai megszállás alatt állt, önálló államként nem létezett, ezért Tokyo a gyártás helyének megnevezése. 1951 végéig a Japánban gyártott termékek egy részén „Made in Occupied Japan” (készült a megszállt Japánban) feliratot szerepeltettek. Ennek gyűjtői rövidítése MIOJ.

A távmérős Nikonokhoz készült objektívek egy részén a felirat: Nippon Kogaku Tokyo, míg az egyértelműen 1951 után gyártottaknál a felirat Nippon Kogaku Japan-ra változott. A tükörreflexes fényképezőgépekhez gyártott korai objektívek felirata értelemszerűen az utóbbi, ezt egyszerűsítették le az 1960-as évek végén.

A gyártó 1966 végéig a fényképezőgépein meghagyta a „Tokyo logo”-t. Ezt talán anakronizmusnak érezhették, ezért megváltoztatták, és már csak a Nikon névmegjelölést alkalmazták.

Az előzőekben már egyértelműen utaltam arra, hogy mely típusokat és azoknak milyen változatait keresik a Nikon fényképezőgépek közül manapság a gyűjtők. Természetesen és egyértelműen első sorban a Tokyo logóval ellátottakat és a MIOJ jelzésűeket. Ez az árakra is egyértelműen jelentős hatást gyakoroló, drasztikus leegyszerűsítés kizár néhány kedvelt típust. Homokba dugnám a fejem, ha azt állítanám, hogy a fenti két feltételnek eleget nem tévő darabokra – anyagi okokból és a jelentős mennyiségű kínálat hatására – nincs érzékelhető fizetőképes kereslet.

A Nikon gyűjtők tehetősebbnek mondható, bár kisebb létszámú élcsapata tehát a távmérősöket részesíti előnyben. Ehhez kiegészítésképpen járul az F típus korai darabjainak a kollekcióba történő illesztése. Fájdalom, épp ezekből minimális a hazai kínálat, így a távmérős típusok részletes, gyűjtői szempontú ismertetésére majd egy későbbi cikkemben térek viszsza.

Egy barátom – akivel a témáról gyakran és hosszasan szoktam telefonon elmélkedni – rábeszélt egy kisebb utazással együtt járó látogatásra. Ennek keretében megmutatta, sőt lefényképezni is engedte Nikkorexeit, amelyeket a gyártó szintén a Tokyo logóval jelölt meg. Szívességének köszönhetően így írásom illusztrációs anyaga bőségesen tartalmazza ezt a gyűjtői területet.

A tartozékokról most kizárólag murphys megállapítások jutnak eszembe, így azokról és a nyomtatványokról majd a távmérősökkel együtt értekezem. Okvetlenül le kell írni viszont egyszer már az objektívek egy eddig magyarul még nem publikált gyűjtői jellemzőjét.

Objektívek és gép-változatok

A távmérősökhöz készített Nikon objektíveken a gyújtótávolságot centiméterben adták meg. Rotolini könyvének címlapján látható gép objektívjén így a felirat a következő: „W-Nikkor.C 1:3.5 f=3.5 cm”.

Ez a jelöléstípus megmaradt az 1959-től gyártott Nikon F objektívjein 1962-ig. Így azonos külső-belső felépítésű objektívből többféle kivitelűt találhatunk, a gyűjtők a centiméterben megadott gyújtótávolságúakat előnyben részesítik. Ez a gyújtótávolság-jelölési rajongás viszonylag új keletű. Rotolini 1983-ban megjelent könyvében még rendre látványosan eltévesztette a képaláírásokban a kétféle jelölést. Más fotótörténeti kiállítási katalógusokban pedig látni például a korai Nikon F-et 1,4/50 mm-es objektívvel, ami egyértelmű tévedés. A Nikon F első normál objektívje a Nikkor-S Auto 1:2 f=5 cm-es. Ezt 1959 októberében követte az 1,4/5,8 cm-es; az 1,4/50 mm-es jelölésűt pedig csak 1962 januárjától állították elő… Gyártottak még egy Nikkor-H Auto 1:2 f=50 mm-es objektívet is, de az 1963 februárjában jelent meg. (Adatok Uli Kochtól.) A felépítés is eltérő, az S=7 lencsetagú, öt csoportban; a H=hat tagú, négy csoportban.

A cikkemben leírt valamennyi gyűjtői vonatkozás teljesülé sének egyértelmű feltétele a – szinte – kifogástalan állapot. Egy gyűjtő nem (csak) azért érdeklődik egy Nikkor-P 2,5/10,5 cm-es objektív iránt, mert az 1959-ben készült, hanem akkor, ha az majdhogynem gyári új és még megvan hozzá az eredeti – egyébként minimális jelzést tartalmazó, fantáziátlanul szürke! – papírdoboz és használati utasítás. (Példa a WestLicht 17. aukciójáról.)

A Nikon F változatairól szinte könyvtárnyi szakirodalom látott már napvilágot. Az ezekből kiszívott nektárból cseppentek ide néhány molekulányit.

A gépváz lehet: króm-fekete; motoros csatlakozáshoz előkészített vagy elő nem készített. A német exportra szánt gépvázakon Nikkor szó szerepel. Mivel ez az objektívek neve is, így egyes tartozékoknál (vagy azok csomagolási feliratainál) nem könnyű eldönteni, hogy a kisebb sorozatban létező német változat részeie.

Más gyűjtői besorolások is léteznek, ezek közül a logóról már szóltunk. Az „Apollo” megnevezés nem mindenkinek egyértelmű, pedig fontos gyűjtői típust jelez. A Life folyóirat szerkesztőségének, az Egyesült Államok hadseregének, valamint a NASA űrprogramjából különösképpen az 1971-es Apollo 15 projekthez a Nikon cég az F-nek egy a korábbi sorozattól hat ponton eltérő speciális modellt szállított. A gyűjtők az 1971 októbere és 1972 februárja között gyártott szériadarabokat is (!) Nikon F Apollónak hívják, némelyik szakíró viszont az ez utáni két sorozatot, a 73-mal és 74-el kezdődő gyártási számúakat már nem sorolja ide. (Ennek indoka nem egyértelmű.) Az Apollók hat ismérve közül a két legfeltűnőbb: a filmtovábbítókar vége és az önkioldó karja – akárcsak az F2-nél – műanyag bevonatú. Ez a két jellegzetes részlet az F Apollókat a velük egy időben már gyártott és forgalomba került F2-höz némiképp hasonlatossá teszi.

A gépvázra illesztett – és cserélhető – prizma lehet sima, ennek neve „Plain prism” vagy „Eye level finder” és fénymérős. Sokan már ez utóbbiakat is – a tüköraknával együtt – a tartozékokhoz sorolják, ami pedig már egy másik történet.