KÖNYVESPOLC
Szatmári Gergely (Mai magyar fotóművészet – 7.)
97 oldal 74 fotóval, 19,8x24 cm
Ráday Galéria és Kiadó Kft. ISBN 9789638883407
Szatmári Gergely a (viszonylag) fiatal magyar fotográfusoknak abba a csoportjába tartozik, akiknek már módjuk volt itthon főiskolai szintű szakmai képzésben részesülni, és akik éltek is ezzel a lehetőséggel. A dolgok rendje szerint előbb-utóbb ennek a folyamatosan bővülő csoportnak kell meghatároznia a magyar fotográfiát, sőt, talán már meg is történt ez a térfoglalás. A többiek, az öregek, az autodidakták, a más művészeti területekről elkalandozók alkothatnak bármilyen maradandót, a szakma színvonalát és követelményrendszerét determináló bázist a képzett, kvalifikált derékhad adja. Ez ajándékba kapott kiváltság és súlyos munkával megszerzett lehetőség is egyben, de mindenekelőtt felelősség, amit saját magán túl a volt és leendő alkotók (a szakma) és befogadók (a társadalom) előtt visel az ember. Különösen nagy ez a felelősség, ha mint jelen esetben is, valaki nemcsak alkotóként, hanem hivatása tanáraként is szerepel.
A világon fellelhető modern fotográfiai tendenciák némelyikétől ugyan nem teljesen független – miért is, hogyan is lenne az –, a hazai divatok felett azonban Szatmári Gergely nagyvonalúan elnéz. Ha jellemeznem kell munkáit, két dolog jut hirtelen az eszembe, és mindkettő olyan, ami (nálam) határozottan mellette szól. Az egyik a letagadhatatlan képalkotási szándék. Szó sincsen esztétizálásról, de képei mégis képi értékekben gazdagok, nem próbálják mindenáron meghaladni(?) a vizuális művészetek biológiai létünkből fakadó alapvető normáit. Ezzel összefügg a másik jellemző, hogy Szatmári Gergely képei érzelmileg sem üresek. Ha ide citáljuk a „vizuális kommunikáció” fogalmát, akkor itt egy értelmes, jól szocializált és egészséges lelkű ember kommunikációs kezdeményezésének vagyunk tanúi. Nem szándékom, hogy ezzel mintegy azt is állítsam, hogy sok kortárs fotográfus stupid, rosszul szocializált és beteg lelkületű, de nem ritkán érzem úgy, hogy egy-egy művész annak akar látszani konformizmusból, a „korszerűtlenségtől” való félelmében.
A kötetnek van egy olyan érdekessége is, amelynek megítélésében bizonytalan vagyok. A dolgok megközelítésében egyfajta „amerikai feelinget” érzek, és történetesen az ábrázolt dolgok is nagyobbrészt Amerikában vannak: nem tudom, hogy ebből mennyi az Amerika és mennyi a Szatmári Gergely. Kíváncsi vagyok, ha a Dohány utcában, az Illatos úton vagy Mikepércsen fényképezne, azok a képek tudnának-e koherensek lenni ezekkel. Erre a kérdésre persze most nem fogunk választ kapni, mint ahogy azt sem állíthatja senki, hogy bárkinek is kötelező lenne a Dohány utcában, az Illatos úton vagy Mikepércsen hitelesítenie művészetbeni tehetségét. Legalábbis jó sok fotóst ismerek a fotótörténetből Arbustól Winograndig, akik ezt elbliccelték…
Horváth M. Judit: Csalóka látszat/Simulacrum
126 oldal 60 fotóval, 24,2x22,2 cm
Készült a szerző kiadásában, ISBN 978-963-06-8800-0
Horváth M. Judit ismét megszületett. Korábbi, szociológiai indíttatású munkásságát figyelve még lehetett mondani (talán akkor is helytelenül, de mégis), hogy férjének, Stalter Györgynek a köpenyéből bújt elő. Nagy cucc, mindenki előbújik valahonnan – mostanra viszont ez a címke nem aktuális.
Arra a kérdésre, hogy van-e női fotográfia, én inkább nemmel felelnék, pedig ennek a kötetnek a képei az ellenkezőt bizonyítják. Nem esztétikai, művészeti, hanem társadalmi értelemben: adva van a férj beteg édesanyja, akit valakinek (na, kinek?) folyamatosan ápolni kell. Rövid kimozdulások között hosszú, kényszerű otthonlétek, bezártságok. A művészi elhivatottság próbája, soha jobb alibi a nem-alkotásra. Horváth M. Judit ezt a faladatot úgy oldotta meg, hogy zsebben-táskában hazahordta a fényképeznivalót. Arasznyi, fél-asztalnyi kis világok születtek, amiket azután megvilágított, lefotografált, gyerekeknek való vagy nagyon is frivol meséket. Nem tudom, ebben mennyi a női és mennyi a cigány – valószínűleg nem kevés, ha igaz az, hogy a nők többet mesélnek, és a cigányságban – ahol még – élénkebb a fantázia, élőbbek a mesék.
A kötet képei a korábbi fotókhoz képest meglepetést okoztak. A szakmabeliek közül is többen azt gondolták, hogy ez csak amolyan tingli-tangli, könnyen sikerülő játék. Hát aki azt gondolja, próbálja ki. Én biztosan tudom, hogy ez a vállalás nagyon is szigorú próbája a tehetségnek, kreativitásnak, fantáziának, ízlésnek, kompozíciós készségeknek és szakmai tudásnak – mindennek, ami ha együtt van, fotóművészetről beszélhetünk. És itt láthatóan együtt volt minden.
Lapunk 2009-es második számában Kincses Károly írt Horváth M. Juditnak az akkor még csak kiállításon szereplő munkájáról, és képeket is bőséggel hoztunk. Addig tehát, ameddig a könyvesbolt kinyit, onnan lehet a kíváncsiságot oltani.
Keith Carter: A Certain Alchemi
184 oldal 102 fotóval, 31x31 cm
University of Texas Press, 2008 ISBN 978-0292719088
A velem egyidős amerikai fotográfusról, a „transzcendens realista” Keith Carterről (már 62, hogy megy az idő) többször áradoztam már. Hiába, nem tudok betelni azzal, ahogyan a fényképezés egyszerű lehetőségeivel, tónusokkal, élességgel-életlenséggel a köznapi dolgokat képpé varázsolja. Semmi nem a technikán, minden a tehetségen múlik. Keith Carter minden tudományát tanítják az iskolákban, minden eszköze megvásárolható, ő maga mégis utánozhatatlan. A legtöbb ember számára, ide értve a fotósok nagy részét is, az a lényeg, hogy mi van a képen, pedig a hogyan legalább annyira fontos. Mielőtt az esztétizáló amatőrök büszkén kihúznák magukat, hadd pontosítsam, hogy nem ők a pozitív példa. Visszatérve a sodorvonalba: gondoljunk bele, hogy a fényképeket mennyire inkább kategorizáljuk a kép tárgya, mintsem stílusa szerint. Érthető is, hiszen alig van fotográfus, akinek munkásságából egyfajta tudatosan kialakított, követett stílus körvonalazódna. A fotográfiának talán szűkebbek a formanyelvi lehetőségei, mint a festészetnek, de a fotósok nagy része még ezekkel a lehetőségekkel is esetlegesen, nem pedig tudatosan, koncepciózusan él. Nagyon közönséges példát említve, a világon az elmúlt évben leexponált sokmilliárdnyi felvétel közül vajon hánynál várt fél órát a fotós, hogy másmilyen legyen a világítás, és mennyinél állította fél méterrel a modell elé az élességet, tudva, hogy a modell arca akkor még éles lesz, de a háttér sokkal életlenebb? Hányan hasaltak le az utcán egy kedvezőbb nézőpontért? Fotográfiai főiskolán tanuló diákokat szinte lehetetlen volt arra kényszerítenem, hogy egy adott épületet ködben, szürkületben, esőben, hóesésben vagy mondjuk holdfénynél próbáljanak lefényképezni, vizsgálandó ezeknek az „extrém” körülményeknek a képre gyakorolt atmoszférateremtő hatását.
Summa summarum, Keith Carternek van stílusa. Láthatóan nem kötik a gondolkodását a fotográfiai konvenciók. Ilyesmit kívülállótól, mondjuk képzőművésztől várna az ember, pedig Carternek még az édesanyja is fotós volt. Maga pedig bemelegítésképpen a kevéssé laza üzleti adminisztrációból szerzett egyetemi diplomát. Hiába, az a rohadt tehetség végül csak kitör az emberből. Ha van.
Extreme Beauty in Vogue
200 oldal 88 fotóval, 26,3x29,7 cm
Skira, 2009. ISBN 978-8857200323
A reprezentatív kötet valójában egy kiállítás lenyomata: a kiállítást a Dolce & Gabbana rendezte Milánóban, 2009-ben. A dolog eredendően nyilván a divatról szólt, de hát egyrészt már maga a divat sem a divatról szól, a „divatfotók” pedig jó esetben még kevésbé. Életről, életstílusról, életérzésről, szabadságról, elvágyódásról, nem ritkán a hülyeségről, fontos, sőt meghatározó dolgokról tehát. Fotográfus-óriások képei vonulnak fel, mások mellett Penn, Leibovitz, Blumenfeld, Hoyningen-Huene, Bruce Weber, Newton és Avedon is, természetesen. A kimaradtak sora nyilván még hoszszabb, hiszen nem leltár készült, sokkal inkább tűzijáték, ahol az ember nem azt keresi, ami nincsen, hanem abban gyönyörködik, ami van. Divatbemutatón ülve sokszor érzem azt, hogy idétlen erőlködést látok, de a könyvet lapozva semmi rossz érzésem nincsen, sőt. A fotó az extremitásoknak is értelmet ad, mint ahogy általában is ezt teszi. Ahogy van szárnyaló zenei, grafikai, festészeti tartalom, úgy szárnyaló fotográfiai tartalom is van. A különbség csak annyi, hogy a szárnyaló fotográfiai tartalomhoz legalább egy pillanatig annak tárgyiasulnia is kell, hogy közben leképeződhessen. (Igen, montázs, kollázs, digitális buggyantások most kizárva, természetesen.) Ebből a nézőpontból tehát a divat nem egyéb, mint a fotografálás előkészülete, jelmezkészítés, sminkelés, helyszín berendezése egy majdani fotóhoz. A fényképezés általában nem áll olyan jól, mint a film, kisebb költségvetésébe nem fér bele bármekkora felhajtás. De, mert a divatipar azt hiszi, hogy a divatfotó róla szól, alkalmasint egy egész hadsereg tud a fotós szolgálatába állni. Innentől pedig már csak a tehetség a korlát, de a fentebb sorolt neveknél abba ugyan nem fog senkinek a könyöke megakadni.
Tímár Péter
