KÁDÁR LEVENTE ÉS KÁROLYI GYÖRGY KÉPEI

A kezdeténél tartunk egy folyamatnak – a phasebook.hu mint eszme és mint gondolat még csak épphogy formálódni kezdett. A sorozat ötlete – az alkotók bevallása szerint is – megpróbál átvágni néhány gordiuszi csomót a jelenkori fotóművészetben; ennek sikerességét azonban csak a jövő tudja igazolni.

Kádár Levente és Károlyi György 2009 nyarán határozta el, hogy valamifajta kultúr-antropológiai vagy társadalomtudományi érdeklődésből a Sziget fesztivál közönségét fogja fényképezni. Az üvegnegatívot választották céljaik elérésére, így az expozíció jó pár másodpercig eltartott. Ez sajátos portrézási helyzetet teremtett: a modelleknek jó pár percig kellett meredniük a kamerára – az alkotók szándéka szerint ezzel is sallangmentesíteni akarták a modelleket, valamifajta lényegest szerettek volna „kipárolni” belőlük. „Olyanokat választottunk, akik igyekeztek megmutatni magukat” – mondta Károlyi György. A koncepció része volt, hogy valamilyen nagyon is jelenkori tárgy vagy ruhadarab is kerüljön a fotóra. A teljes sorozat 79 képből áll, ezeket több mint 300-ból válogatták ki. Maga a projekt folytatódik – az alkotók ideális esetben öt-tíz évre tervezik, hogy fotózzák a fesztivállátogató közönség illusztris tagjait.

Az archaikus technika használata az interpretáció folyamán a befogadó figyelmét még inkább a hagyományok felé irányítja. Az egyik út a fotó feltalálása óta jelenlévő dokumentarizmus, melyet irányíthatott egyfajta antropológiai vagy szociológiai érdeklődés is. Itt a kettő egybeolvad – nehezen kibogozható nyersanyaggá alakul, melynek felvállalt szubjektivitása csak tovább növeli az értelmezés szabadságát. A semleges háttér is erősíti a képek „helytelenség-érzetét” – mindent a modelleknek kell (vagy kellene) hordozniuk, illetve a kommentár nélkül nem is ismerhetjük föl a ciklus lokalitását.

A másik út (melyet itt most be sem járhatok) messzebbre vezet: a középkor viris illustribus ábrázolásait érzem visszaköszönni a sorozaton; a művészek által érzékelt exhibicionizmus volt a választás oka, azaz olyan emberek kerültek be a sorozatba, akiknek valamifajta reprezentációs vágyuk volt – afféle „mikrosztárokként” is lehet rájuk gondolni. E hatást erősíti, hogy nem egy modell ragaszkodott ahhoz, hogy valamilyen rá jellemző tárggyal örökítsék meg. A példaadás és megörökítés vágyának legújabb kori vetülete tehát e sorozat, amelyben a modellek klasszicizálódását már nem a hozzájuk kötődő narratíva, hanem csak ennek vélt képe, a beállítás, az attribútumok, az öltözék és az expozíció hosszából következő merev arckifejezés okozza.

Mindkét alkotó az alkalmazott fotográfia felől érkezett: munkájuk ma is ide köti őket. Kádár Levente a dániai Vraa Hojskoléból hozta magával az archaikus technikákról való tudást és a hozzájuk való vonzalmat, fotóriporternek készült, ezután orientálódott a fotóművészet felé. Károlyi György is a digitális fényképezésből indult ki. „Negyvenezer bőrtextúra eltüntetése után elkezdtem kedvelni a bőrtextúrákat.” – nyilatkozott.

A fesztiválkultúra, amely jellegéből fakadóan is a snapshotok ábrázolási területébe tartozik, itt megmerevedik – a giccset szinte csak az ábrázolások minimalizmusa miatt kerülik el. (Az eredeti koncepció szerint minden modellnek frontálisan kellett volna rögzítésre kerülnie.) Csak a résztvevőkön és a kellékeiken keresztül mutatkozik meg, hogy tulajdonképpen kik is lehetnek ők. A hosszú expozíció miatt a modellek nem tudnak egy tipikus snapshotos beállást fölvenni – rákényszerülnek arra, hogy saját maguk legyenek, a szerepszerű viselkedésre már nincs mód a legtöbb esetben. A tekintetük az, ami megjelenésüket egyrészt ellenpontozza, másrészt hitelesíti.

Azzal, hogy a két alkotó összevegyíti a technikákat – sőt, a további tervek szerint egyfajta közösségi környezet is létrejön majd a http://phasebook.hu/ weboldalon –, sajátos akronologikus értelmezési teret hoz létre. Számukra az összes technika csak eszköz, és mintha nem foglalkoznának történeti kontextusukkal. Üvegnegatívból digitális print lesz, majd a böngésző kis képe, mellettük az illető saját anyagaival és az évek során hozzáadódó újabb képekkel, de persze miért is ne lehetne egy galériá-ban (és nem a szabadban, mint most) kiállítani a papírra hívott eredetit. Mintha a mű-vek már csak rekordok lennének egy végtelen adatbázisban.

De csak látszólag. Mert tényleg nem a művészeknek kell foglalkozniuk ezekkel. Maguk az eljárások megteremtik az asszociációs bázisokat a befogadók fejében – ha az eljárások a célnak megfelelnek.