FÁKÓ ÁRPÁD HÚSHANGJAI

Fákó Árpád ígéretes tehetségként indult a nyolcvanas években, aztán mintha eltűnt volna a sok szorgos kenyérkereső között. Emiatt nyilván sokan leírták már, pedig – mint azt a Húshangok című kötet bizonyítja – nem az alkotó elme volt takarékra állítva, csak a megmutatkozás vágya. Egy olyan interdiszciplináris műalkotás kapcsán, mint az említett kötet, a csapból is Fákónak kellene csöpögnie, a gyöpösöknek demonstrálniuk kellene ellene, a galériáknak meg versenyezni érte. Ehelyett csend van, apatikus hallgatás.

– Ugye, olyan nem létezik, hogy valaki gyerekkorától kezdve fotós akar lenni?

– Fotó szakra kerültem a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába, pedig grafikára jelentkeztem. Kölyökként úgy gondoltam, hogy a grafikus a művész, a fotós meg igazolványképeket csinál és vegyszerben tocsog. Azt hittem, vége a világnak, de biztattak, hogy ha jól tanulok, akkor átmehetek más szakra. Persze, mire odáig jutottam volna, addigra eszem ágában sem volt átjelentkezni: kiderült, hogy amit kapok, tökéletesen megfelel a vérmérsékletemnek és habitusomnak.

– Mintha akkoriban más jelentést hordoztak volna a fényképek (is).

– Persze, akkor még nem így áradt a vizuális infó. Az első tanárom Kresz Albert volt, aki fotóriporterként kitűnő néprajzi és szocio anyagokat fotózott. Egyfajta, mára szinte ismeretlen alaposság jellemezte, ő bizony elmerült a témáiban, mélyre ásott és feltárt.

– Ilyen tanár mellett nyilván mindenkiből kitör az alkotási láz…

– Az elején alig vártuk, hogy kezünkbe kapjunk végre egy gépet. Természetesen nem ez történt: órákon át asszociációs játékokat játszottunk, amiből hihetetlen sokat profitáltunk később.

Aztán jött Tímár Péter, aki egészen más habitusú fotós volt. Megismertetett bennünket olyan világokkal és kiadványokkal, amilyenekhez hasonlókat korábban nem láttunk, azt sem tudtuk, hogy ilyesmi létezhet. Olyan képeket láttam, amilyeneket én szerettem volna „kész koromban” készíteni. A mostani fiatalok ilyen jellegű képek tömkelegét találhatják, ami egyrészt jó, másrészt viszont immunitást okoz. Mi akkoriban beavatottnak éreztük magunkat.

– … és azok is voltatok!

– Azt hiszem, egészen másként működtünk. Volt valamifajta értékítélet, ami miatt hihető volt, mintha mindenkiben ugyanaz dolgozott volna. Azokban is, akik teljesen mást szerettek, mint én. Mégis, objektívnek tűntek az értékek, és lehetett látni, érezni, tudni, hogy mi az, ami jó. Most meg Dunát lehet rekeszteni azokkal az anyagokkal, amik nem jók, de mégis „futnak”, mert futtatva vannak.

– Az Iparművészeti Főiskola visszakanyarodás a grafikához. Miért, hogyan történt?

– Érettségi után a Képzőre felvételiztem négyszer, nem is vizsgáltam, hogy miért, csak mentem ezen a „sínen”. Nem vettek föl, végül az Ipar fotó szakára kerültem, ami akkoriban indult (itthon addig nem volt felsőfokú képzés). Mi voltunk a második évfolyam, de (… olyan, mintha a kerítésbe be lenne szorulva egy madár.

– Szerintem falevél.)

– … az első évben még nem volt szakosodás, az év végén újra meg kellett jelölni, hogy milyen szakra akarok járni. Azt láttam, hogy a középiskolaihoz képest alacsony a színvonal! Lógó orral borongtam a büfében, aztán arra járt Pálfi György, akinek elpanaszoltam a dolgot. Erre mondta, hogy menjek grafikára, majd elrajzolgatunk.

– Közben fotóztál?

– A főiskola elején még volt néhány kiállításom, de aztán a napi teendők elvittek más irányba, a harmadévtől már mint alkalmazott grafikus dolgoztam, és beszippantott az örvény. Persze ez nem volt ellenemre, élveztem a feszes szakmai munkát. Annak ellenére, hogy nem önkifejezésről volt szó, meg tudtam élni a munkámban azt, amire szükségem volt.

– Mit adott a húsz évi alkalmazott grafikusság?

– Soknál is több élményt, a megbízók kapcsán és a munkák ürügyén. Megtanultam, hogy hogyan gondolkoznak az emberek, belekóstolhattam a különböző szerepekbe, az ebből fakadó vitákba. Volt mit tanulni, lehetett sérüléseket szerezni. Aztán újra felébredtek az addig szundikáló hajlamaim. De – részben – ez is az alkalmazott grafikai vonal mentén jelentkezett, és a zenével együtt tűnt fel újra.

– Úgy gondolom, a Húshangok című kötet – zenével megtámogatva – olyan totális élményt ad a befogadónak, ami kis hazánkban szinte példátlan; mégis, kinek fontos ez az egész?

– A zenélés kapcsán szakadtak át az önmagam számára állított gátak, és ebből kiindulva kezdődött valami egészen új dolog. Most újra a cél és értelem nélküli alkotás értelme és célja foglalkoztat.

– Ezzel a könyvvel te – mint Pallasz Athéné Zeusz fejéből, teljes fegyverzetben – előugrottál, elveszett az egésznek az időbe helyezhetősége.

– Na, pont ez az, nem ugrott elő semmi. Nem akarom, hogy arról beszéljünk, hogy „savanyú a csokoládé”, de elképeszt, menynyire nem lehet kizökkenteni az embereket a mókuskerékből.

– Akkor most kénytelen vagy visszatérni a művészeti élet időben való létezéséhez, vagy megint elásod magad tíz évre?

– Valószínűleg az utóbbi.

– Van alternatívája a „műtárgy-gyártásnak”?

– Egy műtárgyhoz nem elég a gondolat, azt valahogy matériává kell tenni. A fotó ráadásul rafinált dolog, hiszen sokféle megjelenési formája lehet ugyanannak a képnek. A műtárgy-kereskedelem – ami be is árazza a művészt – egészen érdekes dolgokat szül: ha van egy rézkarc száz példányban, az olcsó dolog egy egyetlen példányban létező ceruzarajzhoz képest. A fénykép még nehezebben megfogható: ugyanaz a fotó megjelenhet fekete-fehérben és színesben, meg lehet vágni a kompozíciót az alkalmazástól függően… változtatni lehet a kontextuson… ettől aztán annyira zavarba jönnek, hogy diszkvalifikálnak is egyből.

Most akkor kezdjek el „művészni”? Állítsak elő olyan műtárgyakat, ahol installációs környezetben a kép csak komponens? De előállíthatok olyan bekeretezett termékeket, amik galériában eladhatók, számozva, aláírva! Bizonyos képeket ki lehetne printelni vászonra, aztán belenyúlni festékkel.

Én mindegyikkel szívesen eljátszanék, csak berzenkedem, mert az évek során rákaptam a művészeti albumokra.

A festő megfest egy képet, aztán egyetlen ember hálószobájában lóg, jobb esetben senyvedez egy múzeumi raktárban, esetleg néha kölcsönkérik egy-egy kiállításra. Szerintem nem ez a cél! Mégis, nagyon jó, hogy van műkereskedelem, mert a művésznek nem az a dolga, hogy munkahelyen gályázzon, és szabadidőben művész legyen. A művésznek reggeltől estig művészként kellene léteznie, és tennie a dolgát. Kellene, hogy legyen, aki finanszírozza a létezést. Ennek manapság az a módja, hogy megveszik a képet. Az egész rosszul van! Ezért szeretem a művészeti albumokat, mert, bár nem tudják képviselni egy óriási festmény teljességét, de mégis, így terjed és hat a műalkotás.

– Demokratikus műélvezet?

– Nem a demokrácia miatt, hanem mert a művészet által létrehozott dolgok csak akkor élnek, ha hathatnak.

A gyarló felemnek jó, ha a vásárlással hízelegnek a művésznek, de mégis, a másik oldalról ciki az egész. Ahol az eladás az elsődleges szándék, az egy másik műfaj…

Ezeken rágódva – ugyanúgy, mint régen – suttog bennem egy kis gonosz hang: minek?

– Régen volt rá válasz? Különbözött a mostanitól?

– Hát, nem sokban: azért, mert csak!

– Ez korrekt válasz, talán be sem kell csomagolni. Vagy mégis?

– Azért lenne jó ennél egy kicsit mélyebbre menni, mert azt látom, hogy ez így ön- és közveszélyes. Van, aki helyett mások indokolnak, nekik könnyebb, de nekem magamnak kell meglelnem a választ arra, hogy miért ölök ilyesmibe időt, energiát és nem utolsósorban pénzt.

– Muszáj kiállítani (az persze viszi a lóvét), viszont hozza/hozhatja az ismertséget, amiből meg pénz lehet!

– Persze, lehet kiállításban gondolkodni, de akkor is macerás, mert az elképzelést hozzá kellene igazítani a lehetőségekhez. Meg kell gondolni minden egyes művészi hatást, mert a végén olyan profán dolgok jönnek, mint a számla a képkeretezőtől. Nem csak nekem vannak ilyen gondjaim, de én szeretném úgy megoldani, hogy ne kelljen kompromisszumokat kötni. Vagy az van, amit a művész közölni akar, vagy nincs értelme az egésznek! A művészet nem a kompromisszumkészség fejlesztésére való. Azt nehezen tudnám elképzelni, hogy a képeim csak úgy lógjanak a falon. A képek az én olvasatomban minden felhasználási formában (könyv, magazin, csoportos vagy egyéni kiállítás stb.) újra és újra születnek, ami számomra azt jelenti, hogy a különböző közegekben, különböző módon kell kontextusba helyezni ugyanazt a képet ahhoz, hogy az adott helyzetben a legkoncentráltabban tudjon hatni. Ebből az is következik, hogy maga a kép a közlésnek, a hatásnak, ha még oly fontos is, csak az egyik, esetenként változó komponense a teljes installáció, kompozíció egészének alárendelve. Ez az egyik legfontosabb felhasználható tapasztalatom, ami az alkalmazott grafikai működésemből átszivárgott, leszűrődött az évek során.

– Ebben a vizuális kommunikációval agyonnyomott világban képet csinálni olyan, mint pipettával tiszta vizet hordani a Balatonba!

– Létrehozok egy képet, matatok vele egy hétig. Aztán a moziban megnézek egy közepes minőségű filmet, amiben millió számra látni a jobbnál jobb képeket. Képmérgezése van az emberiségnek, a fotómegosztó oldalak és a mindenki által elérhető fotózás miatt mindenki csinál képeket. Egy szorgalmasan kattogtató fodrásztól vagy autószerelőtől is össze lehetne válogatni olyan portfóliót, ami nagyon ütős lehet.

– Szóval, a művésznek nem kell pokolra menni?

– Úgy nem, ahogyan a többség hiszi vagy elvárja. Tök mindegy, hogy van-e „sportteljesítmény” az alkotás mögött. Alkotások vannak, amik vagy hatnak, vagy nem! Rettenetes mánia, elmebaj, hogy elkezdik latolgatni, hogy nemes eszközökkel hozod-e létre az alkotást.

Van valami, ami hat, amire felfigyelnek… mégis, a következő gondolat már oda csapódik, hogy ha ezt nem vérrel-verejtékkel izzadták a létezésbe, akkor nem hiteles. Ha nem tudok róla semmit, akkor kell! De, ha megtudom, hogy számítógépen, három gomb lenyomásával hozták létre, mindegy, hogy zene vagy kép, akkor az már nem kóser.

Erre csak azt a demagóg szöveget tudom mantrázni, hogy az agyunkkal alkotunk, és az alkotás hatása számít. Felejtsük már el a hogyant! Ha elmennek egy koncertre, akkor nem arról beszélnek, hogy szellemileg mit kaptak, hanem azt taglalják, hogy a basszusgitáros milyen szögben tartotta a hangszert, és hogy gitározás közben is tud-e fingani… a fotónál ugyanez van: aki a Photoshopot kinyitja, az már nemhogy nem művész, de alig számít becsületes embernek.

– Mindezek tükrében te miért alkotsz képeket?

– Ez az, amin én is gondolkodom mostanában. Én mindig először megvalósítom, amit akarok, aztán utána lehet morfondírozni. Eléggé ösztönös és automatikus alkotó vagyok. Ha megszületik valami a fejemben, akkor már visz a lelkesedés; én már csak egy belső védekezési mechanizmus miatt sem gondolkodom. Ha végiggondolnám, akkor…

– … hagynád az egészet.

– Valószínű. A megvalósítás iránti perverz vonzalom hajt: engem érzékileg vonz, ha ilyesmit csinálok, és szarul lennék, ha nem csinálhatnám. Aztán, amikor kész, felnyílik a szemem, és ráébredek a rideg valóságra. És gyorsan megmutatom a hasonló perverzeknek, akik együtt örülnek velem.

Néha azt gondolom, hogy teljesen felesleges ezekről a kérdésekről gondolkodni, azt mondják a magasról mosolygó kánonisták, hogy kompenzálok.

– Szerinted szakma a műtermék előállítása?

– A képzőművész képez egy képet, de nem feltétlenül tudja előre, hogyan lesz abból műtárgy. Az iparművész meg egész nap ezt gyártja – csak az nem műtárgy, hanem dekoráció.

– Ki az adott korszakban a „meghatározó művész”, és mitől függ ez az egész?

– Attól függetlenül, hogy nem publikáltam az elmúlt években, létrehoztam a magam képeit. Ha ez utólag derült ki, akkor mi van? A művészeti élet és a dolgok megítélése ugyanolyan, mint a vásári kecskelökés: ha ott vagy, és meglökted a kecskét, akkor részt vettél valamiben. De aki teszi a dolgát, aztán fiókban tartja – amit a kortársaim közül elég sokan elkövettek – akkor már nincs is? Olyan, mintha nem létezne az a fajta intelligencia, mely képes utólag kiegészíteni a múltról alkotott képet. Vannak emberek, akik a tehetségüktől függetlenül el tudják játszani, hogy ők művészek, művészetet csinálnak… és vannak, akikkel józanul lehet hétköznapi dolgokról beszélni, és bizonyos dolgok technikájáról, meg a háttérügyekről – amik nem érintik a művészetet, de nélkülük nem lehetséges a művészet –, de ezáltal ők már nem is számítanak művésznek.

Én magam mostanában szembesültem ezekkel a dolgokkal. Persze, nem vagyok naiv, eddig is tudtam róla, de most a magam bőrén tapasztalom, hogy a könyvem kicsit olyan, mintha egy másvilágról küldött levél lenne. Úgy állnak hozzá az emberek, hogy a találkozás a könyvvel élményszerű. A vélemények és megjegyzések a témába vágnak és fontosak. Amikor viszont ugyanezt el kell helyezni térben és időben, akkor jön a bénulás; mindez azért, mert nem tartoztam ilyen-olyan csoportokhoz, nem voltam senkinek a bármije. Senkiben nem merül föl, hogy közben az én agyam nem elpusztult, hanem működött.