BESZÉLGETÉS BARBARA GLUCKKAL

– Meséljen, kérem a gyermekkoráról és a szüleiről! Mikor hagyták el Magyarországot?

– Drága szüleimet Theodore Glucknak és Elizabeth Herznek hívták. Gyermekkori szerelem volt az övék, kétségtelenül igazi lelki társak voltak. A Glück szó németül boldogságot és szerencsét, a Herz pedig szívet jelent.

Apám apja, Arnold Glück kiváló villamosmérnök volt, és nagyon jó állást kapott az Amerikában akkoriban felfutóban levő Westinghouse cégnél. Ezért nagyanyámmal és Alice nevű kislányukkal Budapestről New Jersey államba, East Orange-be, költöztek, ahol később apám, Theodore született.

Vilma nagyanyám, aki a „Királynő fűzőkészítője” címet viselte, nem szeretett Amerikában élni, és visszaköltözött Budapestre. Apám amerikai állampolgársággal rendelkezett; tudta, hogy egyszer majd visszaköltözik Amerikába, és ott fogja leélni életét. Tizenéves korukban, az iskolában ismerkedett meg anyámmal, először jó barátok lettek, majd beleszerettek egymásba.

Apám sportolt, számos arany- és ezüstérmet nyert labdarúgóként, vízilabdázóként és egyéb sportágakban. Egy évvel ezelőtt, a születésnapjára bekereteztettem ötvennégy érmét, amelyeket az otthonomban tartok. Szép emlékek a számára.

Apám érdeklődni kezdett a drágakövek és nemesfémek iránt, a középiskola elvégzése után arany- és platinaékszer-készítést tanult, és drágakő foglalóként kezdett dolgozni. Nem sokkal később elhatározta, hogy visszalátogat Amerika keleti partjára, megélhetési lehetőségek keresése céljából. Hajóval elutazott New Yorkba, ahol néhány hónapot töltött, vizsgálva a különböző lehetőségeket. Elhatározta, hogy műhelyt nyit Manhattanben a drágakő foglalói üzlete elindítására, és a lakás szempontjából tökéletes megoldásnak látszott a Hudson folyó túlsó partján lévő Long Island City. Gyorsan visszautazott Budapestre, feleségül vette anyámat, és 1934-ben együtt tértek viszsza Amerikába, ahol elkezdték közös életüket. Közösen dolgoztak; apám arany és platina ékszereket készített a Tiffany, a Cartier és más, New York-i cégek részére, anyám pedig, aki szeretett ruhákat és öveket ter-vezni, és Budapesten jól ismert övkészítő volt, gyöngyfűzéssel foglalkozott, illetve gyűrűket, karkötőket és brosstűket tervezett, amelyeket apám készített el a megrendelői részére. Nagyszerű és egymást nagyon szerető együttest alkottak.

Én 1938-ban születtem. Akkoriban anyám még mindig nem beszélt jól angolul, ennélfogva a szüleim egymással és velem is magyarul beszéltek, a magyar volt az első nyelv, amelyet megtanultam. Amikor iskolába kezdtem járni, külföldiek részére szolgáló külön angol órákra kellett járnom, annyira gyenge volt a nyelvtudásom, és erős akcentussal beszéltem. Azonban gyorsan tanultam, és a magyar akcentust New York-ira cseréltem. Érdekes módon soha nem tanultam meg magyarul írni, és mostanra már beszélni is alig tudok, mivel soha nincs lehetőségem a gyakorlásra. De még mindig egészen jól megértem a magyart. Egy érdekesség: 1973-ban, Vietnamban beszéltem egy keveset magyarul, amikor magyar békefenntartó erők is érkeztek az országba.

Nagyon jó életünk volt Amerikában, eltekintve a szüleim családtagjairól szóló hírektől, arról, hogy mi történt a II. világháború alatt Budapesten. Ez mindig beárnyékolta az életünket, jóllehet, mivel fiatal voltam, a szüleim jobbára megkíméltek azoktól a ször-nyű részletektől, amelyek valójában végbementek.

– Nem is beszéltek a szülei a régi hazájukról, régi életükről és az itteni családtagokról?

– Néhány alapvető dologról igen. Nagyon sokat hallottam apám sporteredményeiről. A Herz családnak volt egy nagyon híres vendéglője Budapesten. Anyám szinte a konyhában nőtt fel, segített a szakácsoknak, nagyszerűen megtanult főzni és sütni. Abban reménykedett, hogy én is érdeklődni fogok a főzés iránt, és jó szakácsnő válik belőlem, de bennem nem volt semmi érdeklődés a szakácsművészet iránt.

– Visszautaztak-e valaha szülei Magyarországra?

– Nem. Számos rokonomat, úgy anyai, mint apai részről, megölték a nácik. 1946-ban, a II. világháború után, az életben maradt rokonok átjöttek Amerikába, és új életet kezdtek.

– Milyen gyermek volt Ön?

– Szerettem sportolni – úszni, síelni és kosárlabdázni –, az iskolában is jó jegyeim voltak. Erősen vizuális orientáltságú gyerek voltam, érdeklődtem a művészetek iránt, mindig szerettem rajzolni. Úgyhogy anyám és én a Modern Művészetek Múzeuma (MoMA) pártoló tagja lettünk, amely mindössze öt háztömbnyire volt a szüleim manhattani műhelyétől.

– Emlékszik-e arra, hogy mikor találkozott először a fényképezéssel?

– Ez nagyon emlékezetes volt. Anyám szólt, hogy az iskola után menjek Manhattanbe, mert egy új kiállítás nyílt a MoMA-ban. Ez volt az első fényképészeti kiállítás, az volt a címe, hogy The Family of Man, „Az ember családja”, Edward Steichen volt a kurátora. Anyám azt mondta, hogy nagyon lelkes hangvételű kritikákat olvasott róla, így tanítás után elmentem megnézni.

Teljesen megbabonázott és lenyűgözött az, amit ott láttam. A kiállítás tele volt csodálatos fényképekkel, lélegzetelállítók voltak, annyira izgatottá tett, hogy azután majdnem minden délután elmentem a múzeumba, újra és újra megnézni a kiállítást.

Nem sokkal később, a születésnapomra kaptam a szüleimtől egy Kodak fényképezőgépet és sok-sok filmet. Vettek egy könyvet is, annak a fényképésznek az albumát, akinek a művei a leginkább tetszettek nekem a kiállításon: Henri Cartier-Bresson-ét, a könyv címe pedig The Decisive Moment („A döntő pillanat”) volt; ez a könyv lett a bibliám és Cartier-Bresson a példaképem. Így fejlődött ki bennem a fényképészet iránti érzék, a fényképezés szeretete. És ezért határoztam el, hogy beiratkozom a New York University kommunikáció szakára, és az egyik főtantárgyként az újságírást veszem fel. Nagyon szerettem oda járni, sokat hasznosítottam az ottani tanulmányaimból.

Miután végeztem az egyetemen, a kiadói világ felé vettem utamat. Képszerkesztő aszszisztensként helyezkedtem el a HiFi/Ste-reo Review Magazine-nál, majd létrehoztam a „művészeti beszerző” pozíciót a New York-i reklámvilágban, a McCann Erickson és a Benton & Bowles ügynökségnél. Ezt követően a Young & Rubicam reklámügynökség elnökének külön tanácsadója lettem.

Mellesleg soha nem hagytam abba a fényképezést. A McCann-nél számos híres fotóssal találkoztam, tanulmányoztam a munkájukat, megmutattam nekik a képeimet, és ők elmondták észrevételeiket. Olyan fotográfusokkal barátkoztam össze, és olya-noktól tanultam rengeteget, mint Mary Ellen Mark, Diane Arbus, Richard Avedon, Ernst Haas. Mary Ellen és Diane tényleg jó bará-taim voltak, megnézték a nagyításaimat vagy a kontakt másolataimat, megosztották velem a gondolataikat, elmondták javaslataikat, és tanácsokkal láttak el, hogyan javítsak a képeimen.

1964-ben én szerveztem meg, hoztam létre és voltam a kurátora az első, önálló Richard Avedon-kiállításnak a Mc Cann-nél, amely hatalmas siker lett. Lelkes hangvételű kritikák jelentek meg a kiállításról, többek között a Popular Photography Magazine-ban: „Soha nem rendeztek még ehhez hasonló fotókiállítást. Ennek a kirobbanó tehetségnek, akit Avedon-nak hívnak, széleskörű hatása lesz még mindenkire, aki komolyan gondolkozik azon, hogy képeket akasz-szon fel a falra.” Óriási élmény volt Richarddal együtt dolgozni.

Ernst Haas MoMA-beli kiállítása szintén nagy hatást tett rám. Nagyszerű fotós és kiváló tanár volt. Barátok lettünk, egyszer két héten át utaztunk körbe Európában, ami csodálatos időszak volt a fényképezés iránti érzékem fejlesztése és a fotográfusi tudásom tekintetében. Engem a reklámfotózás, a „döntő pillanat” szerű újságírás és a művészi fényképezés is érdekelt.

– Hogyan került Vietnamba?

– 1967 augusztusában Joseph B. Treaster, a New York Times újságírója interjút készített velem egy hatalmas koncertről, amelyet a Young & Rubicam számára rendeztem a New York-i Central Parkban. Barátok lettünk, elkezdtünk randevúzni. Akkor már eltöltött egy évet Vietnamban, hogy tudósításokat küldjön a NY Times részére. Sokat mesélt nekem a háborúról. 1968 februárjában a NY Times visszaküldte őt, hogy tudósítson a Tet Offenzíváról. Az elutazása előtt meghívott, hogy látogassak el Délkelet-Ázsiába az első R&R (pihenés és regenerálódás) időszaka alatt, és azután menjek vele Vietnamba. Azt mondta, ez körülbelül április harmadik hetében lenne. Elfogadtam a meghívást, és terveket készítettem az útra.

– Honnan szerezte az információt: tévéből, újságokból?

– Főként a NY Timesból – tévét nem néztem.

– Beszélgetett korábban a háborúról a családjával és a barátaival?

– Igen. Mindig elleneztem a háborút.

– Mit szóltak a tervéhez?

– Azt mondtam nekik, olvassák mindennap a NY Timest, és ha nincs hír arról, hogy megöltek, akkor tudhatják, hogy jól vagyok és csinálom azt a munkát, amit szeretek.

– Szüksége volt-e engedélyekre? Részt vett-e valamilyen kiképzésen, eligazításon a hadseregnél?

– Nem. Csupán oltásokat kaptam.

New York-ból indultam el. Hongkongban találkoztam a barátommal. Egy hétig maradtunk. Lehetőségem volt venni néhány nagyszerű fényképezőgépet, nagyon jó áron, valamint új objektíveket. Nem azért vettem új kamerákat, mert a régiek nem lettek volna jók, hanem csak azért, hogy új és modern gépeim legyenek. A fotóriporterek akkoriban Nikont és Leicát használtak, én is, mindig. Most van egy Canon digitális gépem is.

Elmentünk Saigonba, ahol a NY Times irodája volt. A gyönyörű Hotel Continentalban laktunk, az iroda feletti utcában.

Három nappal egy újabb nagy északvietnami offenzíva előtt érkeztem. Elkezdtem fényképezni. Soha többé nem mentem vissza a nagyszerű állásomba a New York-i reklámvilágba, és ugyancsak soha nem tértem vissza a csodálatos pozíciómba a Young & Rubicon ügynökségnél. Tudatában voltam annak, hogy megtaláltam a sorsomat! 1969 novemberéig maradtam Vietnamban.

– Tagja volt-e valamilyen sajtós csapatnak?

– Igen, szabadúszóként hivatalos tagja voltam a Press Corp.-nak. Jóllehet a NY Times számos alkalommal küldött ki a barátommal együtt tudósítani, de dolgoztam más újságoknak is, például a Washington Postnak vagy magazinoknak, mint a News-week. Időnként adtam el fotókat a The Associated Press hírügynökségnek is.

– Beszélne a benyomásairól?

– Szerettem az országot, Vietnamot, szerettem a vietnami népet. Nagyon elszomorított az, amit az USA tett velük. Szilárd elhatározásom volt, hogy készítek erről egy fotósorozatot – a „Szenvedés a háború perifériáján” címet kapta –, hogy megmutathassam a szenvedést, amelyet a népnek okoztunk, a kárt, amit az országukban tettünk. Soha nem féltem attól, hogy meghalok Vietnamban. Nem éreztem félelmet. Azt éreztem, hogy beteljesítem a sorsomat.

Másfél évig maradtam Vietnamban. 1969 novemberében tértem vissza Joseph Trea-terrel New Yorkba, és 1970 júniusában öszszeházasodtunk. Connecticut államból tudósítottunk a NY Timesnak, de New Yorkban is dolgoztam nekik. 1972 januárjában a lap egyik külföldi tudósítója meghívott bennünket ebédre, és megkérdezte, szeretnénk-e csapatként, újságíró–fotóriporter párosként visszatérni Vietnamba. Azonnal igent mondtunk.

– Vissza akartak menni?

– Igen!

Ez a második időszak más volt. Többet voltam a harcok közelében. Részt vettem egy B–52-es bevetésben, amely a stratégiai légi parancsnoksági bázisról repült Észak-Vietnam fölé; két repülőgép-anyahajóra is feljutottam a Tonkini-öbölben; sorsdöntő tudósítást készítettem egy Vietkong falu belsejéből. Ragaszkodtunk ahhoz, hogy írunk egy cikket az „ellenségről”, amit egyetlen újság sem tett meg soha. Nagy élmény volt, barátokra találtunk. Nagy címlapi és teljes belső oldali cikk jött le, két fényképpel.

– Gondolom, sokszor találkozott más fotóriporterekkel is.

– Nick Ut, az Associated Press Pulitzer-díjas fotóriportere jó barátom volt, most is az, ő is Los Angelesben él. Egy 2003-ban rólunk készült fénykép felirata így szól: „négy szem, amely megosztotta élményeit a világgal, és sokat látott”.

– És Larry Burrows vagy Henri Huet?

– Őket is ismertem, de nem igazán. Többnyire Joseph-fel, a férjemmel dolgoztam, csapatmunka keretében. Az én feladatom az volt, hogy képeket készítsek az ő cikkeihez. A képeket, aszerint, hogy mennyire gyorsan kellett megjelentetni a cikket, vagy távirati úton küldtük New Yorkba, amilyen gyorsan csak lehetett, vagy az Associated Press útján, illetve légipostával. Végeztem privát munkát is, csupán a magam részére, nem megbízásos alapon. Volt egy asszisztensem, ő csinálta az előhívásokat.

– Hogyan jutott hírekhez, információkhoz?

– Különböző módokon, különböző forrásokból. Nem létezett sajtóközpont, hanem minden délután öt órakor tartottak egy sajtótalálkozót, amit mi úgy neveztünk, hogy ötórai ostobaságok. A kormány és a hadsereg szállította számunkra a nap híreit, amelyeket szükségképpen a maga módján akart közzétenni, és nem úgy, ahogyan azokat a sajtó érzékelte.

– Volt-e cenzúra?

– Nem tapasztaltam cenzúrát. Kivéve a Vietkongról készült anyagnál, mert az „ellenségről” készültek, és nem engedhettem meg, hogy a dél-vietnamiak lássák őket. Hongkongba kellett repülnöm, hogy távirati úton küldjem a képeket New Yorkba.

– Érte-e sokk a háború során?

– Igen, számos csatát éltem át. Az összes, Vietnammal kapcsolatos tapasztalatom, élményem sorsszerűnek tűnt, és teljesen megváltoztatta az életemet. Az egyik élményem különösen nagy jelentőséggel bír. 1973 áprilisában, amikor fotóriporterként tudósítottam a NY Timesnak, tervbe volt véve, hogy egy hétfő reggel az Air Vietnam gépével elrepülök Saigonból Ban me Thuot városába. Előző pénteken arra ébredtem, hogy hirtelen elektromos ütés ér, hideg fut végig a gerincemen, és egy belső hang azt mondja, „ne repülj hétfőn az Air Vietnammal Ban me Thuotba”. És még kétszer megismételte, meglehetősen parancsoló stílusban. Úgy éreztem, hogy valamitől meg akarnak védeni, azonnal elmentem a NY Times irodájába, az irodavezetővel a hétfői helyfoglalásomat töröltettem, helyette vasárnap reggel repültem.

Hétfő reggel Ban Me Thuotban kaptam az amerikai kormány helyi főtanácsadójától egy hivatali gépkocsit, amivel eljuthatok a hegyekbe azzal a céllal, hogy beszámolót készítsek a bennszülött montagnard nép szövőmesterségéről. A helyi főtanácsadó megkérte a gépkocsivezetőt, hogy amikor a Vietkong által elfoglalt, veszélyes területen haladunk át, húsz percenként jelentkezzen a kocsi rádiótelefonján, és adja meg neki a koordinátáinkat. Amikor harmadszor jelentkeztünk, azt mondta, egy repülőgép éppen most zuhant le, és mivel a mi kocsink van hozzá a legközelebb, megadja a légi szerencsétlenség koordinátáit, most rögtön menjünk a helyszínre, megnézni, hogy vannak-e túlélők. A dzsungelben megkerestük a megadott helyet, körülbelül tíz perc alatt a lezuhant gépnél voltunk. A törzse alapján látni lehetett, hogy a repülőt felrobbantották. A gépnél és a körülötte levő fákon is mindenütt szétroncsolódott emberi testek maradványai voltak. A gépkocsivezető visszament a kocsihoz, hogy jelentse, nem maradt túlélő. Én elkezdtem fényképezni. A belső hangom azt mondta: Tedd el a fényképezőgépet! Maradj magadban azzal az eleven erővel, ami itt körülvesz. Látod azt, hogy ez nem csupán a testünk; amit itt látsz, sokkal több, mint a testünk.

A hasi idegközpont csakrám kezdett kihagyni, és teljes zűrzavart éreztem. Megértettem, hogy ezek a test feletti lelkek voltak fent a negyedik dimenzióban, amelyeket ilyen borzalmas traumatológiai úton távolítottak el a testükből, anélkül, hogy tudták volna, hova menjenek, mit tegyenek. Sokkos állapotban voltam, csak álltam ott egy fának támaszkodva, és azon gondolkodtam, mit keresek én ennek az egésznek a kellős közepében.

Amikor a helyi főtanácsadó valamivel később a helyszínre érkezett, odajött hozzám és azt mondta: „Barbara, milyen jó, hogy hallgatott arra a belső hangra. Ez a gép az Air Vietnam hétfő reggeli járata volt, eredetileg ezen kellett volna utaznia.” Nem tudtam megszólalni, sírva borultam rá.

A tanulság, amit ebből az élményből leszűrtem, az volt, hogy mindig hallgassak a belső hangra, higgyek benne, és engedelmeskedjek neki, mert mindig megvédenek engem, és a gondomat viselik. Ez a tanulság nagy ajándék volt, mély hatást gyakorolt az életemre, amiért egész életemen át nagyon hálás vagyok.

– Azt mondja, jelen volt egy B–52-es bevetésen, és anyahajóra is fölkerült. Hogyan érte el mindezt?

– Úgy, hogy szilárd elhatározásom volt, hogy olyan tudósításokat készítsek, amilyeneket még egyetlen fotográfus sem. Mindezt azért éreztem fontosak, hogy az amerikai nép tudomást szerezhessen a valódi dolgokról Vietnamban. Másrészt, Joseph-en keresztül kapcsolatban álltunk a NY Times sajtóirodájának vezetőjével és a hadsereg sajtóattaséjával.

– Az északiakkal hogyan sikerült találkoznia?

– Amikor már majdnem négy éve tudósítottam a háborúról, rájöttem, hogy volt egy tátongó hézag az erről szóló beszámolóban: a nyugati média részéről senki nem fényképezett vagy írt tudósítást arról, mi történt, hogyan éltek az ellenséges frontvonalak mögött. Mivel fontosnak tartottam megérteni a Vietkong perspektíváját, a szerkesztőimhez fordultam az elképzelésemmel, és ők beleegyezésüket adták az ötlethez. Rövidesen a NY Times egy tudósítójával és egy tolmáccsal csónakon lementünk a Mekong folyón egy, a delta vidékén levő Vietkong faluba. Amikor a csónak éppen ki akart kötni a tengerparti kis öbölben, öt, puskával felfegyverzett félmeztelen fiatalember ugrott ki a dzsungelből, félkörívet alkotva a csónak körül. Feszült pillanat volt, mindaddig, amíg a tolmács megmagyarázta nekik, hogy újságírók vagyunk, és riportot akarunk készíteni egy jelentős amerikai újság számára. Amikor láttam és megértettem, hogy a fegyvereket nem ránk irányítják, megkönnyebbülést éreztem.

Továbbá, meg kell jegyeznem, hogy a Vietkong jól bánt velünk. Az egyik katona felmászott egy fára, és kókuszdiókat vágott le, hogy kókusztejjel kínáljon meg bennünket. Vacsorára is meghívtak, és hogy töltsük ott az éjszakát, hogy találkozhassunk magasabb rangú Vietkong tisztekkel. És természetesen lehetőséget találtam a katonák és a falu fotózására. A tudósítás a NY Times címlapján és egy egész belső oldalon jött. Erről a beszámolóról mondták azt, hogy megváltoztatta Amerika ellenségről alkotott véleményét. „Azért mentünk, hogy találkozzunk az ellenséggel, és helyette barátokra találtunk.”

Említettem, hogy tilos volt Dél-Vietnamból fényképeket kiküldeni az „ellenségről”, ezért a látogatást követően Hongkongba repültem, hogy New Yorkba küldhessem a filmet.

– És a magyarokkal való találkozás?

– 1973-ban a Sajtóalakulattal voltam a saigoni repülőtéren, amikor a békefenntartó erők megérkeztek Magyarországról, Lengyelországból és Oroszországból. A magyarok nem hoztak magukkal angol tolmácsot, és elkezdték magyarul mondani, hogy szeretnének valakit, aki fordít köztük és a Sajtóalakulat között. Odaléptem hozzájuk, és felajánlottam, hogy segítek nekik, segítettem is, amennyire csak tudtam.

– Mikor jött el Vietnamból?

– 1973 novemberében Joseph-fel visszatértünk New Yorkba (nyolc évvel később felbomlott a házasságunk). 1976-ban áttelepültem az Új Mexikó-i Santa Fébe, ahol megismerkedtem több művésszel, és elkezdtem természetfotózással kísérletezni. Ráhangolódtam a színek és árnyékok elragadó világára, amely annyira távol áll a korábbi, fekete-fehér fotografálástól. Úgy érzem, hogy a vietnami tapasztalataim megnyitották a kaput más dimenziók, a természettel való kapcsolat felé, amely szélesebb tudatossági szinten működik. Az új természetfotókat a Santa Fé-i Szépművészeti Múzeumban 1979 szeptemberében megnyílt, „Az áramlat” elnevezésű kiállításon mutattam be.

2005-ben a vietnami kormány meghívására visszatértem Vietnamba, ahol programbeszédet tartottam az újságírók részére szervezett, újraegyesítésről és megbékélésről szóló konferencián, amely a háborúra és a jelenlegi vezető vietnami újságírók szerepére terjedt ki. A konferenciára 2005. áprilisi 30-án, a háború befejeződésének évfordulója alkalmából került sor. Lehetőségem nyílt körbeutazni és újrafényképezni az országot, a kultúrát, az embereket, és beszélni azokkal a katonákkal, akikkel annak idején azon a napon találkoztam a tengerparton, amikor látogatást tettem a Vietkong-nál. Ugyancsak meghívást kaptam, hogy látogassam meg otthonában a 95 éves Vo Nguyen Giap tábornokot, az egykori főparancsnokot, aki a franciák és az amerikaiak ellen győzelemre vezette az észak-vietnami hadsereget. Televízión hallgatta a Vietkong-nál tett látogatásomról szóló tudósításomat, és találkozni akart velem. A látogatás életem legkülönlegesebb élményei közé tartozik. Miután néhány órás beszélgetés során kicseréltük a háborúról szóló tapasztalatainkat és emlékeinket, tökéletes formában összefoglalta a lényeget, amikor azt mondta: „Barbara, eleget beszéltünk már a háborúról. Most itt az ideje, hogy kimenjünk a kertembe, és megszagoljuk a rózsákat.”