BÁTORFI ANDREA FOTÓ-GRAFIKAI INSTALLÁCIÓJA

Táguló – Két világ határán címmel 2010. május 21. és szeptember 5. között volt látható Bátorfi Andrea fotó-grafikai installációja és fotó-animációs filmje a Millenáris Fogadó-Padlás terében, ahol az alkotó egy erre az alkalomra tervezett kiállítási térben mutatta be műveit.

A három teremben a különböző fotográfiai és animációs módon bemutatott művek mindegyike egyazon témát járt körül, nevezetesen azt, hogy hogyan tudjuk szellemi határainkat kitágítani, hogyan tudunk a valóság mögé látni a fotó eszköztárának segítségével. Első pillantásra egy különös világ tárult elénk, s csak később tudatosult bennünk, hogy ezt a világot a mi fantáziánk népesíti be, a mi emlékeink derengenek vissza a képekről. Ez a hatás a fotográfia eszközeivel jóval nehezebben kivitelezhető, mint például a festészet által, ugyanakkor Bátorfi képeit szemlélve nem is a szó szoros értelmében vett fotográfiáról van szó, hanem a fotó és a grafika, a fotó és a film, a fotó és a festészet közti átmenetre figyelhetünk fel. Az alkotó szándékainak talán a harmadik teremben található, több mint négy méteres vetítővászonra vetített animációs film felelt meg, ahol 28 fotó-grafikát fűzött egymásba, melyek különböző valóságrétegeket kibontva mutatták meg a két világ határán lévő „emlékkockákat”. A film alapját több rétegből összeszőtt képek alkotják, melyek az animáció segítségével rétegekre bomlanak, egymásba olvadnak, s így olyan absztrakt fénytereket hoznak létre, melyek egymásba olvadó terek is egyben. Bátorfi Andreával a három termet körbejárva beszélgettünk.

–

– A Táguló szellemi mondanivalója megegyezik azzal, amit az előző kiállításaimban már megmutattam. A mostani kiállítás újdonsága, hogy a fotó-grafikákat több dimenzióban is elkészítettem, s a tér szó szerinti és átvitt értelemben is tágul. Az első teremben kétdimenziós, egyedi fotó-grafikákat állítok ki, melyek megvilágítása olyan, mintha mögülük áradna a fény. Olyan érzés, mintha egy üvegterembe lépnénk, s a művek lebegnének a térben. Ennek a megoldásnak számomra nem pusztán technikai jelentősége van. Azt szeretném érzékeltetni vele, hogy a fotó-grafikákon leképezett fizikai fényjelenségek mögött a szellemi fény tűnik át. A második teremben háromdimenziós lentikuláris munkákat helyeztem el light boxokban, így ezek a művek önmagukból árasztják a fényt.

– Mi az a lentikulár?

– A lentikulár technika a fénytörésen alapszik. A fényt egy lencsesorozat töri meg úgy, hogy több képet azon túl már ne hozzon létre. Minden egyes lencse felnagyítja az alatta lévő csíkot, így nem kell az esetlegesen kialakuló képtöbbszörözéstől tartani. Ugyanakkor az én lentikulárjaim sok rétegből tevődnek össze, hiszen több kép van egymás mögé helyezve, különböző távolságokra egymástól. Így létrejön egy háromdimenziós kép, amely jobban kifejezi a témámat. Az alapképeim rétegei a négyszeres, ötszörös, hatszoros expozíció miatt annyira összeszövődnek, hogy szétbontani már nem lehet őket; viszont a lentikuláris képhez külön rétegekre volt szükség. Végül az ábrázolt fényjelenségek világossági és sötétségi fokának megfelelően jelöltem ki a rétegeket. A legsötétebb elemeket hátratéve és a legvilágosabbakat elől hagyva olyan képi világot hozhattam létre, amely nagyon festői hatást kelt. Lényegében ezek a munkáim a fotográfia, a grafika és a festészet egyfajta vegyítései. Fotó, hiszen fényképezőgépet használok az alapképek elkészítéséhez, grafika, mivel többféle kézi beavatkozást, grafikai technikát használok a fotók feldolgozása során és „festészet”, mert a végső hatás olyan, mintha ecsetként használnám a fényképezőgépet.

– És egyben elektrografika is. Veszítettél valamit a lentikulár technika határai miatt?

– Nem veszítettem semmit, azonban anynyiban módosultak a képek, hogy kissé letompultak a tűéles rajzolatok, és annak az élénk, kékeszöld színvilágnak, amit az „eredeti”, tehát kétdimenziós képeken annyira szeretek, a színtelítettsége csökkent. Nyertem azonban egy harmadik dimenziót. Képeim olyanok lettek, mintha hegyikristályokból lennének kifaragva, mintha egy áttetsző kőzetnek a zárványai lennének bennük a képi információk.

– A harmadik teremben pedig az animációs filmed kapott helyet.

– A filmben a mozgás hoz újat, teremt egy újabb „dimenziót”. Számomra itt csúcsosodik ki ez a fizikai és szellemi értelemben egyaránt táguló utazás. A filmet huszonnyolc egyedi fotó-grafika 3D-s animációjával hoztam létre, amelyben a képek, mint a látható valóság egymás mögötti fátylai, számtalan áttűnésen keresztül „lélegzenek” és nyílnak át egymásba egy szüntelen tágulás érzetét keltve a nézőben. Minden képem kapuként szolgál a mindennapi világunk és egy másik, nem látható világ között, és az animáció segítségével ezek a kapuk átjárhatóvá válnak.

– Említetted a kiállításod megnyitóján, hogy sokan segítették munkádat. Kik voltak a legfontosabbak közülük?

– Tényleg sokan voltak a segítségemre, team munka volt a javából. A kiállítás létrehozásában Jerger Krisztinának van a legnagyobb érdeme, hiszen ő gondolta ki először a megvalósult installáció elemeit. Amikor először beszéltem neki arról, hogy szeretném animációban feldolgozni a képeimet, azonnal „látta”, hogy a leendő filmet egy nagyméretű vászonra vetítsük egy elsötétített, tágas teremben. Így lett a kiállítás egy három vizuális és tartalmi állomást érintő utazás, egy koherens egység.

Az animációt a Kedd Animációs Stúdió munkatárásával, Róth Attilával készítettem. A film elkészülte után pedig eljutottam Bolcsó Bálint zeneszerzőhöz, akitől azt kértem, hogy a filmem táguló, lélegző és áttűnéseken alapuló képi világához komponáljon egy hangulatában és alkotási metódusában is hasonló zenét. A zene a fotóim készülésének helyszínén felvett természeti hang-nyersanyagnak a rétegekre bontásából, transzformációjából és dinamikusan változó hang-terekké való rekonstrukciójából született.

– A kiállításodat többször látva azt gondolom, hogy az olyan, mint egy gömb. Egy tökéletes forma, melyből kiveszel egy elemet, és az már – ha láttad a tökéletes formát – nem tükrözi az egészet, szinte egy emlékezetfoszlány marad abból, amit láttunk.

– A három terem munkái valóban szerves egységet alkotnak. Az utazás metaforája, amelyet szeretek használni a kiállítással kapcsolatban, az út minden állomásával együtt érvényes csak. Ahhoz, hogy egy utazás során valóban többé és gazdagabbá váljon az ember, testben és lélekben egyaránt jelen kell lennie menet közben. Minden teremtő erőmet egybe rendeztem, hogy a Táguló fizikai és szellemi terében szimbolikusan leképezzem az átváltozás útját. Én magam folyamatosan élem ezt a táguló átváltozást, sőt egy vagyok vele. Talán ezért is érezheted, hogy milyen erőteljes, egységes hatása van a kiállításnak. Nagy vágyam, hogy az utazás immár a szimbolikus tereken túl is megvalósuljon az életemben, s az installáció mint kiállítási egység eljusson a világ különböző kiállítótermeibe, múzeumaiba. A Táguló 2012-re meghívást kapott a WRO Art Center nevű, nemzetközileg is elismert, lengyel médiaművészeti központtól, s más külföldi bemutatókról is tárgyalásokat folytatok.

Baki Péter