SYLVIA PLACHY

„A fénykép olyasmi, amit érzek, sem mint az, amit látok, valami az alatt.” (Sylvia Plachy)

Egy házaspár kislánnyal, mind tiszta fehérben, a gyermek egy szál liliomot tart a kezében. A másik fotón egy farönk mellett macséta hever a földön; talán egy hóhér tőkéje? Mindkét fénykép 2005-ben készült Ruandában. Aztán idősebb házaspár egy autó hátsó ülésén – Sylvia Plachy szülei –, a következőn pedig szeretkező pár hátul egy kocsiban. Egy elgyötört, láncra vert táncoló medve, nyomorúságos kis szoknyácskában. A medvét egy szépséges férfi nézi, akinek a szeme szemceruzával van kihúzva, nyakörvvel a nyakában és pórázzal a szájában. A művészportrék között a színészként világhírűvé lett fia, Adrian Brody látható Richie Rude-ként. A babaüzemben Barbie arcát láthatjuk gyártás közben: a szemei szomorúan néznek, reménytelenül alázatosan, az apró fejet egy hatalmas ujj nyomja le. A mellette lévő képen egy fiatal fiú mosolyog a kamerába, rossz öltönybe és ugyanolyan rossz cipőbe bújva. Különös keveréke az örömnek, a szegénységnek, a méltóságnak és a fegyelemnek. Az alatta lévő táblácskán olvasható: Romániai árva, 1990. Mindkét kép saját tapasztalataival és érzéseivel szembesíti a nézőt: talán erősebb a részvét érzése egy babaarc iránt, mint egy árva gyermek iránt? Talán maga Sylvia Plachy a szomorú, magányos gyermek, akit a sors a biztonságot jelentő budapesti életéből a bizonytalan jövőbe vettet?

Ezek a fényképek Sylvia Plachy kiállításán voltak láthatók, amelyet az év elején a berlini Willy Brandt-Hausban rendeztek. A kiállítás nem csak méretei okán és az egyes képeknek köszönhetően volt nagy hatású. Mély benyomást tett az is, ahogyan a képek egymás mellé kerültek – némelyek harmonikus párbeszédet folytattak a mellettük lévővel, mások ezt inkább kihívóan és ironikusan tették. Ellentétek, társadalomkritika és a privát élet keveredtek, és késztettek gondolkodásra. A fotókat Sylvia Plachy válogatta az archívumából, és rendezte el őket Berlinben. „Önmaga volt saját kurátora”, meséli lelkesen Gisela Kayser kurátor, „a képek részévé váltak, ugyanakkor pedig az, ami a felvételeken látható, számomra már történelem”. Minden egyes kép elbeszéli saját történetét, amelyek az egymás mellé sorolásban sajátos módon kapcsolódnak össze, hasonlóképp mint egy filmben, nyugalmasabb periódusokkal, majd feszültséggel és drámai csúcspontokkal, mintha csak egy dallam íve lenne. „Szeretem, ha a különálló frázisok, képek egymással párbeszédet folytatnak”. Sylvia Plachy az egyes képekben mintha részleteket emelne ki, azért, hogy különböző emberek és helyek között relációk finom hálóját szője, amely egyébként nem létezik, térbeli érintkezésük révén mégis összekapcsolódnak. Egyre-másra felbukkannak munkáiban a menekültek, az elüldözöttek, a kisebbségek – ő maga is otthontalanná vált gyerekkorában. Éppen ezen az inkább szokatlan és intim módon állította össze a fényképeket, hogy megmutassa, a nyomor és az igazságtalanság mindig ugyanaz marad, bárhol is történjen meg a világon, és hogy mi mind egyetlen világban élünk, amiképp Steichen is ezt a humanista emberképet hirdette 1955-ben az általa rendezett, híres The Family of Man című kiállításával.

„Csak egyetlen férfi létezik a világon

És az ő neve: Minden Férfi.

Csak egyetlen nő létezik a világon

És az ő neve: Minden Nő.

Csak egyetlen gyermek létezik a világon

És az ő neve: Minden Gyermek.”

(Carl Sandburg a katalógus előszavában)

A tárlatot a Deutsche Gesellschaft für Photographie (DGPh) jelentős és elismert Dr. Erich Salomon-díjának 2010. február 6-i átadása alkalmából rendezték. A DGPh a díjjal, amelyet 1971 óta ítélnek oda a sajtó területén nyújtott kiemelkedő fotográfiai teljesítményért, Dr. Erich Salomonra emlékezik, a Weimari Köztársaság egyik legjelentősebb fotósára, akinek oly sokat köszönhet a modern sajtófényképezés. A díj az oklevél mellett hagyományosan tartalmaz egy, a Leica Camera AG által felajánlott, értékes kamerát is. Sylvia Plachy személyében egy nemzetközileg is elismert fotográfust tüntettek ki, akinek sikerült összeegyeztetnie a fotózsurnalizmus hagyományos ábrázolásmódját saját, lírai képi nyelvével. „Sosem hagynak hidegen a felvételei”, mondja Michael Ebert, a DGPh „kép” szekciójának elnöke. Pályafutása során, a New York-i Village Voice-nál töltött harminc év alatt, olyan neves lapoknak is dolgozott, mint a News-week, a Geo, a Vogue, a Time Magazine; megjelentetett több könyvet és számtalan kiállításon vett részt. A Women for Women International szervezet számára háborúkat túlélt nőket fényképezett Ruandában és Szarajevóban. Munkái megtalálhatók a George Eastman House-ban, valamint a New York-i és a San Franciscó-i Museum of Modern Art-ban.

A kérdésre, miként szerzett tudomást a kitüntetésről, Sylvia Plachy nevetve válaszolja: „Telefonon. És amikor a beígért levél sokáig nem érkezett meg, úgy gondoltam, az egész csak vicc volt.” Pedig komolyan gondolták, és rövidesen már a berlini kiállítás összeállításával volt elfoglalva.

Németországban ugyan ismerték őt fotográfusként, de magyar származásáról csak kevesen tudtak. 1943-ban született Budapesten; a forradalom évében, amikor a szülei a menekülés mellett döntöttek, 13 éves volt. Mindent titokban kellett tartani, és egy napon „csöndesen búcsút kellett vennem”. Egy fagyos decemberi éjszakán lépték át a „zöld határt” Ausztria felé. Traumatikus élmény volt a fiatal lánynak. Több év is eltelt, mire beutazhattak az USA-ba; a magány hosszan tartó időszaka egy idegen országban, amelynek a nyelvét nem beszélte. Még 1958-ban, az osztrák Alpokban készítette első felvételét egy iskolai kirándulás alkalmával, egy Agfa Box kamerával, amit apjától kapott ajándékba. A motívum egy fekete kecske volt a fehér hóban. Érdekes, hogy Plachy számára az állatok mindig megmaradtak jelentős motívumnak, egyre-másra találkozhatunk velük a képein.

Még az év augusztusában átkeltek az Atlanti-óceánon. Végre az USA-ban… amit ismét meg kellett szoknia. A család sok támogatást kapott egy anyai ági nagynénitől, „aki nekünk »zöldfülűeknek« segített, hogy beilleszkedjünk.” Később művészeti tanulmányokat folytatott. 21 évesen, zsebében az amerikai állampolgársággal, valamint némi pénzzel, amit eladóként keresett, 1964-ben visszatért Budapestre nagyanyjához, a csomagjában egy Robin nevű hibrid kamerával. A nagymama az ő régi szobájában lakott, a lakás többi részét egy rendőr családjának adták ki, a konyhát és a fürdőszobát közösen használták. „Fényképek révén sokat megtudhatunk magunkról. Akkoriban még nem voltam felkészülve arra, hogy elhagyjam Magyarországot, és amikor végre visszamehettem, meg is tettem, és fényképeztem.” A berlini kiállításon látható volt az a fotó is, amelyet Lulu nevű barátnőjéről készített abban a szobában, amelyben egykor gyerekként játszottak. Ez és sok más magyarországi kép megjelent már a Selfportraits with cows going home („Önarckép hazafelé tartó tehenekkel”) című albumában, amely megrázó, lírai fotónapló.

A hatvanas évek közepén fiatal nőként André Kertésznél tanult New Yorkban, aki barátja, mentora és választott nagyapja lett. Az ő tanácsára mutatta meg munkáit a MoMA-ban, és a mai napig csodálkozik azon, hogy néhány képét spontán módon megvásárolta a tekintélyes intézmény. Kertész meg volt győződve arról, hogy Sylvia Plachy képes egy fényképben a kompozíciót és a beleérző-képességet egységbe fogni: „Sosem láttam a pillanatot nagyobb intimitással és emberiességgel kitapintani és filmen rögzíteni.” Bár személyes stílusa szorosan kötődik példaképe, Kertész tradíciójához, akárcsak Robert Franknek az amerikai dokumentarista fotográfiát nagyban meghatározó stílusához, képi nyelve mégis sokkal inkább érzelemmel teli. Sosem veszítette el a világ iránt táplált kíváncsiságát, és mindig jól értett ahhoz, hogy lényegtelen témákat érdekesen ábrázoljon. Így beszélt el egyetlen képbe sűrítve egy-egy New York-i történetet tizenegy éven keresztül, egy hetente megjelenő rovatban. Ezekből a képekből válogatott 1990-ben az Unguided Tour („Vezetés nélkül”) című, azóta rég elkapkodott albumban. Richard Avedon, a híres fotográfus lelkesedve nyilatkozott erről a könyvről: „Robert Frank Amerikaiak című könyve óta egyetlen album sem hatott rám ilyen inspiratív módon. Erőteljes és átfogó mű. Megnevettet, és mégis összeszorul tőle a szívem.”

Sylvia Plachy történeteket mesél el képeiben, kritikusan, együttérzéssel, melankolikusan, sok humorral és iróniával, néha bohókásan, de sosem bántóan. A jelentős események, a katasztrófák, a nevezetes dolgok kevésbé érdeklik, mint a hétköznapi és a banális. Kevésbé fontos számára az aktuális történések dokumentálása, mint annak a feltárása, ami azok hátterében húzódik. Ugyanakkor rendkívül igényes és kritikusan viszonyul saját munkájához is: „Ritkán jön létre nagyszerű fénykép. Én ugyan képes vagyok jó felvételeket készíteni, de igazán nagyszerű képet nagyon ritkán.”

Anne Kotzan