NÉGY BEKEZDÉS KISS TANNE ISTVÁN FOTÓIRÓL

A történetet néhány egyszerű mondattal leírhatnánk. Kiss Tanne István (Miskolc, 1953) fiatal korától amatőr fotográfus. Alapélménye egy miskolci fotóművészeti kiállítás volt, ahol fölfedezte, hogy nem csak olyan fényképek léteznek, mint amilyeneket az újságokban látott. Fényképezőgépet vásárolt, először egy kis boxkamerát, aztán egyre komolyabbakat. Sokat tett azért, hogy mindig megfelelő eszköze, technikai tudása és fotóművészeti tájékozottsága legyen. Úgy adódott, hogy műszaki iskolákba járt, bár érdeklődése sokirányú volt; keze ügyességével kereste kenyerét, munkája révén utazott eleget. Amatőrként kialakultak jellegzetes témái: nem a zsáner, a portré vagy a csendélet vonzotta (bár mindegyiket megpróbálta), inkább a – természeti, városi vagy ipari – táj, s abban is az emberkéz nyoma. Egy ültetett, mesterséges park, egy elhagyott vízmedence, bokrokkal benőtt és graffitivel fedett bunker, virágágyás vaskerítése. Visszatérő mozzanat ezeken a képeken a körülnövés, az egymásba gubancolódás, az idő okozta változás, az élő vitalitásának és a teremtett romlásának drámai esztétikuma. Talán Nietzschénél van a kulcsmondat ehhez a habitushoz: „túllépve félelmen és szánalmon a keletkezésnek – a pusztítás boldogságát is magában foglaló keletkezésnek – örök boldogsága legyünk”. Finoman kidolgozott képeivel bizonyos ismertségre tett szert. Hosszan kihordott egyéni kiállításainak ha volt, pozitív volt a szakmai visszhangja. Ma már ő a miskolci fotóklub lelke, újabb generációknak, az érdeklődő fiataloknak szeretne segíteni, hogy eljussanak a fotografálás lényegéhez. Magát változatlanul amatőrnek tartja. Saját megfogalmazása szerint örül, ha évente tíz jó képet sikerül készítenie. De van úgy, hogy egyet sem. Így pedig nem lehet hivatásossá válni. Amúgy sem a témák és helyzetek inspirálják, saját képeit keresi.

Ez a néhány mondat igaz. Köze van Kiss Tanne István életútjához és világról való gondolkodásához. De olyan keveset ragad meg mégis a történetből, s különösképp a képekből… Vizsgáljuk meg mondjuk az „amatőr” szófordulatot. Amikor fényképezni kezdett, a hetvenes években, még létezett egy sajátos mozgalom szerte a világon, s annak egy Kádár-kori változata nálunk is. Szenvedélyes képkészítők, akik a fotókörben együtt csomagolták a képeiket, hogy a siker reményében elküldjék egy nemzetközi kiállításra más országba, ahol további portrék, csendéletek, zsánerek és tájak mellett kerültek bemutatásra. Volt „korszerű” amatőrség, időről időre változó stílusjegyek készlete, s voltak az idejétmúlt amatőrök, akik korábbi készletet használtak, vagy egyszerűen belekábultak a látvány esztétizáló képpé formálásába: aranyos kisgyerek, hibátlan vonalú akt, telivér ló, színekben tobzódó tavaszi táj, horribile dictu naplemente. Sajátos civil mozgalom volt ez, kapcsolatháló, a vegyszerek közt pepecselő, boldog tevékenykedés, a kisember számára kínált tökéletesség, a mindennapoknak értelmet adó esztéticizmus, amely nálunk a civilség majdhogynem tilalmával még ízletesebb volt. Az amatőr azután – szintén nálunk – sajátos kerülőút volt a hivatalok szabályozta hivatalos/hivatásos művészet zsűrijeinek, kívánalmainak, felfogásának, intézményeinek megkerüléséhez. Aztán majdnem egyszerre jött a rendszerváltás, a szabadidő és a művelődés közpénzből való támogatásának elfeledése, az értékek összezavarodása, a digitális technika, a Photoshop, az internet. Az amatőr fogalma megszűnt, mert egyfelől megszűntek a sötétkamrák vegyszerei, szagai, érzéki örömei, megszűntek a kapcsolattartás nehézségei, megszűnt a hivatásos művészlét intézményi szabályozottsága, és ezzel az egész posztmodern valamivel megszűnt az ízlés tagozódása, következett a digitális képkészítés parttalansága. A különös az, hogy Kiss Tanne István, ahogy végigélte ezt, változott is, sokat, s nem is. Mindig fontos volt számára a technika. Bízott például a nagyformátumban, kereste annak élességét és részletgazdagságát, de a Pentacon Six sok örömet mégsem hozott. Élvezte a sötétkamrában való pepecselést és a fekete-fehér víziókat. Ugyanakkor nem okozott számára túlzott megrázkódtatást, hogy a színes felé forduljon, s aztán a digitális technika sem. Rájött, hogy a Photoshop is lehet sötétkamra: nem használ olyan effektet, amit analógban ne lehetne megcsinálni. S a neten töltött végtelen esték elképesztően tágították a tájékozottságát. Ennek ellenére ragaszkodott az amatőr mozgalomhoz, már ami abból megmaradt. Nem a klubestek vagy a közös fotóséták miatt, nem is valamilyen közös felfogást, esztétikai támpontot keresve. Talán csak a tartozni valahová érzése miatt, hogy tudja, van még néhány ember, akinek szenvedélye ez az édesbús, elképesztő szabadságokkal és kötöttségekkel bíró fotografikus kép.

Kiss Tanne István tevékenységének jelen bemutatása nem keresztmetszet: csupán egy témához tartozó képek közül válogattunk, s bár több évtizedes pályaszakaszról, végül az újabb képeknél megállapodva. A döntés mellett több érv szólt: a szakmai megítélés számára előnyösebb az egységes tematika, a szerző lakhelye és a képek témája szerencsésen egybecseng (hisz Miskolchoz megváltoztathatatlanul az acélváros-rozsdaváros képzet társul). S még egy érv: a szöveg szerzője ezeket tartotta – indoklás nélkül – a legjobbaknak. A fotókon elhagyott épületek, szerszámok az őket megfogó kéz nélkül, üres, leszakadt ajtajú öltözőszekrények, kopott színek, szemét, elhagyottság. Szinte tobzódik az elmúlás színeiben és matériáiban, az elrozsdált vasak görbülésében, a kilazuló csavarokban, felpikkelyesedett festésekben. Más képein – ezek talán még riasztóbbak – még minden olajtól csillog, indulásra kész a gép, csak nincs, aki bekapcsolja. A gépek tárgyias fényképezésének éppúgy meghatározóak a fotótörténeti előzményei, mint az üres tájak ikonográfiájának vagy az elmúlás dokumentálásának. Micsoda sorozatok készültek már lerombolás előtt álló ipari objektumokról! Kiss Tanne István ipari képei azonban nem dokumentarista indíttatásúak, sem nem szociofotók, s még csak nem is elégiák a Gyár pusztulásáról. Kiss Tanne István nem volt „szaki”, számára a Gyár épp halálával válik élővé: a zárt körzet kerítései lassanként leomlanak, a régen naphosszat szuszogó, sípoló, izzó óriásnak elmúlnak a titkai, csak fekszik a lábunk előtt, végzetes megsebzettséggel. S ezzel a fotográfus legizgalmasabb, eddig csak a belső képei közt formálódó vízióira talál rá. Mert az elmúlásban épp a teremtést keresi, a tovatűnőben a monumentalitást, a nem-helyek számára nem a gyökértelenségről szólnak, hanem épp a megejtő kontinuitásról, a volt-helyekről s a leendőkről.

A történet tehát nem írható le néhány egyszerű mondattal. Az elsőként adódó értelmezési keretek – az amatőr, a dokumentarista s a többi – nem ragadja meg éppen azt a magatartást, éppen azt a sorsot, éppen azokat a tapasztalatokat, éppen azt a látást, amely Kiss Tanne Istváné. Bár szívesen megmutatja fotóit, számára a képek létrejötte egyúttal a megértés folyamata, mélységesen intim tevékenység: a megérzés, megrendült rátalálás, óvatos körbekeretezés folyamata, amikor a széljárta gyárudvaron a legnagyobb, zavaró, mégis szükséges zaj a fényképezőgép csattanása.