KÖNYVESPOLC

Rosanne Olson: This is Who I Am

116 oldal 54 fotóval, 20,3 x 28,5 cm

Artisan,New York, 2008. ISBN 13-978-1-57965-363-7

Lehet, hogy hülyén hangzik, ha azt mondom, unom már azokat a könyveket, amikben jobbnál jobb meztelen nők képeit lehet látni csodálatos nyomdai minőségben, pedig igaz: tele velük a padlás. Ez a könyv nem egy ezek sorából, és nemcsak azért, mert itt a meztelenkedők életkora 19-től 95-ig szór. Ami ennek a könyvnek az érdekessége itt, a keleti blokkban, de akár Európában is, az a harmónia, ahogyan a képek szereplői magukat vállalják. A kilencvenöt éves öregasszony sem szánalmas a maga kitárulkozásában, és voltaképpen nem is „tárulkozik ki” a szónak ebben az átvitt értelmében (sem), egyszerűen csak „van”, körülvéve a maga aurájával, méltóságteljesen. Amennyire én ezt meg tudom ítélni, Amerikára jellemző az a harmónia, amivel bizonyos szituációkban emberek magukat fel tudják vállalni. Erre most lehet hujjogni egy sort, mert Amerika ugyanakkor a hányingerig álszent és rohadtul prűd, de mégis azt gondolom, hogy az amerikai emberek valahogy el tudnak számolni maguknak azzal, hogy ez, meg ez vagyok. Egy rózsaszín tüllbe öltözött amerikai vénasszonyban sem azt látom, hogy bakfisnak akar látszani, hanem azt, hogy igen, én vénasszony vagyok, de szeretem a rózsaszín tüllruhát.

A könyv modelljei – egyikük sem modell, kivétel nélkül „civilek” – a róluk készült kép mellé egy-egy vallomást is írtak. Arról, hogyan látják magukat. Mi tetszik nekik magukban, mivel elégedettek. Ezek a pár mondatos szövegek a maguk őszinteségével éppen olyan lefegyverzőek, mint az arcok nyíltsága és nyugalma. Messze vagyok attól, hogy az erotikát bűnnek vagy „helytelennek” tartanám, az ide vonatkozó parancsolat betartásától egyenesen óva intek mindenkit (katolikus papok kizárva), most mégis azt emelem ki, hogy ezek a képek teljesen erotikamentesek. Erotikamentesek, és mégsem érdektelenek. És szerintem ez bravúr.

Rosanne Olson amerikai „művészfotográfus”, aki a bravúrt elkövette, emellett világcégek számára készít alkalmazott fényképeket. Láthatóan nem is fullad bele a műtermi fényképezés, világítás technikai részleteibe, azzal lazán megbirkózik, hogy aztán figyelmét a lényegre, fényképezendő partnerei lelke rezdüléseire, arcuk négyzetmillimétereire fordíthassa.

Irving Penn: Portraits

78 oldal 30 fotóval, 25 x 25 cm

National Portrait Gallery, London, 2010. ISBN 978-1-85514-417-0

Nem tudom, hogy a szép kort megélt Irving Penn hány éves koráig volt aktív fotográfus, de bármeddig is, a múlt évben bekövetkezett halálával végképp lezárult az ő életműve is. Amúgy ő vagy kevesebbet dolgozott, vagy nem akartak annyi bőrt lehúzni róla (nota bene ő saját magáról), mint ez Avedon vagy Newton esetében történt, mert visszafogottabban áradtak-áradnak a művek és az azokat felvonultató albumok. Utóbbiakból nekem talán öt darab díszeleg a polcomon, kisebb-nagyobb mértékben egymásra átfedő tartalommal, és, amit sohasem tagadtam, valamennyi a kedvenceim közé tartozik. Pedig ha felelnem kellene belőle, mit szeretek Penn képein, sok esetben elsőre (csak?) egy külsődleges dologgal hozakodnék elő, a képek tónusaival. A tónusok nekem egyenesen a szívemhez tudnak szólni, mint ahogy egynémely hangok akár zenétől, dallamtól függetlenül is: egy zongorahang, dél-amerikai fafúvós hangja, vadászkürt reccsenése. A tónusvilág is tud ilyen lenni, és Penn tisztában volt ezzel, nem véletlenül játszott olykor platinotípián, és ráadásul igen egyszerű darabokat (elnyomott szivarcsikk, cigarettavég) hogy egyértelmű legyen, nem a téma a fontos, hanem a megjelenítés mikéntje. Itt, jelesül: a tónus.

A könyvben nem csikkek vannak, hanem szinte kizárólag hírességek, de hogy a dolog működjön, nem kell ismerni őket. Ők nem a mai kor vízízű „celebei”, hanem valakik, és ez a tartásukon, pillantásukon, még az őket körülvevő levegőn is látszik. Érdekes, vagy mondjuk így: méltó alanyai tehát a fényképezésnek, ami a végeredmény látványbéli gazdagsága ellenére – amennyire ez az arcon lévő fények, árnyékok alapján megállapítható, nem volt agyonkomplikálva. Nem a Karsh-féle lámpaözön, ami a fél megyében kiveri a biztosítékot, inkább egy vagy két lámpa, a megfelelő ernyővel, az elképzelhető legjobb helyre letéve. A végeredményért pedig érdemes a könyvesboltba elsétálni.

Shäffer Zsuzsa: Genius Loci – Budapest

203 oldal 194 fotóval, 23,5 x 28 cm

Hamu és gyémánt kiadó, 2009. ISBN 978-963-88588-0-1

Schäffer Zsuzsának a Török Pál utcai művészeti középiskolától a Képzőművészeti Főiskola festő szakán át vezetett az útja a fényképezéshez, és ezek a helyek nemcsak a köztük lévő villamosmegállók számát tekintve vannak messze a Práter utcától. Nem az utóbbi műintézetet akartam ezzel fondorlatos módon le-gradálni, pusztán csak jelzem, kevés szó esik talán arról, miféle színt, értéket vittek a magyar fotográfiába azok, akik tanult vagy velük született rajztudással, iskolában vagy bárhol szerzett művészettörténeti ismeretekkel és olyan szemlélettel álltak-állnak a fényképezőgép mögé, amely szemlélet szerint a művészet nem kompozíció, képkeretezés, hogy ne mondjam ügyesség kérdése, hanem sokkal több annál. Schäffer Zsuzsát hirtelenjében ahhoz a valamikori ácshoz hasonlítanám, aki a gerenda nem látható végét is kifaragta, nem törődve vele, hogy abban elég kevesen fognak gyönyörködni, mert tudja, és sosem felejti: tétje van annak, hogy a gerenda rendesen legyen kifaragva. Ebben a „digitális” világban, amikor a fényképészek (szám szerint) jelentős része a megfelelő körülmények kialakítása vagy kivárása helyett a Fotóboltban való shoppingolással próbálja menteni a menthetetlent, ő rigorózusan ragaszkodik egy saját maga által kialakított technológiai rendhez, hogy a képalkotás (nemcsak technikai) minősége csorbát ne szenvedjen. Témaválasztása is és a megvalósítás alázata is Berek Kati színművésznő egy régen elhangzott mondatát juttatja eszembe: Nem szeretem, ha valaki azt mondja, színházban dolgozom. Az ember színházban nem dolgozik, hanem szolgál. Schäffer Zsuzsa most éppen Budapestet és a budapestieket szolgálta, és a fotográfiát is és mindazokat, akik a könyvét a kezükbe veszik.

P. Szabó Ernő: Tóth György

92 oldal 48 fotóval, 15 x 20 cm

Hungart, 2009. ISBN 978-963-88643-0-7

A kötet kiadója, a Vizuális Művészek Közös Jogkezelő Társasága (e hosszú nevet takarja a HUNGART) kiváló kortárs művészek sorát támogatta már a magyar lehetőségekhez képest igen jelentős összegű és időtartamú ösztöndíjjal, addigi munkájuk elismerése és jövőbeni munkájuk elősegítése érdekében. Ennek a mecénálásnak mintegy dokumentálása is az a könyvsorozat, amelynek egyik kötete Tóth György eddigi munkásságát összegzi. A könyv méretében viszonylag kicsi, de minőségében kifogástalan, jelentősége pedig felbecsülhetetlen. Kedvet csinál a fotográfia befogadásához, és rögtön egy olyan fotográfus munkásságát szeretteti meg a (kép)olvasóval, akinek művei első pillantásra talán populárisnak látszanak, ugyanakkor összetettek és filozófiai mélységűek. Azonnali örömet is adnak a befogadónak, de meg is dolgoztatják. Tóth Györgyöt magát a Fotóművészet olvasóinak nem kell bemutatni, de aki esetleg (sajnos) lemaradt azokról a nyomtatott lapszámokról, ahol róla írtunk, az Interneten, weblapunkon pótolhatja hiányzó ismereteit.

Barta Zsolt Péter: Csarnok

140 oldal 59 fotóval, 30,7 x 23,4 cm

A szerző kiadása, 2009. ISBN 978-963-06-8050-9

A Fotóművészet 2007/4-es számában mutattunk be néhány képet Barta Zsolt Péternek abból a sorozatából, amely most – számbelileg is kiteljesedve – ennek a könyvnek az anyagát adja. A kötet bevezetőjeként az akkori cikk szolgál, a dolog mégsem csupán „bővített utánnyomás”. A mennyiségi változás, mint rendesen, itt is minőségi változásba csapott át, és az itt látható, félszáznál több kép már nemcsak a jelenséget körvonalazza, hanem ráérős és megunhatatlan kalandozásra is lehetőséget ad. Sok mindent „beleláthatunk” a képekbe – ipari csarnokok belülről fotografált határoló falaiba – koncepciónk, alkatunk, élményvilágunk és nem utolsó sorban életkorunk szerint. Ez utóbbit azért említettem, mert hirtelen belegondoltam: már egyetemre járnak annak a generációnak a képviselői, amely generáció gyárat sohasem látott belülről, legfeljebb plázát és bankot, és ha egy ilyennek elébe csöppenne egy vasmunkás, legfeljebb koldusnak vagy hajléktalannak nézné. Pedig a vasat ma is kohóban olvasztják, nem plázában vagy bankban, már ahol még foglalkoznak ilyesmivel egyáltalán.

Stalter György: Város a városban

168 oldal 134 fotóval, 24,3 x 32,6 cm

A szerző kiadása, 2009. ISBN 978-963-068799-0

Megint csak egy korábbi Fotóművészetre hivatkozom először: a 2007/2-es számban tizenhat képpel és Kerényi György írásával adtunk hírt arról, hogy Stalter György elkészítette ezt a sorozatát, amelynek azután még további két év kellett, hogy pénzügyileg is könyvvé magasztosulhasson. Ízelítőnek-kedvcsinálónak ott van tehát az akkori megjelenés. Most, ezen a helyen csak annyit tennék ahhoz hozzá, hogy a képeket nézve tízből akár tíz ember is azt gondolná azonnal, digitális felvételekkel, digitális trükkökkel állunk szemben. Pedig nem így van. Stalternek egy ideje bevallott vonzódása van a filmes (értsd: mozgóképes) képi világhoz. Erről is írtunk korábban, a 2002/5–6-os számunkban: az akkor közölt képeknél a mozgóképes világítással, filmgyári reflektorokkal és fényhatásokkal játszott, és ebben az újabb munkájában is valamiképpen azt a szakmát idézi meg.

Az a színvilág, ami elénk tárul, nem szoftveres buggyantás és hókuszpókusz, hanem a színhőmérsékletek („rossz”) megválasztása és színszűrők célirányos alkalmazása segítségével színes filmre, színes fotópapírra tárgyiasított (!) valóság. Aki nem tudja, mi ennek a jelentősége, az próbálja ki: itt semmi nincsen következmény és felelősség nélkül, itt gondolkodni kell, mégpedig előre. Nincsen Undo, itt a selejt is tárgyiasult formában és véglegesen jelentkezik, de nem ám a felvétel pillanatában, hanem napok múlva, amikor a laborból az anyag megérkezik. Régi szép idők, mondhatnám. Tudják, mit? Mondom is.

Tímár Péter