JÓNÁS PÁL KÉT FOTÓJA 1953-BÓL

Ha régi fényképeket nézünk, és gondolkodni is hajlandók vagyunk róluk, folyton újra kell értékelnünk mindazt, amit a fotográfiáról hiszünk. Ha az 1950-es évek remek riporterének, Jónás Pálnak a Magyar Fotó Állami Vállalatnál – az MTI-Fotó elődjénél – készült képeit vesszük számba, akkor mintha érzéki időutazást tennénk a múltba. Az évtizedekig lappangó fölvételek közül szinte egyet sem publikáltak soha, fölfedezésük is kisebb csodának illik be. Mondjuk úgy, egyszerűsítve a történetet: Keleti Éva majdhogynem véletlenül talált rájuk a nemzeti hírügynökség alagsorában, s több ezer másikra is, Járaitól, Hollänzertől, Csörgeőtől, Reismann Mariantól vagy Vadas Ernőtől. Az MTI tizenkét milliós fényképarchívumáról szokás mondogatni, hogy igazi kincsesbánya. És tényleg az.

Az újabb „leletnek” számító – zömmel az 1948 és 1956 között létező Magyar Fotónál készült – felvételekből rendeztek már sikeres kiállítást, Kinyílt fiókok címmel. 2009-ben adta ki az MTI az Elfelejtett képek című albumot, amelyikben öt, ma már klasszikusnak számító fotográfus: Kálmán Kata, Langer Klára, Reismann Marian, Sándor Zsuzsa és Vadas Ernő soha sem látott felvételei jelenhettek meg. Ám a tárlaton s az albumban szinte csak a jéghegy csúcsa villanhatott meg. Minél többet nézünk meg az anyagból, annál gazdagabbnak látszik a „lelet”. Az is roppant izgalmas, ahogyan az egyébként jól ismert életművek az archívnak köszönhetően újabb fejezetekkel egészülnek ki; de az is több, mint örömteli, hogy a túlságosan is gyorsan elfeledett pályatársak teljesítményei kerülhetnek újból az érdeklődés előterébe. Az új könyvsorozat, a Riportművészet (induló kötetével Jónás Pálról) ezeket a hiányokat igyekszik csökkenteni.

A Magyar Fotónál sok fotográfus volt, aki a lóti-futi riporteri munkát külső kényszer nélkül soha sem művelte volna. Nem talpaltak volna a szántóföldeken s nem izzadtak volna a gyárcsarnokokban, hanem a műteremben szépen bevilágítanak, beállítanak vagy csak úgy a saját kedvükre, szabadon keresik a motívumot a szabadban. Ám a műtermeket államosították, a független képügynökségeket fölszámolták, s a fényképész a központilag kiokoskodott témákat szállította az uralkodó ideológia szoros meghatározottsága közepette. Lehetetlen feladat? Az, de a Magyar Fotó alkalmazottai mégis megoldották. Bizonyítékul ott vannak a nagyobb részben 6x6-os negatívok a fémszekrények fiókjaiban, ezer számra. Megérdemlik a nyilvánosságot.

S különösen megérdemlik azok, akikről a közemlékezet oly furcsán, gyorsan megfeledkezett. A sok rolleiflexes, linhofos mester között volt egy fényképész, aki az akkori korszellemhez képest merészen ragaszkodott a kisfilmhez s a Leica kamerához. Nem cipelte az állványt, a lámpát sem használta, ha nem volt muszáj, úgy viselkedett a sok finom mester között, mint egy vérbeli riporter. Az is volt. Jónás Pál a Magyar Fotó előtt a szocdem képügynökségnél, az Orientnél dolgozott. 1956-ban aztán – mint oly sokaknak a fotográfusok közül is – elege lett Magyarországból. Áthajózott az Újvilágba. Egy évre rá a Műszaki Kiadó még megjelentette a kisfilmes fényképezésről írott szakkönyvét, aztán néhány év múlva már a nevét sem nagyon említették.

Pedig a felvételei számos vonatkozásban fölzaklatók. Többek között, ha abból a már jó ideje divatos megközelítésből nézzük, amelyik miatt a „hagyományos” riporteri attitűdöt bírálni illik. Hiányolva a néző és nézett viszonyának tisztázását, a voyeur kamera – filozófiailag, etikailag, esztétikailag és még hányféleképpen – problematikus helyzetét a valóság hűséges leképezésében. Mintegy magát a csodát várva a fotográfustól: ha a fénykép elvileg képes volna rá, hogy nem hazudik, nem fikciót mutat, akkor mutassa a teljes és örök igazságot magát. Valahogyan oldja meg a fotográfus, hogy nekünk, nézőknek ne legyen kényelmetlen érzésünk, ne kényszerüljünk gyanakvásra, ha fényképeket kell nézegetnünk. Ne jussanak eszünkbe a fotográfia kudarcai és csalásai a valóság majdnem kétszáz éve folyó képi megkettőzése során.

Hiszen a fényképekkel arcátlanul manipuláltak és manipulálnak, ezt jól tudjuk. A hatalom mindenkori letéteményesei általában tudni szokták, hogy az ábrázolás mikéntje, önmaguk és a tetteik, az általuk irányítani vélt valóság vizuális reprezentációja része a hatalom gyakorlásának. A képek készítőinek szabadságát mindenkor korlátozni próbálták. Manapság közvetettebb eszközökkel; régebben, mondjuk, az ötvenes években, nagyon is közvetlenekkel. Hiszen akkoriban pontosan tudni lehetett, hogy melyek a tabutémák. Azokkal nem is volt érdemes próbálkozni. A kötelező feladatokat meg nem lehetett elkerülni, s főként azt lehetett tudni, hogy a hatalom képviselői biztosak akarnak lenni a hatásban. A fényképen ne maradjon félreérthető momentum, a látvány egésze és minden részlete arra való, hogy szolgálja az ideológiát. Minden egyes fénykép mondjon valamit annak a politikának az ügyében, amelyet kötelező támogatnia a Magyar Fotó Állami Vállalat alkalmazottjának.

Ha a képnek éppen a népesedéspolitika ügyét kell szolgálnia, akkor úgy kell a témát megtalálni, hogy már azzal is demonstrálhassuk a közvetlen politikai sikereket. Vagyis példamutató anyaként gyári munkás szükséges. Íme, az eredeti képaláírás tanúsága szerint, riporterünk meg is találta a megfelelő modelleket: Istenes Jánosné, Schach Jánosné és Kovács Gyuláné, a Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár dolgozói munka közben megetetik gyermekeiket a gyár bölcsődéjében, Budapesten, 1953. január 10-én. Azt már nem írja a szöveg, hogy persze előtte gyönyörű, hófehér köpenyt és kendőt kaptak a fotózás kedvéért, meg maszkot a szájukra, mert a néző a szocialista nagyüzem munkásait és főként a jövő zálogát, a munkások gyermekeit csak korszerű higiénés körülmények között láthatja. De a képnek nemcsak a testi jólét gondozására irányuló erőfeszítéseket kell bemutatnia, hanem a lelkit is. Vagyis a környezetnek azt kell sugároznia, hogy a munkásnők személyes komfortjáért s ezzel a közjóért mennyi szorgos elme és kéz dolgozik e hazában. Hát, hogyan is kerülhetett volna másként a képre az az ízléses kis asztalka a csinos terítővel, meg az elmaradhatatlan fikusszal és miegyébbel? S mindenekelőtt, helyesebben a megható jelenet fölött – amint a szocialista anya, illetve mindjárt három anya táplálja szocialista gyermekét – ott a gondos és ízléses politikai dekoráció. Kiről másról, mint a gyerekek nagy barátjáról, Rákosi pajtásról. Az ő mosolygós tekintete vigyázza a szép katonás rendben, mintegy elvágólag folyó táplálást. A nyugodt, kiegyensúlyozott kompozícióba, a ritmikus szabályosságban fekvő csecsemők és katonásan ülő anyukáik, valamint a padok, az asztalka meg az ablakkeret adta összefutó vonalak szimmetriájába a gondosan ráncolt (nyilván piros-fehér-zöld) selyem dekoráció dinamikusan széttartó vonalai erőt és derűt visznek. Szinte fölemelik a látványt. Kell ennél több? Akármelyik képeslap címlapjára megfelelne. Politikus és ideológus elégedetten dőlhetett hátra: kézben tartjuk a dolgokat. A fotó tényleg hatalom, csak élni kell tudni vele.

Különösen így van ez olyan esetben, amikor a föladat a népesedési ügynél jóval komolyabb és súlyosabb. Hiszen a hír, hogy elhunyt Sztálin, tényleg a világot rázta meg. Sztálinnal foglalkozni a szó szoros értelmében életveszélyes fotóriporteri föladat volt a béketáborban. Ráadásul a halálhír, a kötelező kegyelet a leghétköznapibb esetben is csak tovább nehezítette a képkészítő feladatát. Mit és hogyan mutathat? Mennyire lehet konkrét? Hogyan őrizze meg az emelkedettség érzetét? S egyáltalán, hogyan lehet megmutatni a gyászt?

A politika pedig ezúttal is jóval többet várt el a puszta dokumentációnál. A képpel sugallni kellett a kötelező viselkedési formulát: a dolgozó népet mélységesen lesújtotta nagy vezére halála. S a gyásznak nemcsak hivatalos, de megható spontán megnyilvánulásai kellett, hogy legyenek. Ha ugyanis nem volnának, akkor azt hihetnénk, hogy igazából a nép nem is őrizte a szívében a Vezért. Márpedig évek óta erről harsogott a hatalom, a hatalom pedig nem téved, vagyis a fotóriporter vegye a nyakába az országot, szorgosan keresse, s találja is meg a spontánul gyászoló munkás-paraszt-haladó értelmiségit.

S a jó riporter, amilyen Jónás volt, meg is találta mindjárt elsőnek a parasztot. A képaláírás szerint csak Ürömig kellett elmennie a látványért. Láthatólag spontánul betoppant a Cservenkov termelőszövetkezet gyászröpgyűlésére. Éppen jókor jött: Mezei Károly elnök ugyanis úrrá lett elfogódottságán, és a párttagok öntudatos, ám mélységesen megrendült csoportjának készült elmondani gyászbeszédét. Az egyik igazán öntudatos elvtárs még a jegyzetfüzetét is elővette, nehogy feledésbe menjenek a rögtönzött, de nyilván tartalmas mondatok. Lehet, hogy a feleségének akarja majd elmondani, mit is kell tudni a nagy veszteségről. Ahogy kell, az elvtársak között van egy elvtársnő is, s egyáltalán öregebbek, ifjak, nagy hajúak és kopaszodók egyaránt a párt soraiban menetelnek. Illetve ezúttal csak elfogódottan ülnek, s aprókat pislognak, hol az elnök egy kissé tanácstalan alakjára, hol arra az elképesztő fejre, amelyet a szépen dekorált terem közepén az asztalra helyeztek. Mint Keresztelő János feje a tálcán, úgy virít a gipsz Sztálin-fej az oldalról áramló fényben. Gondos kezek a nyak köré tekertek egy fekete ruhát, érzékelve, hogy azért ez a fej eléggé sután néz ki az asztal közepén. Na, de másként nem volna olyan egyértelmű a vizuális üzenet, s oly megrázó a kontraszt a Vezér határozott vonásait őrző plasztika és a halálhírrel küszködő parasztság gyásza között. A „Jó munka alapja…”, olvasható a falon a felirat, és folytathatjuk: a gondos előkészítés. A végeredményt, a kész riportképet látva nem lehetett panasz sem Jónásra, sem az ürömiekre. Azt tették, amit megköveteltek tőlük. S a hatalom birtoklói megint azt gondolhatták: uralják a helyzetet. Az ikonjaikat saját kezűleg tervezik s készíttetik.

Amikor néhány éve a magyar sajtóban megjelentek a politikai ellenfeleket előnytelen, gyakran megalázó helyzetben mutató fotográfiák, hosszú, józan időszaknak lett vége. Hiszen a profi fotós pontosan tudta (és persze tudja ma is), hogy bárkiről könynyedén készíthet előnytelen fényképet. Néhány pillanat, s már bután pislog, grimaszol, eltorzul az arca, félreérthető mozdulatot tesz stb. A kamera előtt mindenki kiszolgáltatott és lecsupaszított lesz, ezért aztán a másik – még az ellenfél, sőt az ellenség – képének tisztelete is a szakma alapértékeihez tartozott majdhogynem a mi korunkig. Nemcsak azért, mert a másik képével, kiszolgáltatottságával visszaélni méltatlan, de azért is, mert olyan banálisan könnyű feladat. Ilyesmit magára valamit is adó fotográfus nem ad ki a kezéből.

Ám a hatalom bizonyos ideológusai – ahogyan Jónás idejében sem – nem elégednek meg a valóságban rejlő, leleplező töltettel. Azt is sugallni akarják az embereknek, hogy pontosan mit kell(ene) gondolniuk. Mit és hogyan kell látniuk a világból. Kézben akarják tartani a dolgokat…

Pedig csak elő kellene venniük ezt a két Jónás-fotót a nem is oly rég múltból, hogy belássák, az ikon formálása nem is olyan egyszerű dolog. A kép még az alkotója szándéka ellenére is képes lelökni magáról az ostoba hazugságot. Csak idő kell hozzá. Az abszurd és romlott világ vizuális mozzanatai egyenként lehetnek roppant ésszerűek és indokoltak, ám a róluk készült összkép kimódolt realitása elárulja az igazságot. A fénykép nemcsak az ábrázoltakról szól, s nemcsak a fényképész végső alkotói önarcké­pének mozaikja, hanem annak a társadalmi megrendelésnek is lenyomata, amelyik lehetővé vagy kötelezővé tette a megszületését.

Jónás Pál fényképei a szakmai odaadásról és a züllött hatalomról (is) szólnak. S végső soron mégis elmondják, hogy milyen volt a kor valósága. Vagyis, a fénykép igazsága, a megörökítő és megörökített viszonyának bonyodalmai tényleg megérdemlik a mélyebb elemzést. Ahogyan a manapság folyó vizuális bűnözés fényképi bizonyítékai is megmutatják korunk torz tükrében a megrendelők (és kiszolgálóik) silányságát.

Szarka Klára

Teljes képaláírások:

– A Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár dolgozói a gyár bölcsődéjében munka közben etetik gyermekeiket. „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicsőség” – szólt a propaganda szöveg. Az abortusztilalommal és a gyermektelenségi adóval is gyerekvállalásra ösztönözték a nőket

- Mezei Károly elnök beszédet mond az ürömi Cservenkov termelőszövetkezetben Sztálin halálának másnapján, egy rögtönzött gyászröpgyűlésen, 1953. március 6-án